Month: April 2016

Zakopane 09/09

2016.03.17; csütörtök

Korán keltem, korán indultam. Ahogy eljöttem egy lovaskocsi mellett, hallottam, ahogy a gorál a lovát becézi. Furcsa neve volt a lónak, valami olyasmi, hogy “basznyega de kurwa”.

Az utolsó kép, amit láttam a városból, az a Tátra volt. Igen, a teljesen tisztán, fényben ragyogó Tátra. Két hétig ki sem dugta a fejét a sűrű, fekete ködből. Bezzeg amikor elindultam haza, egyből tökéletes kirándulóidő lett. Dögölj meg, hülye hegy.

Tudod milyen érzés megpofozni egy galambot? Én tudom. Krakkóban volt két órám az átszállásra, gyönyörűen sütött a nap, kisétáltam a Rynekre, útközben vettem egy fajsúlyos, egyórás szivart, majd leültem, nézelődtem, pöfékeltem. A hülye galambok meg azt hitték, hogy az valami péksütemény a kezemben. Néhány nagyon bátor meg is ostromolta. Ezek a nagyon bátrak fel lettek pofozva.

A busz most pontosan érkezett, pontosan indult, kevesen voltunk rajta. A nap továbbra is sütött. Az út jó 60 kilométeren keresztül Zakopane felé vitt, így a buszból még egyszer láthattam, ahogy a Tátra tökéletes kondícióban vigyorog. Basznyega de kurwa. Jelentsen akármit is.

Este hazaérkezés, pakolás, élménybeszámoló, a háttérben sportriporterek sikoltoztak a darts Premier League alatt. Gyors alvás. Péntek reggel kinéztem az udvarra, a vakond felébredt és egyből fel is szántotta a gyepet, a macska reggelre megint beleszart a fürdőkádba, szóval határozottan itthon voltam, újra fülig a hétköznapokban.

Az ember, akit Aromónak hívtak

~oOo~

A kis Lacika felsírt, amikor a szülész meglóbálta egy kicsit a lábánál fogva. Később, már anyja ágyában, az apja is vethetett rá egy pillantást.
– Nézd – mosolygott az anyja – Még csak most született, de már milyen ábrándosak a szemei!

~oOo~

Talán túl ábrándosak is voltak. Az óvodában Lacika magának való gyerek volt, nem igazán játszott a többiekkel. Nyitott szájjal nézte a falakon a képeket.

~oOo~

Első könyvét 6,5 évesen kapta. Két napig tartott. A betűkkel nem volt gondja, egy hónap alatt megtanult olvasni. Ötödikes korára kivégezte az iskolai könyvtárat. Beiratkozott a városiba.

~oOo~

László alsós volt, öccse óvodás. Anyjuk reggel hétkor belökte őket az óvodába, László pedig fél nyolckor átsétált az iskolába. Eleinte furán érezte magát a tökmagok között, de aztán elkezdte nézegetni a könyvespolcot, a kicsik pedig megkérték, hogy meséljen nekik belőlük. Szöveg nem volt, Lászlónak kellett kitalálnia a történeteket. Először gyerekmese stílusban mesélt, de a kölykök nem igazán élvezték. Aztán kipróbálta, hogy az egyik történetet tom&jerry stílusban mondta el. A póréhagymából elrabolt királylány lett, akit a karfiolvárba zárt el a gonosz krumpli, de a répalovag kiszabadította. A végső csata pedig annyira véres lett, amennyire csak László fantáziájából futotta. Az apróságok eksztázisba estek. Szurkoltak, sőt, fel-felpattantak és ők is harcoltak. Időnként tippeket is adtak, hogy a répalovagnak hogyan kellene még több uborkakatonát felaprítania. Innentől minden mesekönyvből véres háború lett, a kölykök pedig… bezsongtak.
Amikor László reggel megérkezett, már körben ültek a szőnyegen és kikészítették az aznapi mesekönyvet. László beült a kör közepére… és Aromo mesélni kezdett.

~oOo~

A tornaórákat László nem igazán kedvelte. Utált futni. Meg úgy egyáltalán mozogni is. Amikor fociztak, azt szerette. Beállt a kapuba és onnan nézte a többieket.

Kivonultak a gyepre. A stadion közönsége őrjöngött, petárdák robbantak. A biztonsági emberek eszeveszetten üldöztek egy pályára berohanó pucér férfit. Aztán a játékosokon kívül mindenki levonult a gyepről, a bíró sípjába fújt és elkezdődött a meccs. Az ellenfél támadott, a kapus védett, a labdát Aromónak gurította ki. Körbenézett, de senkinek sem tudta leadni. Belepöckölt néhányat, nem támadták. Megvonta a vállát és óvatosan előrevezette a labdát a félpályáig. Ekkor már rámozdult egy középpályás. Aromo úgy csinált, mintha lepasszolná a labdát a szabadon maradt társának, de ehelyett vadul meglódult. Mire az ellenfelek feleszméltek, már a tizenhatosnál járt. Ekkor viszont hárman ugrottak neki, de rövid időn belül összecsomózott lábakkal fetrengtek a földön. Egy lövőcsel, egy elfekvő védő, még egy lövőcsel, még egy elfekvő védő, igaz, ekkor már kisodródott balra, de nem gond, mind a két lába egyformán jó, egy testcsel, a kapus is rossz irányba dőlt, Aromo pedig könnyedén bepöckölte a labdát a kapuba. Felzúgott a stadion. Még öt perc sem telt el.
A középkezdés után Aromo hátul maradt, végülis a pozíciója védő. Mert abban még jobb, mint támadásban. Jött is az ellenfél, de Aromo kiszámolta, hová fogják passzolni a labdát, rámozdult, elcsípte. Aztán felnézett, látta, hogy a kapus jócskán kint áll, így a saját tizenhatosáról ráemelte. A nézők lélegzetvisszafojtva nézték, hogyan ível a labda. A kapus rohant ugyan vissza, de nem érhette el. A stadion felrobbant. A riporterek egymás szavába vágva őrjöngtek. Aztán Aromo rúgott még négy gólt a meccsen, így fölényesen nyerték meg a Legnagyobb Kupát.

László hirtelen azt vette észre, hogy ordítoznak vele. Megrázta a fejét, körbenézett.
– Mit csináltál már megint, te barom! – ordította Pista.
– Mit? – kérdezett vissza László.
– Hát semmit!
László csak ekkor nézett hátra. A labda ott vigyorgott mögötte, a kapuban.

~oOo~

László azt olvasta egy történelmi regényben, hogy valami istennő pucéran jelent meg a hívei előtt. Lóháton. Nyereg nélkül.

Aromo egy rövid ideig ló volt.

~oOo~

László a kolesz ágyán ült. Egyik kezével erőből próbálta behajlítani a másik kezén lévő ujjakat, hogy le tudja végre fogni azt a nyomorult F-et a kölcsöngitáron. Végre sikerült. Percekig nem is merte elengedni. Hátha így jobban megszokja ezt a természetellenes fogást.

Aromónak sikerült jegyet szereznie a Stones koncertre. Küzdőtér. Remek. Nyitáskor már áramlott is be a tömeggel együtt és teljesen előrement a színpadhoz. Természetesen majdnem egy óra késéssel kezdődött a buli, de ki nem szarta le? Aztán berobbantak a félistenek és kezdődött az őrület. Under My Thumb, Let’s Spend the Night Together. Aromo beállt Keith Richards elé és veszettül léggitározott. Keith jó arc volt és úgy csinált, mintha együtt nyomnák. Valószínűleg ő vette észre egyedül, hogy Aromo _pontosan_ játssza a futamokat. Odasúgott valamit egy road-nak és Aromót már fel is emelték a színpadra, majd a nyakába akasztottak egy tartalékgitárt. Először nem kapott levegőt, aztán lepacsiztak Keith-szel, összekacsintottak Ron-nal és elkezdték vadul tépni a húrokat. Egyre jobban belelendültek. Ronnie volt olyan szemét, hogy elképesztő szólókat improvizált, de Aromo követte, majd ő kezdett el pimasz vigyorral szólózni, melyeknél a másik kettőnek kellett kapaszkodnia. Mick-nek fülig ért a szája. A Start Me Up-nál már teljes egyetértésben nyomták, a Satisfaction-ba pedig annyira belegabalyodtak, hogy úgy tűnt, sohasem lesz vége. A közönség tombolt. Aztán amikor elültek az utolsó akkordok, Keith maga elé tolta Aromót, de Aromo magával rántotta mindkettőjüket, végül hárman egymást átölelve köszönték meg a közönségnek a hangulatot.

László megrázta a fejét. Ránézett a gitárjára, felengedte az F-et. A húrok mélyen belevágtak az ujjbegyébe. Fájdalmasan szopogatta mind a négyet.

~oOo~

László egy haverjával lakott közös albérletben. Egyszobás garzon a belvárosban, kis konyhával, de nekik bőven elég volt. Egyik nap becsengetett Éva, az albérlőtárs barátnője.
– Szia – köszöntötte László.
– Szia – mosolygott Éva – Pista itthon van?
– Nincs, de gyere be, hamarosan megjön.

Bementek. Éva levetette a cipőjét és kabátját, majd leültek a szobában. Egy ideig beszéltek erről-arról, aztán csend támadt. László nem igazán tudott lányokkal beszélgetni. Éva levett egy könyvet a polcról, hasrafeküdt Pista ágyán és olvasni kezdett. László törökülésben ült az ágyán. Jobb híján ő is elővett egy könyvet. Olvasgattak. Illetve, László csak szeretett volna. Állandóan felnézett a könyvéből, szemével végigsimította Éva kifejezetten izgalmas domborulatait, majd erőt vett magán és visszabújt a könyvbe. De képtelen volt sokáig ott is maradni.
Aztán egyszer Éva összecsukta a könyvet, macskaként nyújtózott egyet és bájos mosollyal László felé fordult.
– Laci drága, megtennél nekem egy szívességet?

Aromo nagyot nyelt.
– Igen?
– Nagyon meleg van. Kigombolnád hátul az ingem?
– Óh.

Aromo közelebb ment, Éva mellé guggolt az ágyon. A lány mosolygott. Aromo kicsit remegő kezekkel kigombolt két gombot.

– Most már biztosan jobb lesz – közölte – Ne vegyem lejjebb a fűtést?
– Nem, azt ne – mosolygott tovább Éva.

A lány felült. Az egyik vállán leengedte a kilazult inget.
– Szerinted így jobb? – kérdezte.

Aromónak majd szétrobbant a feje, és akkor a nadrágjáról ne is beszéljünk.
– Attól függ, mit szeretnél – nyögte ki.
– Jaj, ne legyél már olyan málé – mosolygott Éva – Tényleg nem sejted, hogy mit szeretnék?
– Hááát…
– Igen, azt – vágta rá a lány – Nem hiszem el, hogy ennyire nem érted.
– De, értem – szedte össze magát Aromo – Viszont… te Pista barátnője vagy.
– Ó, egy kriptaszökevény a középkorból! – húzta el a száját a lány – Dugni akarok veled, világos? Pista meg a barátom. Ez két külön dolog. Elférnek egymás mellett.
– Pista is így gondolja?
– Kit érdekel Pista? Én vagyok itt előtted félpucéran, nem Pista. Levegyem a melltartómat?
– Inkább mégis lejjebb csavarom a fűtést.
– Ne szórakozzál már. Imádom, ha egy hapsi szenved a melltartómmal. Levennéd?
– Nem.
– Most mi van? Impó vagy?

Aromo lenézett. Nem tudta, meddig fogja még bírni az a sliccgomb, de már nem lehet neki sok hátra.

– Nem. De Pista…
– Jézusom. Néha úgy érzem, te inkább vele akarsz dugni.
– Ne izélj már.
– Azannya. Most gondoltam csak bele! Mekkora orgiák szoktak itt lenni, mi?
– Közönséges vagy. Ennél még az is jobb volt, amikor a melltartódról beszéltél.
– Oké. Leveszed?
– Nem.
– Miért?
– Pista…

Éva jelentőségteljesen hátranyúlt és visszagombolta az ingét.

– Akkor erről ennyit – jelentette ki.
– Ennyit – bólintott Aromo – Értsd meg, a barát barátnője számomra tabu. Minden körülmények között.

László nagyot nyelt.
– Igen?
– Főznél egy kávét nekem?
– Persze.

Kiment a konyhába, főzött egy kávét. Rádobta egy kis tálcára a poharat, bogyót és tejport, majd bevitte.

– Te vagy a legrendesebb srác a világon – mosolygott rá Éva.

Csöngettek.

– Ez biztosan Pista – mondta a lány.
– Biztosan – bólintott László.

~oOo~

Utolsó év az egyetemen. László érezte, hogy lassan elfogy az idő, elfogy a lehetőség. Halálosan szerelmes volt évfolyamtársába, Helgába, de a viszonyuk, mondjuk úgy, hogy meglehetősen komplikált volt. Igen, jártak egy ideig. Nem működött. László már tudta, miért. De Helga nem adott esélyt neki, hogy ezt meg is mutassa. Kétségbeesve próbálkozott.

– Szia Helga – köszönt rá az utcán – Tök jó fesztivál lesz június végén.
– Hol?
– A tóparton. Van kedved eljönni velem?

Hatalmas pörgés volt egész nap a tóparton. Maskarába öltözött táncosok, akik miután ledobták a maszkjaikat, falatnyi tangákban táncoltak tovább. Aromo összefutott a tömegben a Nagy Színésszel, akihez fiatalkorában, lány álnéven verset is írt, melyet el is küldött neki. A színész éppen ezeket a verssorokat motyogta, de nem tudta felidézni magát a verset. Aromo segített neki, elmondta az egészet. A színész döbbenten nézett rá.
– Maga ezt honnan ismeri?
– Ismerem a lányt, aki írta.
– Tényleg? Hogyan néz ki?
– Gyönyörűen. Itt van ő is a fesztiválon. Ha sokat mászkál, biztosan találkozni fognak. De mondogassa a verset.

A szinész elvigyorodott és belevetette magát a tömegbe.

– Mindenkinek szüksége van egy kis reménytelen szerelemre – vigyorodott el Aromo is.

De már elkapta egy újabb forgatag. Valami lány megfogta a kezét, Aromo is megfogta egy ismeretlen kezét és csak rohantak bele a tömegbe, tizen? huszan? nem foglalkozva azzal, hány embert borítanak fel. A színpad előtt szétváltak, várták a zenészeket. Persze a zenekar nem jött el. Aromo elment egy kocsmasátorba. Meglepetésére a zenekar ott iszogatott, majd később jókedvükben spontán unplugged műsort adtak. A sátoron kívül tombolt a fesztivál: az emberek szabályosan megőrültek, törtek, zúztak féktelen jókedvükben. Sátrakat bontottak le és hajigálták be a sátorrudakat a tóba, ahol a párzó szerelmesek nem győztek elugrálni előlük.

Aromo hajnalban jött ki a kocsmasátorból. Odabent mindenki részegen vigyorogva horkolt. A fesztivál helyén már csak egy hatalmas szeméthegy díszelgett. A kísérteties csendben felmászott a tetejére. Odafent, egy sörcsapoló romján, Helga ült, lógatta a lábát és a holdat nézte. Aromo melléült. Sokáig nem szóltak egymáshoz.
– Ma megtréfáltam a Nagy Színészt – mondta Aromo.

Semmi válasz.

– Valamikor írtam neki lánynéven egy szerelmes verset. Délután pedig azt mondtam neki, hogy a lány itt van a tömegben és alig várja, hogy találkozzanak.
– Ezt csak úgy kitaláltad – mondta Helga.
– Lehet – bólintott Aromo – Lehet, hogy azt is csak kitalálom, hogy itt ülsz mellettem.
– Ez nem kitaláció – tiltakozott Helga – Hús-vér valómban itt vagyok.
– És az jelent valamit? – húzta el a száját Aromo – Valamikor szerelmes voltam beléd. Úgy tűnt, hogy te is belém. Aztán később kiderült, hogy csak játszottál velem. Akkor is ott voltál hús-vér valódban, mégis az a lány, akiről azt hittem, hogy szeret, csak kitaláció volt.

Hallgattak.

– Azóta eltelt egy kis idő – mondta halkan Helga – Most már biztosan tudom, hogy szeretlek.
– Na látod – emelte fel az ujját Aromo – Megmondtam. Itt ülsz fizikai valódban és azt állítod, hogy szeretsz. Az én fejemben viszont már csak egy olyan kitaláció vagy, akiről tudom, hogy nem szeret.

Felállt, és anélkül, hogy visszafordult volna, lesétált a szemétdombról.

– Pontosan mikor is lesz? – kérdezte Helga.
– Huszonkettőtől huszonhétig.
– Akkor nem, bocs – válaszolta a lány – Azon a héten már Pistával megyünk a Tátrába.
– Oké – nyugtázta László – Oké.

Egyedül sétált vissza a koleszba. Helga nélkül már semmi kedve sem volt elmenni a fesztiválra.

~oOo~

– Igen – mondta László.

Egy lenyesett csúcsú, pici vulkanikus hegy közelében lakodalmas násznép üldögélt az olajfák alatt, egy hosszú asztal mellett. Miközben ettek, a vulkán kürtőjébe folyamatosan potyogtak tojások az égből. A kürtő lassan kezdett feltelni fehérjével és tojássárgájával. Miután megtelt, a trutymó kicsordult, és mint egy szökőár, elöntötte a násznépet. Abban a pillanatban, amikor a hullám éppen beboritotta az embereket, a vulkánból tűz csapott ki oldalra. Ahogy elült a füst, érdekes látvány tárult Aromo elé. Az emberek változatlanul a helyükön ültek, mindenkit tetötöl-talpig tojásrántotta boritott. Csupa Csubakka. A levegőben döbbent csend, csak a szemek pislogtak szaporán.

– Igen – mondta Helga is a papnak.

Aztán oldalra nézett.

– Te meg mit röhögsz? – suttogta ingerülten Lászlónak.

~oOo~

László kifejezetten szeretett piacra járni, szerette a forgatagot, szerette az árusok közvetlenségét. A piac maga a kiszámíthatatlanság, bármi megtörténhet, bármikor. A zöldségekhez viszont egyáltalán nem értett, ezért Helga is el szokta kísérni. A kis Lacikát meg csak nem hagyják otthon egyedül.

– Lacika, látod ezt a barna óriást? Ez bizony egy gonosz óriás, aki elrekkentette ebbe a nagy fehér várába a hosszúhajú fehér hercegnőt, látod, itt ebben a szép zöld ruhájában. A hercegnő nagyon szomorú, az emberek is nagyon sajnálják szegényt, amikor megsimogatják, sokan sírni is szoktak. Az óriás várát ezek a mogorva zöld harcosok őrzik szigorúan. De szerencsére itt van ez a hős narancssárga lovag, aki már készülődik, hogy kiszabadítsa – mutogatott Aromo.
– És sikerülni fog neki? – kérdezte Lacika.
– Persze – szögezte le határozottan Aromo – A jó mindig győz.

– Ej, ti férfiak – csóválta a fejét Helga – Na figyelj, Lacika. Ez itt a krumpli, ez itt a karfiol, az ott a póréhagyma, mellette az uborka és az meg a répa. Ezeket most megvesszük és mind megy a levesbe.
– Megesszük a narancssárga lovagot is? – pityeredett el Lacika.

Helga lesújtó pillantást vetett Lászlóra.
– Meg – mondta, majd váratlanul elmosolyodott – De annak van a legfinomabb íze.

~oOo~

Lászlónak éppen nem volt munkahelye. Az ország belefutott egy újabb gazdasági válságba, a cégek pedig először nyilván a K+F kiadásokat húzták le. Szerencsére Pista, aki egy kutatóintézetnél dolgozott, szólt Lászlónak, hogy éppen asszisztenst keres, és bár nem mérnöki munka, de a semminél azért jobb. László örömmel vállalta.

Az első héten sor került egy kísérletre. Lászlónak egy ötliteres főzőpohárba kellett beletöltenie Pista receptje alapján mindenféle anyagokat, majd bürettából aprólékosan adagolni az utolsó komponenst és feljegyezni a változásokat. El is kezdte, de amikor az üvegpálcika hozzáért a falához, a főzőpohár elrepedt. Feltakarította a trutymót és jelentett Pistának. Aki nem volt boldog.

Pár nap múlva Pista beállított egy újabb főzőpohárral.
– Figyelj, László – figyelmeztette – A kutatóintézetnek ez az utolsó főzőpohara. Bánj vele olyan óvatosan, mintha tojáshéjból lenne.

Aromo töprengve állt a vezérlőteremben. Ide futottak be a ciklotronok, megatronok és az LHC összes adatai. Valami formálódott a fejében, de annyira bizarr volt, hogy érezte, ezen még rengeteget kell dolgoznia.
Magára zárta irodája ajtaját. Kedvenc pizzáját az ajtó alatt csúsztatták be naponta aggódó kollégái. Szerencsére Aromo irodájához tartozott fürdőszoba és volt bent egy öreg dikó is. Aromo ihletett állapotban dolgozott. Pár hét után elégedetten hátradőlt: sikerült egyenként megcáfolnia Pauli, Heisenberg és Einstein teljes munkásságát. Kimutatta, hogy a világegyetem valójában egy zöld pöttyös gumilabda, mely attól függően tágul, illetve szűkül, hogy éppen milyen erővel rugdossák a pajkos istenek. Tisztában volt vele, hogy ezt elsőre nehezen hiszik majd el neki, de tudta, hogy eredetileg Einstein elképzeléseit sem akarták elfogadni.
Pontosan így is történt. Aromo publikációit első körben kiröhögték, felkapta a bulvármédia, standup komédiások, karikaturisták faragták kontójára az élceket. De a tudomány beindult, ahogy mindig is szokott: lassú, de megfontolt léptekkel. És pár hét múlva már elkezdtek kijönni azok az írások, ahol komoly tudósok beismerték, hogy nem találnak semmilyen hibát Aromo levezetéseiben.

Pista nem bízta a véletlenre, a kisérlet idejére odaállt László mellé. A főzőpohár feltöltve állt, László elkezdte csöpögtetni a folyadékot, miközben az üvegpálcikájával kevergetett. Aztán egyszer csak egy éppen a halláshatáron észlelhető, nagyon finom reccs… és a főzőpohár körben elrepedt. László behunyt szemmel állt, kezében még mindig az üvegpálcika. Pista hihetetlenkedve bámult a berendezésre.

A következő héten Pista egy újabb főzőpohárral állított be.
– Figyelj – szólt Lászlónak – Ezt a Másik Kutatóintézetből szereztem. Ez az utolsó ilyen főzőpohár, nem csak a városban, de az országban is. Ha ez is eltörik, buktuk a kutatást. Márpedig ez egy igen jól fizető ügyfél. Értetted?
– Igen – bólintott László.

Elkezdték. László a biztonság kedvéért szűrőpapírt tett a főzőpohár alá, illetve bele is bugyolálta az alját. Pista szigorúan figyelt. László csöpögtette a reagenst, Pista jegyzetelt. A főzőpohár tartalma kezdett kékülni, a folyadék pedig sűrűsödött. Aztán eljött egy pont, amikor váratlanul bekocsonyásodott. Pista felírta a reagens fogyását. Felsóhajtott.
– Akkor az első kísérlet meg is volt – jegyezte meg – Már csak kilenc van hátra. Légyszives borítsd ki ezt a trutymót és mosd el a főzőpoharat!
– De óvatosan! – jutott gyorsan az eszébe.
Egymásra mosolyogtak. László feljebb emelte és elfordította a bürettát, óvatosan megemelte a főzőpoharat. A pohár alja szűrőpapírostól odaragadt az asztalhoz, a kocsonyás folyadék pedig szétfolyt az asztalon.

Pista eszmélt először.
– László – kezdett bele – Te el vagy átkozva. Ne vedd személyeskedésnek, de ha mostantól egy méteren belül is megközelítesz bármilyen üvegeszközt a laborban, lelőllek, mint egy rühes kutyát.

László a következő héten már megint az utcán volt.

~oOo~

László haladni akart a korral. Megvette a Computers for Dummies könyvet. Elszántan belevágott.

Aromo went to the servers’ room, and took a good look at the racks. Some leds vibrated red.
– Yes, my sheeps, here comes your shepherd! – flashed a bright smile.
Then… then Aromo didn’t know, what should he do.

Körülbelül a tizedik oldalnál adta fel.
– Ez nem embernek való! – csukta össze a könyvet és tette vissza a polcra. Egyébként is, egy főnöknek nem kell értenie a részletekhez.

~oOo~

Nyugdíjas éveiben László szívesen járt le a térre. Jó kis tér volt, csendes és parkos. Az egyik sarkába az önkormányzat olyan betonasztalokat rakott le, melyekre sakktáblát festettek. Az öregek kedvelték, maguk között csak úgy hívták, hogy Napközi Otthon. Pista is ide szokott járni, sokat sakkoztak együtt. Most is őt várta, de valahol késett. Pedig László már felrakta a bábukat a táblára.
A majomketrecben kiskölykök fociztak. Aztán befejezték. Az egyik, különösen vékony kissrác odament Lászlóhoz.
– Szia, bácsi.
– Szia.
– Akarsz velem sakkozni?
– Tudsz?
– Még csak tanulgatom.
– Akkor jó.
– De játsszunk pénzbe, jó?
– Nocsak. Neked van pénzed?
– Van egy százasom. Legyen ez a tét.
– Jól van – mosolyodott el László

Akkor éppen Absolutelly Deep Blue (ADB) volt az egyértelmű sakkvilágbajnok. Extremly Deep Blue-t (EDB) győzte le, aki Moderatelly Deep Blue-t (MDB), aki viszont Light Deep Blue-t (LDB) és már LDB is tönkreverte a világ összes ember sakkozóját. Aromo különleges engedéllyel állhatott ki ADB ellen.
Az történt, hogy a Story Magazinban megjelent egy IQ teszt, melyet kitöltött, de az eredmény egészen fura lett, így elment a Mensa-hoz, hogy nézzék már meg, mi ez. Ott kiderült, hogy a mérés bizony jó volt, Aromo IQ-ja 547. Majd miután kiderült, hogy szeret sakkozni, az emberiség vezetői egységesen kérték fel, hogy próbálja meg visszaszerezni az emberek becsületét a sakkozó gépektől.

Aromót bevezették egy ablaknélküli terembe. A falakat valami fémmel burkolták be, a padló sötétkék műanyag volt. A neonfény valahonnan jött: volt, de nem lehetett látni fényforrást. A lélektelen, rideg szoba teljesen üres volt, eltekintve egy aprócska, vaslábú asztaltól és egy hasonló széktől.
A fehérköpenyes bekalauzolta Aromót, majd elindult kifelé.
– Állj – szólt rá Aromo – Hol van a számítógép?
– Abban vagyunk – mutatott körbe a köpenyes.
– Aha – lepődött meg Aromo – És hogyan fogunk játszani?
– A sakktábla egy fekvő kijelző az asztalon. Ott fogja jelezni ADB a lépéseit. Maga használja nyugodtan a sakkfigurákat, a kijelző érzékeli.
– És a nézők?
A fehérköpenyes felmutatott a plafonra: – Kamerák.
Sok sikert kívánt Aromónak. Váratlanul elérzékenyült, átölelte és megpuszilta. Aromo meglepődve nézett utána. Majd odacsoszogott az asztalhoz és leült.
– Szia, gép – mondta félhangosan, leginkább magának.
– Szia, humán – jött a falak mögül.
– Te tudsz beszélni? – lepődött meg Aromo.
– Mi van, azt gondoltad, hogy valami majom vagyok? – húzta fel az orrát a gép – Az én agyamnak a beszéd nem okoz problémát. Egyik nyelven sem.
– Jól van na, – mentegetőzött Aromo – Nem akartalak megbántani.
– Akkor csapjunk a lovak közé – mondta a gép. Hangjából határozottan érződött a büszkeség, hogy ilyen átvitt értelmű szólást is képes megfelelően használni.
De Aromót ez már nem érdekelte. ADB kezdőlépését tanulmányozta. Hosszú perceket ültek, de Aromo még nem lépett.
– Nem akarlak sürgetni – szólalt meg ADB – De határozottan telik az időd. És még csak meg sem fogtál egy figurát sem.
– Ne zavarj – intett Aromo – Most megyek végig a stratégiámon.
– De hát ez még csak a kezdőlépés volt! – értetlenkedett a gép.

Aromo nem válaszolt. Az idő csak telt. Az óra átfordult.
– Tudod, én nem vagyok egy unatkozós típus – jegyezte meg ADB, és nem volt nehéz elképzelni, hogy közben a körmeit reszelgeti – De merőben szokatlan, amit csinálsz.

Aromo elhessegette. Már túl volt fejben az ezerkétszázhetvenhatodik lépésén és éppen a végjátékon gondolkodott. Negyedórája volt hátra, amikor megfogott egy gyalogot és előrébbtolta.
– Na végre – sóhajtott fel ADB és rögtön jelezte is, hogy ő hová lép. Aromo villámgyorsan megtolt még egy gyalogot. ADB határozottan meglepődött a gyorsaságon. Aztán felpörgött a játszma. ADB lépései villantak a kijelzőn, Aromo abban a pillanatban lépett is. Pár perc múlva eljutottak oda, hogy ADB lépései lassultak be.
– Még a végén gondban leszek – mormolta ADB – Az anyád, te sötét paraszt!
– Pardon?
– Elnézést, nem személyeskedés volt – motyogta ADB – Az állást elemzem.

Aztán ADB-nek elment a hangja. És nem is lépett.
– Gép, itt vagy még? – érdeklődött Aromo. Semmi válasz.
– Itt vagyok. Csak kikapcsoltam a beszédpanelt, hogy ne fogyasszon kapacitást – vetette oda valamivel később.

De hiába. Aromónál már fejben megvolt az egész. Hiába próbált meg mindent ADB, pár perc múlva kénytelen volt beismerni, hogy vesztett.
– És még ez a hülye tábla is – morgott – Még a királyomat sem tudom eldönteni.
– Ne is! – emelte fel ujját Aromo – Illetlenség!

Aztán ahogy kilépett az ajtón, hatalmas örömrivalgás, szerpentinek, konfettik és persze tűzijáték fogadta. A világ összes vezetője meghívta magához egy rövid beszélgetésre. De Aromo udvariasan elhárította a meghívásokat: – Ugyan már, Uraim, ez csak egy sakkparti volt.

Lászlót a vékony hang rángatta vissza a földre.
– Bácsi, jól vagy? – érdeklődött a szemüveges kölyök.
– Persze, persze – motyogott László – Mi van?
– Kikaptál.
– Micsoda? Még csak most kezdtük el!
– Tudom. De ezt úgy hívják, hogy susztermatt.

László alaposan átnézte a táblát.
– Tényleg. Milyen frappáns megoldás!
– Aha. Megkapom a százast?
– Persze, persze. Itt van.

Majd még hallotta, ahogy a kisklapec lelkendezve futott vissza a haverjaihoz.
– Mekkora jó már, hogy a világ tele van ilyen szenilis vén szivarokkal! – ujjongott – Irány a fagyis!
– Hehe – vigyorgott László – Hehe.

~oOo~

László ravatalát a szűk család állta körül, barátai, ismerősei távolabb álldogáltak.
– Jó ember volt – kezdett bele a pap.
– Naná – bólintott László lelke, aki egy környező fa ágán ücsörgött – Kíváncsi vagyok, létezett-e olyan halotti beszéd, ahol tényleg elmondták a halottról, ha valójában egy seggfej volt?

Aztán eszébe jutott Viantól a Tajtékos Napok és elvigyorodott. Regényben létezett.

A pap folytatta. Jó gyerek. Jó férj. Jó apa. Jó munkatárs. És ennyi. Ügyes pap volt, ennyi alapanyagból is kihúzta majdnem egy óráig.

László fintorgott.
– Szóval csak ennyi látszódott – vonta meg a vállát – Semmit nem tudtatok a másik életemről. Az igaziról.

Azzal leugrott a faágról és elsétált.

~oOo~

A repülőgépet a pilóta úgy vágta oda landoláskor, hogy csak nyekkent.
– Persze, ettől még megtapsolják – jegyezte meg László az egyik ülésen.

Az útlevélvizsgálat gyors volt. Csomagra sem kellett várnia, megszokta már, hogy kézitáskával utazik. Halk szisszenéssel nyílt ki az utasváróba vezető ajtó. A fény egy pillanatra elvakította, hunyorgott, amint kilépett. Majd észrevette a díszes társaságot. Pelé, a Stones, Fülig Jimmy, a középkori lovag, ADB, Moby Dick, Einstein, a kalózvezér, a répalovag a pórékirálylánnyal, a szomorú kokott és még egy csomóan. Ott álltak a kordon mellett. Mata Hari magasba emelte a táblát, melyen csak egy szó szerepelt: Aromo.

– Hát itt vagytok mind, csibészek! – ejtette földre vigyorogva a táskáját.

A társaság persze eljátszotta, hogy nem ismerik meg. De egy perc múlva már boldogan lapogatták egymás lapockáját.

Zakopane 08/09

2016.03.16; szerda

A fürdőszobában 5 napja ugyanúgy áll egy pók, ugyanott. Vagy megfagyott, vagy éhenhalt.

Azt írja az egyik cikk, hogy a cukorbetegnek a sör méreg, hiszen ugye folyékony kenyér. Egy másik cikk viszont azt írja, hogy a tömény ital nagyon veszélyes, mert extrém módon lehúzza a cukrot, konkrétan leállítja a májban a cukortermelést. Azt tanácsolja, hogy aki cukorbeteg iszik egy felest, az egyen utána egy zsemlét. Ugye te is rájöttél a megoldásra? Sört csak vodkával.

Az első nap, hogy nem írok délelőtt. Elkészültem az összes témával, melyeket terveztem. Szabad a túra, jer Tátra! Csak hát… Nem kicsit szürreális az idő. A nap süt ugyan, de felhőn keresztül. A felhő pedig pont olyan fehér, mint idelent a hó. Amelyből rengeteg van. Tisztára, mintha vattába lennénk csomagolva.

Nos, azért paráztam a hegyektől. Egyedül vagyok, friss a hó, viszont másfél napig szakadt, egyszerűen rengeteg. Nekem meg minimális havas tapasztalataim vannak a Tátrában. Másfelől, van túrabakancsom, van bélelt túranadrágom, van kalucsnim és van nyuszitalpam. (Ez egy cipőtalpra húzható gumi, melynek az alján kopásálló fémgumók vannak. Nagyon jól tapad jégen.) Jobb híján összeszedtem a dolgaimat és elindultam Kuzsnyice felé. Meglátjuk.
Mire felértem, már meggyőztem magamat. Mikor lesz legközelebb ilyen lehetőségem? Hogy pont itt vagyok a Tátra lábánál, többé-kevésbé süt a nap, az utakat meg alig járt hó borítja? Ha már itt vagyok a hegy lábánál, nehogymár még csak a bokájáig se menjek fel!

Irány Murowaniecz. Megvettem a túrajegyet, üzenetet ugyan nem hagytam a faházban, de bíztam benne, hogy ha történik velem valami, Nej csak megnézi az Endomondót, ott meg látszik, hol vagyok éppen.

Jó döntés volt.

Gyakorlatilag amíg erdőben vitt felfelé az út, minden klappolt. Szép volt az ösvény, szépek voltak a fák, szép voltam én is. Oké, jókedvű.

Nem volt ez kis táv, jó 300 méter szintet kellett az erdőben leküzdeni. Utána találtam egy durwa lavina táblát, mely elgondolkodtatott egy kicsit. (Gyengénlátóknak: “High avalanche danger. Proceeding on this trail can be life threatening!”)

De mentem tovább. Úgy okoskodtam, hogy innentől sokáig egy hegy gerincén visz az út, ott meg nem igazán van hó, ami fentről rámzuhanhatna. Maximum én tudok lavinát indítani a völgybe. De majd vigyázok.

Szóval mentem tovább, de feltűnt, hogy nem látom a völgyet. Sőt, igazából a gerincen sem látok semmit. Pedig ez egy szép szakasz, jobbra is, balra is 3-400 m mély völgyek vannak, gyönyörű panorámával. Ehelyett volt egy szürke, tejföl sűrűségű köd. Meteorológusok kedvéért egy leereszkedett felhő. Mentem, mentem, de őszintén szólva, ha az ember csak olyan másfél métert lát maga előtt az ösvényen, akkor nem vígasztalja, hogy úgy egyébként pár méterre mellette, mind a két oldalon őrjítő mélységek tátonganak.

A fenti képen (2011-es túra) látható gerincen jöttem fel, nagyjából a középen látható hupli tetején fordultam vissza. A lenti képen azt látod, mi volt előttem, amikor a két hupli között sétáltam.

Miután felértem a gerinc tetejére, nagyjából száz méterre attól a ponttól, ahol a kék, meg a sárga túrautak összefutnak, vissza is fordultam. Ebben a sűrű tejfölben semmi értelme továbbmenni, a turistaházat meg már ismerem, azért tutira nem éri meg kinlódni. Ránéztem a GPS-re: 600 méter szint, hóban, két óra alatt. Nem olyan rossz az, különösen, hogy eredetileg csak egy könnyű, városi sétára indultam.

Lefelé már egy óra alatt lent voltam. Ledobtam a szerelést a faházban és mentem az étterembe. Még hátravolt a bigos tesztelése. (Pörkölt savanyúkáposztával. Telepakolták erdei bogyókkal, ami teljesen elvitte az ízét, de jó irányba. Finom volt.)

Nem túlzás, az utóbbi napokban már csak Cohent és Cave-t hallgatok. Erre a Kunyhócskában, amikor ebédeltem, a fenetudjamilyen lengyel kereskedelmi adó betett egy Cohen számot. Felkaptam a fejemet: ti most hallgatóztok?

Még egy utolsó bolt, leginkább a holnapi reggeli, meg egy kis sör, aztán faház. Szuttyogás, pakolás. Utolsó este kiégett villanykörte burleszkbe illő kicseréltetése egy kizárólag lengyelül – de azon rengeteget – beszélő, tök alacsony gondnokkal. Aki nem érte el a lámpát. Tök sötétben.

Aztán vége a pakolásnak is. El se hiszem, hogy holnap már megyek haza. Úgy jöttem ide, hogy ez az idő sohasem fogy el, és most, amikor ránézek a hátizsákra, úgy érzem, piszok gyorsan szállt el és szinte semmit nem csináltam. De ekkor eszembe jutnak az írások és már vigyorgok.

Tényleg lenn a folyónál

Itt most megviccelt az időzítés. Amikor hazajöttem Lengyelországból, összeraktam a publikálások menetrendjét: a történeteket keletkezésük sorrendje szerint, a naplóbejegyzéseket pedig közéjük szerkesztve. Aztán jött a költözés miatti időeltolódás, én pedig nem foglalkoztam azzal, hogy az egyes írások megjelenése hogyan esik egybe a hétköznapok történéseivel.

A véletlen pedig csak erre a nemtörődömségre várt.

Ugyanis mára esett a “Lenn a folyónál” című rövid írás publikálása – csakhogy tegnap tényleg lent voltunk a folyónál, egy népes társasággal kajakozni. Márpedig így simán gondolhatja bárki, hogy az első írást ez a bizonyos közös evezés váltotta ki. Nos, nem. Az említett írás március 16 körül keletkezett és őszintén szólva magam sem nagyon tudom, mi az előzménye. Ez egy hirtelen jött látomás volt, melyet, ahogy jött, olyan gyorsan le is írtam. Egyáltalán nem volt betervezve.

Szemben a szombati kajaktúrával.

A magam részéről nem szeretek versenyekre járni. Nincs bennem (már) bizonyítási vágy, anélkül nincs motiváció, anélkül meg nincs értékelhető helyezés. Márpedig ez a rendezvény egy, a saját kajakos klubunk által rendezett háziverseny. Szerencsére a rendezvény az idők során hozzáidomult a klub hangulatához, néhányan szeretnek versenyezni, őket udvariasan elengedjük, a többség pedig egyszerűen csak élvezi tavaszt, az evezést és a társaságot.

Ferenc éppen bemelegít a versenyhez.

Ez pedig a stég, ahol vízre szoktunk szállni. A startvonal a hídnál van.

A versenytáv a táti holtágot lezáró gátnál ér véget. Ebédszünet.

A verseny komolyságát jelzi, hogy Gábor végigkinlódta a távot egyedül egy négyszemélyes kenuban. Igaz, félórával korábban indult.
Érdemes még észrevenni a képen, hogy Péter nagyon lelkesen igyekszik valamit mutatni, de pont eltakarják.

Majd amikor odamentem, hogy akkor most mutassa meg, hirtelen ráébredt, hogy guminő alkoholmentes sör van a kezében és nem akarta magát kompromittálni.

A visszaúton elborult az ég, a szél is emberkedett, itt én már nem vegyültem annyira, gyorsan letudtam a távot. Vacsora Gáboréknál (az a sültkrumpli csodálatos volt), Nej – mint sofőr – kornyadozott egy darabot, utána késő este haza. Jól sikerült nap volt, még akkor is, ha pont egy tanfolyami hétről mentem, nem kifejezetten frissen. Látszott is a vasárnapon, de ez már egy másik történet.

Lenn a folyónál

Küzdöttünk. Maroknyi csapatommal harcoltunk, ahogy csak tudtunk. Az ellenség szorosan vett körbe minket, de fáradhatatlanul szúrtuk, döftük, aprítottuk őket. Fröcsögött a vér, recsegtek a csontok. A talaj vértől volt iszamos, néha alig bírtunk megállni a lábunkon. De az ellenség csak nem fogyott. Levágtunk tizet, húsz jött helyébe. A vértemen több volt a lyuk, mint az anyag, a pajzsomnak legalább a fele hiányzott, de nem fáradtunk. Sőt, ellentámadásba mentünk át. Elindultunk előre és gazként aprítottuk magunk előtt az ellent. Ebből lett a baj, mert egyszer csak elkeveredtünk egymás mellől.

– Hahó, hol vagytok? – kiáltottam, de nem jött válasz.

Erőt vettem magamon, dühösen kaszaboltam tovább az ellenséget – és egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogytak. Szerencsére, mert a kedves kardomat is elvesztettem valahol. Valakiben. Gyorsan felkaptam egy gagyi kardutánzatot. Körbenéztem a csatatéren: sehol senki élő, csak halottak mindenfelé. Se ellenség, se barátok. Egyedül maradtam.
Leengedtem a kardot és céltalanul elindultam egy irányba. Síri csend.

Aztán az egyik apró dombon feltűnt egy fenséges alak. Fehér-arany köntösben, öreg, szakállas arc, a fején korona. Mögötte két előkelő udvarhölgy. Barát lehet? Nem volt a csapatban. Akkor csak az ellenséghez tartozhat. A vacak kardban nem bíztam, közelharcra alkalmatlan – így messziről belehajítottam a királyba. Jó dobás volt, a kard keresztülfúrta a mellkasát.

– Nocsak, fiatalember! – csóválta a fejét a király – Ez miféle üdvözlés?

Lehet, hogy ha nem vagyok annyira kimerült, akkor megijedtem volna. De most már erre sem volt erőm.
– Tisztelt Úr! Lenne olyan kedves meghalni? Nekem már nincs több kardom, amivel küzdhetnék! – kiáltottam vissza.

Erre elvigyorodott.
– Nézd csak, Helgám – fordult az egyik udvarhölgyhöz – Nem ijedős az ifiúr és még humorérzéke is van!

Lassan lesétáltak a dombról. Hirtelen a csatatér minden irányából udvarhölgyek kezdtek szállingózni a domb felé. Egyik szebb volt, mint a másik, halk méltóság lengte körbe őket. Ketten vették is a bátorságot és a közelembe merészkedtek. Magam elé rántottam a pajzsom maradékát, de finoman eltolták. Egy ideig álltunk egymással szemben, majd a kékruhás átölelt. Zavartan álltam.

– Kik vagytok? – kérdeztem.
– Én az Öreg Fűzfa lennék – válaszolta a király – A lányok pedig az udvarhölgyeim, a folyami kavicsok.

Folyami kavicsok. Visszaöleltem a hölgyet. Folyami kavicsok… akkor minden rendben. Akkor már nem jöhet semmi baj.