Czifra nyomorúság

Tegnap este szólt Nej, hogy nincs meleg víz. Tényleg nem volt. Meg fűtés sem. A kéményseprők piszkáltak valamit a kazánon, amikor mértek. Na, azóta nem dolgozik a rendszer. Pontosabban úgy csinál, mintha dolgozna, csak éppen az output hideg.
Oké. Holnap.
Addig még élni is kell.
Éjszakára a nappaliba vackoltam be, a kanapéra. Nem fertőzünk. Meg az már olyan otthonos. Van zene. Még ha nem is sikerül aludnom, jól eltelik az idő reggelig.
Feltéve, hogy van fűtés. Ugyanis a nappali a lakás leghidegebb része.

Aztán reggel. Pokrócba csavarva kortyolgattam a mézes teámat. Beszélni nem tudtam. Vicces lesz így kirángatni a kazánszerelőt. Érezte a pacák, hogy addig nincs értelme felvennie a telefont, amíg nem iszok egy újabb mézes teát és meg nem jön a hangom. Végül harmadikra felvette.

Nem részletezem. A problémát az okozta, hogy a dugó rosszul volt beledugva a konnektorba. Úgy értem, fizikailag jól, de nem volt mindegy, hogy melyik dugóba kerül a fázis. Mert a készülék fázisérzékeny. Azért ez… ha lett volna bennem egy kis élet, akár még dühönghettem is volna.

Aztán bevonszoltam a kukát, csináltam ebédet, elvittem a főzőlapot a hulladékudvarba, majd dokinéni. Mert nagyon szarul voltam.

Ezt mindig úgy furcsálltam. Hogy amikor az ember a halálán van és legszívesebben magára húzna egy pokrócot és négy napig ki sem bújna az ágyból, nos ilyenkor kell elmenni a körzeti orvoshoz, 3-4 órát várakozni egy csomó beteg ember között, egy kényelmetlen széken feszengve. Aztán sorbanállás a gyógyszertárban, kész tortúra.

Na mindegy, megvolt. A dokinő szerint bár most nem úgy néz ki, de végül meg fogok maradni. Mindenesetre rég látott már ilyen pocsék torkot.
Én úgy általában szeretem, ha dícsérnek, de ezt most ki tudtam volna hagyni.
Egy hetes antibiotikum kúra. Kimarad a hétvégi lazítás. Kimarad a hétfői sparheltparti. A szentestére nagy gonddal összeállított borsort is csak nézni fogom.
Ilyenkor az ember meghal egy kicsit.