Laza evezés, Slanica bringatúra
2021.06.28; hétfő

Menetrendszerűen. Jó ilyesmit mondani, amikor jó dolgokról van szó. Hat óra tízkor elkezdett perzselni a nap, igen, redőnyön keresztül, egy klímás lakásban, felhúztam az úszónacimat, kisétáltam, körbeúsztam a strandot, a kinti zuhanynál lemostam magamról a sós vizet, a lakásban átöltöztem, elsétáltam a pékségbe, megvettem a reggelit. Eddigre mindenki megébredt, reggeli, a napot beindító sör, utána olvasgatás a neten, programtervezés, majd újabb átöltözés, kajakok kicipelése a partra, vízreszállás, 40 perc evezés a Jezera Village kempingbe, bolt, sör (a kocsma ilyen korán még nincs nyitva), a sört a játszótéren ittuk meg, egy árnyas fa alatt, egy másik pár társaságában, akik szintén ideszorultak sört inni, majd vissza Betinába, ami már sokkal kalandosabb volt, feltámadt a szél, megszaporodtak a miniyachtok, táncolt a víz és a kajak, a kiszállás megint agyfelbaszó, de ilyen az, amikor váratlanul tele van a gyerekrészleg, bár úgy általában is meglepő volt, milyen sok helyen milyen sokan vannak, ahhoz képest, hogy hétfő van, na mindegy, én leültem a konyhában sört inni, Dóra és Nej kimentek a strandra a sörivós úszógumijaikkal, amit én fel akartam venni drónnal (ís, mert gopróval már tegnap felvettem), de nem jött össze, sokan voltak a strandon, én meg azért csak full illegálban nyomom, sebaj, holnap hátha sikerül, legfeljebb kihajtom őket hajnal hatkor, a kameráért mindent. Visszajöttem a lakásba, bedőltem az ágyba olvasgatni, naná, hogy végigaludtam a teljes csendespihenőt, négy óra körül kezdtem éledezni. Bringaprogram. Irány Slanica, a sziget legnépszerűbb strandja.

Az egész út kábé 10-15 kilométer, de kalandos. Nagyrészt a tengerparton kanyarog, kifejezetten hangulatos, csakhogy utána haza is kell jönni, keresztül a sziget hegygerincén, ami 500 méter hosszan 13%-os emelkedő, ötezer fokban. Az andalgás után nem esett túl jól. Otthon pedig megintcsak rutin, sör, nekem téliszalámis szendvics, Dóra halat sütött maguknak, utána bor, nekem blog, Nej nekiállt dolgozni. Közben néha ránéztünk a horvát-spanyol meccsre és nagyokat csodálkoztunk. A kisvárosokban valószínűleg ingajáratban jár a rohammentő.
Utána még egy pohár bor, alvás.
Tényleg semmi extra, mondhatni rutinos nap. Nem volt egésznapos túra, nem volt nagy megerőltetés. Mintha nyaralnánk.

Néhány apró életkép.

Az udvaron rozmaringból van a sövény. Miközben én évek óta azért küzdök, hogy a teraszon legalább egy megmaradjon a 4 tőből. (Kettő már elpusztult.) Ezt jobban írigylem tőlük, mint a leandert vagy a citromfát.

A bringás kiránduláson megint belefutottunk a kerékpárút sajátos, dalmát értelmezésébe. Konkrétan a Slanica és Cigrada közötti parti út végéről van szó. Kerékpárút. Talán montival. Talán. Mi toltuk.

Ronda nagy bogár csimpaszkodik egy levélen a teraszunk mellett.
– Nagyon higgadt – motyogtam, kamerával a szemem előtt.
– Az előbb más pozícióban volt – jegyezte meg Nej.
– Biztos? Akkor óvatosan fényképezem. Szárnya is van és amilyen rosszarcú, leköp valami méreggel és meghalok.

– Nézd, milyen bátor voltam!
– Te hős!
– Figyeljetek, ez már döglött – jött közelebb Dóra.
– Ne hülyéskedj, él ez. Csak higgadt.
– Háát…
– Már nevet is adtunk neki. Béla.
– Ez egy kabóca.
– Tulajdonképpen lehet. Béla a kabóca.
– De ha megnézitek közelebbről…
– Én nem hajolnék ennyire közel hozzá.
– Mondom, ha megnézitek közelebbről, láthatnátok, hogy ki van szakadva a háta és belülről teljesen üres.
– Fúj. Tényleg.
– Na ugye.
– Akkor ez Béla, a kabócaálca.