Jón szigetek #03/07

Áttelepülés Kefalóniába
2018.05.28; hétfő

Reggel megvolt az ugrálás, utána bőséges reggeli. Tudtuk még cifrázni, szereztünk kolbászt és tzatzikit is, alig fértünk el az asztalon. A fiúk reggeli italként betoltak egy-egy sört. Elvégre lehet.

Étkezés közben beindult a pópakórus. Reggel csimpaszkodnak egy kicsit a harangon, majd bedobnak egy ouzót és kórusban énekelnek délig. Tipikus kanbuli. Valójában nagy francok ezek a szerzetesek: csinálnak maguknak sört, bort, sajtokat, utána meg egész nap énekelnek.

Lassacskán elbúcsúztunk a házibácsitól és elindultunk. Jó öt kilométerrel később egy kereszteződésben mellénk állt egy motoros és bekopogott.
A házibácsi volt. Utánunk hozta a konnektorban felejtett elosztót. Mivel tudta, hogy komppal megyünk tovább, kisakkozta az útvonalat és utol is ért minket.
Nem találtam szavakat.

Időben érkeztünk a komphoz.

Két ikonikus kép. Az első címe: A sofőrünk. (Mert a kompra még Barna tolatott fel.)

DSC_5304

A második címe: Anyai Szeretet.

DSC_5310

A komp után cseréltünk, Barna ezért tolhatta bátrabban a söröket.

És akkor megint egy seggszagú közjáték.
Vártuk, hogy nyisson a komp, amikor kaptam egy levelet. A Posta vámügyintézőjétől. Ekkor ugyanis már jó egy hónapja ültek egy csomag, egyébként vámmentes szivaron. Nos, a hölgy lazán közölte, hogy a csomag vámköteles, a vám értéke ennyi meg ennyi (nagyjából a csomag értéke megduplázva), akarom-e elvámoltatni, vagy küldjék vissza?

Az eddigi tapasztalataim alapján a visszaküldött csomagok soha nem érkeztek meg. Valahol lenyúlták. Lehet tippelni.

Közben nyitott a komp, elindultunk gyalog felfelé, menetközben pötyögtem be a mobilomon, hogy tudtommal az 1186/2009 EGk rendelet szerint ez a csomag vámmentes. Erre a csajszi, dícséretesen gyorsan, visszaírta, hogy igen, tényleg vámmentes, de a dohány jövedéki termék, azaz jövedéki adót mindenképpen kell fizetnem és az ennyimegannyi plusz áfa.
Ne tudd meg, mennyire kiakadtam. Ugyanis nem kell jövedéki adót fizetnem. De itt, Lefkáda és Kefalónia között, egy egyébként nyugis kétórás kompolás közben, mobiltelefonról kellene megkeresnem, hogy mivel tudnám bizonyítani az igazamat.
Gátlástalanul káromkodtam. Hangosan. Úgysem érti senki.
Erre odajött egy korombeli pacák, Harley Davidsonos bőrdzsekiben. (Bekompolás közben nézegettem is a motorját, nem kicsit csorgott a nyálam.) Intően felemelte a kezét és ékes magyarsággal közölte:
– Nem adózunk. Nyaralunk! Értve?
– De hát ha most baszogatnak? – sikítottam, de csak legyintett és elment.

Mondanom sem kell, a nyugis kompolásból semmi sem lett. Végig azon darált az agyam, honnan fogom megszerezni az igazoló hivatkozást. Nyilván várhattam volna egy hetet, mire hazaérünk, de a helytelen tárolás miatt a szivaroknál minden nap számít.

Miközben nagyon szép tájon hajóztunk át. Balra, a szárazföldön elképesztően magas – méghozzá nagyon gyorsan magasodó – hegycsúcsok szegélyezték a partot, ezeket visszatükrözte Atokos szigete, az egész sziget gyakorlatilag egy bitang meredek dupla hegycsúcs volt, tőle jobbra Ithaka bújt be a vízpára mögé, jobbra Lefkada déli csücske húzódott, világítótornyostul, előttünk pedig a cél, Kefalónia. Ráadásul a felhők is ünnepi ruhában vonultak ki. Annyira szép volt, hogy feltettem a – Barna által – LSD napszemüvegnek nevezett szemcsit és elvesztem az irreális színek világában. (Ez egy ilyen színtorzítós cucc, általában gáz, de ilyenkor nagyon jó.)

Fiskardóban kötöttünk ki. Innen egy helyenként kifejezetten izgalmas úton autóztunk át Argostoliba. Ez a sziget fővárosa. A szállásunk a főváros nyaralóvárosában, az időközben függetlenedett Lassiban volt. Útközben beintegettünk Assosba és a Myrtos strandra: Hahó, majd jövünk!

A szálláson beparkoltunk a tető alá. Egy fiatal lány szaladt ki elénk, arcán egy olyan mosollyal, hogy amikor megláttam, odaszóltam a többieknek:
– Emberek, itt valamit elcsesztünk, a lány pedig mindjárt el is fogja mondani, hogy mit.
De nem, mint kiderült Magdának ez volt a normális mosolya és állandóan viselte is.

DSC_5559

Hamar kiderült, hogy Lengyelországból házasodott ide ki a lelkem, méghozzá egy Zakopane melletti hegyi faluból. Egyből meglett a közös témánk. Panaszkodott, hogy nem érzi jól magát, nagyon hiányoznak neki a hideg, magas hegyek, ez a mediterrán tengerpart olyan tré. Körbenéztem. Tudtam volna vitatkozni vele, de valahol értettem is.
– Inkább ne igyanak a csapvízből. Nem annyira jó – adott egy tanácsot.
– Oké. Hoztunk sört.
Nagy vigyor. Egy nyelvet beszélünk.

Elfoglaltuk a szállást. Remek. Volt egy külön kicsi erkély, a bejárat előtt pedig egy hatalmas terasz, amely csak a miénk volt. Tengerparti kilátással. Odabent pedig klíma. Nem is kell több.

IMG_20180528_195312

Bekapcsoltuk a hűtést és mindenki ledőlt pihenni.
Én nem.
A ledőlés még ment, aztán a hasamra fektettem a laptopot és nekiálltam kinyomozni, mi a helyzet a jövedéki adóval. 1,5, azaz másfél órán keresztül szinte folyamatosan káromkodtam. Hogy nyaralás közben tesznek a nyakamba egy ilyen trágya munkát, kilométer hosszú jogszabályokat, törvényeket kell bújnom, ezt a direkt értelmezhetetlen, kifacsart, nem emberi fogyasztásra kitalált szarkupacot rágcsálnom.
Majd jött egy óriási nagy ordítás, felálltam, odasétáltam a hűtőhöz és bontottam egy sört.

– Apád megtalálta, amit keresett – kommentálta Nej Barnának.

Tehát, mindenkinek, akit érint:
– Az 1186/2009 EGk rendelet 25-27 cikkei szabják meg, mi vámmentes, illetve mi nem. Ugyanitt található az is, hogy mennyi a vám, amennyiben a vámmentesség nem áll fenn.
– A 2003. évi CXXVII törvény 9.§ 2. pontja szerint az a jövedéki termék, amelyik a 1186/2009 rendelet alapján vámmentes, az egyben jövedéki adómentes is.
Adómentes a vámmentességek közösségi rendszerének létrehozásáról szóló 2009. november 16-i 1186/2009/EK tanácsi rendelet 25-27. és 107. cikkei alapján vámmentesen harmadik országból behozott jövedéki termék.

Ezt elküldtem az ügyintézőnek. Nem válaszolt. Viszont június második hetében megjött a csomag. Két hónapot állt a postán. Mondanom sem kell, rögtön bekerült mindegyik szivar az intenzív osztályra, most próbálok belőlük valami fogyasztható anyagot gyógyítani.
De hogy ez az egész mi volt, teljesen érthetetlen számomra. Nehezen hiszem el, hogy egy vámügyintéző ennyire ne legyen képben. Ha viszont direkt csinálta, akkor miért? Van valami büntetési kvótájuk és megpróbált stikában megbüntetni? Vagy abban bízott, hogy visszaküldetem és akkor lenyúlja? Tényleg nem értem.

Jut eszembe, a helyi kisboltban lehetett kapni Villiger szivarokat, mely ugyan nem a kedvenc márkám, de nyaraláshoz tökéletes, meg amilyen idióta nálunk a helyzet, szóval egyből vettem egy nagyobb kontingenst. A boltos bácsika először nem is akart hinni a szemének.

A csendespihenő után besétáltunk Argostoliba. Végül is, csak egy főváros. Meg volt egy extra küldetésünk: térképet szerezni az Ainos Nemzeti Parkba.

Azt írtam volna, hogy besétáltunk? Háát… nem volt ez olyan könnyed séta. A mondhatni szokásos csapda: megtervezek valamit különböző térképek segítségével, minden rendben is van, csak éppen a Google térlépein nincsenek szintvonalak. Aztán kiderül, hogy az 500 méter távolság az tényleg annyi, csak éppen a két pont között egy 200 méteres hegy magasodik.
Pont ebbe futottunk bele itt is. Úgy választottam szállást, hogy Lassi szélén legyünk, azaz még legyenek jó strandok, de párszáz méter séta után már bent legyünk a főváros belvárosában. Az ugyan feltűnt, hogy ez a szakasz mennyire lakatatlan, de bejártam a Streetview-val és minden rendben volt. Nos, a valóságban ez egy gazdálkodási terület, kopár birkalegelők és… egy meredek, 50 méter magas kaptató útközben.

– Ezt direkt csinálod? – kérdezte lihegve Nej.
– Nem vetted még észre? Azért sportolunk, hogy ihassunk.

Az Ainos Nemzeti Park irodáját könnyen megtaláltuk, de zárva volt. (Nem is nagyon vártam mást pünkösd hétfőn.)
Mindegy, megoldjuk izomból a túrát.

DSC_5358

DSC_5363

A városkának kifejezetten hosszú, üzletileg fejlett gagyisora, akarom mondani sétálóutcája van. Visszafelé a kikötőben jöttünk és nyilván besétáltunk a gyalogoshídra is.
Ez a híd Argostolinak egy olyan nevezetessége, melyről már messziről felismerhető a város. Az öblöt ugyanis keresztülvágták egy meglehetősen hosszú gyalogoshíddal. Ezzel egyfelől sokat segítettek a gyalogosoknak, nem kell súlyos kilométereket kerülniük, másfelől lenyugtatták az öböl vizét (vizibiciklisek rótták odabent a köreiket), harmadrészt tényleg jellegzetessé tették vele a várost. Akármelyik bazi magas hegy tetejére másztunk fel a szigeten, a matchbox terepasztalon Argostolit mindenhonnan felismertük a hídjáról.

DSC_5449

Hazafelé újra megmásztuk a kaptatót. Jól estek utána a behűtött borok. Az meg különösen, hogy végre nem kellett korán kelnünk.
Külön meglepetés, hogy nincsenek szúnyogok. (Az előző helyen rengeteg volt.) Éjszakára nem is klímáztunk: kereszthuzatot csináltunk és az erős szél tette a dolgát.

Séta Argostoliban:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

A teljes napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #02/07

Lefkáda
2018.05.27; vasárnap

Reggel ugyanabban a pozitúrában ébredtünk, ahogy lefeküdtünk. Az óránk szerint mozdulatlan mélyalvásban töltöttük az éjszakát.
17 óra utazás csodákra képes. Meg az a pár üveg Retzina.

Ezt most nehéz lesz elmagyaráznom, de megpróbálom.
Szóval vittük a kettlebelleket. Az ugyanis látszott, hogy csavarogni, hegyet mászni ugyan fogunk, de ezek nem fognak elegendő kalóriát engedélyezni az ész nélküli zabáláshoz, márpedig nem akartuk azzal rongálni az élményt, hogy minden pillanatban kalóriákat számolunk. Ezért találtuk ki, hogy reggel mind a hárman végigtolunk egy 15 perces kettlebell gyakorlatsort. Egyfelől ébredés után kifejezetten jól beindítja a napot, másfelől a súlyzózásnak van egy utóregeneráló hatása, mely kiegészülve a rengeteg mászkálással megteremti a gondtalan zabálás lehetőségét.

Nos, a helyszín tökéletes volt. A nap reggel még a másik oldalon sütött, előszezonban nem volt senki a szálláson rajtunk kívül, egy sokszáz éves olajfa árnyékában toltuk végig a gyakorlatsort. Jó volt. Utána egy zuhany, egy erős reggeli és miénk volt a világ.

Egészséges család nyaral.

A mai program egy gyenge túrázás volt egy vízeséshez, majd kimenni a sziget déli csücskén lévő világítótoronyig, utána felkeresni a sziget legjobb strandját (Porto Katsiki), majd haza.

Pontosabban, a tervezett program ennél sűrűbb volt. De mind ezen a napon, mind a többin, kénytelenek voltunk lehúzni a programok felét. És pont így lett jó. Nem kellett rohannunk, mindent ki tudtunk fenékig élvezni. Sőt, belefértek improvizálások is, melyek mind jól sültek el.

A vízesés Nidri mellett volt. Nidri az a város, ahonnan a kompok indulnak Kefalóniára. Azaz a túra egyben felmérés is volt, hogy mennyi idő alatt jutunk el ide.

Ne húzd a szád, az egész túra legkritikusabb része a kompolás volt. Amikor még csak terveztem a túrát, nem is figyeltem erre, gondoltam, a kompok olyanok, hogy járnak. Hát, nem. Eleve borzasztó nehéz volt megszereznem a menetrendeket. (Görögország összes kompjának a menetrendje elvileg elérhető ezen az oldalon, de ahogy figyelmeztetnek is rá, ez egy integrátor oldal, a helyi cégek által indított kompok menetrendje időközben változhatott, szóval egyenként meg kell keresni minden érintett kompüzemeltető weblapját.) Aztán kiderült, hogy a helyzet egyenesen tragikus. Gyakorlatilag minden nap csak és kizárólag egy komp volt jó nekünk, mind oda, mind vissza. Azaz ha elhibáztunk egy kompot, akkor szószerint ott kellett volna aludnunk valami szigeten a kocsiban.

A vízesés ki is volt táblázva, meg a gps-ben is benne volt, nem lehetett elhibázni. Elméletileg végig fel lehet menni autóval, de inkább a faluban dobtuk le a kocsit és sétáltunk egy nagyot.

Útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Kellemes erdei úton sétáltunk felfelé. Mellettünk csobogott lefelé a patak.
– Láttok rajta valami szokatlant? – kérdeztem.
– Nem.
– Pedig nemrég esett egy hatalmas nagyot és most próbál feltápászkodni.

DSC_5236

Ahhoz képest, hogy valami pici gyökérkefe vízesésre számítottam, egészen hangulatos volt. A környezet erősen hasonlított az albán BlueEyes tengerszemhez, eltekintve attól, hogy itt elképesztő mennyiségű turista volt. Mi lehet itt főszezonban? De így sem panaszkodhatok. Készültünk rá, hogy fürdünk is, de egyrészt sokan voltak, másrészt meg a vízesés alá nem lehetett bemenni, így csak térdig gázoltunk be a medencébe.

DSC_5240

Visszafelé beültünk a kocsmába. Annyira hangulatos volt, hogy nem érdekelt, mennyiért mérik a sört, egyet megérdemlünk. És persze meg kellett csinálni az aktuális Dóra-bosszantó képet is, megértheted.
A pincércsajszi laza volt, szó nélkül csinált rólunk csoportképet.
De az alábbiak nem azok.

DSC_5246

DSC_5253

Nagyon aranyos táblát akasztottak a klotyira. Ha lusta voltál kattintani, itt van a szöveg:

Don’t use the wc those who don’t know how to use it!

A másik hülye tábla: Minden szülő köteles felelősséget vállalni a gyerekéért.
– Na, akkor kapaszkodjatok! – vigyorodott el Barna.

Az autóban bepötyögtem a világótorony koordinátáit, a szoftver pedig egyenesen felmutatott a velünk szemben magasodó óriási hegyre.
– Ööö, izé – nyeltem egyet – Én eredetileg körbe szerettem volna autózni a tengerparton.
– Ne bolondozz már, mikor lesz legközelebb lehetőséged ennyire romantikus terepen vezetni? – kapacitált Barna.
– A romantikus alatt arra gondolsz, hogy minél magasabbra megyünk, annál szűkebbek lesznek az utak, végül elfogy az aszfalt és köves szamárösvényeken kell bevehetetlen hajtűkanyarokat bevennünk, mert se visszatolatni, se megfordulni nem lehet?
– Remélhetőleg igen.

Nekivágtunk. Háát… Sajnos ekkor még nem alakult ki az összjáték, így se fénykép, se videó nem készült az útról, de valami elképesztő volt. A tengerszintről 12 kilométer alatt kapaszkodtunk fel egy 870 méter magas hegyre. Szűk szamárösvényeken. Induláskor láttunk a csúcsokon valami porszem méretű műtárgyakat, radarállomás, meg ilyesmik. Meg sem fordult a fejünkben, hogy felmegyünk melléjük. Végig valami hágót vártam, de nem volt. Felmásztunk a kopár hegy legtetejére.
De igaza volt a kölyöknek, tényleg hatalmas élmény volt.

Mellékesen jegyzem meg, Görögországban nincs zéró tolerancia. Két sörrel még vezethetsz. Ezt maximálisan ki is használtuk. Még az ilyen emberpróbáló hegyi utakon is.

Gondolhatod, indulás előtt gyorsan rá is kerestem a Widmark képletre. Hogy hány sör is az a 0,5 ezrelék.

És ami a legjobban meglepett, falvakat találtunk a hegyoldalban. Elképzelni sem tudom, hogy ilyen helyeken hogyan tudott megtelepedni az élet, de megtette. Fent a fennsíkon meg kifejezetten pörgés volt.

Odafent kecskék és birkák galoppoztak át előttünk az úton.
– Vigyünk haza egyet – javasolta Nej.
– Á, elég csak itt megfejni – korrigáltam.
– Te tudsz fejni?
– Én lefogom.
– Barna, te tudsz fejni?
– Ha van Youtube és térerő, akkor igen – mondta az Y generációs – Csak először mondjátok meg, melyik a nőstény.

A világítótorony. Habár ez egy távoli kép, de bármennyire is hihetetlen, autóval ki lehet menni teljesen mellé. Mondjuk ez a hegy megmászása után már nem volt akadály.

DSC_5275

Nem vagyok egy beach-vadász tipus, heverészni a napon nem az én stílusom. De már a tervezésnél látszott, hogy mindkét nagy sziget a strandjairól híres, azaz túrázgathatunk, persze, de a fő vonal a tengeri fürdőzés lesz. Az előszezon utolsó hete pont megfelelő erre, pokoli meleget fogtunk ki, a vízek pedig 21 fokosak voltak. Tökéletes.

DSC_5271

DSC_5273

Rögtön a legmenőbb stranddal kezdtük: Porto Katsiki. Az alaphangot megadta, hogy a szállásunk előtti falon egy kétméteres poszter a strandot ábrázolta. Naná, hogy mindenki rágerjedt.
Az ingyenes parkolóban nem volt hely, de a fizetős sem volt tragédia. A kocsiban hagytunk mindent (fogalmam sincs, milyen a görög strandokon a közbiztonság), így fényképek sem nagyon készültek. Ez elsőre egy kicsit zavart, de jobban belegondolva, az kezdett el zavarni, hogy zavart a fényképezőgép hiánya. Hiszen valahol az már függőség, ha az ember le akar fényképezni minden élethelyzetet, amelyben jól érzi magát.

Voltak fájdalmas rádöbbenéseink. Szószerint. Elkezdtük összeszedni, miket felejtettünk otthon.
– Strandcipő. Kajakos túrákra mindig viszünk, most nem gondoltunk rá. A köves strandokon egyenesen létszükséglet. Ne tudd meg, milyen perverz kígyózásokkal tudtunk bemenni a vízbe. Kifele meg hasonfekve csúsztunk ki.
– A gopro fejpántja. Magát a teljes kamerafelszerelést vittem, de a fejpánt otthon maradt. Ezzel gyakorlatilag ki is nyírtam a goprót, mert mind az úszáshoz, mind a túrázáshoz kellett volna a fejpánt. Kézi kamerákból volt nálam kettő jobb is.

Egyébként jól elvoltunk. Mindketten úgy készültünk, hogy ha úgyis velünk van egy vízicsoda, akkor megtanulunk tőle rendesen úszni.

Nej csak mellben tud úszni, én valamennyire a többiben is, de tutira nem jól. Barna meg, mint egykori vízilabdás, minden úszásnemben hasít.

Nagyon hamar befejeztem a leckéket.
– Barna, te mit csinálsz gyorsban, hogy ne folyjon be a füledbe a víz?
– Semmit. Nem folyik be.
– Bakker. Amikor oldalra fordított fejjel kijövök levegőt venni, egyből telemegy.
– Szar ügy.
– Azt hittem, mondasz valami trükköt.
– Ne engedd be.

Nej viszont vette szorgalmasan a leckéket. Én meg elmentem úszkálni. Úgy, ahogy tudok.
Ja, meg gondoltam, kipróbálom, mit tud a sportórám nyíltvízi úszásnál.
Semmit.
Úsztam vagy 3-400 métert, az óra mért ötöt. 5 métert.
Becsületére legyen mondva, ez nem az óra hibája. A Garmin ugyanis elsunnyogja, hogy az óra csak akkor mér nyíltvizi úszást, ha rendszeresen kikerül a vízből. Azaz gyorsban, háton, pillangóban igen, mellúszásban nem.

Eredetileg úgy terveztük, hogy végigpróbáljuk a nyugati part összes strandját, de a legjobb után már nem volt kedvünk a többihez, inkább itt töltöttünk hosszabb időt.
Majd hazafelé beléptünk a boltba. Nem akartuk elkövetni a tegnapi hibát (kevés bort vettünk), így úgy érkeztünk meg a szállásra, mint Vidróczki híres nyája. (Csirnyeg-csörög a Mátrába.)

Egészséges család hazatért. Két szatyor piával.

Áriázó szerzetesek a szállás mellett. Egész nap, kíséret nélküli görög ének. Először felemelő, később unalmas, végül… üvölteni tudnék tőle. Valami punkkal kevert heavy metált.
És ez még csak az ortodox pünkösd első napja.

Az egész napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.