Jón szigetek #03/07

Áttelepülés Kefalóniába
2018.05.28; hétfő

Reggel megvolt az ugrálás, utána bőséges reggeli. Tudtuk még cifrázni, szereztünk kolbászt és tzatzikit is, alig fértünk el az asztalon. A fiúk reggeli italként betoltak egy-egy sört. Elvégre lehet.

Étkezés közben beindult a pópakórus. Reggel csimpaszkodnak egy kicsit a harangon, majd bedobnak egy ouzót és kórusban énekelnek délig. Tipikus kanbuli. Valójában nagy francok ezek a szerzetesek: csinálnak maguknak sört, bort, sajtokat, utána meg egész nap énekelnek.

Lassacskán elbúcsúztunk a házibácsitól és elindultunk. Jó öt kilométerrel később egy kereszteződésben mellénk állt egy motoros és bekopogott.
A házibácsi volt. Utánunk hozta a konnektorban felejtett elosztót. Mivel tudta, hogy komppal megyünk tovább, kisakkozta az útvonalat és utol is ért minket.
Nem találtam szavakat.

Időben érkeztünk a komphoz.

Két ikonikus kép. Az első címe: A sofőrünk. (Mert a kompra még Barna tolatott fel.)

DSC_5304

A második címe: Anyai Szeretet.

DSC_5310

A komp után cseréltünk, Barna ezért tolhatta bátrabban a söröket.

És akkor megint egy seggszagú közjáték.
Vártuk, hogy nyisson a komp, amikor kaptam egy levelet. A Posta vámügyintézőjétől. Ekkor ugyanis már jó egy hónapja ültek egy csomag, egyébként vámmentes szivaron. Nos, a hölgy lazán közölte, hogy a csomag vámköteles, a vám értéke ennyi meg ennyi (nagyjából a csomag értéke megduplázva), akarom-e elvámoltatni, vagy küldjék vissza?

Az eddigi tapasztalataim alapján a visszaküldött csomagok soha nem érkeztek meg. Valahol lenyúlták. Lehet tippelni.

Közben nyitott a komp, elindultunk gyalog felfelé, menetközben pötyögtem be a mobilomon, hogy tudtommal az 1186/2009 EGk rendelet szerint ez a csomag vámmentes. Erre a csajszi, dícséretesen gyorsan, visszaírta, hogy igen, tényleg vámmentes, de a dohány jövedéki termék, azaz jövedéki adót mindenképpen kell fizetnem és az ennyimegannyi plusz áfa.
Ne tudd meg, mennyire kiakadtam. Ugyanis nem kell jövedéki adót fizetnem. De itt, Lefkáda és Kefalónia között, egy egyébként nyugis kétórás kompolás közben, mobiltelefonról kellene megkeresnem, hogy mivel tudnám bizonyítani az igazamat.
Gátlástalanul káromkodtam. Hangosan. Úgysem érti senki.
Erre odajött egy korombeli pacák, Harley Davidsonos bőrdzsekiben. (Bekompolás közben nézegettem is a motorját, nem kicsit csorgott a nyálam.) Intően felemelte a kezét és ékes magyarsággal közölte:
– Nem adózunk. Nyaralunk! Értve?
– De hát ha most baszogatnak? – sikítottam, de csak legyintett és elment.

Mondanom sem kell, a nyugis kompolásból semmi sem lett. Végig azon darált az agyam, honnan fogom megszerezni az igazoló hivatkozást. Nyilván várhattam volna egy hetet, mire hazaérünk, de a helytelen tárolás miatt a szivaroknál minden nap számít.

Miközben nagyon szép tájon hajóztunk át. Balra, a szárazföldön elképesztően magas – méghozzá nagyon gyorsan magasodó – hegycsúcsok szegélyezték a partot, ezeket visszatükrözte Atokos szigete, az egész sziget gyakorlatilag egy bitang meredek dupla hegycsúcs volt, tőle jobbra Ithaka bújt be a vízpára mögé, jobbra Lefkada déli csücske húzódott, világítótornyostul, előttünk pedig a cél, Kefalónia. Ráadásul a felhők is ünnepi ruhában vonultak ki. Annyira szép volt, hogy feltettem a – Barna által – LSD napszemüvegnek nevezett szemcsit és elvesztem az irreális színek világában. (Ez egy ilyen színtorzítós cucc, általában gáz, de ilyenkor nagyon jó.)

Fiskardóban kötöttünk ki. Innen egy helyenként kifejezetten izgalmas úton autóztunk át Argostoliba. Ez a sziget fővárosa. A szállásunk a főváros nyaralóvárosában, az időközben függetlenedett Lassiban volt. Útközben beintegettünk Assosba és a Myrtos strandra: Hahó, majd jövünk!

A szálláson beparkoltunk a tető alá. Egy fiatal lány szaladt ki elénk, arcán egy olyan mosollyal, hogy amikor megláttam, odaszóltam a többieknek:
– Emberek, itt valamit elcsesztünk, a lány pedig mindjárt el is fogja mondani, hogy mit.
De nem, mint kiderült Magdának ez volt a normális mosolya és állandóan viselte is.

DSC_5559

Hamar kiderült, hogy Lengyelországból házasodott ide ki a lelkem, méghozzá egy Zakopane melletti hegyi faluból. Egyből meglett a közös témánk. Panaszkodott, hogy nem érzi jól magát, nagyon hiányoznak neki a hideg, magas hegyek, ez a mediterrán tengerpart olyan tré. Körbenéztem. Tudtam volna vitatkozni vele, de valahol értettem is.
– Inkább ne igyanak a csapvízből. Nem annyira jó – adott egy tanácsot.
– Oké. Hoztunk sört.
Nagy vigyor. Egy nyelvet beszélünk.

Elfoglaltuk a szállást. Remek. Volt egy külön kicsi erkély, a bejárat előtt pedig egy hatalmas terasz, amely csak a miénk volt. Tengerparti kilátással. Odabent pedig klíma. Nem is kell több.

IMG_20180528_195312

Bekapcsoltuk a hűtést és mindenki ledőlt pihenni.
Én nem.
A ledőlés még ment, aztán a hasamra fektettem a laptopot és nekiálltam kinyomozni, mi a helyzet a jövedéki adóval. 1,5, azaz másfél órán keresztül szinte folyamatosan káromkodtam. Hogy nyaralás közben tesznek a nyakamba egy ilyen trágya munkát, kilométer hosszú jogszabályokat, törvényeket kell bújnom, ezt a direkt értelmezhetetlen, kifacsart, nem emberi fogyasztásra kitalált szarkupacot rágcsálnom.
Majd jött egy óriási nagy ordítás, felálltam, odasétáltam a hűtőhöz és bontottam egy sört.

– Apád megtalálta, amit keresett – kommentálta Nej Barnának.

Tehát, mindenkinek, akit érint:
– Az 1186/2009 EGk rendelet 25-27 cikkei szabják meg, mi vámmentes, illetve mi nem. Ugyanitt található az is, hogy mennyi a vám, amennyiben a vámmentesség nem áll fenn.
– A 2003. évi CXXVII törvény 9.§ 2. pontja szerint az a jövedéki termék, amelyik a 1186/2009 rendelet alapján vámmentes, az egyben jövedéki adómentes is.
Adómentes a vámmentességek közösségi rendszerének létrehozásáról szóló 2009. november 16-i 1186/2009/EK tanácsi rendelet 25-27. és 107. cikkei alapján vámmentesen harmadik országból behozott jövedéki termék.

Ezt elküldtem az ügyintézőnek. Nem válaszolt. Viszont június második hetében megjött a csomag. Két hónapot állt a postán. Mondanom sem kell, rögtön bekerült mindegyik szivar az intenzív osztályra, most próbálok belőlük valami fogyasztható anyagot gyógyítani.
De hogy ez az egész mi volt, teljesen érthetetlen számomra. Nehezen hiszem el, hogy egy vámügyintéző ennyire ne legyen képben. Ha viszont direkt csinálta, akkor miért? Van valami büntetési kvótájuk és megpróbált stikában megbüntetni? Vagy abban bízott, hogy visszaküldetem és akkor lenyúlja? Tényleg nem értem.

Jut eszembe, a helyi kisboltban lehetett kapni Villiger szivarokat, mely ugyan nem a kedvenc márkám, de nyaraláshoz tökéletes, meg amilyen idióta nálunk a helyzet, szóval egyből vettem egy nagyobb kontingenst. A boltos bácsika először nem is akart hinni a szemének.

A csendespihenő után besétáltunk Argostoliba. Végül is, csak egy főváros. Meg volt egy extra küldetésünk: térképet szerezni az Ainos Nemzeti Parkba.

Azt írtam volna, hogy besétáltunk? Háát… nem volt ez olyan könnyed séta. A mondhatni szokásos csapda: megtervezek valamit különböző térképek segítségével, minden rendben is van, csak éppen a Google térlépein nincsenek szintvonalak. Aztán kiderül, hogy az 500 méter távolság az tényleg annyi, csak éppen a két pont között egy 200 méteres hegy magasodik.
Pont ebbe futottunk bele itt is. Úgy választottam szállást, hogy Lassi szélén legyünk, azaz még legyenek jó strandok, de párszáz méter séta után már bent legyünk a főváros belvárosában. Az ugyan feltűnt, hogy ez a szakasz mennyire lakatatlan, de bejártam a Streetview-val és minden rendben volt. Nos, a valóságban ez egy gazdálkodási terület, kopár birkalegelők és… egy meredek, 50 méter magas kaptató útközben.

– Ezt direkt csinálod? – kérdezte lihegve Nej.
– Nem vetted még észre? Azért sportolunk, hogy ihassunk.

Az Ainos Nemzeti Park irodáját könnyen megtaláltuk, de zárva volt. (Nem is nagyon vártam mást pünkösd hétfőn.)
Mindegy, megoldjuk izomból a túrát.

DSC_5358

DSC_5363

A városkának kifejezetten hosszú, üzletileg fejlett gagyisora, akarom mondani sétálóutcája van. Visszafelé a kikötőben jöttünk és nyilván besétáltunk a gyalogoshídra is.
Ez a híd Argostolinak egy olyan nevezetessége, melyről már messziről felismerhető a város. Az öblöt ugyanis keresztülvágták egy meglehetősen hosszú gyalogoshíddal. Ezzel egyfelől sokat segítettek a gyalogosoknak, nem kell súlyos kilométereket kerülniük, másfelől lenyugtatták az öböl vizét (vizibiciklisek rótták odabent a köreiket), harmadrészt tényleg jellegzetessé tették vele a várost. Akármelyik bazi magas hegy tetejére másztunk fel a szigeten, a matchbox terepasztalon Argostolit mindenhonnan felismertük a hídjáról.

DSC_5449

Hazafelé újra megmásztuk a kaptatót. Jól estek utána a behűtött borok. Az meg különösen, hogy végre nem kellett korán kelnünk.
Külön meglepetés, hogy nincsenek szúnyogok. (Az előző helyen rengeteg volt.) Éjszakára nem is klímáztunk: kereszthuzatot csináltunk és az erős szél tette a dolgát.

Séta Argostoliban:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

A teljes napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

This entry was posted in Utazás.

2 thoughts on “Jón szigetek #03/07

  1. Nekem is az a kedvencem, mikor a Google kiböki, hogy a legközelebbi akármi (ATM, gyógyszertár, közért, akármi) alig 100-200 m-e van. Csak éppen nem szól, hogy az leginkább fölfelé van.

    Nekem sem mutatja a magasságokat. Pedig direkt a domborzati térképet használom.

    A kompozás kifejezetten jól néz ki a Relive 3D animációján :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *