In memoriam Sz.J.

Háát, szóval… amit el kell ismerni, azt el kell ismerni. Eltekintve mindattól, ami a témát körülveszi… és amitől persze nem lehet eltekinteni, de most azért csak tekintsünk el tőle, meg most lépjünk is túl azon a mindenhol megjelenő csipkelődésen, miszerint azért az egy meglehetősen high life, hogy hatvanévesen egy buziorgiából menekülni, ekivel a hátitatyóban, szóval ez a Szájer Józsi tud élni, de ami nálam most még magasabbra tette a lécet, az az, hogy mindezt a csatornán mászva abszolválta a figura.

Mutatom.

A bal felső sarokban bekarikáztam a kritikus felületet. Olyan 10-11 méter magasságban. A faburkolatot teljesen szétszedte a nap, elgörbült, elhajlott, kifakult. Meg kellene igazítani, szegekkel le kellene rögzíteni. Utána meg megcsiszolni, majd lefesteni. Illetve, ami innen nem látszik, ugyanilyen magasságban van még egy kétméteres csík befelé, a kamera felé. Ott is ugyanez a munka.

Ami viszont látható, hogy a 10 méteres létra éppen nem ér fel. Olyan 80 centi hiányzik hozzá.
Mi legyen?
Gondoltam, felszájerezek.

Az első képen látható, ha kimászok az emeleti ablakon, kiaraszolok az épület sarkáig, ráhasalok az ereszcsatornára és felkúszok, utána már csak némi mászás és ott vagyok, ahol dolgozni kell.
Megpróbáltam.
Le a kalappal Józsi előtt.
Kurvára nem ment. A sarokig eljutottam, de amikor fel kellett volna másznom a ferde csatornán, elfogyott a tudomány.
Még kimásztam egy oldalsó ablakon (a képeken nem látszik), onnan közvetlenül rá tudtam lépni a létra tetején lévő fokokra… és? Megmozdulni sem mertem, nemhogy szögelni, csiszolni, festeni.
Ültem az ablakban. Lógattam a lábam. A madarak csicseregtek.
Közvetlenül mellettem. Túlságosan is.
Ez bizony szopás.

A történethez hozzátartozik, hogy ez a próbálkozás már késő délután történt. Elötte egész nap a teraszoldalon sportoltam: másztam, festettem, másztam, festettem. Legalább négyszer léptem ki a komfortzónámból, délutánra gyakorlatilag el is felejtettem, mi az. Ekkor már minden mindegy volt.

Így találtam ki, hogy a teraszon lévő munkaasztalt, mely egy 12 éves, rozoga öreg faasztal, kiviszem a terepre és erre állítom rá a 10 méteres létrát.

Elmebeteg ötlet volt. A faasztalt csak az imádság tartotta össze. Annyira lazák voltak az eresztékei, hogy ha lökdöstem, akkor olyan húsz centit lengett ki hosszában. Azért gondold el, ha a tízméteres létra lába képes húsz centit kitérni, mi lesz odafönt. A fa teljesen elérett. 12 év a napon. De a fa alatt volt fém merevítés és amikor felmásztam rá, a súly alatt a kilengés is megszűnt. Tegyük rá a létrát.
Mi bajunk lehet?

És igen. Kib lassan másztam, de végül fent voltam. Bepasszintottam. Leszögeztem. Megcsiszoltam. Minden feleslegessé vált szerszámot örömujjongás mellett hajítottam hátra. Később átraktuk az asztalt egy másik pozícióba, onnan megcsináltam a kétméteres csíkot is.

Tulajdonképpen győztem. Oké, még le kell festeni, de már tudom, hogyan lehet feljutni. Persze, mivel a ház szimmetrikus, ugyanezt meg kell csinálnom majd a másik oldalon is, ráadásul ott sokkal kevesebb a hely.
De eddig minden sikerült, miért pont ez ne jönne össze?

5 Comments

  1. Csak óvatosan az utolsó mondattal!
    Sz. J. Is így gondolhatta! :D

  2. What can go wrong, right?

  3. Adjak egy ferrata beülőt meg egy pihenőszárat hozzá? Azzal ki tudod magad biztosítani, én a diofát így kezeltem idehaza :))

    • Ma csináltam meg a legszarabb részt, az oldalát. Többször is elgondolkodtam, hogy de jó lett volna egy beülő. De végül megcsináltam anélkül, szóval kösz, de már nem kell.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *