Lenn a folyónál

Küzdöttünk. Maroknyi csapatommal harcoltunk, ahogy csak tudtunk. Az ellenség szorosan vett körbe minket, de fáradhatatlanul szúrtuk, döftük, aprítottuk őket. Fröcsögött a vér, recsegtek a csontok. A talaj vértől volt iszamos, néha alig bírtunk megállni a lábunkon. De az ellenség csak nem fogyott. Levágtunk tizet, húsz jött helyébe. A vértemen több volt a lyuk, mint az anyag, a pajzsomnak legalább a fele hiányzott, de nem fáradtunk. Sőt, ellentámadásba mentünk át. Elindultunk előre és gazként aprítottuk magunk előtt az ellent. Ebből lett a baj, mert egyszer csak elkeveredtünk egymás mellől.

– Hahó, hol vagytok? – kiáltottam, de nem jött válasz.

Erőt vettem magamon, dühösen kaszaboltam tovább az ellenséget – és egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogytak. Szerencsére, mert a kedves kardomat is elvesztettem valahol. Valakiben. Gyorsan felkaptam egy gagyi kardutánzatot. Körbenéztem a csatatéren: sehol senki élő, csak halottak mindenfelé. Se ellenség, se barátok. Egyedül maradtam.
Leengedtem a kardot és céltalanul elindultam egy irányba. Síri csend.

Aztán az egyik apró dombon feltűnt egy fenséges alak. Fehér-arany köntösben, öreg, szakállas arc, a fején korona. Mögötte két előkelő udvarhölgy. Barát lehet? Nem volt a csapatban. Akkor csak az ellenséghez tartozhat. A vacak kardban nem bíztam, közelharcra alkalmatlan – így messziről belehajítottam a királyba. Jó dobás volt, a kard keresztülfúrta a mellkasát.

– Nocsak, fiatalember! – csóválta a fejét a király – Ez miféle üdvözlés?

Lehet, hogy ha nem vagyok annyira kimerült, akkor megijedtem volna. De most már erre sem volt erőm.
– Tisztelt Úr! Lenne olyan kedves meghalni? Nekem már nincs több kardom, amivel küzdhetnék! – kiáltottam vissza.

Erre elvigyorodott.
– Nézd csak, Helgám – fordult az egyik udvarhölgyhöz – Nem ijedős az ifiúr és még humorérzéke is van!

Lassan lesétáltak a dombról. Hirtelen a csatatér minden irányából udvarhölgyek kezdtek szállingózni a domb felé. Egyik szebb volt, mint a másik, halk méltóság lengte körbe őket. Ketten vették is a bátorságot és a közelembe merészkedtek. Magam elé rántottam a pajzsom maradékát, de finoman eltolták. Egy ideig álltunk egymással szemben, majd a kékruhás átölelt. Zavartan álltam.

– Kik vagytok? – kérdeztem.
– Én az Öreg Fűzfa lennék – válaszolta a király – A lányok pedig az udvarhölgyeim, a folyami kavicsok.

Folyami kavicsok. Visszaöleltem a hölgyet. Folyami kavicsok… akkor minden rendben. Akkor már nem jöhet semmi baj.

2 Comments

  1. Szép volt. Szinte lírai.

    • Aha. Én is meglepődtem rajta. De aztán rájöttem, hogy mind a véres harc, mind a békés folyópart valójában szimbólumok, így meg már logikus az írás, szóval helyben vagyunk. :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading