Ez itt a kert

Végülis, itt a tavasz. Egy kicsit hideg, egy kicsit esős, de a miénk.

Mellesleg, ahogy elnézem, a növények egyáltalán nem bánják ezt az időt. Még azok sem, amelyek egyébként a sok napsütést és a szárazságot kedvelik. Valamikor nekik is fel kell töltekezniük vízzel.

Persze vannak olyanok, amelyek szószerint lubickolnak ebben az időjárásban.

Nézzük például az óriáspáfrányt.

Látod? Nos, már önmagában ez nagy szó. Hogy látod. Tavaly vettem két óriáspáfrányt, mert be akartam népesíteni a full árnyékos részeit is a kertnek. Elültettem. Egy hónap múlva mindkettő elpusztult. Utánaolvastam egy kicsit jobban. Nos, az van, hogy a páfrányok imádják az árnyékot… de erősen vízigényesek. Konkrétan az óriáspáfrányt patakpartra ajánlják ültetni. Nálam meg viszonylag kevés a patak az udvaron. Így jártam. Az egyik páfrányt kiszedtem és tettem a helyére loncot. A másiknál meg macerás lett volna a kiszedés, hagytam a fenébe.
Ez a másik hajtott ki idén tavasszal. Mit kihajtott, teljesen bevadult. Ha leülnék vele beszélgetni egy pohár bor mellett és megkérdezném, mi a mottója, tutira azt mondaná, hogy sohase adjuk fel.

Rögtön mellette látható egy árnyékliliom. A tavalyi év kellemes meglepetése. Szintén az árnyékos részek beültetése kapcsán vásároltam egy ipari mennyiségű tételt. (Hja, a kertészvállalkozónak könnyű.) Mind megmaradt. Mi az, hogy megmaradt? Mennek, mintha dróton húznák.

Nézd meg a bal oldali példányt. Oké, ez már legalább 20 éves, de két hete bújt ki csak a földből (mert ezek évelők, azaz minden évben újrakezdik) és már egy méter magas. Tőle jobbra pedig tavaly őszi ültetésű példányok vigyorognak. Életerősen.
12 éve lakunk itt és lassan körvonalazódik, mely növények bírják jól ezt a nem túl kellemes terepet. A föld ugyanis meglehetősen barátságtalan, mondhatni feltöretlen. 30-40 centi vastag, tömör barna föld, alatt pedig tufa keménységű talaj. Nem is szoktam rendes ültetőgödröket ásni, úgy vagyok vele, hogy oldja meg a növény, ha élni akar. Nem mindegyiknek sikerül. De amelyik megoldja, az nagyon megy. Eddig így nézett ki a lista: cserszömörce, japán birs, torzsás ecetfa, trombitacserje. Ebbe a sorba zárkózott fel az árnyékliliom és a varjúháj.

Oké, ez némileg csalás, hiszen ezek a varjúhájak tiszta környezetbe, virágföldbe lettek ültetve. De egy másik képen láthatóak lesznek a kemény, száraz földbe ültetett példányok is, azok is húznak rendesen.

Aztán ott vannak a meglepetések. Például a rózsák.

Ez mondjuk egy öreg rózsafa, de agyonüthetetlen. Sorra hozza, akár talajszinten is az új hajtásokat, 4 méter magasban meg úgy virágzik, mintha nem lenne jövő és mindent most kellene megmutatnia.

Ezek viszont már viszonylag új telepítések. Amióta kipucoltam a környéküket, lefojtottam a gyomokat, azóta teljesen magukra találtak. És habár napfényben eddig nem volt sok részük, de nyílnak, mint a bolondgomba.

Aztán ott vannak a teljesen hihetetlen dolgok. Például a fügefák.

Kettő is van: egyet örököltem, egyet meg egy haveromtól kaptam. Mondjuk úgy, hogy a pestszentlőrinci Halomi-erdő nem egy mediterrán klíma, nem is nagyon számítottam komoly teljesítményre ezektől a cserjéktől. Ezt hozták is. A fügefák minden télen kifagytak, tavasszal újrakezdték nulláról, novemberig elérték az egyméteres magasságot, aztán télen megint kifagytak. Termés? Egy-két szem füge, de azok sem értek be. Pedig próbálkoztam: rendszeresen bemulcsoltam a tövüket, nádból, lélegző fóliából kicsi üvegházat barkácsoltam köréjük, az egyik egyszer át is telelt, de a következő tél megint elvitte. Annyit profitáltam belőlük, hogy a füge faanyaga tűzre dobva illatos. Abba is hagytam a kinlódást. Ilyen. Kész.
Aztán idén mindkettő áttelelt. Minden különösebb védelem nélkül. Pedig idén is voltak hidegek, a május sem úgy alakult, ahogy egy fügefa elképzeli az ideális környezetet, aztán mégis.
Nézd meg a fenti képet: ez csak egy kivágás, de 8, azaz nyolc szem füge mosolyog rajta. Ez máskor többévi termés.

A rododendronok és az azáliák nem húznak annyira, mint a fügék, pedig ez az időjárás pontosan olyan, amelyben lubickolniuk kellene. Amikor a bulisarkot, azaz a lugast kialakítottam, elültettem egy csomó azáliát és rododendront. Ideális volt számukra a terep. Fenyőfák, méghozzá óriási fenyőfák lettek kivágva, de maradt is bőven fenyő (most is van hét, köztük egy magról(!) kinövő smaragdtuja), enyhén savas talaj, árnyékos, nyirkos hely, menyország az azáleáknak és a rodiknak. Aztán mégsem. Földbe ültetett rododendron egy sem maradt meg. Jelenleg kettő él, mindkettő bödönben, spéci rododendronföldben. Az azáleák viszont földben vannak… és nem, nem árasztanak el virágokkal. Idén konkrétan egy sincs rajtuk. Viszont nagy eredmény, hogy elkezdtek növekedni és szemmel láthatóan immár jól érzik magukat. Persze ehhez kellett az, hogy itt is kigazoltam és elfojtottam a gyomokat.

Figyeled az átkötést? Ugyan tényleg látszik az egyik rododendron – mely úgy húz, mint egy 424-es és éppen virágot is nevel – de a képen a lényeg a munkakörnyezet. Hát… igen. Ez az, amiért érdemes annyi munkát, annyi időt beleölni a kertészkedésbe. Amikor csak enyhén fúj a szél, amikor lanyhán süt a nap, tök jó kiülni a lugas mellé. Még a munka is jobban megy ilyen környezetben.

Ne hidd el. Hazudok. Dehogyis megy jobban itt a munka. Állandóan elvesztem a fonalat, a növényeket nézegetem, vagy egyáltalán nem csinálok semmit, csak élvezem a környezetet.

A képen látszódik még két lonc is: az egyik rózsaszín, a másik piros virágokat fog hozni. Emellett eldugtam még kettőt. A loncok számomra új felfedezések, dacára annak, hogy a kocsibeállót és az előkertet gyakorlatilag kisajátították az örökölt példányok. Egyszerűen kezelhetetlenek. Folyamatosan vágni, ritkítani kell ezeket, de mintha ettől csak új erőre kapnának, még jobban nőnek. Tényleg fura, milyen nehezen kapcsol az ember: az egyik helyen küzd a túlburjánzással, a másik helyre meg vadul növő, lugasképző növényt keres és csak sokára kapcsolja össze a kettőt. A sörpad fölött is lugast szeretnék kialakítani, de minden növény kipusztult. Aztán valahogy beugrott a lonc: vadul nő, illatos, szép a virága és örökzöld. Hogy a fenébe nem jutott korábban eszembe?

És ha már itt járunk, nézzük meg, hogyan áll a lugas? Itt is akad érdekesség. Az, amit lugasnak, azaz növénytakarónak látsz, az konkrétan egy darab vadszőlő. (Mert a hársfákat durván lelombozták.) A kis ház köré ültettem még négy tövet, de azok éppenhogycsak vegetálnak. Ez az egy meg szemmel láthatóan be akarja nőni az egész világot. Ennyit számít, hogy melyik kertészetben veszed és milyen fajtát. Pedig mindegyiket úgy adták, hogy sima vadszőlő.
Ebben a blokkban van még egy enyhe csalódás is. Egy másik haveromtól kaptam egy tő lila akácot, mondván, hogy ez is fut, agyonüthetetlen és szépen virágzik. Az első kettő stimmel is, három év alatt rendesen kitöltötte a rendelkezésére álló teret, de virág, az egy szem sincs rajta, de még csak a szándékot sem látom. Mindegy, de legalább takar.
Ja, és még egy csalódás. Az előtérben belátszik egy tuilpánfa, azaz magnólia. Na, ez baromi rosszul érzi magát nálunk. Apám ajánlotta, mert ők ledugtak egyet és akkora nagy és színpompás fa lett belőle, hogy ihaj. Nálam viszont ez a gyökérkefe már három éve nem képes egy méter fölé nőni, virága meg gyakorlatilag nincs. Ha nem kapja össze magát kinyírom elrakom máshová és lila akác megy a helyére.

Tudom, napos, szélvédett hely kell neki. Csak éppen ilyen nálunk nincs. Ez egy szeles környék.

Említettem korábban a cserszömörcéket. Óriási kedvenceim. Elképesztő tempóban nőnek és nagyon dekoratívak. Eleve több színben is kaphatók, lehet variálni velük.

Ez itt az All Stars csapat. Ideköltözés után nem sokkal ültettem ezt a sort, eltakarandó a záportározó ocsmány betonkerítését. Nos, jelentem, sikerült. Balról jobbra haladva látható egy nagyon szép homoktövis bokor (az ötből kettő maradt meg, szerencsére az egyik porzó, a másik termő, de azóta bevadultak és már nőtt magról/gyökérről három új példány), mellettük egy óriási bíbor cserszömörce (állandóan balhéznom kell miatta, mert a túrázok rendszeresen tépnek le róla ágakat, leveleket emlékbe, viszont megértem, hogy az egyik akadályversenyen tájékozódási pont lett belőle) és mögötte egy perzsa varázsfa, melyet szerencsétlent teljesen túlnött a szömörce. De az is megmaradt és összel különösen szép.

Ez itt az út túloldala. Középen látható egy másik bíbor cserszömörce, mellette egy sárga. Ezek is szépen araszolnak felfelé. És igen, a kép bal oldalán emberkednek a vadonba kiültetett varjúhájak. Nem olyan nagyok, mint a virágföldbe elrakottak, de túlélték a telet és határozottan jelzik, hogy vannak. Mondjuk azt valószínűleg elcsesztem, hogy a cserszömörce mellé ültettem őket, mert az utóbbiak vadul nőnek, az előbbiek meg durván napigényesek, de az élet célja a küzdés maga.

Na és lehet kertről szóló írás macskák nélkül? Naná, hogy nem.

Amíg én sürgök-forgok az udvaron, ők is teszik a dolgukat. Így.

2 thoughts on “Ez itt a kert

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *