2023.09 Balatonfelvidék II

Az előző isztriai túra nagyon jól sikerült, Nej teljesen beleszeretett a gravel műfajba, így folytattuk, méghozzá a magyar gravel paradicsommal, a Balaton-felvidékkel. Veszprémtől Badacsonyig szeltük át – jórészt murvás/földes utakon – a terepet, a következő napon tekeregtünk egyet a tanúhegyek között, a Szent György-hegyre fel is másztunk, na meg a Keszthelyi-hegységbe is, a harmadik napon pedig a Balaton partján mentünk vissza, persze volt desszert is a végén, a felsőőrsi Malomvölgy.
Aki régóta követi akár a blogot, akár a Youtube csatornát, észrevehette, hogy 2022-ben volt egy pont ugyanilyen túrám, amelyről készült videó is. Nos, az volt az első nekifutás, a terepet sem ismertem annyira, befigyelt egy térdfájás is, sőt, egy mindent megváltoztató defekt is, mondjuk úgy, hogy az a túra némileg sorjás lett. A mostani túra ellenben pont úgy sikerült, ahogy terveztük, a videó ugyan kevésbé részletes, cserébe letisztultabb lett. Nekem speciel jobban tetszik.

CCsT 07: Befejezés

Nem így terveztem, de így jött össze. Extra gyorsan, gyakorlatilag négy nap alatt lettem reménytelen beteg emberből kvázi normális. Most értem oda, amire abban a bizonyos egy másodpercben gondoltam.

“A következő hosszú másodpercben először nem voltam ideges, annyi volt, hogy a fenébe, megint elesek, egy hónapig sajogni fog a lábam… csakhogy a másodperc végén megérkeztem az aszfaltra és valami pokoli erős fájdalom nyilallt a combomba.”

Azaz immár nem törött lábú beteg emberként érzem magam, hanem valakinek, aki elesett és egy hónapig sajogni fog a lába, de egyébként minden rendben van, minden működik. Nagyon nem mindegy.

De hogyan is jutottam el idáig? Ez a két hét még érdekes lehet.

A gyógytornász mondta, hogy akkor tekinthető gyógyultnak a páciens, ha rendre ottfelejti valahol a mankóját. Ez vicces, meg jópofa… de nem igaz. Akkor tekinthető gyógyultnak, ha már nem is viszi magával a mankót. Ugyanis amíg ül a sérült, addig elmacskásodik a lába, amikor feláll, akkor pedig beüt az izomláz. Amíg érzékenyek az izmok, a fájdalom meg kisugárzik a térdbe, addig az első pár lépés pokolian fáj. Ilyenkor kell a bot. Viszont 5-10 lépés után eltakarodik a macska, enyhül az izomláz, azaz innentől már tényleg előfordulhat, hogy ottfelejtjük valahol a botot. Az egészséges ember viszont gond – és mankó – nélkül tudja kezelni az izomlázat, már a felálláskor is. (A kettő között, a gyógyulófélben lévő embernél meg már elviselhető a fájdalom, ilyenkor kell erőből otthagyni a mankót.)

Új fejezet, rögzítsük az állapotot. Különösen, ha ilyen jó hírekkel tudok kezdeni.
– Mankó nélkül mászkálok a lépcsőn. Simán, váltott lábakkal, mint mindenki más. És kifejezetten gyorsan.
– A mai (03.05) sétára már nem vittem mankót. És nem is hiányzott. Baszki, sétáltam. Mint minden más ember.
– A lakásban sem használok mankót. Ülés után nehezen indulok, kell némi bemelegítés, de utána megy.
– Leszoktam a kacsáról. Viszont a hajnali vécérebotorkáláshoz még kell a bot. De már csak ide. (Aztán két nap múlva már oda sem. Csá, mankó.)
– Fáj ugyan, de már működik az a bizonyos elhanyagolt izom.
– Holnapután elfogy a vérhígító injekció. :)
– Megpróbáltam teljesen lejönni a fájdalomcsillapítóról: elhagytam a reggeli adagot is és az estit is. Végülis kibírtam, de nem esett jól. Sokkal rosszabb volt a gyógytorna, kevesebb gyakorlatot toltam, a séták is rövidebbek lettek. (A fájdalom a térdbe sugárzik ki, anélkül meg nincs járás.) Egyelőre marad a két szem Cataflan Dolo.
– 101 kiló. Nem jó, de annyira nem is tragikus. Ha úgy nézzük, hogy januárhoz 3 kiló plusz, úgy nem sok, ha úgy nézzük, hogy az évnek ebben a szakában már 96-nak kellett volna lennem, úgy már lehangoló.

Wind of the Changes
– 03.05: Egész nap nem használtam a mankót. Egyáltalán nem. Pedig volt benne egy 2.2 kilométeres séta is. (Hat nappal ezelőtt ugyanettől a sétától másfél napos brutál izomlázam volt.)
– 03.06: Délelőtt kitoltam a montit, felültem rá és tekertem 5 kilométert. (Maga a bringázás egyáltalán nem megerőltető, a fel/leszállás viszont fáj.)
– 03.06: Délben beültem a kocsiba és elmentem az Auchanba bevásárolni. Hülye voltam, hogy eddig nem mertem, simán ment. Egyedül a kiszállás halálos, mert addig ugye ülök, macska, izomláz, ahogy kell. A két kilométer séta a boltban fel sem tűnt.

Nem véletlenül írtam fentebb, hogy érzem a változások szelét. Ahogy teljesen elhagytam a mankót, leszakadt rólam a lánc. Fejben. Egy nap alatt átváltottam beteg emberből kellemetlen helyzetben élő emberré, azaz egyik pillanatról a másikra természetes lett mindaz, amitől korábban féltem. Egyszerűen kivettem a kocsiból a tálca sört, elsétáltam a lakásig, gondolkodás nélkül fellépdeltem a külső lépcsőn és ugyanazzal a lendülettel felvittem a sört az emeletre. Két nappal ezelőtt még a gondolatától is rosszul lettem volna, annyira nyomoréknak éreztem magam.
Mondjuk mankóval tényleg nehéz is lett volna.

Egyébként pedig félidő (03.06; szerda), napra pontosan hat hete történt a baleset. 12 hétre mondták a gyógyulást, úgy terveztem, hogy akkor kezdek el bringázni is. Ehhez képest…

– 03.07: Beöltöztem a téli bringás ruhába, felpattantam a montira és toltam egy Gyál-Vecsés kört. 16 kilométer, jelen állapotban egy óra, de esőben és forgalomban. Simán ment. A legvacakabb az irányjelzés, ugyanis félkézzel tekerve az ember a combjával szorít rá a vázra és egyensúlyoz. Ha tud.

– 03.07: Utána átöltöztem és még aznap sétáltam 2.2 kilométert az erdőben.
– 03.08: Sétáltam 4.3 kilométert az erdőben. Egyfelől ez abszolút rekord, másfelől meg tegnap érezhetően túlhajtottam magam, így mára pihenést terveztem. Az a vicces, hogy mindkét állítás igaz.

Legénykedek itt ebben a tavaszi belelkesedésben, de azért érdemes megemlíteni, hogy mindennek ára van. Pár nap alatt feltoltam ütközésig a potmétert, élvezem is a szabadabb mozgást, de a kora délutáni gyógytorna után gyakorlatilag végignyüszítem a napot. Hasznos nyüszítés ez, tudom, hogy ez kell a gyógyuláshoz… de azért mégiscsak nyüszítés.

– 03.09: Pihenőnap, gyógytornásszal. Megemlítettem a nőnek, hogy úgy tervezem, bringával megyek el a kórházi kontrollra. Először felnevetett, majd elkomolyodva közölte, hogy ez már hübrisz.
– 03.10: Gondoltam, kipróbálom, mi fér bele. Vasárnap délelőtt Rizmájer, porter sör, 42 kilométer bringázás. Nagyon időszerű volt, mert a kocsmában már igazán aggódhattak, mi lehet azzal a pacákkal, aki télen is, nyáron is megjelenik bicajjal vasárnap délelőttönként, majd egy sör után eltűnik.

– 03.11: Levezető séta, 2,2 km. Tíz nappal ezelőtt még világbajnok séta volt, ma már csak levezető. Akkor 20 percnél is hosszabb kilométerekkel, most 17,5 volt az átlag.
– 03.12: Ugyanaz a levezető séta. Kontrollvizsgálat előtt nix ugribugri.
– 03.13: Kontrollvizsgálat. Mivel kiemelten fontosnak tartom, hogy fejben visszaálljak a korábbi életemre, így szigorúan bringával mentem. Nem szántam hübrisznek, eleve utcai jellegű bringásruhát kaptam fel, leszálláskor a sisakot eltettem a hátizsákba, nem látszott, hogy bringával vagyok. (Aztán persze a szivacsos alsónadrág miatt a röntgennél is kiugrott, na meg a dokinál is, legkésőbb akkor, amikor meg akarta nézni a sebet.)
Üldögéltem az osztály bejárata (1) előtt. A doki kikiabált a szobájából, hogy mehetek, majd ki is lépett a folyosóra.
– Nagyon szépen jár – nyugtázta, miközben figyelte, hogyan járok.
– Köszönöm.
– Tudja, mások ilyenkor még járókerettel jönnek.
– És van, aki biciklivel?
– Azzal jött?
– Igen.
– Merőben szokatlan a hathetes kontrollon. De támogatom.

  • (1)
    Vannak helyzetek, amikor nagyon kegyetlen tud lenni az élet. Megérkeztem az osztályhoz és mentem volna be, de úgy kidobtak, hogy a lábam sem érte a földet. Onnan, ahol másfél hónappal ezelőtt öt napig éltem, ahol mindenki kedves és barátságos volt hozzám. Most meg ők dobtak ki. Tomi nővér, aki hajlamos volt lazábban kezelni a szabályokat, aztán az a nővér, aki viszont nem és ebből voltak vitáink, a gyógytornász Dóri, aki mindig visszavettette velem az alsónadrágot, a nővér, aki meg állandóan levettette, a mindig jókedélyű betegszállító, akivel hatalmasakat röhögtünk, Serteperte nagyfőnök (őt én neveztem el így), akivel dumálgatni lehetett, amíg sepregetett… egyik sem emlékezett rám és ha névszerint köszöntem volna rájuk, valószínűleg kínos, zavarbaejtő csend lett volna a válasz. Pedig annyira szívesen elmutogattam volna, hogy látjátok, az az ember, akit nemrég még annyira pátyolgatni kellett, akinek a bátortalan lépéseihez annyira drukkoltatok, az most már jár. De nem lehet, mert a kórházi munka futószalag-munka, a hat héttel korábbi páciensre már nem emlékszik senki, új betegek vannak.
  • Vissza a dokihoz. Közösen átnéztük a röntgenfelvételeket, basszus, kábé két centi kellett volna ahhoz, hogy combnyaktörésem legyen, ez tényleg nem sokon múlott. Végül megegyeztünk, hogy habár hat hét múlva újból vissza kellene mennem kontrollra, de felesleges. Esetleg, ha történik valami rendkivüli dolog, akkor talán.
    Viszont kaptam egy fontos infót is: teljesen normális, hogy fájdalmaim vannak, úgy meg, hogy ennyire erősen terhelem a lábam, végképp, azaz kell a fájdalomcsillapító, de készülhetek arra is, hogy habár 3 hónap után gyógyultnak tekintenek, de egy enyhe fájdalom utána is maradni fog. Valameddig.

    Nos, ennyi. Ezt a vizsgálatot akartam még megvárni. Habár 12 hétre, azaz április végére igérték a gyógyulást, már most, a hetedik héten olyan állapotban vagyok, mely nagyon messze van ugyan a teljes gyógyulástól, de már egészen élhető. Nagyon kevés dolog van, amit egyelőre képtelen vagyok megcsinálni, minden más, ha kicsit kinlódva is, de megy. A magam részéről a továbbiakban nem érzem értelmét vezetni ezt a betegségnaplót. Élek. Megvagyok. Igyekszem visszanyerni a régi formámat. Remélhetőleg ez innentől már csak idő kérdése. Április második felében tervezek sétafutni, májusban jöhetnek a hegyi bringázások, júniustól pedig a nyári túrák. Az élet szép. Ha hagyjuk neki.

    Hogyan működik a Youtube ajánló algoritmusa?

    Egy rövid példa, hogyan is kategorizált be engem egy konkrét termékre.

    Mint írtam, a szilveszterek úgy mennek nálunk, hogy mindenféle apróságokkal készülök, aztán ezeket nézzük, elemezgetjük. A mostanin az egyik téma az volt, hogy a mesterséges intelligencia éppen hogyan áll fake videók, fake zenék készítésében. Bevezetésnek egy olyan videót választottam, amelyikben Leslie Nielsen szerepel egy tőle idegen film különböző jeleneteiben. (Ez még nem AI, egyszerűen csak vágástechnika, de mint mondtam, bevezetés.)
    Ezek után a következők történtek:

    1. A következő napokban megszaporodtak a Leslie Nielsen videók az ajánlások között. Gondolom a Youtube algoritmus marhára örült, hogy végre valami népszerű cimkét tudott hozzámrendelni, amelyből rengeteg tartalom van fent. Nem igazán kattintottam rájuk.
    2. Hamarosan megjelent egy videó valami olyasmi címmel, hogy Leslie Nielsen leghíresebb fingásai. Nem kattintottam rá, ennek ellenére konstans darab lett a válogatásban.
    3. Aztán egy héttel később feltűntek az ajánlómban mindenféle bujtatott termékreklámok. Fingópárnákról és egyéb fingókészülékekről.
      Be lettem kategorizálva.

    PS1.
    Eredetileg úgy terveztem, hogy be is linkelem a fenti videókat, de lemondtam róla. Ha rájuk kattintok, a büdös életben sem fogok megszabadulni tőlük.

    PS2.
    Még mielőtt valaki nekiállna tippelgetni, alapállapotban ki van kapcsolva a mikrofonom.

    CCsT 06: Február

    TLDR: Javulok.

    Szigorúan nézve ez még az előző, kéthetes bejegyzéshez tartozna, hiszen két héttel ezelőtt hétfő délután jöttem haza, most meg még csak hétfő (02.05) délelőtt van, de dinamikáját tekintve már ide illik. Szóval arról van szó, hogy tegnap délután felmászott az ágyam az emeletre, én pedig végre a helyemen aludtam. (Rohadt pocsékul, de minden új alvóhely belövése több nap.) Nos, vérszemet kaptam. Ha már ennyire kezd normalizálódni az életem, akkor egy életem, egy halálom, elmegyek a boltba. Oda-vissza 2,5 kilométer, jelen állapotomban felfoghatatlanul messze.
    Aztán megcsináltam, de utólag belegondolva, jó nagy marhaság volt. Nem, nem a sebem fájdult meg, nem is a combom, nem. Akármennyire is koncentráltam a helyes lépésre, nem lett, nem lehetett tökéletes. Végül a térdem sokallt be (ami persze nem igaz, lásd később), amiatt nem tudok most rendesen járni. Este meglesz ennek a böjtje.
    Egy érdekes megfigyelés. Az ember azt gondolná, hogy a járdák síkban vannak. Nos, nem. Kifelé lejtenek, az utca felé. Nyilván logikus, a víz ne a kerítés tovében álljon meg, hanem csorogjon az úttest felé. De eddig ez nem tűnt fel. Most viszont, amikor a szenzitív izmaim minden miliméter eltérést érzékelnek, feltűnt, hogy a bal oldali járdákon sokkal kényelmesebb járni, mert ilyenkor kicsivel több súly nehezedik a jobb, azaz egészséges lábamra. Fordítva nyilván a bal terhelődik jobban, na azt a fájdalomméter bejelzi.

    Jelenleg (02.09) itt tartok:
    – Az ágyam az emeleten van. Egyáltalán nem okoz gondot a lépcsőzés.
    – Tudom használni az emeleti fürdőszobát. Ebben az a nagy szó, hogy az emeleti fürdőkádnak elég magas a pereme, de már át tudom lépni.
    – Le lehetett szerelni a vécéülőke-magasítót a lenti klotyiban. Tudom használni az emeleti vécét és le is tudok utána zuhanyozni.
    – Fel tudom venni a zoknimat.
    – Be tudom kötni a cipőfűzőmet.
    – Rendszeresen sétálok az erdőben és többszáz métert meg tudok tenni mankó nélkül. Egyébként is, már csak egy mankót használok.
    – A lakásban egyre többször lusta vagyok elővenni a mankót és inkább anélkül mászkálok, sűrűn támaszkodva a berendezésre.
    – Fel tudom tenni mindkét lábamat a dohányzóasztalra.
    – Nem okoz problémát lefeküdni, illetve felkelni.
    – A sebem kifejezetten szépen gyógyul, nincs kötés, nem váladékozik. A véraláfutások is halványulnak.
    – Viszont még mindig kell a napi 3 fájdalomcsillapító, különösen az éjszakai. És egyelőre még nem tudok zene nélkül aludni.
    – Az oldalirányú mozgás pokolira fáj. Guggolni meg se próbáltam. (Majd a gyógytornász.)
    – Hiába igyekeztem szabályosan járni, túlterheltem a térdemet. Már ez fáj jobban, nem a combom.

    Reggelente Mézga Gézát dúdolva megyek a klotyóra. Van abba valami báj, hogyha kacag a máj, szárnyal a kedv, mint a kacsamadár.

  • Az egyébként megvan, hogy a Mézga Aladár sorozat főcímzenéjében is szerepel a kacsamadár? (“Repül, mint kozmikus kacsamadár”)
  • Nejnek ki lett adva, hogy szerezzen be kölcsönbe szobabiciklit. Nem bírok nyugton ülni.

    Kifejezetten aranyos, hogy miután végigszenvedtem odakint 500 méter sétát, utána másnap a Relive küldi a lelkes levelét, hogy micsoda sportteljesítmény, mekkora kaland, futtassam rá az algoritmust, hogy örökre megmaradjon az emléke.
    Anyád. Az a hernyótalpas.

    Szombat (02.10). Ma volt itt először a gyógytornász.
    – Tornázni fogunk! – lelkesedett már a külső ajtóban.
    – Nem baj, ha én csak nézem?
    – De hát maga lesz a kígyónő!
    – Ajjaj.

    Bementünk.
    – Ugye kerékpárbalesete volt? – kérdezett rá, amikor meglátta a nyolc bringát a nappaliban.
    – Igen. Hogy találta ki?
    – Megérzés.

    Aztán elolvasta a zárójelentést és felettébb megkönnyebbült.
    – Magának piszok nagy szerencséje van.
    – Azért meg tudtam volna lenni enélkül a törés nélkül is.
    – Az élet nem így működik.

    Mint kiderült, tomportáji, azon belül pertrochanter törésem van, melyet Fí szegezéssel orvosoltak. Ez ugyan a combcsont, de annak egy kevésbé veszélyes darabja. Jól műthető, ritkán okoz komplikációt, jó a vérellátása, gyakorlatilag műtét után egyből terhelhető, helyes fizikoterápiával teljes mértékben gyógyítható. A gyógytornász pedig arra célzott, hogy csak pár centire van a combnyak, na annak a törése sokkal durvább lett volna, kezdve ott, hogy csípőprotézis.
    Aztán felmentünk a szobába, lefeküdtem az ágyra és a nő mindenféle szalvétadíszt origamizott belőlem. De alapvetően jól ment, látszott, hol vannak a gyenge pontok, ezekre nyilván gyúrnom kell. Az is kiderült, hogy a térdem nem azért fáj, mert rosszul terhelem a lábam, sőt, ha elkezdem tehermentesíteni a térdem, pont azzal fogom rosszul terhelni. Egyszerűen csak oda sugárzik ki a fájdalom a letapadt izmokból, azaz ha megpróbálom ezeket kenni, masszírozni, átmozgatni, akkor csökkenni fog a térdfájdalom is. A mankó nélküli járást pedig nem érdemes addig erőltetnem, amíg nem megy természetes módon (utólag kiderült, hogy ez is hülyeség); márpedig még nem megy, a testsúlyomat folyamatosan jobbra-balra helyezgetem. Azaz gyógytorna és tömérdek gyaloglás mankóval, lehetőleg természetesen, odafigyelés nélkül. Az igazi az lesz, legalábbis a tornász szerint, ha már többször ottfelejtem valahol a mankót és úgy kell visszamennem érte.
    – Hajlítsa be a lábát! Még jobban! Hallja! Még jobban!
    – Nem tudom. Képtelen vagyok rá.
    – De be kell hajlítania!
    – Nem fogja elhinni, de az egészséges lábamat sem tudom jobban.
    – Nemá. Próbáljuk ki.
    – Ennyi.
    – És ha rásegítek?
    – Akkor sem megy jobban. Durván kötött az izomzatom.
    – Tényleg. Hát, maga sem egy jógabajnok.
    – Viszont keresztülrúgom a falat.

    A súlyom úgy viselkedik, mint Schrödinger macskája. A baleset napjának reggelén 99,3 kiló voltam, aztán sokáig nem tudtam megmérekezni, szívtam is a fogam, mert az év első fele az, amikor menetrendszerűen le szoktam dobni tíz kilót, na ennek most lőttek, ráadásul a gyógyuláshoz kajálni is kell (1), nem igazán ez az ideális időpont a kalóriadeficites étkezésre és akkor még az apró, de nagyon fontos kényeztetésekről nem is beszéltem, mozgás ugye nuku, szóval paráztam rendesen, aztán amikor kábé egy hónappal a baleset után ráálltam a mérlegre, engem is meglepett, hogy csak 98,1 kilót mutatott. Remek. Azóta viszont emelkedik, nem is kicsit, jelenleg 99,6 kilón áll. Azaz amíg nem mértem, addig csökkent, amint elkezdtem mérni, egyből elkezdett emelkedni.

  • (1)
    – Ugye nem vegán? – érdeklődött a gyógytornász.
    – Nem.
    – Remek. Mert a gyógyulásához rengeteg kollagénre, proteinre és folyadékra lesz szüksége.
  • Néha előveszek egy bringát a sok közül és rátámaszkodok, mintha éppen megpihennék egy hosszú etap után. Ilyenkor erősnek érzem magam, tele energiával. Aztán visszateszem és elbicegek a forgószékemig.

    Hat napja csinálom szorgalmasan a gyógytornász által előrt gyakorlatokat és… nem tudom, hogy mi van. Nem tudom, hogy valójában jobban vagyok-e egy kicsit, vagy csak szeretném, ha jobban lennék és azért képzelem úgy? Nagyon messze van még az április vége. Viszont az is tény, hogy rövidtávon tényleg nehéz észrevenni a változást, de hosszútávon, olvasgatva a feljegyzéseimet, már markánsan látszik a javulás.

    Jutalomfalat, nem is kicsi. Úgy kezdődött, hogy a sportórám (Garmin Fenix6) egyik nap lemerült sétálgatás közben. Én meg csak néztem, mint Rozi a moziban, mivel egy nappal korábban töltöttem fel. Otthon felpumpáltam újra. Másnapra megint lemerült. Na most így, sportolás, azaz GPS használat nélkül, 7-8 napig simán bírni szokta. Elkezdtem figyelni és tényleg. Csak úgy vágtatott lefelé a töltésjelzőn a szám. Kész. Kakukk. El is kezdtem nézegetni az utódját. Mit mondjak, elég szépen elszabadultak az árak. Gondoltam, teszek még egy próbát. Rádugtam az órát a számítógépre, lepucoltam a fájlrendszerből minden szemetet, ráfrissítettem (nem volt újabb firmware), majd újraindítottam. Azóta tökéletesen működik. Azaz nem az aksik fáradtak el, hanem valami szoftveres gubanc volt. (Valószínűleg a gps ragadt be.) Csakhogy én közben már beleéltem magam abba, hogy új órám lesz. Nagy kijelző (+Európa térkép), napelem (brutál töltöttségi élettartam) és ezerszer pontosabb gps (Multi-Band GNSS)… csak hogy a lényeges dolgokat említsem, mert kevésbé lényeges újdonságból is van bőven. Viszont cefet drága. Aztán belegondoltam, mennyi szar történt velem az utóbbi egy hónapban és mennyi fog még történni, mire újra rendesen tudok mozogni, léccilécci legyen már valami jó is, szóval behunytam a szemem és egy német oldalon(2) rákattintottam a ‘kosárba véle’ gombra.

  • (2)
    Kábé 55e forinttal volt olcsóbb, mint nálunk.
    Garmin.hu (399e HUF)
    Bike-discount.de (áfakülönbséggel és szállítással 877€, azaz 344e HUF.)
  • Most persze tesztelgetem. Ami nem kicsit furcsa számomra, az az, hogy a baleset óta folyamatosan az egekben van az óra által mért stressz, azaz a pulzusnak százalékra normált szórásnégyzete. Viszont az új óra alapban úgy van beállítva, hogy rengeteget pofázik (Woman talks too much, ahogy a Blues Band fogalmazta meg lényegretörően), ez is rögtön a képembe vágta, hogy lassítsak, mert ezzel a tempóval hamarosan feldobom a pacskert, én meg néztem rá bambán, jelenleg délelőtt sétálok 30-50 percet, ebéd után gyógytornázok 20 percet, egyébként meg egész nap egy puha fotelben üldögélek, ugyan, hogyan tudnék ennél is jobban lassítani? Arra azért kiváncsi vagyok, mit fog rólam megtanulni az óra, hiszen egy ilyen dög az első két hétben “tanulja’ az új gazdáját, hogy utána majd okos tanácsokkal tudja ellátni. Már előre izgulok.
    A következő napon arra figyelmeztetett, roppant udvariasan, hogy úgy látja, az erős stressz ellenére mégis bevállalok minden nap egy sporttevékenységet. Továbbra is udvariasan felhívta a figyelmemet, hogy vannak alkalmak, amikor érdemes lenne a sportot elhagyni. Az a bizonyos sport, amiről beszélünk, egyébként az, hogy sétálok 1-1.5 kilométert 30-45 perc alatt.
    Aztán mégis. Vagyok annyira data freak, hogy egymás mellé tettem a megtett távolságokat a stressz diagramokkal és tényleg. Szemmel láthatóan egyenes arányosság van a megtett távolság és a görbék között: tegnap például rekorderős 2,6 kilométert sétáltam, erre még hajnali ötkor is plafonon volt a stressz, pedig pont az alvás az, amikor regenerálódni szoktam. Szóval hihetetlen, de jelen állapotomban a 2 kilométernyi lassú séta is annyira extra teljesítmény, hogy képes kicsinálni. Egyébként szoktak ilyen erősen stresszes periódusaim lenni, de akkor vagy tartósan napi 100-120 kilométert bringázok, vagy 45 kilométert evezek és nem félek közben sört inni.

    A gyógytornában nem az az igazán rossz, amikor csinálják, hanem az utána következő időszak a következő nap reggeléig, amikor olyan fájdalmai vannak az embernek éjszaka, hogy fájdalomcsillapítóval sem tud aludni. Bár állítólag pont ez a gyógytorna a jó.
    Viszont láttam, hogy a gyógytornász csajszi kezdi felfogni, mi lesz a fő terelgetési irány, legalábbis amikor rákérdeztem, hogy létezik-e olyan, hogy túl sok gyaloglás, akkor elég furán nézett. Majd utána kínzott meg úgy, hogy… lásd fentebb.

    Erdei séta közben elfutott mellettem egy pacák, én pedig csak néztem utána, hogy ember, neked fogalmad sincs, milyen bonyolult izomrendszert mozgatsz meg, csak úgy, öntudatlanul.

    Jaj, csak ezt ne. Kezdem megszokni, hogy ilyen béna vagyok. Már gondolkodás nélkül, rutinból mennek a napi folyamatok.

    Ma (02.19) végigsétáltam a futópályát (a bevezető szakasszal együtt 3.3 kilométer) és a tornázás során toltam tíz fekvőtámaszt is. (Ahol nem csak a fekvőtámasz volt kihívás, hanem lefeküdni a földre, majd utána felállni.) És ha lúd, legyen kövér, éjszakára lefeleztem a fájdalomcsillapítót.
    Másnap reggel. Azért nem volt túl nyugodt éjszakám, de nem is volt kibírhatatlan. A horror a reggeli masszázsnál volt, ma tűnt fel, mennyivel kevesebb izom van a bal combomon. Most már tudom, miért nem nő a súlyom. Basszus. Még ha mozgásképes leszek, utána is őrült munka lesz, mire visszaérek a normál állapotba.

    Kenderice Ákos ugyan levezette, hogy az ember a kutyától származik, és habár az elmélet meglehetősen véleményes, de önmagában is érdekes dolgokat találhatunk, ha megvizsgáljuk, hogyan járunk. Gondoljunk bele, a testünk tömegközéppontja középen van, azaz egyáltalán nem a lábaink fölött, hanem közötte. Ebből következően járás közben van egy oldalirányú erő, melyet a lábainkkal kompenzálunk, úgy, hogy észre sem vesszük. Mármint normálisan. De ha valami megzavarja a rendszert és újra be kell állítani, akkor a szervezet bejelez. Például a sérült láb már elbírja a testsúlyt, de csak akkor, ha az függőlegesen nehezül rá. Az oldalerőt egyáltalán nem tolerálja, eleinte sikoltással, később sziszegéssel jelzi be. Ebből lesz a sánta bicegés, amikor a bot nélküli járásnál az ember minden lépésnél jobbra-balra helyezi a testsúlyát.

    02.22. Megérkezett a kölcsön szobakerékpár. Elég leharcolt jószág, de én meg kellőképpen igénytelen vagyok, szóval összeillünk. Odavonszoltam a tévé elé és elkezdtem feldolgozni a rengeteg félrerakott bringás túravideót. Döntöttem a kanyarban, ahogy kell. Elég szánalmas pótlék, de lányom meg az emeleten zwiftel, az se jobb.

    Kiváncsiságból felültem a nappaliban egy igazi bringára. Sikerült. A szobabicikli alapján már tekerni is tudnám. Csak éppen a forgalomban mozgás, a korrekciók, a rázós utak nem mennének.

    02.24 szombat. Délután megint gyógytornász. Az egész úgy volt vacak, ahogy volt.
    – Maga még mankóval jár? – csodálkozott rám, amikor beengedtem.
    Én meg csak néztem hülyén. Bocs, de mankó nélkül csak tekeregve tudok járni.
    Aztán torna közben kiderült, hogy egy mozdulat nagyon nem megy. Nem rosszul megy, hanem egyáltalán nem.
    – Nem hiszem el, hogy nem tudja. Ez egy könnyű gyakorlat.
    – Márpedig nem.
    – Legalább a sámlira tegye fel a lábát, ott meg tud pihenni, mielőtt magasabbra megyünk.
    – A sámlira!? – kacagtam fel – Már oda sem megy.
    – Ez baj – komorult el – Magának van ott egy izma, amelyik egyáltalán nem működik. Ha nem tudjuk beindítani, akkor mindenféle sportnak lőttek a továbbiakban.

    Nem dobta fel a kedvemet. Most az optimista forgatókönyv is az, hogy le fogom ordítani a csillárt a plafonról, mire egy 5 hete beragadt, megmerevedett izmot be tudunk indítani. A pesszimista forgatókönyv… azzal nem is akarok foglalkozni.

    Este elkeseredésemben ittam egy sört. Végülis túléltem, de a sportórám szerint éppen csak.

    Február utolsó hetének napi programja:
    – A reggeli kávé után fekvőtámaszok, lehetőleg minden nap eggyel több.
    – Délelőtt 3,5 kilométer séta az erdőben, egyre több mankó nélküli járással, de úgy, hogy fogcsikorgatva próbálom egyenesben tartani a felsőtestemet. (Ugyanis pont a sérült láb oldaltartó izma nem működik.)
    – Ebéd után gyógytorna. Csak olyan gyakorlatokkal, amelyek fájnak.
    – Késő délután 1 óra szobabicikli, majdnem a legerősebb fokozaton. (Ez – és a fekvőtámasz – csak erősítés, a sztrájkoló izmot nem terheli.)

    Este hasonkúszva mászok a fájdalomcsillapítóért.

    Reggelre viszont elmúlik a fájdalom… és kezdődik minden előlről.

    Vasárnap meghaltam. Hétfőn is. Keddre viszont hozzászoktam a terheléshez, a beragadt izom is megmozdult, legalábbis úgy tűnik. Este megint ittam egy sört, de most jutalmazásként. A sportóra ezt is zokon vette, de kapja be.

    Túraáttervezés. Az idei túrákat – két kivétellel – áttettem a 2025-ös folderbe. Ami ott volt, azokat meg a 2026-osba. Miközben azt se tudom, lesz-e akkor még emberiség.

    Nem tartom magam mazochistának, de most (02.29) elbizonytalanodtam. Ma séta közben gondoltam egy merészet és két kilométeren keresztül bot nélkül mentem. És csak menetközben ugrott be, hogy a vízszivárgás okozta kavarások miatt elfelejtettem bevenni a reggeli fájdalomcsillapítót. Viszont ha már belehergeltem magam, akkor nem adtam fel, végigcsináltam, perverz módon még élvezve is, fájjál csak, öreg, jó helyen fájsz, ettől gyógyulsz. Otthon pedig dafke nem vettem be a gyógyszert, egyszer úgyis ki kell próbálni, mennyire van még rá szükségem. Egyelőre az izomláz tombol. A jó hír az, hogy mivel izomláz, így 4-5 percnyi járkálás után megszelidül. A rossz hír maga a 4-5 perc, hiszen minden felállás után végig kell magam szenvedni rajta. (Aztán a gyógytornánál kiderült, hogy baj van, fájdalomcsillapítő nélkül kábé csak a fele gyakorlatot tudtam megcsinálni.)

    Mérföldkő. A három hónapos gyógyulási folyamat közepén vagyok, másfél hónap telt el a baleset óta. Ha nem lett volna, akkor, amilyen jó idő van, már hegymászó csúcsformában lennék. Most meg annak örülhetek, hogy a napi egy óra erdei séta legalább tavaszias időben történik.

    03.02; szombat, gyógytornász. Mintha vizsgára készültünk volna. A nő meg volt győződve arról, hogy jövő héten, a kontrollon a doki fel fog fektetni egy asztalra és leteszteli, hogyan mozog különböző irányokba a lábam. Így a foglalkozáson ezeket a mozgásokat vettük sorra. Átmentem az elővizsgán. (Azaz beröffent a lazsálós izom.)

    03.03; vasárnap, a gyönyörű tavaszi időben úgy döntöttem, hogy ma nagyon odateszem magam. A szobabicikli felejtős, túl alacsony az eszköz, tönkrevágja a térdem, ehelyett lesz az, hogy a megszokottnál nagyobbakat sétálok. Nos, meglett: 3,5 kilométer séta, bot nélkül. Végig úgy éreztem megam, mint Frankestein szörnye, amint éppen járni tanul, de végül annyira belejöttem, hogy amint hazaérkeztem, lendületből kimentem a kertbe és megmetszettem a cserjéket. Aztán leültem és azóta pokoli a nap, minden felálláskor belémhasít az izomláz, de mindegy is, csak vigyorgok rajta, a nagy dolgot már megcselekedtem. (Tapasztalat: egy ilyen erőfeszítés után fájdalomcsillapítóval sem megy a gyógytorna.)

    Ezzel zárom is a hónapot. Érdekes volt végigolvasnom. Február 5-én még azon lelkendeztem, hogy fel tudok menni az emeletre. Most meg már rendes, azaz váltott léptekkel járok a lépcsőn és itt volt ez a 3,5 kilométernyi, segédeszköz nélküli séta… még mindig hihetetlen.

    PS
    Izé. Ezt most találtam.

    “Csípőtáji törés után általában 3 hónapig csak a járókerettel, részleges terheléssel szabad közlekedni (a törés jellegétől, a csontegyesítő műtét stabilitásától függően az operáló orvos megmondja, mennyi súllyal szabad a végtagot terhelni)”
    link

    Tisztelt Bíróság, ártatlan vagyok. Nekem senki nem szólt. Egyébként is, mások vittek rossz utakra engem.

    SPOILER
    Négy napja fejeztem be ezt az írást, de micsoda négy nap volt ez! Megírom.

    2023.08 Isztria 03: Muggia

    Az isztriai kör befejező részében elindultunk Lucijából Triesztbe, terv szerint lehetőleg közvetlenül a tengerparton, de végül csak Muggia-ig jutottunk. 40 fokos meleg volt, mi pedig inkább kihagytuk a közeli nagyvárost és behúztuk visszafelé a Parenzana maradék szakaszát. A drón pedig… a végén sikerült meglepnie. Pontosabban meglépnie.