Jól indult a reggel. A terasz ónos, lefagyott lépcsőjén hatalmasat pereceztem, miközben a macskáknak vittem a kaját, mondanom sem kell, a konzerv fele rám borult, alig bírtam bemenekülni a lakásba, mert amennyire ezek a dögök ki vannak éhezve mostanság, simán velem együtt falták volna fel a macskakaját. Odabent persze ruhamosás, zuhanyzás.
Mindez még a reggeli kávé előtt.

Utána egy maratoni ügyintézés, némi kafkai utánérzéssel. Hamarosan megírom.

Még le sem tudtam zárni az aktuális részfolyamatot, de már rohannom kellett a fogorvoshoz. Ezen a héten harmadszor. Viszont… úgyis állandóan az jön, hogy csak panaszkodom, legyen egy kis jó hír is.
Ugye a történet az, hogy elméletileg már októberben be kellett volna tenni véglegesre a felső körhidat. Csak éppen… nekem is rengeteg munkám volt, a fogorvos is éppen akkor váltott munkahelyet, elhúzódott a dolog. Nekem pedig november elején, a libereci kiránduláson pokolian begyulladt mindkét oldalon a felső fogsorom. Jött egy tablettás antibiotikum kúra, ettől a bal oldal helyrejött, de a jobb nem. Makacsul nem. Év végén a doki még belepucolt a gyulladáshoz közeli gyökérkezelt fog gyökerébe, de a helyzet nem lett jobb, sőt. Innentől csak fájdalomcsillapítóval tudtam aludni. De ennél is rosszabb, hogy pszichésen ekkor rongyolódtam teljesen le. Két éve, mondom két éve küzdök ezzel a fogászati rémálommal és mostanra fogytam el. Egyszerűen már nem is emlékszem, milyen az, amikor valakinek nem fáj a foga. Szó nélkül nyeltem a Kataflan Dolo-t, mindig volt nálam erősebb fájdalomcsillapító is, tudomásul vettem, hogy állandóan csikar a gyomrom, megy a hasam és tombol a reflux is (hja, a fájdalomcsillapítás nem megy ingyen), az élet már csak ilyen, nem is lehet más. Csak már nem sok kedvem maradt hozzá. A fogorvos szorgalmasan pucolta, fertőtlenítette a gyökeret, de nem lett jobb. Eltelt két hét. Végül a doki beismerte, hogy fogalma sincs, mi van. Egy utolsó próbálkozásként jött egy újabb antibiotikum kúra, de már durvábban: közvetlenül a fog gyökerébe tömte az antibiotikumot, majd két naponta kimosta és újból tömött bele gyógyszert. Elég durván hangzik, de végül ez hatott. Pár napja fájdalomcsillapító nélkül élek. A jobb felső rész még mindig pokolian érzékeny a számban, rágni is csak óvatosan tudok, de legalább már magától nem fáj.

Szóval ide kellett volna mennem délután, de kinéztem az ablakon: péntek délután kettő, a cél Csepel, az utak le vannak fagyva és már órák óta szakad a hó. Háát, nem túl jó jelek egy autókázáshoz. Inkább hívtam a dokit, hogy jó lesz-e esetleg a hétfő. Nem vette fel. (Ez aznap annyira nem lepett meg, de majd úgyis megírom.) Oké, akkor megyek. Fürdőszoba, zuhany, fogmosás. Na, ekkor csörgött a telefon. Szerencsére készültem. (Egyedül vagyok a lakásban, nem vacakoltam azzal, hogy fürdőköpenyt vegyek. Egy szál farokban sétáltam el a fürdőszobába. Mobiltelefonnal a kezemben.) A doki hívott vissza, megegyeztünk a hétfőben.
Hurrá, akkor ma a héten először négy előtt ebédelek.

Még egy kis ügyintézés.

Aztán csöngött a telefon. A vezetékes.
– Halló, Petrényi József.
– Petrényi Józsefnét keresem.
– Itt olyan nincs.
Erre szó nélkül letette. Néztem a telefont, a hívó letiltotta a számkijelzést. Én pedig nem tudok másra gondolni, mint hogy valaki bepróbálkozott, megnézni otthon vannak-e a háziak. Nem lettem tőle nyugodtabb. Oké, semmilyen értéket nem tartunk itthon, de a francnak sem hiányzik ilyen hidegben egy betörés.

Na szóval, ennyi. Telnek a hétköznapok.