Volt az a júniusi malőr, amikoris a Wizzair hideg fejjel kihagyott egy gépet, majd magasról szart az utasok fejére. Az egynapos bruggei kirándulásból négy nap Brüsszel lett.

Furán működik az emberek memóriája. Nej már úgy emlékszik vissza rá, hogy de jó kis négynapos kirándulás volt. Megnéztük Brüsszelt, Gentet, kétszer is Bruggét, jó volt a szállásunk, toltuk befelé a jófajta belga söröket. Ráadásul arra számítottunk, hogy a költségeink jó részét fedezi a Wizzair, talán még kártérítést is kapunk.
Hát, ja. Úgy kellett figyelmeztetnem, hogy emlékezzen vissza arra az éjszakára. Amikor 23.00 körül kiderült, hogy kint vagyunk a rák farkán és senkit nem érdekel, mi lesz velünk. Hogy lemerült minden elektromos eszközünk, melyekkel intézkedni tudtunk volna. Hogy hajnal kettőre sikerült rendeznünk a sorainkat, de azt is úgy, hogy Dóra Pestről intézett el mindent. Majdnem rá is ment a reggeli államvizsgája. Hogy délután kettőig nem tudtuk átvenni a szállást Brüsszelben és addig milyen megalázóan kellett csöveznünk a sok menekült között. Hogy 40 órát voltunk ébren és 30 kilométert gyalogoltunk, jobb elfoglaltság híján. Hogy neki tervleadása volt, melyet nélküle igencsak zűrösen tudtak megoldani. Hogy nálam is csúszott pár napot egy projekt előkészítése.

Nos, kártérítést nem kaptunk. Ugyan nem értettem egyet vele, de még a claim cég is visszadobta, miszerint reménytelen, a bíróság úgyis vis majornak fogja minősíteni. (Később egy utazási fórumban olvastam, hogy tényleg annak minősítették.)
Maradt a költségtérítés. Számláink voltak. (Kajáról nem, egyszerűen nem volt bőrünk a közértben feltartani a sort azzal, hogy négy zsemléről meg négy sörről áfás számlát kérjünk.)
Írtam a Wizzairnek a webes formukon keresztül. (Közvetlenül nem lehet. Csak speciálisan formázott subject-et fogad el a levelezőszerverük, ahol a subject tartalmazza a reklamáció azonosítóját. )
Olyan 40 nap múlva visszaírtak, hogy oké, vették a lapot, küldjem el a számlákat.
Aztán ez ment. Sokáig. Húzták az időt, ahogy tudták. Mindig 40 naponként jöttek a levelek. Hol kértek még valami adatot, hol csak elnézést, mert most éppen nem tudnak foglalkozni velem. Aztán megint 40 nap. Megírták, hogy oké, egyszer majd fizetni fognak. Egyszer. 40 nap. Utána adjam meg a bankszámlaszámomat, az ibant, a swiftet, a cipőm méretét mweg a dédnagyanyám születési anyakönyvi kivonatának a számát. 40 nap. Oké, most már tényleg fizetni fognak. Már csak 10 nap, amíg az utalás megérkezik. Egy olyan környezetben, ahol az utalás 4 órán belül meg kell érkezzen.
Én már csak röhögtem. Szánalmas.
Aztán december másodikán végül megjött a zsé. (Meg egy levél, hogy értékeljem a szolgáltatásukat. Izé, nem ez volt a legsikerültebb pozicionálás a marketingtől.) Június 19-én voltunk kint, akkor kellett volna haza is érkeznünk. Remek teljesítmény, indulhatnának egy Időhúzó Világbajnokságon.

Csak azt nem értem, miért. Július első napjaiban írtam nekik az első levelet. December másodikán fizették ki a pénzt. Az euró július elején olyan 320 forint körül mozgott. Most 332. Azaz kábé 5000 forinttal kaptunk többet annál, mintha egyből fizettek volna. Nem egy nagy pénz, persze, de ebben a kamatmentes sivatagban, ami most van, 130e forintért 5000 forint kamat fél évre nem is olyan rossz.
De ők tudják.

PS.
Ránézésre ez egy olyan mindenjóhajóavége történet, a kitartás meghozta gyümölcsét, a jó győzött, a sárkány kipurcant, a szegénylányért meg eljött a szőke herceg fehér lovon.
Nos, valójában nem.
Igen, első pillantásra csak apró sebeket szereztünk. A valóságban viszont ezek a sebek elmérgesedtek.
Oké, elmagyarázom.
A helyzet az, hogy én már 2019 elejétől döbbenten szemlélem, mi folyik a repülőtársaságoknál. Azt tudtam, hogy a Wizzair, a Ryanair ritka ocsmány társaságok, ha bármi baj van, még örülhetek, ha nem lőnek tarkón egy hosszú falnál. De ritkán volt baj, vállalható volt a kockázat. Oké, ott voltak még a repülőtéri megalázások. Megtanultam extra kevés cuccal utazni. Megtanultam pofátlanul átülni, ha szétültettek. Nem örültem neki, de nyeltem egy nagyot. Viszont idén hirtelen megszaporodtak az események. A társaságok meg kimutatták a foguk fehérjét, ritka gusztustalanul viselkedtek. Aztán bejött az aggódás, mi is belefutottunk egy ilyenbe és látszott, hogy nem az utasok találják ki a rémtörténeteket, azok valójában is megtörténnek.
És nem csak az ultrafapadosoknál. A fiam ment valahová a Lufthansával. Megcsúsztak egy napot. Ráadásul nem egy géppel, hanem sokkal, elfogyott a Lufthansa által bérelt szállodai kapacitás. Közölték vele, hogy keressen magának szállást, kérjen számlát és utólag kifizetik. A srác elment egy közepes árfekvésű szállodába. Aztán nem fizették ki. Azt mondták, hogy ez szerintük túl drága szálloda volt. Az nem zavarta őket, hogy előtte nem mondták meg, mi a határ.
Szóval cigánykodás. Megalázás. Minden szinten.

Átbeszéltük Nejjel és arra jutottunk, hogy ez már nem hiányzik nekünk. Az autónk úgyis csereérett. veszünk egy kényelmes dögöt, olyat, amelyikre felfér szükség esetén négy kajak is, olyat, amelyikbe be tudunk pakolni két bringát, olyat, amelyikben adott esetben el is tudunk aludni. Aztán becsavarogjuk Budapest 1000-1300 kilométeres körzetét. Nézz rá a térképre, elképesztően jó helyek vannak. Túrázni, bringázni, kajakozni.
A városok meg úgyis éppen belefulladnak a turizmusba, ne rúgjunk már beléjük mi is.