Month: April 2016

Zakopane 07/09

2016.03.15; kedd

Az időjárás teljesen meg van bolondulva. Vasárnap szakadt a hó, de csak egy kicsi maradt meg belőle. Hétfőn megjött a nyár, rövidujjú pólóban üldögéltem a patakparton. Megnéztem a meteorológiát, azt mondta, hogy kedden lesz egy kicsi havazás, majd szerdán megjön a nap, némi felhőcskével, csütörtökön pedig a felhők eltűnnek a búsba, kitör a kánikula. Ehelyett mi történt? Kedd reggelre leszakadt kábé húsz centi hó, és egész nap esett. Mit esett, dőlt az égből az áldás. Keverte a szél.

Most kedd este nyolc van és még mindig esik. Én pedig úgy érzem magamat, mint egy giccses fényképen, fenyőfákkal, hóbuckákkal, patakkal, hóval betakart törpeházikókkal, öreg néne őzikéjével. Még ha lesz is holnap valami napsütés, semmit nem fog tudni kezdeni ezzel a tömérdek hóval. A csütörtök meg nem érdekel, akkor már megyek haza. De azért Donovalyra kíváncsi leszek.

Újabb lecke. Remek, pont ilyenekért jöttem. A tétel: nem az az igazi királyság, ha az ember délig alszik a pihepuha ágyikóban. Hanem az, amikor már magától korán kikel. Mert annyira szereti azt, amit csinálnia kell, hogy minél hamarabb el akarja kezdeni.

Délelőtt ácsingóztam a ház előtt és figyeltem, hogyan temet be a hó. A kávémra és a szivaromra azért vigyáztam. Nézegettem ezt az elképesztő tájat. És elgondolkodtam, mi is az igazi értékünk, amivel bírunk. A pénz, mely lehetőséget ad, természetesen fontos, de ha mélyebben belegondolunk, nem ez a legfontosabb. A pénzt elköltjük, aztán jön helyette másik. Az egyetlen értékünk, melyet már sohasem tudunk pótolni, ha elköltöttük, az az időnk. Akár egy szerverszobában szopok, zajban és huzatban, akár itt álldogálok és gyönyörködöm a környezetemben, azt az időt már végleg elvesztettem. Maximum azon töprenghetek, hogy jó cserét csináltam-e.

A mai sétán kapcsoltam, hogy hamarosan megyek haza, ideje elkezdeni ajándékokat vásárolni. Aztán amikor hazaértem, akkor vettem észre, hogy a hűtőben még van egy csomó vodka is. Hát, ja, amikor megérkeztem, vettem egy adagot – ahogy Nejjel szoktuk – és még több, mint a fele megvan. Egyértelmű, hogy Nej visz rossz útra.

Este is kimentem a ház elé, de rögtön visszafordultam. Szivar ledob, fényképezőgép felvesz.

A hó mindent vastagon betakart, a telepen meg meglehetősen gyér a közvilágítás, ideális alkalom sejtelmes képekre vadászni. Igaz, kell hozzá egy jó gép, meg nagyon sok türelem. Mire ez ember kivariálja a megfelelő beállításokat. Éppen egy ilyennel küzdöttem, aztán amikor minden jó lett, megnyomtam az exponáló gombot – és abban a pillanatban ment el valaki a főépület előtt és kapcsolódott fel a mozgásérzékelős reflektor, megölve minden finombeállítást a képen.
Majd már odabent a faházban, amikor a laptopon néztem át a képeket, kiderült, hogy ez a kép lett a legjobb.

Otthoni hírek. Ez valahol már tényleg elképesztő. Valami spindoctor lefordította, hogy a republikánusok a Fidesz, a demokraták meg ugye a tudjuk, kik, és ahogy nézem, a kommentvilág csőcseléke most már az amerikai választások kapcsán is képes acsarogni a hazai ellenségre. Egyszerű egy-egy megfeleltetéssel. Hillary egy hataloméhes liba, tehát fúj MSzP, fúj Gyurcsány. Elképesztően gennyes színjáték, különösen ha figyelembe vesszük, hogy ezeket a konstellációkat már régóta csak a Fidesz tartja életben, mint mozgósítási célú hívószavakat, illetve valódi ellenzék kialakulását meggátoló terepakadályokat.
Nekünk magyaroknak különleges tehetségünk van rendkívül aljas embereket kinevelni, akiket aztán megválasztunk vezetőinknek.

Mindenesetre az Orbán beszédre az egyik fórumon belinkelt vizilovas válaszvideó tökéletes riposzt volt. (Oké, az érvelés szofisztikáltsága hagy maga mögött némi kívánnivalót, dehát amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.)

Ledermedve

László lustán fordult a másik oldalára. Jó meleg dunyha, finom. Kidugta alóla a kézfejét, de egyből vissza is rántotta. Odakint égetett a hideg. Megtömködte a párnáját, majd kéjesen belefúrta a fejét. Még nincs világos, még lehet aludni.
A következő pillanatban anyja rángatta ki az ágyból.
– Hé, te semmirekellő! Mindjárt a hasadra süt a nap!
– A nap? Még sehol sincs!
– De mindjárt itt lesz és a hasadra süt!
– Áááá! Sötét van! És hideg!
– És április utolsó vasárnapja! Nem emlékszel?
László gyomra felémelygett. Ja. Tényleg. Hogy ő hogy utálta mindig ezt a napot. Hatalmas felfordulás a faluban. Ünnepség. Fabódék, lassan lerészegedő emberekkel. Eltekintve azoktól, akik már eleve részegen mentek ki. Mutatványosok. Célbadobáló bódék. Tömeg. Emberek, akik azért mentek ki, hogy összezsúfolódjanak azokkal, akikkel egyébként egész évben együtt vannak. Léggömbök. Nyalókák. Bóvlik, kacatok.
Na meg az ünnepség csúcspontja, a férfiasság mértéke: a medvetökönrúgó verseny. A faluban csak azt tartják igazi férfinak, aki már legalább egy medvét megrúgott. Persze előtte pálinka, utána meg hajnalig tartó ünneplés, végül talicskafuvar hazáig. László gyűlölte az egészet.
De most nem lehetett kibújnia. Lassan már házasodhatna, de még nem volt dolga nővel. Persze, mert eddig nem is volt olyan, aki érdekelte. Eddig. Viszont pár hónapja költöztek ide Helgáék és László szabályosan belecsavarodott a lányba. Csak hát, a faluban olyan mamlasznak tartják, aki még semmit sem mutatott, csak üldögélt otthon az anyja szoknyáján. De majd most, úgy elrendezi azt a medvét, ahogy medvét még sohasem.

~oOo~

Amíg László reggelizik és hallgatja anyja korholását, ejtsünk pár szót erről a furcsa hagyományról. Sok-sok évvel ezelőtt Tóni bácsi hajnalban kiment a csalitba pisilni. Mit ád az ég, pont ott őgyelgett egy jó nagy barnamedve is. Szerencsére Tóni bácsi csizmát vett, mielőtt kiment, így amikor a medve két lábra ágaskodott előtte és elordította magát, nem habozott, hanem erőből tökönrúgta. A medve továbbra is ordított, csak most már falzettóban. Aztán nyüszítve elfutott. Az ordításra kirohantak a szomszédból is, és tisztán látták az egészet. Így lett Tóni bácsiból a falu hőse. Az igazi férfi. Tavasszal pedig az összes férfiember felkerekedett az erdőbe, hogy megmutassa, van ő is olyan kemény legény, mint az öreg Tóni. Így teltek az évek, egészen addig, amíg el nem terjedt a medvék között, hogy ezek az erdők nem igazán medvéknek való erdők, különösen nem a hímeknek. Csakhogy addigra már hagyomány lett ebből a sportból. Márpedig ahol igény van, ott előbb-utóbb lesz megoldás is. Az április utolsó vasárnapján tartott vásárban kaszkadőrök öltöztek be jó pénzért medvének, a vállalkozó kedvű legényeknek meg tökön kellett őket rúgniuk. Persze mindenki tudta, hogy ezek nem igazi medvék, nem is bátorsági próba volt ez, hanem ügyességi. A kaszkadőrök ugyanis boszorkányosan mozogtak, nem volt könnyű elkapni őket. Aztán azt a legényt, akinek a legtöbbet sikerült megrúgnia, azt hirdették ki abban az évben bajnoknak.

~oOo~

A reggeli után László felöltözködött. Anyja gyengéden vette elő a szekrényből fia bakancsát, melyet előző este gondosan megvasalt. Az anyai szeretet minden finom rezdülése benne volt azokban a vasakban. László mogorván felvette, anyja simogatásra mozduló kezét ellökte magától, majd morogva kiment a házból. Anyja fátyolos szemekkel nézett utána: kezd ez a gyerek hasonlítani az apjára. Talán ember lesz belőle.

László rosszkedvűen rugdosta félre a köveket a földúton, ahogy ereszkedett le a faluba. Már most megbánta az egészet. Ekkora baromságot! Méghogy igazi férfi? Mi köze ennek az egésznek a férfiassághoz? A férfi szeresse a nőt, a nő szeresse a férfit, ketten vállvetve meg csak keresztülverekedik magukat az életen. Semmi szükségük sem lesz tökönrúgási tudásra. Istenbizony, ez nagyobb marhaság még a pávák farokmutogatási gyakorlatánál is. Aztán továbbgondolta a dolgot és durván elpirult. Na, még csak az kéne. Szines tollakkal megtűzdelve.

Kezdett beérni a faluba. Kezdett gyorsabban verni a szíve. A szélső ház Helgáéké. Hátha pont kint lesz az udvaron?
Aztán földbe gyökerezett a lába. Igen, kint volt. A kerítésnél. És enyelgett Pistával. Azzal az agyatlan vadbarommal. Azzal a seggfejjel, aki kettőig sem tud számolni, de a tehenet beviszi a vállán az istállóba, ha az megmakacsolja magát. Azzal a hülyével, aki még nem vette észre, hogy a teheneik direkt lustaságból makacsolják meg magukat.

Meglátták, ahogy közeledik. Pista odasúgott valamit a lánynak. Mindketten felnevettek.
– Fulladj meg csizmában – morogta László.

A hangulatának persze lőttek. Helgával már nem tud beszélni. Sőt, így, hogy Pista ott van, és biztosan be fog neki szólni, még jó, ha valahogy meg tudja őrizni a méltóságát. Mindezt pont a lány előtt.

– Na, itt van a csirkék hercege, a félelmetes László – üdvözölte Pista. Helga kuncogott.
– Sziasztok – lökte oda László.
– Hová mész, te anyuka kedvence?
– A faluba.
– Nem mondod? Dehát ott most medvék vannak!
– Menj a fenébe. Beöltözött emberek.
– Huh! Huh! Én a nagy medve vagyok! – játszotta el Pista – Te szerencsétlen, te már a medvebőrtől összeszarod magadat.
– Hagyjál békén! – kiáltott rá elpirulva László – Vagyok olyan kemény, mint te!

Pista éktelenül elkezdett röhögni. Lászlóban forrongott a düh, a feje vörösödött.

– Nyuszi vagy, László! – nyögte ki Pista, amikor levegőhöz jutott.
Helga felnevetett.
László próbálta visszatartani a dühét, de nem sikerült.
– Áááááá! – ordított egy nagyot és rohamléptekkel nekiindult a falunak. Ezen még Pista is meglepődött. Színpadiasan széttárta a kezét. Helga érdeklődve nézett László után.

László dúvad bikaként rontott be a faluba. Bassza meg, hol van egy bolhás maskarás? Úgy kiforgatja azt a pucércsigát, hogy összeszarja magát, ahányszor csak medvére gondol. És ott is van! Méghozzá, nézdd már, milyen hülye helyzet! Egy csendőr hadakozik a kaszkadőrrel, de szemmel láthatóan nem bír vele! Hát ma már minden bohócot felvesznek csendőrnek? Félresöpörte a rend őrét, majd kihasználva a kaszkadőr meglepődését, tiszta erőből tökönrúgta. – Nesze, Pista! – kiáltott fel. Az alak összegörnyedt. László felragadott egy rönkszéket a kocsma teraszáról és darabokra törte a kaszkadőr fején. – Nesze, ez is a tiéd! – ordította. A medvebőr kiterült. László felkapta a szék egy darabját és a kaszkadőr hátára ugorva erőből csépelni kezdte a fejét. – Nesze! Nesze! – fűzte hozzá minden ütéshez. Egyezményes jel volt, hogy ha a kaszkadőr megadja magát, akkor kézzel ütögetnie kell a talajt. De ezt keményebb fából faragták, nem adta meg magát. László pedig csak ütötte, amíg a koponyája pépessé nem lapult. A csendőr úgy rángatta le a hulláról. László kis híján a csendőrnek is nekiment, aztán váratlanul kijózanodott.

– Mi történt? – kérdezte kábán.
– Rendben vagy, fiam? – kérdezte a csendőr.
– Persze.
– Hányat mutatok?
– Négyet.
– Rendben – ellenőrizte le a csendőr alapos ujjszámolással.
– Huh – nézett le maga mellé László – Ez meghalt? A marhája. Miért nem adta meg magát?
– Mert a medvék nem ismerik az egyezséget.
– Miiii!? Medvék?
– Bizony, fiam. Ez egy erdőből betévedt, kiéhezett medve volt.
– Dehát ez óriási.
– Abbiony. Egyedül nem is bírtam volna vele.

Eddigre szép számmal gyűltek köréjük az emberek. Nézelődtek, de sem a medvét, sem Lászlót nem merték megközelíteni. A fiú kezében még mindig ott volt a véres székláb. A hír gyorsan terjedt. Ilyen még nem volt. Mert bátor dolog ugyan tökönrúgni egy medvét, de puszta kézzel agyonverni, olyat még senki nem csinált, emberemlékezet óta.

Végül László megkapta az Örökös Bajnok címet.

Kaszkadőrt viszont azóta nem találnak a szerepre.

Zakopane 06/09

2016.03.13; vasárnap

Itt, az űberkatolikus Lengyelországban, nincs kötelező vasárnapi zárvatartás. Rábízták a boltokra. Ahol fontosnak érzik, ott zárva tartanak. Nekem is majdnem két kilométert kellett gyalogolnom az első működő boltig, de megtaláltam. Aztán az emberek hétközben ide járnak, vasárnap meg máshová.

Vannak ezek a hegyi sajtok, melyekkel tele van a város sétálóutcája. Én szerettem, de alaposabban megvizsgálva, nem is tudom, mit szerettem rajta. Oké, olyan sajtforma, az állaga is sajt, de az íze… füst és só. Egyébként pedig csak fűrészpor. Erre akkor jöttem rá, amikor nem csak a sétálóutcán, hanem boltban is vettem hegyi sajtot. Ez utóbbinak ugyanis határozottan sajt íze van.

Orrvérzés. Nem az az elállíthatatlanul dőlő, nem, ez csak úgy van. Minden papírzsebkendőm vörös, amikor kidobom. Furcsa, hogy most ennyire nem bírom az 1000 méteres magasságot.

A fürdőszoba még mindig durva. Zuhanyzás után látod, ahogy gőzölög a tested. Meg a fogkeféd.

2016.03.14; hétfő

Hétfő. Mindenki hazautazott. A faháztelep csendes, újra csendes, elzúgtak… izé. Ez most pont nem jó.

Hasamra sütött a nap. Amiben az volt a legkülönösebb, hogy még létezik. Egy hete nem láttam.

Pont egy hete vagyok itt. Mi változott?
– Egyfelől itt figyel hét írás a laptopon és készül a nyolcadik.
– Másfelől teljesen átbillentem. Annyira unatkozok, hogy amikor tegnap késő délután eszembe jutott, hogy le kellene cserélnem a szövegelválasztó jelsorozatot az összes textfájlban, örömmel másztam ki az ágyból és ültem le a számítógép elé. Végre valami kihívás. Otthon ezzel szemben az volt, hogy szinte egész nap a gép előtt ültem, ezt még meg kell csinálni, na még ezt is… és csak vágyakozva néztem néha az olvasófotelemre.

De ez csak átmeneti állapot. Ma, hétfő délelőtt, már érezhető a visszatérés. Nyolcadik napja elérhetetlen a blog Lengyelországból és már kaptam visszajelzést más, külföldön élő olvasóktól is, hogy Houston, van egy kis problémánk. Nos, az van mögötte, hogy március elején a szolgáltató kapott egy támadást és védekezésként kitűzfalaztak egy csomó országot. Csakhogy ez már 8 napja így van. Na most, pánikreakciónak ez teljesen rendben van, de ennyi idő után már tudni kellene valamit kezdeni a helyzettel. Mert az ügyfél elkezd kételkedni a szolgáltató kompetenciájában. Vagy a szemléletében.
Na mindegy, elkezdtem nézegetni a magyarországi WP tárhely-szolgáltatókat. Persze így már nem megy az írás. És pontosan ez lesz, ha hazamegyek.

Visszajöttem a déli sétáról. A nap kifejezetten csibészes mosollyal dönti a sugarait. A meteorológia egész napra takony felhős-esős időt jósolt. Emiatt nem is dőltem be a kora reggeli napsütésnek. Oké, szórakozzál csak – gondoltam magamban – úgyis el fogsz tünni. Nos, nem tűnt el. Egyedül az vigasztal, hogy a Tátra csúcsai még mindig felhőben vannak, így nem mulasztottam el semmit.

Ebédelni a Kunyhócskába mentem, és jelentem, megoldottam a rejtvényt. Sokat morogtam itt az árakról, de most, hogy végigkóstoltam Krakkóban is, és Zakopánéban is sok helyen ugyanazokat az ételeket, megszületett a megoldás. Zakopane nem drága, legalábbis nem nagyon. (Azért mégis csak kiemelt üdülőhely.) A jelenség ugye az, hogy amíg egy tejbárban a kolbászos krumplileves (zsurek) 7 zloty, addig étteremben 16. Tejbárban a húsos pirog 12 zloty, étteremben 18. Csakhogy. Tejbárban ahhoz, hogy jóllakjak, kell egy leves és kell egy pirog. Azaz zóna méretűek az adagok. Étteremben, ha levest is, másodikat is ennék, kidurrannék. Vagy leves, vagy pirog. És ha így nézzük, pont ugyanott vannak az árak. Azaz ha minél több ételt meg akarsz kóstolni, akkor menj tejbárba. Ha már tudod, mit szeretsz és egy nagy adagot szeretnél belőle, akkor menjél étterembe.

Éppen a pirogomat eszegettem, amikor beült mögém egy négyfős, hangos társaság. Harmincöt körüli magyarok. Felvették az étlapot, nézegették. Nem értették.
– Nézd már, mit eszik az a bácsi – szólalt meg az egyik.
– Báácsi? – akadt fel a szemem. Szépen vagyunk.
De még mindig nem tudtak választani.
– Azon a tésztán, amit a bácsi eszik, van szalonna is. Nekem kifejezetten tetszik.
Rezzenéstelen arccal ettem tovább. Mint Clint Eastwood. Mint Bud Spencer.
Aztán nekiálltak morogni, miért nem jön a pincérnő. Ekkor feladtam az inkognitómat és közöltem velük, hogy le kell menni a pulthoz rendelni. Csak egy kicsit volt kínos, aztán elröhögtük.

Vagy beveszi, vagy kihányja

László nem volt szép ember. Kövér volt, és egy nem túl nagy, de azért jelentősen zavaró májfolt volt az arcán. Emellett erősen hullott a haja, feje tetején messziről világított a kopasz folt. Rövidlátó szemét teknőckeretes szemüveg takarta. Amit a természet az egyik oldalon elvett, a másikon pótolta: Lászlónak fényképmemóriája volt. Amit egyszer elolvasott, azt már sohasem felejtette el.
Barátai egyszerre tisztelték is emiatt, meg féltek is tőle. Természetfölötti, hogy valakinek ilyen memóriája legyen. Sörözgetés során kapacitálgatták is, hogy hülye, ha ezt nem használja ki. A kereskedelmi tévék tele vannak műveltségi vetélkedőkkel, bármelyiket simán meg tudná nyerni. László ilyenkor csak legyintett. Alapvetően félénk a természete, már akkor is zavarban volt, amikor a munkahelyén egy szűkkörű megbeszélésen fel kellett szólalnia. Ott meg van egy stúdió, egy csomó technikus, a nézők, na meg a kamera mögött az a többmillió ember. Szó sem lehet róla.
Viszont addig-addig mondogatták, amíg bele nem fészkelte magát a gondolat a fejébe. Megnézett néhány műsort. Ez tényleg nem kihívás, gondolta. Aztán egyszer vett egy nagy levegőt és beadta a jelentkezési lapot.
Behívták. Ez csak egy előteszt volt. Kitöltötte a lapokat, beadta. Visszahívták. Ekkor már egy asszisztens fogadta.
– Hibátlan lett a tesztje – fogadta Lászlót.
– Tudom – vonta meg a vállát.
– Aha – nézett fel a papírjaiból az asszisztens – Csak szólok, hogy a magáé lett egyedül hibátlan.
László megint megvonta a vállát.
– Oké – folytatta az asszisztens – A következő sorozatban játszani fog. Itt van egy kérdőív, legyen kedves töltse ki. Szeretünk mindent megtudni a játékosainkról, mielőtt belevágunk.

László kitöltötte a kérdőívet. Arra a kérdésre, hogy mely területeken jó, beírta, hogy mindegyik. A másik kérdésre, amelyik azt firtatta, mely területeken gyenge, nem válaszolt.

~oOo~

Aztán beindultak a fordulók. A selejtezőket természetesen nem közvetítette a tévé. Maga a sztár műsorvezető, Öröm Imre sem vett még részt ezeken. László szinte hibátlanul vette az akadályokat, sorra győzte le vetélytársait.
Így jutott be a legjobb nyolc közé. Innentől kezdődtek a felvételek.

~oOo~

A stúdióban felharsantak a fanfárok, a közönség tapsolni kezdett.
– Állj! – kiáltotta a rendező. A zene elhallgatott, a közönség abbahagyta a tapsolást.
– Mi van? – dugta ki a fejét a hangmérnök a keverőpult mögül.
– Visszhangos – jelentette ki a rendező.
– A kurva életbe – morgott a hangmérnök.
A forgatást délutánra halasztották. A nézők kivonultak a büfébe, László és versenytársa felsétáltak ez emeleti öltözőbe, lemosták a sminket magukról.
Délután újrakezdték. Most már rendben volt a hang. A fanfárok harsogása közben bevonultak a versenyzők, majd a zene sokkal rikítóbb lett és megjelent a sztár, Öröm Imre. Széttárta a kezét, meghajolt a kamera felé, végül csípőre tett kézzel végigszökdelt a színpad szélén. Az asszisztens oldalról felmutatott egy táblát, a közönség őrjöngve tapsolt. Imre ezután a pulpitushoz sétált, kegyes mosollyal a versenyzők felé fordult.
– Üdvözletem, Uraim! – mosolygott rendületlenül – Ön ugye László?
László meglepetten nézett vissza. Az előtte lévő kijelzőn harminc centis betűkkel volt kiírva, hogy ‘LÁSZLÓ’. És ezt mindenki látta. Akkor?
– Iigen – nyögte ki végül.
– Maga egy érdekes cukipofa – folytatta Imre – Azt írta, hogy mindent tud. Tényleg?
– Igyekszem – pirult el László.
– Hát, majd meglátjuk – vigyorodott el sok foggal Imre.

Kezdődött a vetélkedő.
László első kérdése az volt, hogy a megadott négy törpenév közül melyik nem szerepel a Hófehérkében.
– A ‘C’ – vágta rá.
– Biztos? – próbálkozott Imre.
László az idióták számára tartogatott szánakozó pillantásával nézett vissza.
– Biztos. Határozottan tudom, hogy nem volt olyan nevű törpe, hogy Böszme.
– Nem kér segítséget?
– Miért kellene?

Végül László toronymagasan nyerte a fordulót és jutott be a legjobb négy közé. Nem szavaztatta meg a közönséget, nem feleztette le a válaszokat, nem hívta fel a segélyszámot. Valójában nem is akart megadni vésztelefonszámot, de annyira erősködtek, hogy végül megadott egyet. A sajátját.

~oOo~

Egy hét múlva jött a következő forduló. A bevonulás most egyből sikerült.

– Nos, itt van a mi hallgatag emberünk – mosolygott Imre Lászlóra.

László igyekezett kedvesen visszamosolyogni. Még mindig nem szokta meg a környezetet.

– Maga mindig ilyen kevésbeszédű? – folytatta Imre.
– Igen.
– Volt már olyan, hogy egy kérdésre bővített mondatban válaszolt?
– Nem.
– Ismer más szavakat is az ‘igen’-en és a ‘nem’-en kívül?
– Talán.
Imre felsóhajtott. A pult alól jelzett valamit hátra, a backstage felé.

László nem győzte kapkodni a fejét. A versenytársa továbbra is bénácska kérdéseket kapott, ő ezzel szemben csupa nehezet. Kapaszkodott persze, néhány válaszával határozottan meg is lepte a stábot, de érezhetően lemaradt az ellenfelétől. Végül még a felezőt is kihasználta. (A közönség szavazatára nem volt kíváncsi, nem érdekelte, hogy száz hülye milyen véletlenszerű eloszlást tud produkálni.) De hiába kapaszkodott, vesztett.

– Hát, búcsúzzunk el Lászlótól – vetett rá egy szánakozó pillantást Imre – Az embertől, aki azt hitte, mindent tud. Aztán mégse.

László letörten ment haza. Hiszen tényleg szinte mindent tudott! De úgy, hogy a vetélytársa csupa könnyű kérdést kapott, úgy eleve nem nyerhetett. Viszont most ő lett a vesztes. Hetekig ezzel fogják ugratni a haverjai, meg a kollégái. Dühösen rúgott arrébb egy kavicsot.

~oOo~

Pista tipikus örömifjú volt. Egyetemre járt és jól ment neki. Kiváló agyat örökölt a szüleitől. Élvezte az életet. Jóképű volt, a lányok tapadtak rá. Társaságban mindig ő vitte a prímet, ösztönösen csavart mindenkit maga köré. Aztán egy hajnalig tartó durva sörözés végén volt egy fogadás és veszített. Az volt a büntetése, hogy be kellett neveznie egy műveltségi vetélkedőbe.

Jelentkezett. Felvették az adatait. Beírta a kedvenc témáit és beírta a kevésbé kedvenceket is.
A selejtezőkön gyorsan túljutott. A stáb imádta, jókat ökörködött velük. Az utolsó selejtezőbeli fordulójára Öröm Imre is beült a hátsó sorba, a rendezővel együtt.
– Igen – hümmögött Imre a végén – Nyerő tipus.
A rendező vigyorogva nézett vissza rá.

~oOo~

Pista viszonylag simán jutott el a döntőig. Mintha angyalok egyengették volna az útját. Közepesen nehéz kérdéseket kapott, de valahogy csupa olyat, melyek feküdtek neki. Persze veleszületett bolondozási kedve nem hagyta magára, hatalmas showt produkált. Eljátszotta, hogy nem tudja a választ. Eljátszotta, hogy szenved. Megszavaztatta a közönséget, majd egy elképesztően bonyolult magyarázattal levezette, miért nem lehet az a jó válasz, utána hirtelen elhatározásból mégis a közönség válaszát fogadta el, de amikor Imre rákérdezett, hogy ‘Biztos?’, akkor megint kezdte előlről a töprengést. A közönség felváltva röhögött és tartotta vissza a lélegzetét. Aztán Pista valahogy mindig jól válaszolt.
És azokban a fordulókban, amelyekben Pista szerepelt, mindig sokkal nagyobb volt a nézettségi index, mint a többiben. Sokkal.

~oOo~

A döntőt már élőben közvetítették. A kezdés előtt Imre behívta a szobájába Pistát.
– Gyere be, Öcsiboci – intett neki – Meg kell beszélnünk néhány dolgot.

Gondosan bezárta az ajtót. Hellyel kínálta Pistát és leült maga is.

– Na figyelj ide, te tündérgombóc – vigyorgott – Te fogod nyerni a döntőt.
– Honnan tudja?

Imre benyúlt a fiókjába.
– Itt vannak a kérdéseid, a válaszokkal. Van egy órád, hogy betanuld.
– Azannya – füttyentett Pista – Nem bízta a véletlenre, mi?
– Hát nem – vigyorgott tovább Imre – De ennek ára is lesz.
– Igen? – bizonytalanodott el Pista.
– Nem, ne ijedj meg – emelte fel a kezét Imre – Nem szoktam összekeverni a munkát a szórakozással. Másról van szó. Ismered a játék forgatókönyvét. Ha megnyered a döntőt, utána még választhatsz egy ‘mindent vagy semmit’ fordulót. Ekkor már nincs ellenfeled, csak kérdések. Ha mindegyikre jól válaszolsz, akkor megdupláztad a nyereményedet. Ha nem, akkor elbuksz mindent.
– Aha – bólintott még mindig zavartan Pista.
– Na, figyelj, aranybogaram. A győzelmednek az az ára, hogy bevállalod ezt a fordulót is. Ez hoz nekünk akkora nézettséget, hogy bőven megéri azt a rongyos pár milliót. Azt is meg fogod nyerni, persze. Hős leszel. Mi pedig sikeresek. Win-win. Benne vagy?
– És ha nem?
– Akkor nem te nyered a döntőt. De nem vagy te olyan hülye, hogy ennyi pénzt kidobjál az ablakon. És ez nem is igazán csalás: a közönség a showműsorért jön be, abban pedig mindketten jók vagyunk.
– Oké – bólintott Pista.

~oOo~

Pista természetesen megnyerte a döntőt. De tudta azt is, mivel tartozik a közönségnek, hiszen mégiscsak egy döntő. Sziporkázott. Vele együtt Imre is. Szenzációs szellemi párbaj volt. Pista ellenfele sem volt könnyű eset, szorossá tette a küzdelmet, de a végén Pista számlálója mutatott magasabb értéket. Aztán jött a legvégső kérdés: vállalja-e a ‘mindent, vagy semmit?’ fordulót. Az egész ország lélegzetvisszatartva figyelt.
– Végülis, ez csak egy játék, nem? – mosolyodott el csibészesen Pista – Vágjunk bele!
– Ez a beszéd! – csapott a levegőbe Imre.

~oOo~

Egy hétig mindenhol Pistáról beszéltek az emberek. Hogy milyen cukipofa. És milyen okos. Milyen bevállalós.
Aztán eljött az újabb forduló. Pista természetesen megint megkapta előre a kérdéseket és a válaszokat. A show, ha lehet még nagyobb volt. A döntőben még bezavart egy másik játékos is, de itt már csak a két sztár csapott össze. Szikrázott köztük a levegő, szellemes riposztok röpködtek, és mindegyikből Pista került ki győztesen, de Imre is olyan cuki volt, hogy meg kellett zabálni, szóval a közönség önfeledten élvezte a műsort.

Aztán jött a mindent eldöntő utolsó kérdés.

Mely sejtek érési helye a csontvelő?
A: T-Limfociták
B: NK-Limfociták
C: B-Limfociták
D: Cytokinok

Pista döbbenten nézte a képernyőt. Ez a kérdés nem szerepelt a papírján. Ráadásul halvány gőze sem volt a jó válaszról. Elképedve nézett Imrére, aki szemtelenül vigyorgott vissza. Pista izzadni kezdett. A közönség levegőt sem mert venni. A kérdést persze nem értették, de nem ez volt az első. Bíztak Pistában. Hányszor volt már vert helyzetben és hányszor találta ki káprázatos módon a jó választ! Pista ezzel szemben leblokkolt. Csak az járt a fejében, hogy már leelőlegezte az 1-es BMW-t és lefoglalózta azt a garzont a dunaparti lakóparkban. Persze, van 25% esélye, persze. Majdnem felröhögött kínjában, amikor eszébe jutott, mit mondott a múltkor: ez csak egy játék. Ja. A show kedvéért már korábban elhasznált minden segítséget, sajnos a felezőt is. És most itt fortyog a szarban. Végül döntött: B. A közönség legnagyobb csalódására most nem volt semmi show. Üvegesen nézett Imrére, csak a fejével intett, hogy nem módosít. Természetesen nem ez volt a jó válasz. Imre széles mosollyal nyomta meg a gombot és a zöld lámpa a C válasz mellett jelent meg. A közönség döbbenten nézett. A tévé előtt emberek milliói törtek össze. Nem lehet. Nem lehet, hogy az ország hőse pont az utolsó próbán. Hiszen a legkisebb fiú mindig győz. Pista előtt összemosódott minden. Érzékelte, hogy Imre átöleli, gratulál neki az eddigi teljesítményéért, aztán lekonferálja a műsort, a kamerák tetején pedig kialszanak a piros lámpák. Csak állt a színpadon. Amikor eltávozott az utolsó néző is a nézőtérról, akkor tért magához. Megrázta a fejét. Határozott léptekkel indult el Imre szobája felé és kopogtatás nélkül nyitott be.
– Ez mi volt? – szegezte a műsorvezetőnek.
– Mi lett volna? – vont vállat Imre – Nem tudtad a választ. Vesztettél.
– De ez a kérdés nem szerepelt a papíron!
– Milyen papíron?
– Amit adtál, te mocsok.
– Nem adtam semmilyen papírt.
– Ez akkor mi? – dugta Imre orra alá a papírját Pista.
– Nocsak, lejegyzetelted a kérdéseidet? – vigyorgott Imre – Ügyes.
– Ezt te adtad nekem.
– Én? Most látom először ezt a papírt.

Pista döbbenten nézett Imrére, aki nyugodtan mosolygott.

– Szénné foglak perelni – döntött Pista – Apám ügyvéd. Én is annak tanulok.
– Jó mulatság lesz – lett szélesebb Imre mosolya – Az ország öt legjobb sztárügyvédje nekünk dolgozik. Az első szokott képviselni minket, a többit csak azért fizetjük, hogy ne vállaljanak ellenünk pert. De hajrá.

Majd Pista elszontyolodott arcát látva hozzátette.
– Idefigyelj, Öcsiboci. Alapvetően kedvellek. Ezért kapsz tőlem egy tanácsot. Tedd magad túl ezen az egészen. Eszedbe se jusson pereskedni, mert viszontperelünk rágalmazásért és életed végéig a bírságot fogod törleszteni.

Pista hallgatott.

– Menjél haza. Fiatal vagy, előtted az élet. Az egész ország szeret és sajnálni fog. Azért ez is valami. És a leckén is elgondolkodhatsz, amit kaptál.
– Igen – felelte tompán Pista, majd felemelte a fejét – Csak azt mondd meg, te rohadék, hogy te miért csináltad?
– Mi mást csinálhatnék? – vont vállat Imre – Ez a szakmám.

Zakopane 05/09

2016.03.12; szombat

A boltból kisüvegben levadásztam a teljes Zsubrowka családot. A tiszta vodka borzalmas, a két, Magyarországon még nem kapható fajta pedig mézes-citromos, illetve valami ánizsos. Közszolgálati híreinket hallották.

Most döbbentem rá, hogy jó hat napja alig beszéltem. Magyarul semmit, a helyiekkel meg inkább csak mutogatunk. És ez még napokig így lesz. Az írásnak jót tesz.

A teljes kiőrlésűnek vásárolt kenyérről kiderült, hogy fügedarabok vannak benne. Egy barna kenyérben. Érted? Egy ilyen fűrészporszerű, feketelyuk sűrűségű barna kenyérben. Na most, erre megy a vaj, a füstölt sajt, a füstölt sonka és a kígyóuborka. Tiszta Május 35.

Magyarországon négynapos ünnep. A sétálóutcán rengeteg magyar beszéd.

Majdhogynem ünnepi ebéd. Jól választottam. A tejbárban kértem zsureket és ez olyan volt, hogy megszólalt. Pontosabban, énekelt. A zsurek elméletileg krumplileves, de ebben annyi kolbász és erdei gomba volt, hogy megállt benne a kanál. Volt benne főtt tojás is. Krumpli nem annyira, de nem is hiányzott. Másodiknak pedig tócsit kaptam, vastag erdeigomba-szósszal. Tökéletes volt.
Ráadásként találtam egy szivarboltot, ahol normális áron volt normális szivar, ami azért is meglepő, mert errefelé még csak nem is hallottak olyan eszközről, hogy humidor. A többezer forintos szivarok is csak úgy hevernek a pulton.

A tökéletes ebéd után a hóesésben kiültem a patak partjára és élvezettel elpöfékeltem egy egyórás szivart. Időnként leráztam magamról a havat.

Azért a remetéskedésnek is van némi hátulütője. Ma délután már együtt énekeltem Cohen-nel a Take This Waltz-ot. Igaz, van előnye is: senki nem hallotta.

Kicsit furcsán játszik a véletlen. Nemrég olvastam Luciánál a “Call me Ishmael” mondatot, még meg is lepődtem, hogy nocsak, én is pont ezt olvasom, de aztán leesett, hogy nem, hiszen az egyik bálna, a másik meg gorilla, erre ma este a Trendvadászban a csajszi ugyanezzel a dumával próbálta lekoptatni azt a lengyel Vojcseket(*). Kicsit sok lett az Izmaelből, és akkor a Bibliáról még nem is beszéltem.

(*) “Vojcsek itt van baszni pingvint.” Elég hatásos belépő.