Day: January 29, 2017

Szicília 02/03

Siracusa
2017.01.22; vasárnap

Nem kicsit vicces a buszjegy. Interbus, távolsági megálló. Négy főre, retúrjegy, 36 euró. Fejenként, utanként 4,5 euró. 70 kilométer, másfél óra. És hogy még arcpirítóbb legyen, a busz bemegy a repülőtérhez is. Ez négy kilométerre van a buszpályaudvartól. A tegnapi árazást figyelembe véve, gondolom eddig négy euró, a maradék 66 kilométer meg fél. Vagy én nem értem a matekot. (Dehogynem.)

Narancsfák, végtelen sorokban. Aztán Lukoil olajfinomítók. Fura koktél. Nej bezzeg végigaludta, pedig ez igazán neki való táj volt.

Mára a meteorológia egész napra vihart, erős szelet, felhőszakadást jósolt. Kitartóan. Borult időben érkeztünk meg, de egyelőre csak a tegnapi tempó: 10-20 perces esők, köztük 10-20 perces szünetek. Én a biztonság kedvéért az izlandi cuccot vettem magamra. (Igen, azt, amelyikben bemásztam a vízesés alá is.) Ne mondja senki, hogy az Univerzum nem ismeri az iróniát: ugyanazt a ruhát kellett viselnem most, a legdélebbi utazásomon, mint amikor a legészakibb ponton jártam. Csak jelzem, hogy nagyjából Szíria magasságában tartózkodtunk. Full téli öltözetben. (Persze, ahhoz képest, hogy Görögországban befagyott a tenger, a Szaharában meg havazott, egy szavam sem lehet.)

Neapolis. A tervezés során elég furán néztem az infókra: létezik, hogy 12.30-kor már bezár? Az egyik legfontosabb látványosság a városban? Amikor a legelső busz 11-re ér Siracusába Cataniából? Na mindegy, találtunk egy boltot (vasárnap!), gyorsan elkövettünk egy második reggelit a parkban, aztán irány az ókori Siracusa. A pénztárnál egy olasz hapi mindenáron ránk akarta sózni a nem használt jegyeit. …Esik az eső, nincs kedvük bemenni… aha… vagy éppen beslisszoltak jegykezelés nélkül. De mindegy is, nálunk volt két 26 éven aluli, nekik csak félárú jegyet kellett vennünk, azt meg nem tudta a hapsi. De azért makacsul próbálkozott.
Számomra teljesen meglepő volt, hogy mennyire régi ez a város. A dóm helyén már IE 1000 körül állt valami szentély. A görög érában pedig a város nagysága és jelentősége Athénnal vetekedett. (Le is verték őket. Meg a karthágóiakat. Meg az etruszkokat. Meg a rómaiakat.) Nos, a Neapolis archeológiai parkban meglehetős régi görög romokat lehetett megnézi. Már amennyit meg lehetett, mert nagy részük le volt zárva. Mondhatni, csak a sztárokhoz engedtek be. De így is megérte.

Eleinte nem igazán ismertük ki magunkat. Viszont volt egy csomó macska.
– Lehet, hogy ezek az idegenvezetők?
Lányom neki is állt barátkozni, amikor mi már láttuk, hogy a következő látványosságnál megint ott álltak az ajtóban.
– Gyere Dóra, azok az előző romokhoz tartoznak, az újabbhoz már ezek a cicerónék.

A görög színház (ez úgy látszik minden nagyvároshoz jár) nem volt olyan látványos, mint a Taorminában lévő, akusztikát sajnos nem tudtunk tesztelni, mert minden le volt kerítve. Ellenben a Dionüszosz Füle kőfejtőben annál inkább.

Valami teljesen perverz módon bányászták ki innen a követ, mérnöki ésszel sem tudom elképzelni, hogyan. Na, itt volt akusztika. Egy ferdeszemű, kifinomultnak tűnő pár sétált be előttünk. A hapsi tesztelte is az akusztikát, valami operagyanús dallal, de ekkor jött Barna, a legendás trombitaszerű orrfújásával. Kis híján ránkszakadt a mennyezet. Megörökítettem.

Utána átsétáltunk a római amfiteátrumba. Hangulatcsinálónak ki volt állítva néhány kőszarkofág.
– Innen valaki kimászott – mutatott Barna vádlóan az egyik törött fedelű kőkoporsóra.

A lányom még cicázott egy darabot, aztán kisétáltunk. És igen: 12.45-kor értünk a kapuhoz, melyet már bezártak. Miközben egy jelentős tömeg próbált bejutni, hevesen vitatkozva a kapuőrrel. Ők nem tájékozódtak előre. Egyfelől éreztem egyfajta sikerélményt, másfelől torokszorító volt látni, ahogy az emberek dugdosták át a fényképezőgépek objektívjeit a kerítésen, hogy legalább messziről csinálhassanak néhány képet. Tényleg nem értem.

Eredetileg még terveztük a János katakombát is, de a jegyzeteim szerint az meg 14.30-kor nyit (de tényleg, ez normális?), annyit meg nem akartunk várni. Nagyon lógott az eső lába, a város határában már sűrű fekete felhők tanyáztak.
Na, ezekkel egyszerre értünk Ortigiára, a szűk utcákból álló óvárosszigetre. Leszakadt az ég. Dulván.

Mennyire jó lett volna itt órákat csavarogni! De akkora szélviharral kombinált felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, hogy kapualjtól kapualjig araszoltunk előre. Kínunkban be is ültünk egy kávézóba, pontosabban a fedett teraszára. Egyrészt jól esett a kávé és a szivar, másfelől az eső is. Bíztunk benne, hogy kiböjtöljük, de jellemző volt az időjárásra, hogy a vihar miatt a személyzet elkezdte feltekerni a fedelet biztosító napernyőt. Vettük az üzenetet, mentünk tovább.

Azt írtam volna, hogy viharos szél? Na, az sehol sem volt ahhoz képest, ami a tengerparton fogadott. Teljesen be kellett dőlnöm, hogy a mellvédig eljussak, pedig nem vagyok egy könnyű ember. Egy ideig elszörnyülködtünk a többméteres, embertelenül vad hullámokon, majd visszafordultunk. A vár megvár. Majd legközelebb.

A dómból és az előtte lévő térből sem jutott sok. Gyakorlatilag ostromló seregként rontottunk be a templomba, ott legalább száraz az idő.
Volt időnk nézelődni. Itt akadt meg a szemem egy fura feliraton. (Nem volt nehéz, a mellvéden körben húzódott végig, olyan méteres betűkkel.)

“Ecclesia Syracusana, prima divi Petri filia et prima post Antiochenam Christo dicata”

Nagyon nulla vagyok latinból, de azért nekifutottam. Syracusa temploma, az első isteni Péter fia és az első az antiochiai Krisztus után valami.
Ö, izé? Mi akar ez lenni? És ki az az antiochiai Krisztus? Volt másik is?
Kénytelen voltam segítséget kérni Studiolumtól, aki természetesen tudta a választ.

“Siracusa temploma, Szent Péter első leánya, és az antiochiai [templom] után az első, amelyet Krisztusnak szenteltek”
A siracusai egyházi hagyomány szerint a város első püspökét, Szent Marcianust (szobra a székesegyház külsején) Szent Péter küldte 39-ben Antiochiából, így ez az első templom, amelyet, ha közvetve is, Péter alapított (egész pontosan alakíttatott át Athéné templomából Krisztusnak szentelt templommá), s az antiochiai után ez viselte másodikként ezt a titulust.

És akkor vedd hozzá, hogy a templom helyén valami ősi kegyhely volt, erre épült rá egy görög szentély, melyre később a keresztény templom, de aztán egy időben volt ez mecset is, jelenleg pedig egy fura görög-barokk keverék. Tudna mesélni.

Megjegyzés: Egy kicsit utánanéztem, ki is ez a Szent Péter első lánya, akit Krisztusnak szenteltek. Érdekes. Egyrészt azt találtam, hogy a magyar neten a Wikipédiától kezdve az összes weboldalig betűről betűre ugyanaz a szöveg található meg Szent Péterről. Másfelől Péternek vagy volt lánya, vagy nem. (Részletesen lásd itt.) Ezek után némileg érdekes, hogy a felirat az _első_ lányáról beszél… amikor ma azt sem tudjuk, hogy egyáltalán egy is volt-e neki..

Az eső továbbra is tette a dolgát, így ugyan tekeregtünk egy kicsit a szűk utcákban, de végül egy lendületes rohammal elértük a délután négyes buszt és mentünk haza. A busz beázott. Mondanom sem kell, Cataniában is szakadt az eső. Ha nem tudnám, hogy a helyiek ezt az esőt osztják be egy negyedévre, némileg káromkodtam volna.
Szerencsére tegnap vásároltunk elég enni- és innivalót. A csajok forróvizes fürdőt vettek. (Ja, szállás. Kicsit paráztam, hogy csak klíma lesz, fűtés nem, hiszen ennyire délen már nem szokott lenni. Nos, volt központi fűtés és működött is.) Én inkább a terasznak vettem az irányt. Gyakorlatilag a nadrágommal szárítottam a széket.

Egy fura technika. Belváros, közepesen szűk utcák, rengeteg parkolni vágyó autó. Nos, a parkoláshoz műanyag ládát használnak. Azt a tíz centi magas darabot. A sorban utolsó nekitámasztja az autója hátsó lökhárítójának. Amikor mögé parkolnak, akkor ütközésig ráállnak. A műanyag láda bírja. Aztán az új utolsó kiveszi a ládát és a saját autója mögé teszi. Frappáns.

Dóra alkotott valami vacsorát, majd mindenki húzott be a jó meleg takaró alá. Hajnalra négy fokot mondtak. Kemény. (Két évvel ezelőtt 18 fokunk volt. Csak úgy mondom.)

A napi séta útvonala.