Jón szigetek #06/07

Ithaka
2018.05.31; csütörtök

Ithaka. A szigetnek van egy misztikus hírneve, ugye Odüsszeusz és a kalandjai. A valóság az, hogy nincs közmegegyezés a történészek között arról, hogy a híres király valójában itt élt. Szó van arról, hogy akkoriban Kefalóniát nevezték Ithakának és ez csak egyik a koncepciók közül. A sziget lakóit mindez nem zavarja, nekik Ödüsszeusz az ősük és mindenki elmehet a fenébe, aki kételkedik.

De még csak ott járunk, hogy hajnalban kitámolyogtunk az ágyból.
Nem aludtunk jól.
Volt a birkák között egy hasfájós, aki egész éjszaka, pontosan ugyanabban az ütemben, hasfájósan bégetett. Egész éjszaka. Ráadásul elállt az eddig meglehetősen erős szél és kiderült, hogy igenis vannak szúnyogok. Nem is akármilyenek. Akkorákat haraptak belém, hogy a mai napig tele vagyok elvakart, de még mindig viszkető, azaz minden nap újra és újra elvakart sebhelyekkel.

Szendvicsreggeli. Ezzel el is mondtam mindent.

A kompot majdnem elbénáztuk. Beálltunk a kikötőben egy hajóhoz és csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy ez máshová megy, a miénk meg egy teljesen másik mólóról indul. Éppenhogy elértük.

A kompon. Ez a kép pontosan leírja, hogyan néztünk ki.

Először nem hittük el. De az a két betonszállító mixer tényleg kompolni jött.

Legurultunk a hajóról. Elmentünk a sziget fővárosáig, Vathy-ig. (Már itt jó érzékkel lehúztuk a programok felét, ugyanis nem kerültük meg az északi félszigetet. Hangulatos, meg romantikus, meg minden, de az utóbbi időben annyi hangulatos és romantikus úton autóztunk, hogy egyikünknek sem hiányzott. Inkább a nyugodt tempójú túrázásra szavaztunk.)
Egy eldugott parkolóban ledobtuk a kocsit és irány a meredek.
Nem volt kispálya. A beszerzett track szerint 14.5 kilométer, 450 méter szint. És ahogy felnéztünk a fölöttünk magasodó hegyre, ez valósnak is tűnt. Nagyon. De hát ezért jöttünk.

Hajrá.

A túra arról szólt, hogy felmegyünk a retkes fenébe, ahol lesz egy Nimfa barlang, egy ősi rom, majd egy hangulatos úton visszaereszkedünk a partra és besétálunk Vathy-ba. Majd valami tengerparti étteremben visszapótoljuk az elvesztett kalóriákat.

A túra útvonala:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.

Az út első fele tulajdonképpen lakott területen ment. Tulajdonképpen. De a track elvitt valami völgybe, mely nagyon hangulatos lett volna, ha nem magasodott volna végig fölöttünk a szikla, melynek egyszer fel kellett mennünk a tetejére.

Kellemes, hűvös kocsma Perachori faluban. (Már az útjelző tábla is gyanús volt: Perachori Felsőfalu. Bakker, ekkor már egy órája felfelé meneteltünk. Ehhez képest még felső falu?) Kérdezték, honnan jöttünk és mivel. Megmondtuk. Nagy szemelkerekedések. Hát az minimum két nap! És egy csomó ország. Amikor megmondtuk, hogy egy nap és csak két ország, egy kicsit elszomorodtak.

Egyébként mindenhol kedvesek az emberek, de az árak húzósak. A sör 3,5-4 euró, a legegyszerűbb ételek is 8 eurónál kezdődnek.

Nagyon nehezen indultunk el a kocsmából. Hűvös, árnyékos terasz. Jeges pohárba csapolt Mythos. Kedves, érdeklődő helyiek. Odakint pedig perzselt a nap.

– Te, muszáj nekünk mindig délben hegyet másznunk? – érdeklődött Nej, miután megmozdultunk.
– Persze. Ez a túráim védjegye.
– Mármint?
– Petrényi Tours. Nem kelünk hajnalban! Inkább szopunk a tűző napon!
– De ma hajnalban keltünk.
– És még így is összejött. Ez a tehetség!

Hangulatos ösvényen mentünk tovább. Mely egyszer csak elfogyott. Gyanakodva néztem a track-re. Hát, az bizony 60 méterrel arrébb ment, de egyébként velünk párhuzamosan.
– Hogyan nézhettem ezt be ennyire? – mormoltam – Várjatok itt. Szétnézek.

Tökön-paszulyon, mindenféle szúrós aljnövényzeten keresztül nekiindultam a durván meredek domboldalnak. Út, az nem volt, de még járható ösvény sem. Csak a track-et néztem és igyekeztem rátalálni. Sikerült. Jó száz méter bokorharc, jó húsz méter szint. De meglett.

Aztán lekiabáltam a többieknek, hogy jöjjenek bátran utánam.
Lett néhány jó felvételem a “Nej káromkodva kapaszkodik” kategóriában.

Mehettünk tovább.

Eleinte nem mondtam, de kezdett gyanús lenni a dolog. Addig ugyanis a táblák egyszerre jelezték a Nimfa barlangot és a Paleochora romvárost (mely egykoron Ithaka fővárosa volt), de miután visszatekeredtünk az ösvényre, már csak Paleochora volt jelezve. A kihagyott szakaszon lett volna a barlang? De visszanéztem és túl sokat kellett volna lefelé mennünk, így inkább bíztam. Valamiben. Persze nem jött be. Elgombáztuk a barlangot.

– Úgyis csak egy büdös lyuk lett volna – vigasztaltam a társaságot.
– Vagy életünk legnagyobb élménye – rontotta el a racionalizálást Barna.

Szép, mi? És gondolj bele, hogy az autónk ott állt lent az öbölben. Azaz egészen idáig gyalog jöttünk fel.

Aztán szép csendesen visszaereszkedtünk Vathy-ba. És jöhetett a méltó bosszú, a nagy zabálás.

Meleg étel. Végre. Mindenkinek jól esett a hideg kaják után. Pedig azok is igen változatosak voltak, de az alapjuk ugyanaz. A jót is meg lehet unni.
Barnával szolídan muszakát kértünk, Nej viszont dőzsölt. Valami bébikecskét kért, vegyes körettel. Igyekeztünk csúnyán nézni rá, mégis csak bébikecske, de nem zavartatta magát, jóízűen betolta.

– Lehet, hogy ez a gyerekkecske a népének nagy vezetője lett volna.
– De valaki megette.
– Lehet, hogy megvalósította volna a kecskék és a farkasok közötti békét.
– Vagy akár a világbékét.
– De megették.
– Felelőtlenül.

Nej meg csak evett.

Időben indultunk a 15.00-kor induló komphoz. Időben is érkeztünk, nem sokkal 14.00 után. Csakhogy ekkor derült ki, hogy rosszul emlékeztem, a komp 15.30-kor indult. Huh, ez így már erős. Mi a fenét csinálunk itt másfél óráig? Láttunk egy strandot. Kimásztunk. Már majdnem belevetettük magunkat a vízbe, amikor Barna kiszúrta, hogy tele van tengeri sünnel. Tengeri cipő nélkül innentől felejtős lett. Barna még addig ügyeskedett, amíg be tudott vetődni, de mi, öregek már nem akrobatizáltunk. Visszasétáltunk. Még mindig volt egy óra.
Aztán a komp késett egy órát.
Azt hittem, ott pusztulok meg. Most ütött vissza, hogy egész nap fedetlen fejjel nyomtam. Nejnek legalább van haja, Barnának meg sapkája. Nekem egyik sem. Be is kaptam egy tisztességes napszúrást. Csak kókadoztam a széken és igazából már a sör sem esett jól.

Ennyire.

Mit összevariáltunk, hogy mit csináljunk még a nap hátralévő felében. A B terv túrájából meg lehetett volna csinálni az első másfél kilométert. Egy monostorhoz és egy várhoz tudtunk volna felmászni.
Csak nyögtem az ötletre.
A többiek is hasonlóan gondolkoztak.
Végül abban maradtunk, hogy hazamegyünk, bevásárolunk, utána egy strandolás a helyi szuper strandon, majd egy záróbuli este.

– Mit is kell még venni a boltból?
– Minden van otthon.
– Akkor csak bort, sört és szivart.
A boltos bácsi már szélesvásznú mosollyal üdvözölt.

Aztán a szálláson kidőltem. Nekem hűvös kellett és nyugalom. A többiek még lementek strandolni, én sörrel és szivarral kiültem az árnyékba. Az sem volt rossz.

Visszajöttek. Csendes pihenő.

Barna hozta az államvizsga tételeit, Nej valami sürgősen áttanulmányozandó szakmai anyagot én pedig egy általam eddig nem tartott, júniusi tanfolyam anyagát.
– Life long learning? – csodálkozott Barna, amikor kiderült, hogy mindenkinél van valami szakmai pdf.
– Aha. Majd megtudod.

De túl sokáig nem rongáltuk a hangulatot. Engem egy hidegvizes zuhany rendbehozott, utána kiültünk a teraszra. Vacsora. Borok. Sok.

A háttérben elmosódottan hallatszott egy kecskemekegés.
– Barna, nem lehet, hogy ez egy bébikecske szellemének a mekegése?
– Tutira az. Most panaszolja, hogy meddig élhetett volna.
– De megették.

Aztán megjelent egy csomó állat. Vonultak valahonnan valahová. Közben pedig felmásztak mindenre. Rövid időn belül tele lett velük a domboldal, felmásztak a csökevényes fákra, de még a fészerek, házak tetejére is. Majd ugyanolyan gyorsan eltűntek, ahogyan érkeztek.

A napi útvonal:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.