Kis-Balaton bringával
2018.07.15; vasárnap
A Balatonnál nálam kötelező program a korán kelés, és amíg a többiek alszanak, úszok egyet a friss tóban. Na, ebből most nem lett semmi. Legalább egy évre kiúsztam magamat.
Reggel még mindig nem tudtam felvenni egyedül a pólómat. Emelni már tudok a bal kezemmel, de magát a kezemet nem tudom felemelni. A bringán még elmegy. De mi lesz itt holnap a kajakban? Szedem a Voltaren Dolo-t, mint kacsa a nokedlit.
A mai terv megkerülni a Kis-Balatont. Tulajdonképpen nem is értem, korábban miért nem tettük még meg. Nej fanatikus Tüskevár rajongó (Matula bácsi forever), bringával csavarogni a tavak, csatornák között hatalmas élmény lesz számára.
A túra útvonala:
– Két dimenzióban
– Három dimenzióban
Sajnos a teljes terepet nem jártuk be, egyelőre csak az egyik tórendszer volt meg. Hagytunk látnivalót jövőre is.
A kerékpáros útvonalra egy szavam sem lehet. Már Keszthelyen ki van táblázva a Zalavár utáni Kis-Balaton ház, mely egyfajta központja a környéknek. Ideális kezdőhely. Van egy állandó kiállítás, van egy büfé, vannak térképek és egy csomó rom.
A kerékpáros körút a töltésen visz, hasonlóan a Tisza-tóhoz. Be lehet kukucskálni a nagyobb vizekre, illetve van egy kilátó is. (Mondjuk az ártérben, azaz a töltés szintje alatt, de ne legyünk kispolgárok, miért ne lehetne egy kilátó a völgyben?)
A kilátó után nem sokkal jön a Kányavári sziget, a térség ikonikus hídjával.
Leraktuk a bringákat, ittunk egy sört, megettük a csokikat, majd átmentünk a szigetre. A híd előtt mézárus nénikék.
– Te, mi az ott annak az alaknak a fején? – kérdezte félhangosan az egyik.
– Nem tudod? Fedélzeti kamera.
Maga a sziget némileg csalódás volt. Nem rossz, tényleg nem, de nem erre számítottunk. Azt vártuk, hogy sűrű nádasban lesznek faburkolatú ösvények, hogy egy kicsit olyan matulásan lehet bújkálni a nádasban. Ehelyett egy teljesen rendezett, kirándulós, turistás szigetet kaptunk, nagy rétekkel.
Egy kicsit sétálgattunk, aztán mentünk tovább.
Útközben kocsma, pihenő.
– Te, hol vagyunk? – kérdezte Nej.
– Nagyrada. Tudod, ahol a rosseb lakik.
– Pontosan! – integetett át vigyorogva a szomszéd asztaltól egy kocsmabútor.
Jó nagy kör után visszaértünk Zalavárra. Elméletileg mehettünk volna az ismert úton is haza, de nekem szimpatikusabb volt letérni a töltésre. Ugyanaz a töltés, de a másik irány. És sokkal rosszabb minőségű út, gyakorlatilag egy murvás ösvény. Nem voltam nyugodt. A GPS-re a magyar gyalog- és kerékpártúra térkép volt feltöltve, az nem ismerte ezt az utat. De mi bajunk lehet belőle?
Semmi. Nem is lett. Mentünk egy csomót egy eléggé dzsuvás csatorna mellett. Hangulatos út volt. Aztán elértünk egy főutat és azon mentünk tovább Keszthely felé.
Visszanéztem. A dzsuvás csatornára az volt kiírva, hogy Zala folyó. Hoppá.
A visszaúton volt némi kaptató, de gond nélkül hazaértünk. 76 kilométer, kellemes túra.
Ekkor már kezdett összeállni, hogy a nagy kapkodásban mit hagytunk otthon. Kés. Vízforraló. (Azaz nincs reggeli kávé. A sajtot meg kiskanállal esszük.)
Aztán kifogyott a gáz a szivargyújtóból, lemerült az elem a konyhamérlegben. Ja, meg a kocsiban a guminős vezetőülés. Elvagyunk.
VB döntő. Jellemző, hogy csak abból vettük észre, hogy lassabb lett a kiszolgálás a kemping étteremben. Meg a pincér látványosan szét volt csúszva.
– Halló, a menetrendszerű barackpálinka érkezik! – kiabált az egyik vendég.
– Rohanok! – kurjantotta a pincér vigyorogva. Majd az asztalnál mindketten meghúzták a vendég laposüvegét.
Este
– Akkor én most elmegyek zuhanyozni, utána meg alszok – közölte Nej.
– Menjél. Én majd reggel fogok zuhanyozni.
– De nem ezt mondtad tegnap is?
– Figyelj, én négy órát áztam tegnap a vízben. Egy hétre előre letudtam a zuhanyzást.
Recent Comments