Month: December 2019

Ha a 20:46-kor felhangzó Óbazmeg! felkiáltásokból áramot lehetett volna termelni, a világnak már nem lenne energiaproblémája.

Tegnap este levelem megírtam. Az utolsó levelem volt idén az egyik ügyfelünk számára, aki túl okosnak képzelte magát és emiatt túlságosan is agresszivitásba lovallódott. (Van ilyen szó egyáltalán?) Majd egy órával később töröltem a levélből az összes káromkodást és el is küldtem.
Kész. Vége. Idén már nincs több munka.
Karácsony. Gyere. Várlak.
Bontottam egy üveg bort, leültem darts vb-t nézni. Jó meccsek voltak. Bontottam még egy üveg bort. A plafonig ugrottam, amikor a csajszi nyert. Szóval jó este volt.

Aztán reggel. A Pokol előszobája. Irgalmatlanul fájt a torkom. – Istenem, add, hogy csak reflux legyen! – mormoltam el ébredéskor, de rögtön jött is a kiábrándító gondolat, miszerint tegnap alig ettem, nem volt semmi, ami refluxot okozhatott volna.
Torok Gyula.
Pedig. Már kezdtem átváltani az ünnepekre. Már kidobtam a lelkemből minden mérgező szart. A hajrában voltam. Igen, ma még jön a kéményseprő, meg el kell vinnem az autót gumicserére, meg igen, be kell vásárolnom a hétvégére, fenyőfát is vennem kell, na meg fát vágni a hétvégi sparheltpartihoz, szóval vandógom, de ez már mind öröm és hejehuja, jönnek ez ünnepek, jönnek az emberek, jó lesz.
Aha.
Eltekintve attól, hogy ébredés után legszívesebben elmetéltem volna a nyakamat. A legéletlenebb késsel.

Egy halálos Torok Gyula. Mely ellopta tőlem az ünnepeket. Egy grincs. Akinek sikerült.

Éjszaka, inkább már hajnal. Egy étteremben, a buli roncsain, cigány húzza egy asztalnál a Boney M-től a Sunny-t. Az asztalnál oroszok éneklik vele a dalt, kezükkel skandálva a ritmust. Igazi multikulti.

A délutáni város a Széchenyi-hegy oldalából

Naplemente a Széna téren

I. Dárrc Premier Líg, a döntő napja