Murter hegymászás, Betina
2021.06.29; kedd

Az utolsó nap. Tudomásul vettük, hogy egy csomó tervezett program elmaradt. De ezt nem így kell nézni, hanem úgy, hógy mi valósult meg, hogyan éreztük magunkat. Én a kajakkal konkrétan szarul, de ez az én bajom.

Ma már nem is terveztünk nagyobb evezést. Kora délutánra erős szelet ígértek, lehet, hogy bemegyünk ide a strandra ökörködni. Már ha sikerül a beszállás a hullámverésben, a magas, aprókavicsos partról.

A turnus szombattól szombatig tart. (Mi az oltás miatt jöttünk szerdától szerdáig.) Fizikailag is érzékelhető, hogy a mostani turnus, azaz az előszezon utolsó hete, már jóval erősebb, mint az előző. Egyre többen vannak a strandon, már reggel is. Az apartmanház is kezd megtelni, az élet pedig már kora hajnalban pörög. A halasbácsinál megjelent a választékban a polip és a… mittudomén milyen hal. Laposan terült szét, a szeme a vörös blob tetején volt, elsőre rájára tippeltem, de az alakja nem stimmelt. Laposhal sem lehetett, az hal formájú és oldalt van a szeme.
Szóval olyan tengeri izé.

Mint írtam, a kajakozás ma kihagyva. A listánkon még egy gyaloglás, illetve egy nagyobb bringázás szerepelt. A gyaloglást választottuk. (A bringatúra a Pirovac beach lett volna és a La Spuz kocsma.) Így viszont felmászunk a Murter melletti kereszthez, majd lejőve körbesétáljuk a félszigetet, utána pedig Betina óvárosát, mert az eddig valahogy mindig kimaradt.

Elindultunk. Felmásztunk. A piros kecske túrajelzés mentén.

A legjobb mászásunk volt. Azt a terepet láttuk be a maga teljességében, amellyel először szembesültünk Barnával, amikor a környéken történő első nagyobb evezésünkkor, 2007-ben kifordultunk a betinai csatornából és elevickéltünk a murteri öböl széléhez. Gyönyörű. Kicsit balra szigetek, sok, nagyon balra a Kornati vonulata, egyenesen szigetek, jobbra kisebb hegyek, mögöttük a fenséges Velebitek. Lélegzetelállító látvány. A vízről is, de így, a hegytetőről is.




Sokáig ücsörögtünk. Én nekiküldtem a technikát, drón, gopro, milc, 200-as objektívvel. Meg mobiltelefon, persze, hogy legyen kép a Straván is. (A drónnal sajnos nem értem rá túl sokat játszani, a szél is erős volt, meg az interferencia is. A horvátok minden nagyobb hegycsúcsra antennákat, átjátszókat, erősítőket telepítenek, itt is volt egy köteg, a Mavic Mini pedig erősen panaszkodott, hogy alig érzi a jelet.)
Séta hazafelé. Még benéztünk Betina óvárosába. 2006-ban írtam, azóta is tartom, Betinának van a szigeten a legszebb óvárosa. Ehhez képest még nem csavarogtunk benne, pedig itt lakunk mellette. Holnap reggel meg már megyünk haza.
Fel. Le. Mint az egész szigeten úgy általában.

Na, eddig volt jó.

A szálláson kifújtuk magunkat, majd a csajok kimentek a gigaúszógumival sörözni, én meg elbringáztam boltba. Valami elképesztően felnyomták az agyamat. Az egyébként is szűk boltban két helyen is árufeltöltöttek, kerekes kosárból, hogy biztosan ne lehesssen elmenni mellettük, nem sokkal később bejött négy HP (a gyengébbek kedvéért HülyePicsa, azaz középkorú nő, akinek fogalma sincs, hol van és mit csinál, ebből kifolyólag mindig a legszűkebb részeken áll le csacsogni a másik HP-val), nekem meg a csajok kifejezetten egzotikus cetlit írtak, mindenféle marhasággal, pedig én csak sört szerettem volna venni. Aztán a pénztárnál tumultus, a kerekes kosarat nem tolhattam ki a boltból, a táskák a bringán voltak, kézben nyilván nem tudtam kivinni mindent, volt némi balhé, mire kijutottam. A betinai útszűkületbe beszorult egy hajószállító kisteherautó, ott is lett egy jófajta tumultus. Mire hazaértem, azt hittem, felrobbanok. Nem akartam semmi mást, mint klímát, egy sört és ebédelni valamit, lévén ekkor már negyed kettő volt, én pedig hatkor keltem. Nej viszont ekkor találta ki, hogy bemegy a hullámokba emberkedni a kajakjával, ami azt jelentette, hogy nekem is mennem kell, segíteni beszállni, figyelni, amíg birkózik, aztán segíteni kiszállni, én viszont nem voltam hajlandó, éhes voltam, nyűgös, ezután kimentek Dórával, de az nem volt az igazi, a beszálláson sem jutottak túl, én ebéd után kiindultam, de akkor már jöttek vissza, majd Nej ivott egy sörnyi bátorságot, ekkor kimentünk újra és végre tudott menni egy kört a hullámokban.

Egyébként tényleg rendes hullámok voltak, Nej úszógumiját korábban simán elragadták, esélyük sem volt utolérni.
Ráadásul mire befejeztem az ebédet, beállt a belső parkolóba egy harmadik autó, végképp kizárva a lehetőséget, hogy meg tudjak fordulni az udvarban és orral ki tudjak menni a szűk kijárati folyosón. (Eredetileg úgy terveztem, hogy ebéd után megfordulok. Tényleg nem értem, mi a fasz problémája volt az univerzumnak az ebédemmel, de elég rendesen büntetett érte.) Miután visszajöttünk, még tettem egy próbát, de sikerült úgy beragadnom az autóval (pár centi kellett volna, de nem volt), hogy a szorult helyzetből csak úgy tudtam visszaforogni, hogy a kerítésnél meghúztam a kocsi elejét. Elég szépen. Fasza. Nyilván sokat dobott az egyébként is idegbeteg kedvemen.
Ja, utána munkaidő nyilvántartás. Mert hogy a hazaérkezés után otthon eszembe sem fog jutni, az biztos. Külön élvezet lesz ezen a neten. Gyakorlatilag mint a mesében, hol volt, hol nem volt, leginkább az utóbbi.
És akkor ma még pakolás: a kerékpárok bekötése a kocsiba, kajakok felrakása, lekötése és elkezdeni az aprócuccok összerakását. És így, ilyen feszülten, idegesen jön a kellemes, hangulatos utolsó vacsora, étteremben. Azt hiszem, a mai nap után félrészegre kell innom magamat, hogy legalább mosolyogjak.

Alakul.

Délután ötkor elmentünk étterembe pizzázni (a pizza egyébként jó volt) , figyelve arra, hogy hatra otthon legyünk. Mégis csak más a német-angol meccsel a háttérben pakolászni, mint anélkül. Meg persze bontottunk bort is, naná. Valószínűleg a holnapi egész napos vezetésen nem fogom annyira jól érezni magam, mint ahogy most alakul, de majd csak lesz valahogy. Legfeljebb otthon utánatöltök.

Hát, Árpád, annyit sajnos nem ittam, hogy ez a meccs tessen. Valószínűleg annyit nem is lehet.