Category: Oroszlánkörmök

Állásinterjú megszervezésére kértek fel. Nem volt egyszerű feladat, a párt teljes vezetősége közölte, hogy jelen akar lenni. Az egyik nagy mamutuk számára kerestünk titkárnőt, bár nekem sokkal inkább úgy tűnt, hogy egyszerre kell felügyelőnek és ápolónak is lennie. A helyszín – az épület – háttérbe szorulóan elegáns volt, díszes, súlyos bútorok, visszafogott személyzet.

Maga a szoba nem volt túlbonyolítva, egy ágy, egy íróasztal, székek, az asztallal szemben egy kanapé, a falnál egy kétajtós szekrény. A teljes pártvezetőség a kanapén zsúfolódott össze. Nagyon nyomasztó látvány volt. Valószínűleg ez okozta az interjúk sikertelenségét is. Bejött a szerencsétlen pályázó és ott nyomorgott előtte egy kanapén az összes félisten, akiket eddig csak fényképről látott. Meg sem bírtak mukkanni.

– Elvtársak, ez így nem lesz jó – fordultam hozzájuk.
– Miért? – dörzsölte meg a monokliját Trockij – Itt akarunk lenni. Másfelől meg egy olyan embert keresünk, aki nem ijed meg a nagy emberek közelségétől.
– Értem, de ez így hirtelen túl sok. Legyenek kedvesek, másszanak be a szekrénybe.

Lenin és Kalinyin ragaszkodtak ahhoz, hogy maradjanak, Berija morgott egy kicsit, de végül a többi tíz elvtárssal együtt bezsúfolódtak a szekrénybe.

Behívtuk a következő pályázót. Semmi nem változott. Leült a két vezérrel szemben és megkukult.

– Elvtársak, ez még mindig nem jó – tártam szét a kezem – Őnőknek is be kell még mászniuk a szekrénybe.

Kalinyin még be is préselte magát, de Lenin már nem fért be.

– Most mi lesz? – érdeklődött.
– Másszon be az ágy alá – javasoltam.
– Végül is… de akkor csak maga tehet fel kérdéseket!
– Bízzon bennem.

Nagyokat nyögbe bepréselte magát az ágy alá. Behívtam a következő pályázót.

– Üdvözlöm kedves… hogy is hívják? – érdeklődtem.
– Olga – mondta, miközben kezet nyújtott, majd leült.
– Szóval kedves Olga, titkárnőt keresünk egy nagy ember mellé.
– Értem. Mekkora nagy ember?

Megmondtam a nevét.

– Hoppá – pislogott egyet – Ez egy igen megtisztelő feladat.
– Bizony az.
– Hadd kérdezzem meg, az elvtárs ebben a szobában lakik?
– Igen.
– És jól látom, hogy a szőnyegen itt-ott barna foltok vannak?
– Igen.
– A falakon meg itt-ott sárga foltok?
– Igen.
– Hmm. Emlékeim szerint az itt lakó elvtárs már nagyon öreg.
– Pontosan.
– Akkor lehet, hogy nem is titkárnőre van szükségük, hanem ápolóra?
– Mondjuk úgy, hogy felügyelőre. Az épületben dolgoznak ápolók, ha szükség van rá, akkor csak hívja őket.
– Jól emlékszem, hogy az elvtárs meglehetősen nehéz természetű ember?
– Teljesen jól. Pont ez adja a feladat nehézségét. Magának egy olyan embert kell irányítania, aki megszokta, hogy őt senki nem irányíthatja. Senkinek nem volt joga semmiben sem korlátoznia. Csak hát megöregedett és a szellemi frissessége… mondjuk úgy, hogy cserbenhagyta.
– Értem. Tipikus női munka, nem gondolja?
– Abszolút – mosolyodtam el – Csakhogy nem lehet hibáznia. Ha az elvtárs csak egy pillanatra is megérzi, hogy maga irányítja, akkor kivégzőosztag elé küldi, ahogy már megszokta.
– Hoppá! Tényleg?
– Természetesen nem végezzük ki, de el kell tűnnie, azaz ki lesz rúgva.
– Aha – nézett bizonytalanul.
– Hadd kérdezzem meg, milyen előképzettsége van?
– Csökkent értelmű gyerekek iskolájában voltam tíz éven keresztül osztályfőnök.
– Tökéletes. Ha nem haragszik, tesztelgetnék egy kicsit.
– Lássuk.
– Mit csinálna, ha észrevenné, hogy az ágy alatt ottt fekszik Lenin elvtárs?
– Mármint az igazi?
– Nem mindegy? Ránézésre úgysem tudhatja.
– Hát, erre elsőre nem is tudom, mit mondjak…
– És mit csinálna, ha észrevenné, hogy a szekrényben ott nyomorog a teljes pártvezetés?
– Atyavilág, milyen interjúkérdések ezek? Nem tudom. Valószínűleg improvizálnék valamit.
– Oké. Akkor sétáljunk oda az ágyhoz.

Odasétáltunk. Mindketten lehajoltunk és benéztünk az ágy alá. Lenin kényszeredetten mosolygott vissza, csuklóból zavartan integetve.

– Nos? – fordultam Olgához.
– Mit nos? – nézett vissza.
– Mihez kezd Leninnel az ágy alatt?
– Milyen Leninnel?
– Aki az ágy alatt fekszik.
– Nincs ott senki.
– Ne hülyéskedjen, ott van. Mindketten láttuk.
– Akkor vizsgáltassa meg magát, mert az ágy alatt nincs senki.
– Igen? És akkor ehhez mit szól? – rántottam fel a szekrény ajtaját.

A szekrényben ott pislogott bezsúfolódva a teljes pártvezetés, úgy kapaszkodtak a keresztrúdba, mintha villamoson utaznának.

– Mit szólnék? – vonta meg a vállát Olga – Szekrény.
– De ott van benne egy tucatnyi főkommunista!
– Nincs ott senki.
– De van!
– De nincs!

Ekkor esett le. Ez volt az improvizáció. Ha Olga észrevette volna ezeket az embereket, akkor kezdenie kellett volna velük valamit, márpedig ezekkel, ilyen szituációban nem lehetett semmit.

– Ügyes – mosolyodtam el – Köszönöm, hogy eljött. Az interjúnak vége. Majd értesítjük.

A nő elment, Lenin pedig curükkolt kifelé az ágy alól. Felállt, leporolta magát.

– Jó lesz! – közölte.
– Szerintem is – bólintottam.
– Hallja, a munkamódszere elég fura, de úgy tűnik hatékony.
– Köszönöm.
– De már most szólok, legközelebb Sztálin mászik az ágy alá!

A Hős meghallotta, hogy Bergengóciában egy félelmetes sárkány garázdálkodik. Megöli a férfiakat, megerőszakolja a nőket, néha fordítva, aztán megeszi a teheneket és fosztogatja a főurak aranykészleteit.
– Ez pont nekem való feladat! – gondolta a Hős – Egy sárkány mindig kihívás és a jutalom sem marad el, ott van az a hatalmas kincs a barlangjában.

Elment. Megtalálta a barlangot. Bement. Sárkány. Megölte.

– Huh! – nézett körbe elégedetten – Ezzel megvolnánk! Teljes siker.

Aztán elkezdett ráncolódni a homloka. Fejvakarás. Végül leült egy sziklára.

– Oké – dünnyögte – És most?

• Ha most hazamegy, hogy visszatérjen egy csomó hordárral, meg egy kisebb őrzővédő csapattal, nos, amikorra visszatér, a helyiek elhordják ezerfelé a kincset.
• Valahogy le kellene zárni a barlangot. Mondjuk elégörgetni egy hatalmas sziklát. Oké. Mekkorát? Ha akkora kerül elé, amekkorát a visszatérő csapat el tud görgetni, azt a helyiek is el fogják tudni. Ha akkorát, amekkorát a helyiek már nem tudnak, akkorát a kis csapat sem fog.
• De még ha valamilyen trükkös módon sikerül is megoldania a kincs védelmét, a fene tudja, hogy a szállító/védő csapatból kiknek veszi majd el az eszét a hatalmas kincs és gyilkolásszák le a többieket.
• Tulajdonképpen nincs is szüksége egy barlangnyi kincsre. Jó erős lova van, meg lehet rendesen pakolni. Ennyivel is fejedelmien gazdag lesz. Feltéve, ha biztonságba tudja helyezni. Hiszen neki is aludni kell valamikor. Az esetnek meg híre megy, rablók fognak vadászni rá. Kerítsen társat? És ha ő fogja kirabolni?
• Hagyja itt a kincset? Amelyért annyit küzdött? Amelyért az életét kockáztatta? A francokat. Majd csak lesz valahogy.

Végül az lett, ami a mesék vége szokott lenni. Boldogan élt, amíg meg nem halt.
Csak most ez nem tartott sokáig.

[PS.]
A Hős ugyan bátor volt és erős, de a stratégiai gondolkodás nem volt az erőssége. A problémának ugyanis létezik elfogadható megoldása.

László egy oszlopot támasztott, sörrel a kezében. Mellette egy társaság nagyon vitatkozott, fél füllel hallgatta is őket.
– Hol van Éva? – morfondírozott.
Nem mintha lett volna bármi is közöttük, de Éva volt a legjobb nő a cégnél. Egyszerűen jólesett, ha csak úgy legeltette rajta a szemét.
Aztán észrevette. Ott ült, egy méterre tőle, közvetlenül az oszlop melletti asztalnál. Pont egyszerre néztek egymásra.
– Minden attól függ, mi van a kilences és a négyes között… – fejtegette valaki lelkesen a vitatkozó társaságban.
– Szerinted mi van a kilences és a négyes között? – mosolygott Lászlóra Éva.
– Ha egy nulla, akkor ez egy pökhendi képviselő a két testőrével. Ha vessző, akkor ez két haver, akik még az egyetemen ismerték meg egymást. Ha pont, akkor leszbikus csajok.
– És ha nincs semmi?
– Akkor idős házasok. Tisztelik egymást, de köztük… nos már nincs semmi.

Magda gondolt egy bátrat és befizetett egy turistaútra Bejrútba. Vagány dolog volt, a közbiztonság mostanában nem túl acélos arrafelé, de Magda felejteni akart és ahhoz kellett egy kis pezsgés, egy kis izgalom az életébe.
Emiatt volt az is, hogy levált a csoportról és egyedül barangolt az óvárosban, egyedül fedezte fel a bazárt.
Aztán egyszer felrobbant mellette egy bomba.
Magda meghalt.

~oOo~

Egy betonbunkerben ébredt fel. A bunker egyik fala üvegből volt, a túloldalon egy tér, idegesen rohangáló emberekkel.
Egy ötvenes hapsi hajolt fölé.
– Üdvözlöm.
– Ki maga? Mi történt?
– Ön meghalt. Én pedig feltámasztottam.
– Aha, Szóval maga Jézus.
– Valahol igen. Jesus Monfalcado vagyok. Tudósféle.
– És embereket támaszt fel.
– Ha tudná, mi mindent tudok még. Pontosabban, remélem meg fogja tudni. Magát már régóta figyelem. Ismerem a tevékenységét. Szeretném, ha részt venne a munkámban.
– Akkor pont kapóra jött ez a robbanás, nem?
– Nem. Én robbantottam fel magát.
– Mivan?!
– Nézze, én nagyon komoly dolgokkal foglalkozom. Ezek nagy része, tulajdonképpen minden, teljesen illegális. Nekem, aki ezzel foglalkozik, és remélhetőleg magának is, ha betársul, szóval nekünk nem is szabad léteznünk. Én évekkel ezelőtt vízbe fulladtam. Maga felrobbant Bejrútban. Nem létezünk. Ez az alapja minden tevékenységünknek.
– Jézus.
– Igen?
– Jaj, ne. Mégis, mit csinál?
– Embereket támasztok fel. Időben utazok. Teleportálok. Folytassam?
– Öööö…
– Magát konkrétan feltámasztottam. Elég?
– Kell egy kis idő…
– Na, az nincs. Van egy hatalmas ellenségem, doktor Schwarzkopf. Gyakorlatilag a világ összes titkosszolgálata támogatja. Kellenének nekik ezek a módszerek.
– És?
– Mindenre lecsap, ami nem normális. Pár perc és már itt is lesz.
– És?
– Nem virágcsokorral szokott beköszönni.
– De akkor sem tudok mozdulni.
– Várjon, kikucskálok, mi van odakint.

Kinézett. Fejbelőtték.

Magda bepánikolt. Mozdulni akart, de nem tudott. Még nem érezte a kontrollt a teste felett. Az üvegen keresztül látta, hogy a kis térre helikopter ereszkedik le, kommandósok ugrálnak ki belőle, majd megjelenik egy bikanyakú, kopasz fekete hapsi. Határozottan odasétált az ablakhoz és Magdára nézve ordibálni kezdett. Előkapta a géppisztolyát és megeresztett egy sorozatot. Magdát a pánik megmozdította, hirtelen lecsúszott az ágyról és a szoba sarkába bicegett. Schwarzkopf odakint ugyanúgy az ágy felé fordulva hörgött, habzó nyála csorgott az üvegen.
– Aha, szóval csak blöffölsz, nem látsz be – jegyezte meg Magda.
Körbenézett. Ekkor vette észre, hogy infúzióra volt kötve. Odavonszolta a halott férfit az ágyhoz, beleszúrta az infúziót. Leült mellé, hátát a falhoz támasztotta.
– Mibe keveredtem? – motyogta – Meghaltam, újraéledtem, most meg itt kisérletezek egy halottal. Ha ez a másvilág, szavamra, bizarr egy hely.

Húsz perc múlva kinyílt a férfi szeme.

– Éreztem, hogy maga jó munkatárs lesz!
– Mondja azt, hogy direkt lövette fejbe magát!
– Nem, nem, de ha szándékosan csináltam volna, sem sülhetett volna el jobban.
– Remek. Akkor mit fogunk csinálni ezzel az őrjöngő barommal odakint?
– Tárgyalunk.
– Ne mondja, hogy ez a gorilla tud beszélni!
– Ha nagyon megerőlteti magát.

Odament egy mikrofonhoz.

– Helló Schwarzkopf!

Kint géppisztoly-sorozatok csattantak.

– Ne legyen ennyire hülye, Kopaszfej. A sziklákat használom hangszórókként.

Erre behallatszott, hogy a kommandósok megsorozták a sziklákat.

– Na, ennyit tud – jegyezte meg a férfi.
– De akkor miért veszélyes?
– Mert ezt viszont nagyon tudja.

– Scwarzkopf! – kiabált ki Jesus – Mit akar tőlem?
– Magát!
– Azt nem kapja meg. De mit szólna az aszisztensemhez?
– Mi van? – kapta fel a fejét Magda.
– Mi van? – kapta fel a fejét Schwarzkopf – Magának nincs is aszisztense!
– De gyenge a hírszerzése, Kopasz! Van.
– Tud mindent, amit maga?
– Nagyjából.
– Mi van? – értetlenkedett Magda.
– Jó, küldje ki!
– Magda, maga most kimegy.
– Één?
– Igen. Kimegy és megöli.
– Ja, csak ennyi?
– Sajnos nem. Hátulról kell leszúrnia.
– A többi kommandós meg gondolom addig a Dörmögő Dömötört olvassa.
– Valószínűleg nem, de ezt magának kell megoldania. Beszéljen hozzájuk. Új ember, nem ismerik magát, nem tudják, mire képes. Óvatosan próbáljon meg balról mögéjük jutni. Ha megvan, szúrja tarkón a főnököt.
– Jelenleg egy fogpiszkáló az összes fegyverem.
– Itt van egy svájcibicska.
– Komoly? Használjam a konzervbontót?
– Tőlem. Csak ölje meg.
– Ilyen egy jó főnök. És maga mit fog csinálni?
– Amíg maga eltereli a figyelmüket, én jobbról megpróbálok elosonni mellettük. Ott, a túloldalon van a nagylabor titkos ajtaja. Oda kell bejutnunk.
– Szóval maga oda bemegy. És én?
– Ha megölte Schwarzkopfot, akkor maga is bejön.
– És ha nem sikerül?
– Akkor érzékeny búcsú. Jó volt magával dolgozni.
– Na de…
– Hé, Schwarzkopf, küldöm a lányt!
– Na de… !!!!
– Ne kímélje, Tigris! – lökte ki Magdát az ajtón.

Magda kitéblábolt a térre.
– Szeva, Kopasz! – vette könnyedre a figurát.
Több tucat merev katonaállkapocs koppant a talajon.
– Oké – bólintott Schwarzkopf – Csak tudhatsz valamit. Egy senki nem lehet ennyire pofátlan. Gyere közelebb.
– Még a szemed is rossz?
– Mi az hogy még?
– Hát, nem tudom nem észrevenni, hogy a hajad sem túl dús.
– Kóstolgatsz, ribanc?
– Tudod mit, azért megnézném hátulról is – osont el mellette Magda.
– Te tényleg ennyire debil vagy? – kiáltott fel Schwarzkopf és megpördült.
De már későn. Magda mögéje került, előrántotta a svájci bicskát.
A bicska a kisollónál nyílt ki.
– Ööö – nézett a kisollóra Schwarzkopf.
– Ööö – nézett a kisollóra Magda.
– Ez mi? – kérdezte a hapsi.
– Gondoltam, megnyírom hátul a hajad – vont vállat Magda – De te ott is kopasz vagy.
– Hé, Jesus, honnan szedted össze ezt az elmebeteg libát?
– Elmebetegnek neveztél? – kérdezte élesen Magda.
– Elmebetegnek neveztelek – bólintott a hapsi.
– Lelibáztál?
– Lelibáztalak.
– Leribancoztál?
– Leribancoztalak.
– Áááááá! – kiáltott fel Magda és előrántotta a fogpiszkálóját.
Abban a pillanatban az összes kommandós előkapta a géppisztolyát és szitává lőtték Magdát.

De még el sem ült a por, amikor a túloldalról négykézláb berohant a térre egy árnyék, felkapta Magdát, majd gyorsan eltűntek egy rejtekajtó mögött.

~oOo~

– Hol vagyok? – kérdezte Magda.
– Á, tehát még emlékszik rám. Ön meghalt.
– Aha. Egy idő után egészen megszokja az ember. Szóval, hol vagyok?
– A legnagyobb laborban.
– Szóval sikerült?
– Igen. Maga tökéletesen oldotta meg a feladatát.
– Sikerült leszúrnom a fogpiszkálóval Schwarzkopfot?
– Nem. Egy remekbeszabott előadással sikerült hosszasan magára vonnia az egész csapat figyelmét. Én közben átosontam a nagylaborba, kinyitottam az ajtót, majd a lövések által felvert porban kiosontam és behúztam magát. Mire a Kopasz feleszmélt, mi már teleportáltunk is a laborral.
– Akkor végülis hol vagyunk?
– Az Antarktisz alatt. Teljes biztonságban.
– Jól hangzik. Mit fogunk csinálni?
– Nos, a kalandozásoknak egy időre vége. Kisérletezni fogunk. Megrángatjuk a világegyetem bajuszát.
– Miért, van még neki?
– Hát, elég sok szálat kihúztam már, de akad még.
– Mi lesz az első kísérletünk?
– Megpróbáljuk, hogy tudunk-e 6 darab tojásból és egy szál kolbászból rántottát sütni.
– Jól hangzik. Vágjunk bele.

~oOo~

Magda befizetett egy turistaútra Bombay-be. Már a repülőgépen kiszúrt egy jóképű, tüskehajú hapsit. Terepszínű nadrág, body póló, kötélként tekergőző izomzat. Addig ügyeskedett, amíg együtt mentek előre a légikisérőhöz extra bort kérni.
– Szintén a csoporthoz tartozik? – érdeklődött.
– Igen, persze. Maga is?
– Igen. Magda vagyok – nyújtotta a kezét.
– Béla – fogadta el a hapsi, enyhe meghajlással.
– Mit szól ehhez a borhoz?
– Kommersz vacak. De nincs más. Elalváshoz ez is jó.
– Pragmatikus.
– Mint mindig.

A buszon már egymás mellett ültek. Este együtt indultak el csavarogni a városba.
– Csak óvatosan – figyelmeztette őket a vezető – A közbiztonság nem mindenhol jó errefelé.
Béla vigyorogva villantotta meg a bicepszét.

Naná, hogy eltévedtek.

Egy ideig még olyan nagyvárosi jellegű volt a környék. Aztán egyre lepusztultabbak lettek a házak. Ez még tetszett is nekik, volt benne romantika. de amikor már agyagból tapasztott putrik közé kerültek, a koldusok meg döglégyként lepték el őket, érezték, hogy túlmentek a józan határon.
– Menjünk haza – súgta Magda.
– Menjünk – bólintott Béla – Emlékszel merről jöttünk?
– Onnan, balról, az alól az ív alól.
– Dehogyis. Határozottan emlékszem, hogy egy romtemplomon keresztül jutottunk ide.
– Ne bolondozz már.
– Komoly.
– Nem.
– De.
– Kérdezzük meg.
– A koldusoktól?
– Ott van az a félszeg kamasz. Ártalmatlannak tűnik.

Odasétáltak hozzá.

– Hello! Do you know the way to the Hotel Ankus?
– Pardon?
– Hotel Ankus.
A kamasz lassan felemelte a fejét. Meglátta Magdát.
– Bobs?
– No. Hotel Ankus.
A kamasz keményen belenézett Magda szemébe.
– Vagene!
– Te, ez miről beszél? – fordult Magda Bélához.
– Nem vagyok biztos benne – hümmögött a férfi – De rossz sejtéseim vannak.
– Bobs! Vagene! – ordította a kölyök.
– Bobs! Vagene! – visszhangozták a falak, a bozótok.

Magda ijedten nézett körbe. A sötétből férfiak léptek elő, egyre többen.
– Bobs! Vagene! – kiabálták izgatottan.

– Fussunk – javasolta Béla.
– Fussunk? De te erős vagy.
– Ezek viszont pokolian sokan vannak. Én meg nem értem, mit mondanak, mivel bánthattam meg őket.
– Béla!
– Igen?
– Körbevettek minket.
– A kurvaéletbe. Ott, az a kölyök elég nyápicnak néz ki. Ott törjünk át. Egykéthá!

Sajnálatosan a a nyápic kölyök elég jól karatézott. Rátérdelt Béla mellkasára.
– Bobs! Vagene!
Magda hátulról tökönrúgta.
– Látom, kegyed sem ma kezdte – lihegte Béla, miután lesöpörte magáról a vonagló hapsit.
– Csak a létfentartási ösztön.
– Hát, tupírozd fel azt az ösztönt, mert szükségünk lesz rá.

A férfiak sűrű tömegben, akár a majmok, úgy ugráltak elő a sötétből, hol Bobs!, hol Vagene! csatakiáltásokkal. Béla kitépte a seprőt egy sertepertélő öregember kezéből, Magda egy kukafedéllel a kezében fogadta az ostromot. Derekasan aprították a támadókat, de azok csak jöttek és jöttek, mintha soha nem fogynának el. Magdát már el is lepték, amikor Béla kétségbeesett lépésre szánta el magát. A mellette lévő templomból kikapott egy lámpást, az olajat végigfolyatta a seprőnyélen, majd begyújtotta. Egyik kezében az olajjal, a másikban a lángoló farúddal esett a Magdát betakaró kupacnak. A lángragyúló indiaiak sikoltozva menekültek, begyújtva más férfiakat. Béla hirtelen mozdulattal rázuhintott még egy vödör olajat a tömegre.
– Husss! – mondta a láng.
– Ááááááá! – ordította a tömeg.
Béla körbenézett. A kupac alatt meglátott egy csuklóból hevesen integető női kezet. Kirántotta Magdát és tiszta erőből elkezdtek rohanni a sötétbe.

– Megvagy? – lihegte Béla.
– Megvagyok. És te?
– Én is. Jól futsz?
– Jól. És sokat.
– Remek. Én is. Húzzunk innen a véres retekbe.

Futottak. Sokat. Fogalmuk sem volt, hol járnak, de egyre inkább városias lett a környezet.
– Úgy néz, ki megússzuk – könnyebbült meg Béla.
– Még nem vagyunk otthon.
– De ez már város. Itt már nem történhet semmi baj.
Majd abban a pillanatban lefejelt egy alacsony kapuvasat. Ájultan terült el.

~oOo~

Magda és Béla egy villa úszómedencéje mellett heverésztek, koktélt szürcsölgetve.
– Szóval te egy ilyen kalandornő vagy?
– Pontosan. És most elszámoltam magam. De szerencsére ott voltál.
– Na, azért az is kellett, hogy neked legyen egy milliomos ismerősöd a városban.
– A kalandornőknek mindig van.
– De mégis mit csinálsz?
– Tudóskodom. Van egy partnerem, vele csinálunk mindenfélét.
– Szexeltek is?
– Persze.
– De hát tegnap velem is…?
– És?
– Ja, akkor semmi. Miket tudóskodtok?
– Óh, semmi különös. Antigravitáció, falon áthaladás, időutazás, meg ilyesmik.

Béla egyre jobban kigúvadó szemmel nézte.

– Ugye viccelsz?
– Nem. Komoly.
– Oké. Foglalkoztok vele. De nem sikerül, ugye?

Magda elmosolyodott, majd fellebegett fél méterre a napozóágyból, utána visszaereszkedett.

– Nos, igen. Tulajdonképpen még sehol sem járunk.
– Héhéhé!!! Ezt hogy csináltad?
– Találd ki! Vagy lebegtem, vagy hipnotizáltalak.
– Ne zavarj össze! Melyik?
– Tulajdonképpen bármelyik. Mindkettőt meg tudom csinálni.
– Jézus.
– Igen, ő a társam.
– A nazaréti?
– Ezt mindenki benézi. Nem, a pasaréti.
– Amiket mondtál… azt mind tudjátok?
– Meg még többet is.
– Vegyetek be!
– Sajnálom, nem lehet.
– Miért?
– Mert Jézus jobb az ágyban, mint te.
– Te hülye kurva!
– Az lehet, de akkor is ő a jobb.
– Nem igaz. Megmentem az életed. Elhívsz a haverod villájába. Akkorát dugunk este, hogy leszakadt az ég.
– Naa!!
– Nálam leszakadt. Aztán itt heverészünk a medence partján. Koktélozunk. Beszélgetünk. És olyan dolgokról mesélsz, olyan dolgokat mutatsz, melyekről nem szabadna tudnom!
– Béla, miért kell neked ennyire rohannod!
– Pardon?
– Olyan jól elvagyunk egymással ennél a medencénél. Süt a nap. Jó a koktél. Jut eszembe, kérsz még egyet?
– Ja.
Magda megnyomott egy gombot, kinyílt egy csapóajtó, előlebegett két koktél.
Hátradőltek. Behunyt szemmel kortyolgatták a koktélt.
– Mi volt, az, hogy annyira rohanok? – érdeklődött Béla.
– Hjaj. Tudod, ez úgy van, hogy ha ennyi mindent megtudsz rólunk, akkor meg kell öljelek.
– Haha! – kacagott fel Béla, majd lassan kezdett elgondolkodni – Úgy mondod, hogy tényleg?
– Persze. Sajnos ezek véresen titkos dolgok.
– Meg akarsz ölni?!!!
– Meg foglak ölni.
– Ahhoz azért két ember kell!
– Tudod, képes vagyok lebegni, tudok utazni az időben és teleportálni a térben.
– És?!
– És ezeket még csak nem is fogom használni. Látod ezt a kis vascsövet a karperecemen?
– Azt a szar kis vack….

Béla szó nélkül fordult le a földre a napozóágyból.

– Te kis buta, mi a francért feszegetted ezt az egészet – csóválta a fejét Magda – Még el lehettünk volna pár napot. Nem is voltál olyan rossz az ágyban.

~oOo~

– Na, milyen volt a kaland azzal a kandúrral? – kérdezte Jesus.
– Kielégítő.
– Hogyan?
– Jó volt. Csak rövid. Pedig még eljátszottam volna vele.
– Mennyire jó hős?
– Óh, nagyon is jó. Szerintem megfelelő.
– Tudod, hogy nem vehetjük be.
– Tudom, te féltékeny állat.
– Hogy mondod?
– Tigris. A tigris is állat.
– Emlékeztess rá, hogy soha ne vitatkozzam veled.
– Minden alkalmat meg fogok ragadni.
– Bélát elengedted?
– Persze. Csak elájult, az agyából meg kitöröltem mindent rólunk.
– Ügyes vagy. De tudod, hogy doktor Schwarzkopf meg fogja találni. Komoly hálózata van azok felkutatására, akiknek kiesik pár nap az emlékezetükből.
– Persze tudom. De hát mit lehet csinálni?
– Semmit.
– Annál talán többet….
– Mire gondolsz?
– Például arra, hogy a doki gamma sugárzással pásztázza végig a páciensek agyát.
– Igen?
– Mi lenne, ha beleraknék valami vicces dolgot a muki fejébe, ami a 123 EHz frenkvenciára reagálna?
– Nem véletlenül ezt használja Schwarzkopf a hadron ütköztetőjében?
– De. Véletlenül.
– Kezd érdekelni a dolog. Mit raktál Béla fejébe?
– Egy icipici atomtöltetet.
– Ejnye. Rossz kislány.
– Miért, papi?
– Tudod, hogy államközi szerződések tiltják az atomrobbantást.
– A föld felett, papi. De Kopaszfej titkos birodalma mélyen a sziklák alatt van. Idefent észre sem fogják venni.
– Szegény Béla.
– Szegény Béla.

Úgy elképzeltem, miket mesélnék olyan 10-15 év múlva a térdemen ülő kisunokámnak arról, hogy milyen élmény volt megélni olyan pillanatokat, amikor az egész világnak együtt dobbant a szíve, amikor az egész világ történelmét befolyásoló dolgokat éltünk meg.
– Nos, tudod kölyök, az én életemben három ilyen élmény volt: amikor 1989-90-ben összedőlt a Szovjetunió vezette keleti blokk és végre szabadon élhettünk. Aztán nagy dolog volt az ezredforduló. Na meg a koronavírusos pandémia is.
– Mi volt az a zúnió?
– A világ rosszabbik fele.
– Milyen volt, amikor megszűnt?
– Nem tudom.
– Hogyhogy?
– Diplomát írtam. Szoftvert fejlesztettem. Államvizsgára készültem. Nappal aludtam, estétől reggelig zárt szobában ültem a számítógép mellett. Még azt sem tudtam, mi történik a szomszéd szobában, nemhogy a világban.
– De az ezredforduló biztosan nagy buli volt!
– Lófaszt, szerelmetes unokám.
– Hogyhogy Papa?
– Mert amikor a korai programokat írták, lespórolták a dátumokból az első két számot. Tudták, hogy ebből baj lesz, de mindenki úgy volt vele, hogy negyven év alatt csak megoldódik valahogy. Hát, nem oldódott meg. Sőt, a számítógépek úgy behálózták az életünket, hogy amikor közeledett az ezredforduló, mindenki bepánikolt. Ha megállnak a programok, kipusztul az emberiség.
– Tényleg?
– Dehogy! De az emberiség nem változott semmit, mindig összeszarta magát, amikor lehetett. 1000-ben más miatt hirdettek világvégét. Mintha a világot bármennyire is érdekelte volna, hogy az egyik majomfajta mikor kezdte el mérni az időt és hogy az ujjaik alapján kitalált számrandszerben éppen kerek szám jön. 2000-ben is világméretű pánik alakult ki. Évekkel korábban elkezdték lecserélni a gyanús programokat. De amikor jött az új év, a pánik felerősödött és minden informatikusnak ki lett adva, hogy egész este nem ihat, egész este nem mehet sehová, otthon kell ülnie a telefon mellett.
– Azannya!
– Az. Életem legszarabb szilvesztere volt.
– Akkor legalább erről a koronás vírusról mesélj, nagypapi!
– De kicsim, tudod jól, hogy nem lehet! Minden lakásba be lett telepítve a nemzeti lehallgatókészülék és I. Orbánról csak jót lehet mondani.
– Papa, csalsz! Nem meséltél semmit! Akkor úgy élted meg a világ nagy eseményeit, hogy észre sem vetted ezeket?
– Nagyon okos gyerek vagy. Pont erről szól a világ. Hogy történnek a nagy dolgok, legendák íródnak róluk… mi, kisemberek meg csak úgy elédegélünk az események tövében. Kérsz még egy szelet szalonnát?
– Hagymával, ha lehet.
– Csakis.