Előkészületek
A görög nyaralás után vettem észre, hogy kezdenek fogyni a szivarok. Az őszi toszkán akcióban hazahozott készletből már csak jó egy hónapra elegendő anyag maradt.
Azaz menni kellene megint Dél-Olaszországba.
Csakhogy… valami nagyon hülye heteket élek meg. A laza tavasz után a nyár vad erővel kapott el, legalább annyira, mint Pataki Attilát az a bizonyos furcsa érzés. Úgy, hogy az egyik nagy munkám kútba esett, úgy, hogy lemondtunk egy egyhetes betervezett nyaralást, még úgy is csak rohangálok júniusban, mint pók a falon és nincs egy szabad órám sem.
Dél-Olaszországba viszont mind a Ryan, mind a Wizz kétnaponta repül, azaz ha kimegyek hétfő délben, akkor szerda délben tudok hazajönni. Ez három nap. Mondtam már, hogy óráim sincsenek, nemhogy három napom?
Ez bizony gond.
Erre találtam ki, hogy keressünk másik csatornákat. A Németalföldön híresen jó száraz, gépi szivarokat gyártanak, derítsük fel a terepet.
Tudom, megigértem, hogy nem bonyolódok bele, de ennyit muszáj elmondanom. Szóval szivarból az igazi, az a kézzel sodrott darab. (Nem, a kubai nők által combjuk között sodort szivar csak városi legenda.) Értelemszerűen ezek a szivarok meglehetősen drágák. De nekem nem ezekkel van bajom. Drága szivart tudok venni Párkányban is, vagy félévente megrizikózok egy csomagot. Amivel állandóan küzdök, azok az olcsó hétköznapi, leginkább gépi szivarok. Ilyen pörgős időszakban elmegy belőlük napi 3-4 is, de normál időszakban is megvan a 2 szál. Kiszámolhatod, hogy ezekhez a maximálisan behozható 200(*) szál mellett 3-4 havonta fordulnom kell.
Ilyen tempóban egyáltalán nem mindegy, hány napot visz el a beszerzés, illetve mennyi járulékos költség rakódik rá. Például ugye a két nap szállás.
Ellenben Charleroi-t mintha nekem találták volna ki. Hajnalban megy egy gép, éjszaka jön vissza egy másik. A jegy nevetségesen olcsó. Ha meg már kint vagyok, akkor csak feltalálom magamat.
(*) Igen, korábban írtam rosszul. Megnéztem a rendeletet és az EU-ból 200 szivart lehet behozni vámmentesen, repülőgépen 430€ értékhatárig.
Egyik este, meló közbeni pihenésként ránéztem a Wizzair oldalára. Csak úgy próbaképpen beütöttem egy dátumot, hogy lássam, mi mennyi. Aztán kiadta, hogy 8500 forintból oda-vissza megfordulok. Gondolkodás nélkül megvettem a jegyeket. Kint meg majd csak lesz valahogy.
Másnap, meló közbeni pihenésként megnéztem a várost, meg utána is olvastam. Nem örültem. A város kicsi és jellegtelen. Ami nem lenne akkora baj, de végtelenül mohó. A busz a repülőtérről a belvárosba 5€, azaz oda-vissza 10. Mindez jó eséllyel a semmiért. Brüsszel? Hiszen hivatalosan mégis csak annak a repülőteréről beszélünk. Nos, oda 14,2€ egy út, oda-vissza 28,4. Ezen azért megütköztem. Most, hogy a forint a béka segge alatt utászkodik, a brüsszeli kaland 10e forint körül jönne ki. Eléggé aránytalan. Ráadásul Brüsszel sem egy nagy durranás. Oké, főváros, de inkább átlagos, mint magával ragadó.
Viszont a Flibco ad máshová is jegyet. Például Bruges-be és Gent-be. Az utóbbiba egészen jó áron (már úgy értem, hogy relatíve, Brüsszelhez képest), konkrétan 15,6€ egy jegy. Nem variáltam tovább, megvettem. (Csak szólok, hogy ha túltesszük magunkat azon, hogy 20€ körül van egy buszjegy, akkor már mehetünk Bruges-be, vagy akár Luxemburgba is. De ezeknél már annyi időt elvisz a buszozás, hogy érdemes ott aludni egy éjszakát.)
Harmadnap, meló közbeni pihenésképpen, megnéztem, hogy mit is csináltam. Hivatalos szivarbolt csak egy volt a neten a városból, volt még egy dohánybolt… és más semmi. Az Arany Oldalak ugyan hozott egy csomó találatot, de a Streetview-val ránézve kiderült, hogy mindegyik valami kicsi élelmiszerbolt, a kassza mögött néhány doboz cigivel.
Fejvakarás. Aztán úgy voltam, hogy majd lesz valahogy. Hat órát tudok csavarogni a városban, csak belebotlok valamibe. Ha nem, akkor meg kirándultam egy jót.
Gent
2018.06.20; szerda
Kései fekvés, durván korai kelés. Még úgy is, hogy Nej feláldozta magát és kivitt hajnalban a repülőtérre.
Ahol meglepő tömeg fogadott. Ritkán szoktam hajnalban utazni, nem tudtam, hogy ilyen sok gép indul, gyakorlatilag egyszerre. Vécére menni esélytelen volt, 20-30 méteres sorok álltak az ajtó előtt.
Aztán egy szájhúzós-mosolygós konfliktus. A helyzet az, hogy jelenleg nincs normális nadrágom. Amíg nem érem el a megcélzott súlyt, addig nem akarok pénzt kidobni ideiglenes ruhákra.
Csakhogy a biztonsági ellenőrzésnél le kellett vennem az övet.
Hmm. Akkor majd zsebrevágom a kezemet.
– Legyen kedves, vegye ki a kezét a zsebéből! – szólt rám az őr.
– De akkor leesik a nadrágom!
– Kiveszi a kezét, gyorsan átrohan és még a levegőben elkapja? – oldotta meg a helyzetet a közeg.
És így is történt.
A Wizzair a legújabb fapados divat szerint igyekszik olyan szemét lenni, amennyira csak megengedheti magának. Azaz nagyon. Mind a két jegyem B ülésre szólt. Ez még nem is zavart annyira, a poggyász jobban. De készültem: sokzsebes cargo nadrágot vettem fel és nagyon minimálisan pakoltam. Ha szemétkedtek volna, akkor mindent kipakolok a zsebeimbe, az üres zsákot meg begyűröm az ingem alá. (Ez egy ilyen picike, 10 literes Decathlon hátizsák, nagyon kicsire összehajtható.)
Kifelé nem volt semmi gond. A buszmegállót is egyből megtaláltam. A busz időben indult. 10.45-kor már Gentben voltam.
Útközben még dobtam egy levelet Nejnek. Hogy mennyire fura világban élünk. Reggel még a megszokott reggelimet ettem, átfutva a leveleimet, fél tízkor meg már azt látom a busz ablakából kitekintve, hogy jobbra leágazó Waterloo felé.
Indulás előtt alaposan áttanulmányoztam a város térképét. Nem túl bonyolult, akár térkép nélkül is lehet boldogulni. A szivarbolt és a dohánybolt koordinátáit betettem a Google Maps-be, minden más ment templomtornyok alapján.
Először a dohánybolt esett útba. Zárva.
Nem messze volt a kubai szivarbolt. Ettől egy kicsit fáztam, nekem ez túl elegáns, túl drága bolt volt. De a neten megnéztem a választékot és árulnak olcsó gépi szivarokat is.
Bementem. Elmondtam, mit szeretnék. Értetlen pillantások. Aztán az egyik csaj a fejére csapott. Előszedtek egy létrát. Majd valamelyik pókhálós felső szekrényből előhalásztak két doboz szivart. Mondtam, hogy nem pont ezekre gondoltam. Mondták, hogy nincs más. Oké, megvettem. 26€.
Már az utcán utánaszámolva rájöttem, hogy ez bizony rossz üzlet volt. Ennyiért a kézzel sodrott szivarok alsó kategóriájából is tudok vásárolni, márpedig ez ég és föld különbség. A rossz kedvem csak tovább fokozódott, amikor le akartam tesztelni az egyiket és a megbontott dobozban az összes szivar darabokra volt törve.
Nos, ennyit erről az elegáns szivar szaküzletről.
Trafikot nem találtam, de az egyik ajándékboltban volt dohány részleg is. Megnéztem. Leforrázva jöttem ki. Szinte ugyanazok a gagyi cuccok, mint nálunk is.
Oké. Belgium kilőve. Szivarbeszerzésre nem használható.
Akkor most már nézzük meg a várost. Csavarogjunk gondatlanul.
A város szép. Ez tény. A katedrálisoknál éreztem egy finom egyensúlyt a lelki béke, az Istent megmutatni való szándék és a gazdagság finom jelzése között. Nem hivalkodó, de azért van benne szufla.
Ezt az izét meg magyarázza el nekem valaki. Katolikus templomban egyszerűen semmi keresnivalója sincs egy őslény csontvázának. Egymást ütő dolgok.
Viszont a városban nem tudtam elengedni magamat. Mint minden turistákkal sűrűn megvert helyen, úgy itt is rámentek a turisták megkopasztására. Az ilyen helyeken meg nem érzem jól magamat. Leülni nem lehetett (minden pad valami kávézóhoz, étteremhez tartozott), bolt meg nem volt. Végül valami Müller jellegű helyen vettem előrecsomagolt szendvicset meg valami műzliszeletet és zéró kólát.
Némi mászkálás után találtam egy eldugott helyet az egyik csatorna mellett, na ott volt egy üres pad. Itt kajáltam, olyan káeurópai módra. Nem, ne mondd azt, hogy eltúlzom a dolgokat, ezen a partszakaszon tényleg csak hasonló népek ültek. A mellettem lévő padon két srácból csak úgy dőlt a ‘kurwa’ kifejezés, tuti lengyelek lehettek. A másik oldalon meg egy magyar pár ebédelt valamit zacskóból.
Itt vettem észre, hogy az egyik doboz szivar selejt és itt le tele a hócipőm az egésszel.
Továbbsétáltam a vár felé.
És itt, ezen a téren, történtek változások. Például kisütött a nap. A meteorológia azt mondta, hogy egész nap 25-27 fokos meleg lesz. Hát, nem. Hosszúnadrágban, rövidujjú ingben fáztam. Borult volt az ég és hideg szél fújt. De itt, ezen a téren megváltozott minden. A szél ugyan bolond módra fújt, de immár meleget, a nap meg úgy elszégyellte magát, hogy nem is bújt el estig.
Kedvem támadt meginni egy sört. És a sarkon pont volt egy Beer Corner.
Vettem valami protein műzlit, egy sört… és csak ekkor vettem észre, hogy van dohányrészleg is. Alaposan átnéztem a választékot. Gagyi.
Azt hiszem, ezt illik letisztáznom. Gépi szivarban én szeretem a korai Dannemann szivarokat (a Moods-ot nem), a Vasco Da Gama-t, a Villigert, a Balmoralt… és nagyjából ennyit. Minden más – számomra – gagyi. Mert ismeretlen, és rosszak a tapasztalataim.
A biztonság kedvéért megkérdeztem a pacákot, aki visszakérdezett.
– Miért nem próbálod ki a Cortes-t? Mindenféle méretben kapható belga szivar.
Tényleg, miért nem? Az ára rendben volt, vettem is három különböző méretben. Aztán kiültem a Szajna-partra Leie partjára és sör mellett elpöfékeltem az egyiket.
Nem volt rossz. Igaz, annyira jó sem, faék egyszerűségű, dohányízű szivar. De az ára tényleg rendben van, meg egyébként is, gépi szivartól nem lehet sokat elvárni. Visszamentem sörért, majd elpöfékeltem még egyet. Ez is megfelelt. Innentől nem vacakoltam, megint visszamentem és felvásároltam a készletet. Ízre ott van a fentebb felsoroltak között, árban meg jócskán alattuk, mivel ez helyi, a többi meg import.
Kiléptem a boltból a hangulatos térre. A tűző naptól megszédültem egy kicsit, a ténytől meg még jobban: teljesítve a terv. Vettem egy hátizsáknyi szivart. Nem azt, amit akartam, de ezek is jók.
Akkor most már nincs más dolgom, mint csavarogni és élvezni a várost.
Vedd észre, ezelőtt egy órával ugyanezt mondtam, de lehangoltan. Most viszont határozottan optimistán. Micsoda különbség.
Innentől meglehetősen egyszerű stratégiát követtem. Mentem egy kört a városban.
Majd amikor visszajutottam ismét a Graslei-re, leültem a hobók, egyetemisták és egyéb kétes egzisztenciák közé, ittam egy sört, elpöfékeltem egy újabb szivart, majd mentem még egy kört. Határozottan jól éreztem magamat.
Ja, hogy mi is az a Graslei? A Leie folyónak a rakpartja, ahol ma már leginkább csak a turisták behajózása folyik. De felettébb hangulatos, még így is.
A közelben van a Szent Mihály katedrális és a Szent Mihály híd is. Itt is jól el lehet üldögélni.
Apró megjegyzés: a Szent Mihály híd alatt van egy hatalmas bringatároló, melyhez tartozik egy publikus és ingyenes vécé is. A hozzám hasonló nomád városnézők számára fontos lehet.
Végül eljött az idő, el kellett gondolkodnom a visszautazáson. A mobiltelefonom, számomra érthetetlen módon piszkosul lemerült. (Valószínűleg az egész nap bekapcsolt gps, meg a több órányi könyvolvasás szívta le.) Nem engedhettem meg, hogy estére ne maradjon benne szufla, hiszen Nejt még hívnom kell Ferihegyről. Csak hát, innen két óra az út busszal, a repülőtéren 2,5 óra várakozás, majd két óra repülőút… sok. Kell valami olvasnivaló.
Körbejártam a könyvesboltokat. Egy ilyen multikulti városban biztosan lesznek angol nyelvű könyvek is.
Az elsőben csak tinédzserregények voltak.
A másodikban meg krimik.
Többet már nem találtam.
Az idő közben telt, kisétáltam a pályaudvarra. (Innen indult a Flibco busz vissza Charleroi-ba.) Most jobban volt időm, szétnéztem. A Relay boltban vettem még újabb, másfajta Cortes szivarokat. Az épület előtt volt egy hatalmas szökőkút, meg egy tér. Kiültem, előszedtem a zsákomból egy jeges kávét, megittam. Szivarral, naná. Tesztelni kell.
Ücsörögtem. És megállapítottam, hogy egy vasútállomás környezetét ki lehet hangulatosan is alakítani. Nem csak olyan vadkeleti módon, ahogy nálunk kinéznek.
De már végképp lejárt az időm, kisétáltam a buszmegállóhoz. A busz pontosan jött, a repülőtérre is pontosan érkezett.
Nekem pedig volt 2,5 órám. Nem kevés.
Először is megvacsoráztam. Leírva egyszerű. De már azzal is rengeteg idő ment el, hogy széket találjak. Charleroi meglehetősen spártai egyszerűségű repülőtér.
Előtte boltban vettem valami izgalmasnak tűnő belga házisajtot és valami sajtos rudat. Na meg sört. Ennyi volt a vacsi.
Saccold meg, mennyi kalória volt benne?
1485.
Nem tudom, neked ez a szám mit mond, én lehidaltam tőle. Egy 10 dekás sajt, 12,5 deka sajtos rúd, egy sör. Még csak el sem telít. De több, mint Nej egész napi adagja.
Nagyon sok konteó kering a világban mindenféle dolgokról. Én Occam borotvája elvén vallom, hogy nem kell összeesküvéseket szimatolnunk, ha sokkal egyszerűbb magyarázatok is adódnak.
Ezért nem mondom, hogy létezik egy titokzatos háttérszervezet, mely hízlalással akarja elpusztítani az emberiség jelentős résztét. Inkább azt mondom, hogy az élelmiszereket gyártók gyakorlatilag nem foglalkoznak azzal, hogy amit csinálnak, az egészséges is legyen. Nem célfüggvény.
Hogy egy pizza 1800 kalória? Ennyire egy átlagembernek egész nap nincs szüksége. Egy hamburger 800? Egy tábla 80%-os, azaz kifejezetten diétás keserűcsoki 600, mert cukor ugyan tényleg kevés van benne, de tele van tömve zsírral? Sorolhatnám a példákat a végtelenségig. És senkit nem érdekel. Sem a gyártókat, sem a fogyasztókat.
Amíg nem kezded el figyelni, monitorozni ezeket a dolgokat, elképzelésed sem lesz, mitől hízol olyan makacsul, olyan reménytelenül. Mert az élelmiszeripar ma gyakorlatilag csupa kalóriabombákat gyárt: kicsi térfogatban hatalmas mennyiségű energiát.
Elnézést a kitérőért. Ott jártam, hogy bent vagyok a repülőtéri terminálban. Időm, mint a tenger. Sétáltam. Hoppá, egy könyvesbolt. Bementem. És voltak jó angol nyelvű könyvek. Csak mind akkora volt, hogy nem tudtam berakni a – Wizzair miatt kicsi – zsákomba a szivarok mellé. Ciki.
Aztán vettem egy nagy levegőt és átmentem a szekuritin. Odabent megint sok időm volt, sétáltam. Duty Free. Nézzünk be. Mi a helyzet a szivarokal.
Valami általam érthetetlen módon, ha az EU-ból utazol az EU-ba, akkor a Duty Free boltokban nem vásárolhatsz szivart.
Itt is így volt. Egy ideig. Aztán volt egy pult, ahol azt írták, hogy ezek azok a szivarok, melyeket lehet EU-n belül is vinni.
Ha azt mondom, hogy sóbálvánnyá dermedtem, még finom voltam.
Ott volt az összes szivarfajta, melyekért jöttem. Mindenféle Vasco Da Gama szivarok. Ár/érték arányban nagyon jók. Volt Guantanamera is, mely kubai szivarként eléggé az alja, de olcsó kubai gépi szivarként verhetetlen. És mindezek pofátlanul, piszkosul olcsón. Olcsóbban, mint ahogy a szivarboltban adták azokat a szarokat, olcsóbban, mint ahogy a sörboltban az ismeretlen helyi márkát megkaptam.
Még csak nem is foglalkoztam azzal, hogy beleférnek-e a táskámba. Ész nélkül söpörtem le a polcokat. Hivatalosan itt adnak egy szatyrot és azt az engedélyezett csomagon felül ingyen felengedik a gépre. Én pedig szórtam az anyagot, vastagon. Hiszen ezért jöttem.
Azért vedd észre a helyzet furcsaságát. A legjobb minőséget, a legolcsóbb áron a Charleroi terminál üzletében kaptam meg. Azaz elég lenne idáig kijönni (8500 forint) valahogy elcseszni az időt a repülőtéren, aztán visszafelé a Duty Free-ben megvenni a szivarokat és már utazni is haza.
Fura világban élünk.
(Persze benne van a kockázat. Ha visszafelé átmegyek a szekuritin, aztán a Duty Free-ben éppen üres a polc… akkor rácsesztem. Nagyon.)
Na mindegy, ott voltam a repülőtéren egy pukkadásig megpakolt hátizsákkal meg egy vastagon megrakott szatyorral. Kicsit aggódtam, de a Wizzair-nél senki nem piszkált senkit a poggyászokkal.
Utána pedig egyszerűen csak hazaérkeztem. Rengeteg megbeszélnivalóm lett volna Nejjel, de mindketten kábultan dőltünk be az ágyba. És ez is lesz most, a fene tudja meddig.
Link:
– Az összes fénykép
Recent Comments