A munkásszállás nem apácazárda

Régen irkáltam már a sztori kategóriába. Jöjjön egy kis visszaemlékezés. Mert a köztudatból lassan kikopnak már azok a fogalmak, azok az életkörülmények, melyek nekünk egykor teljesen hétköznapiak voltak. (Meg ahogy a dolgok most állnak, lehet, hogy a jövőben újra visszajönnek.)

Mond az neked valamit, hogy KMK? Az én időmben meglehetősen veszélyes dolog volt. Azt jelentette, hogy Közveszélyes MunkaKerülő. Azaz ha a személyigazolványodba, vagy a munkakönyvedbe – igen, ez egy olyan igazolvány volt, melyet jó, ha magadnál tartottál – nem volt beírva munkahely, akkor közveszélyesnek ítéltek és a rendőr simán bevihetett. Ugyanis ha nem dolgoztál sehol, az egyértelműen a te hibád volt, nem a munkaadóké.

Ez konkrétan úgy volt, hogy ha megnyerted a lottó ötöst és életed végéig elegendő pénzhez jutottál, papíron akkor is el kellett menned dolgoznod valahová.

Mindenkinek dolgoznia kellett valahol. Pont. És voltak olyan munkaadók – tipikusan a nagy szocialista vállalatok – akiknek kötelező volt felvennie az embereket. Mert egyébként KMK. Ebből alakult ki a kerítésen belüli munkanélküliség. A nagy állami vállalatok felvettek boldog-boldogtalant, függetlenül attól, hogy tudtak neki munkát adni, vagy sem. Leginkább nem, de nem is ez volt a cél.
A cél konkrétan az volt, hogy az egyszerű emberek, ideértve a nehezen szocializálható alakokat is, azokat, akikből esetleg hajléktalanok lettek volna egy másik világban, szóval mindenki, valamilyen szervezett – és nyilvántartott – módon éljen, igenis, időre menjen be a gyárba, még ha nem is csinál semmit, de ne nagyon menjen ki, és ha alkoholizált is, azt csak munkaidő után tegye. (Legalábbis elméletileg.) Ez megérte az államnak azt, hogy munkabért fizessen ki nekik, értelemszerűen a gazdálkodó szervezet terhére.

Ez valami olyasmi volt, mint a mostanában annyit emlegetett feltétel nélküli alapjövedelem. Ebből is látszik, hogy a szocializmus mennyivel megelőzte a korát.

Beszéljünk még egy fogalomról: vándormadár. Naggyon negatív fogalom volt, akire rásütötték, az évekig mosakodhatott, mire kimászott alóla. Mit is jelentett? Hát azt az embert, akit ha felvettek valahová, akkor onnan pár hónap után átment egy másik céghez, majd onnan pár hónap – esetleg pár év – után átment egy másik céghez. A kor ideálja az a melós volt, aki 40-50 évig dolgozott egy helyen. Aki váltogatott… az a rendszer ellensége volt. Vándormadár.

Persze ez a hozzáállás még nem volt elég. Hogy a hatalom ezt a nehezen kezelhető réteget – elméletileg ugye az uralkodó osztályt – konszolidálja, kellettek hozzá a lakhatási körülmények is. Hiszen hiába adtak munkát a proletárnak, meg valami fizetést is, de a lakhatási problémáit már nem tudták megoldani.

Munkásszállás.

Vidám dolog volt. Laktam ilyen helyeken – már mérnökként is, de eltitkolva – nagyon tanulságos élményeim maradtak meg belőle. A gyerekeimnek is mondtam, és a mai napig is vallom, hogy ha egy területre be akarod ásni magad, akkor – akár inkognitóban is – ki kell próbálnod, milyen legalul élned. Mert csak akkor látod, milyen embereket kell majd később irányítanod. Illetve, dehogyis. Az emberek olyanok, amilyenek, emberek. Amit itt tapasztalsz, az az, hogy hogyan működik a csoportdinamika olyan emberek között, akik nem rendelkeznek elegendő információval, nem is biztos, hogy fel tudnák dolgozni, akik éhesek, akik eleve rosszindulatúak, azaz azt feltételezik, hogy őket át fogják baszni – és őszintén szólva, ennek komoly alapja is volt – akik nem fognak elhinni semmit felülről, de egyből elhisznek mindent oldalról, akik bizalmatlanok, de egy jó pillanatban elsütött durva viccel, egy erős beszólással pillanatok alatt magad mellé tudod állítani őket.
Nagy vonalakban erről szól a vezetés, erről szól a politika.

Na mindegy, ez a rendszer elketyegett úgy-ahogy. Amíg a pénzügyi egyensúly bírta. Az azért borítékolható volt, hogy a kerítésen belüli munkanélküliség le fogja húzni a hatékonyságot, azaz nem leszünk igazán versenyképesek, sőt, még nyereségesek sem, de ezt ellensúlyozta az állami támogatás, már persze amíg volt, de az a pénz sem a semmiből jött, hanem hitelből, aztán persze egyszer csak összedőlt a kártyavár.
De ez már történelem.

Tanácsi lakás.

Ez volt a másik lehetőség, a valamivel tehetősebbek számára. A mai fiataloknak ez megint tutira értelmezhetetlen kategória. Egyszerűen arról volt szó, hogy ha beadtál egy igényt, persze fizetni is kellett érte, akkor egyszer – valamikor – jogosult lettél egy állami bérlakásra. Ami már majdnem egy saját lakás volt. Majdnem. Ha kaptál.
Hallottál már arról, hogy hiánygazdaság?

De igazából nem is a rendszerről akartam értekezni. Ez itt fent csak a háttér felfestése volt néhány lendületes ecsetvonással.

Ez a blog rólam szól, én pedig a személyes élményeimről szeretnék írni.

A munkásszállással, mint olyannal először Dunaújvárosban találkoztam. (Hacsak nem számítom azt, hogy Kazincbarcikán a Lombik nevű osztályon aluli kocsma egyik oldalán a középsulis koleszunk volt, a másikon meg egy munkásszállás. A Lombik – és az előtte lévő betonplacc – meg tele volt álló/guggoló/fekvő melós alkeszekkel.)
Erről, mármint a dunaújvárosi élményekről viszont egyszer már írtam, most inkább csak ezt a videóklippet tenném be, kedvcsinálónak.

A második találkozásom a témával akkor volt, amikor beköltöztem az egyetem munkásszállójára. Elméletileg ennek sokkal lazábbnak kellett volna lennie, mégiscsak egy szabadabb légkörű szállásról volt szó, tele egy csomó szürkeállománnyal, de nekem sikerült itt is maradandót alkotnom.

A harmadik élmény pedig az volt, amikor szatírnak néztek a balatonfűzfői munkásszálláson és kis híján meglincseltek.

Most egyébként nagyon zavarban vagyok. Amikor eszembe jutott a téma és beugrottak az emlékek, lelkesen álltam neki felvázolni a hátteret. Majd amikor odajutottam, hogy jöjjenek a történetek, a biztonság kedvéért rákerestem, nem írtam-e meg valamikor már ezeket? Bakker. Megírtam. Mind a hármat. 10-15 évvel ezelőtt. Az elsőnek a linkje ott van fentebb, a másik két sztorié meg itt.

Szöveget viszont ki nem dobunk, írni meg éppen van kedvem, valami majd csak kisül belőle.

Nézzük a tanácsi lakásokat.
Nekem olyan szerencsém volt a diplomamunkámmal – hárman fejlesztettünk ki egy vegyipari CAD rendszert, mind a hárman a saját területünkből írtuk a diplománkat – hogy elnyertük vele egy akkor még rangosnak számító alapítvány fődíját.

Magister néven futott, két évig élt, a rendszerváltás elsodorta. (Nem keverendő össze a mostani debreceni Magister alapítvánnyal. Ez utóbbi 2000-től működik.) A másik első helyezett egy olyan csapat volt, akik multitaskingos operációs rendszert fejlesztettek Intel 80286-os processzorra. Az sem volt kispálya.

Ennek anyagi következményei is lettek, én konkrétan vettem a pénzból egy Lewis farmergatyót, egy Csepel Lady országúti bringát és beadtam egy igénylést tanácsi lakásra, vaskos okmánybélyeggel.

Azért Csepel Lady, mert csak ezt lehetett a környéken kapni. Írtam már, hogy hiánygazdaság? Még ezért is el kellett utaznom Várpalotára.

De persze ekkor már tulajdonképpen az egész rendszer recsegett, ropogott, leginkább összedőlt. (1989-ben végeztem.) A farmernadrág és a bringa jól bírták, de az önkormámyzati lakás… akkor már behalt. Hiszen az önkormányzatok – bocsánat, akkor még tanácsok – legfőbb célja már akkor is az volt, hogy szabaduljanak ettől a lakásállománytól. Magyarul szarért-húgyért elkótyavetyélték, ahelyett, hogy bevállalták volna az igencsak esedékes felújításokat. (Tudom, az IKV-nál dolgoztam, elméletileg mi üzemeltettük ezeket a lakásokat.)
Friss igénylőként nyilván meredeken kimaradtam ebből az egészből, pár év szolgálati lakásban történő szívás után vettünk a Bakonyban egy meglehetősen reménytelen házat, így végül visszavontam az igénylésemet.

De – és akkor ez itt egy kis történelmi kitekintés – ez előtt évtizedekig ez volt a bevált módszer. A szüleim így jutottak szövetkezeti lakáshoz 1968-ban – sőt ennél sokkal durvábban, de erről majd szeretnék külön is írni – és valójában egy pályakezdőnek nem igazán volt más lehetősége. Munkásszállás az öntudatos proletárokkal, vagy albérlet, bízva abban, hogy egyszer a tanács befogadja a kérelmet. Az, hogy egy egyszerű ember csak úgy, akár banki kölcsönnel is, saját lakást vegyen, az csak egy galaktikus mese része volt. No way.

Azért a szövetkezeti lakás egy kicsit más volt. Ott végülis az ember saját lakáshoz jutott. De ilyet megcsípni nagyon nem volt egyszerű.

Mi valahogy kigazdálkodtuk ezt az egészet. Nagyon szar helyre mentem el dolgozni – írtam, már, hogy IKV? – azaz utáltak minket, cserébe durván alacsony volt a fizetés… de valahogy mégis jól alakultak a dolgaink. Kaptunk egy 54 nm2-es szolgálati lakást – egy másik családdal közösen – de ez a másik család, brutális véletlenek sorozataként (bakker, már ezt is megírtam), egy olyan család volt, amelyikkel már nyolc éve szoros kapcsolatunk volt, így a közös szolgálati lakás nem jelentett problémát. Persze, kényelmes sem volt, de mivel nyolc éve bírtuk egymást, bele tudtunk helyezkedni ebbe a helyzetbe is. Nyilván mind a két család várta, hogy egyszer majd megkapjuk a tanácsi lakásunkat, de ahhoz az kellett volna, hogy gyerekek szülessenek, csak hát azok ilyen körülmények között valamiért nem igazán jöttek. (Mondjuk be is baszott volna.)

Na mindegy, lett, ahogy lett. Egy elképesztően meredek, mondhatni öngyilkos akció során sikerült átvernünk minden hivatalos szervet, sikerült bevonnunk mindkét oldal családjából az összes fizetőképes embert – igen, még a sógornőmet is – és végül meg tudtuk venni (32%-os kamattal) a Bakonyban azt a házat, amely a közös családi életünk kezdete, a gyerekeink bölcsője és a mai napig is mindenféle családi eredetmondánk eredője. A többi meg már történelem.
(És igen, a jó ég áldja meg, már ezt is megírtam. 13 évvel ezelőtt.)

Nos, azt hiszem, hiába is próbáltam megmenteni, de ez az írás nagyon félrement. Bágyadtan süt a tavaszi nap, kedvem is volt a teraszon ülve sztorizgatni… erre kiderült, hogy minden történetet, melyet erre a szálra terveztem felfűzni, már megírtam korábban.

Persze annyira nem reménytelen a helyzet. Végigolvastam a korábbi írásokat és még én is, aki részt vettem a történetekben, aki meg is írtam ezeket, még én is végigvigyorogtam mindegyiket. Meg a belőlük nyíló írásokat. Szóval alapvetően nem volt ez rossz szórakozás. Ha van időd rá, kalandozz el te is.

This entry was posted in Sztori.

One thought on “A munkásszállás nem apácazárda

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *