Category: Oroszlánkörmök

A Hős meghallotta, hogy Bergengóciában egy félelmetes sárkány garázdálkodik. Megöli a férfiakat, megerőszakolja a nőket, néha fordítva, aztán megeszi a teheneket és fosztogatja a főurak aranykészleteit.
– Ez pont nekem való feladat! – gondolta a Hős – Egy sárkány mindig kihívás és a jutalom sem marad el, ott van az a hatalmas kincs a barlangjában.

Elment. Megtalálta a barlangot. Bement. Sárkány. Megölte.

– Huh! – nézett körbe elégedetten – Ezzel megvolnánk! Teljes siker.

Aztán elkezdett ráncolódni a homloka. Fejvakarás. Végül leült egy sziklára.

– Oké – dünnyögte – És most?

• Ha most hazamegy, hogy visszatérjen egy csomó hordárral, meg egy kisebb őrzővédő csapattal, nos, amikorra visszatér, a helyiek elhordják ezerfelé a kincset.
• Valahogy le kellene zárni a barlangot. Mondjuk elégörgetni egy hatalmas sziklát. Oké. Mekkorát? Ha akkora kerül elé, amekkorát a visszatérő csapat el tud görgetni, azt a helyiek is el fogják tudni. Ha akkorát, amekkorát a helyiek már nem tudnak, akkorát a kis csapat sem fog.
• De még ha valamilyen trükkös módon sikerül is megoldania a kincs védelmét, a fene tudja, hogy a szállító/védő csapatból kiknek veszi majd el az eszét a hatalmas kincs és gyilkolásszák le a többieket.
• Tulajdonképpen nincs is szüksége egy barlangnyi kincsre. Jó erős lova van, meg lehet rendesen pakolni. Ennyivel is fejedelmien gazdag lesz. Feltéve, ha biztonságba tudja helyezni. Hiszen neki is aludni kell valamikor. Az esetnek meg híre megy, rablók fognak vadászni rá. Kerítsen társat? És ha ő fogja kirabolni?
• Hagyja itt a kincset? Amelyért annyit küzdött? Amelyért az életét kockáztatta? A francokat. Majd csak lesz valahogy.

Végül az lett, ami a mesék vége szokott lenni. Boldogan élt, amíg meg nem halt.
Csak most ez nem tartott sokáig.

[PS.]
A Hős ugyan bátor volt és erős, de a stratégiai gondolkodás nem volt az erőssége. A problémának ugyanis létezik elfogadható megoldása.

László egy oszlopot támasztott, sörrel a kezében. Mellette egy társaság nagyon vitatkozott, fél füllel hallgatta is őket.
– Hol van Éva? – morfondírozott.
Nem mintha lett volna bármi is közöttük, de Éva volt a legjobb nő a cégnél. Egyszerűen jólesett, ha csak úgy legeltette rajta a szemét.
Aztán észrevette. Ott ült, egy méterre tőle, közvetlenül az oszlop melletti asztalnál. Pont egyszerre néztek egymásra.
– Minden attól függ, mi van a kilences és a négyes között… – fejtegette valaki lelkesen a vitatkozó társaságban.
– Szerinted mi van a kilences és a négyes között? – mosolygott Lászlóra Éva.
– Ha egy nulla, akkor ez egy pökhendi képviselő a két testőrével. Ha vessző, akkor ez két haver, akik még az egyetemen ismerték meg egymást. Ha pont, akkor leszbikus csajok.
– És ha nincs semmi?
– Akkor idős házasok. Tisztelik egymást, de köztük… nos már nincs semmi.

Magda gondolt egy bátrat és befizetett egy turistaútra Bejrútba. Vagány dolog volt, a közbiztonság mostanában nem túl acélos arrafelé, de Magda felejteni akart és ahhoz kellett egy kis pezsgés, egy kis izgalom az életébe.
Emiatt volt az is, hogy levált a csoportról és egyedül barangolt az óvárosban, egyedül fedezte fel a bazárt.
Aztán egyszer felrobbant mellette egy bomba.
Magda meghalt.

~oOo~

Egy betonbunkerben ébredt fel. A bunker egyik fala üvegből volt, a túloldalon egy tér, idegesen rohangáló emberekkel.
Egy ötvenes hapsi hajolt fölé.
– Üdvözlöm.
– Ki maga? Mi történt?
– Ön meghalt. Én pedig feltámasztottam.
– Aha, Szóval maga Jézus.
– Valahol igen. Jesus Monfalcado vagyok. Tudósféle.
– És embereket támaszt fel.
– Ha tudná, mi mindent tudok még. Pontosabban, remélem meg fogja tudni. Magát már régóta figyelem. Ismerem a tevékenységét. Szeretném, ha részt venne a munkámban.
– Akkor pont kapóra jött ez a robbanás, nem?
– Nem. Én robbantottam fel magát.
– Mivan?!
– Nézze, én nagyon komoly dolgokkal foglalkozom. Ezek nagy része, tulajdonképpen minden, teljesen illegális. Nekem, aki ezzel foglalkozik, és remélhetőleg magának is, ha betársul, szóval nekünk nem is szabad léteznünk. Én évekkel ezelőtt vízbe fulladtam. Maga felrobbant Bejrútban. Nem létezünk. Ez az alapja minden tevékenységünknek.
– Jézus.
– Igen?
– Jaj, ne. Mégis, mit csinál?
– Embereket támasztok fel. Időben utazok. Teleportálok. Folytassam?
– Öööö…
– Magát konkrétan feltámasztottam. Elég?
– Kell egy kis idő…
– Na, az nincs. Van egy hatalmas ellenségem, doktor Schwarzkopf. Gyakorlatilag a világ összes titkosszolgálata támogatja. Kellenének nekik ezek a módszerek.
– És?
– Mindenre lecsap, ami nem normális. Pár perc és már itt is lesz.
– És?
– Nem virágcsokorral szokott beköszönni.
– De akkor sem tudok mozdulni.
– Várjon, kikucskálok, mi van odakint.

Kinézett. Fejbelőtték.

Magda bepánikolt. Mozdulni akart, de nem tudott. Még nem érezte a kontrollt a teste felett. Az üvegen keresztül látta, hogy a kis térre helikopter ereszkedik le, kommandósok ugrálnak ki belőle, majd megjelenik egy bikanyakú, kopasz fekete hapsi. Határozottan odasétált az ablakhoz és Magdára nézve ordibálni kezdett. Előkapta a géppisztolyát és megeresztett egy sorozatot. Magdát a pánik megmozdította, hirtelen lecsúszott az ágyról és a szoba sarkába bicegett. Schwarzkopf odakint ugyanúgy az ágy felé fordulva hörgött, habzó nyála csorgott az üvegen.
– Aha, szóval csak blöffölsz, nem látsz be – jegyezte meg Magda.
Körbenézett. Ekkor vette észre, hogy infúzióra volt kötve. Odavonszolta a halott férfit az ágyhoz, beleszúrta az infúziót. Leült mellé, hátát a falhoz támasztotta.
– Mibe keveredtem? – motyogta – Meghaltam, újraéledtem, most meg itt kisérletezek egy halottal. Ha ez a másvilág, szavamra, bizarr egy hely.

Húsz perc múlva kinyílt a férfi szeme.

– Éreztem, hogy maga jó munkatárs lesz!
– Mondja azt, hogy direkt lövette fejbe magát!
– Nem, nem, de ha szándékosan csináltam volna, sem sülhetett volna el jobban.
– Remek. Akkor mit fogunk csinálni ezzel az őrjöngő barommal odakint?
– Tárgyalunk.
– Ne mondja, hogy ez a gorilla tud beszélni!
– Ha nagyon megerőlteti magát.

Odament egy mikrofonhoz.

– Helló Schwarzkopf!

Kint géppisztoly-sorozatok csattantak.

– Ne legyen ennyire hülye, Kopaszfej. A sziklákat használom hangszórókként.

Erre behallatszott, hogy a kommandósok megsorozták a sziklákat.

– Na, ennyit tud – jegyezte meg a férfi.
– De akkor miért veszélyes?
– Mert ezt viszont nagyon tudja.

– Scwarzkopf! – kiabált ki Jesus – Mit akar tőlem?
– Magát!
– Azt nem kapja meg. De mit szólna az aszisztensemhez?
– Mi van? – kapta fel a fejét Magda.
– Mi van? – kapta fel a fejét Schwarzkopf – Magának nincs is aszisztense!
– De gyenge a hírszerzése, Kopasz! Van.
– Tud mindent, amit maga?
– Nagyjából.
– Mi van? – értetlenkedett Magda.
– Jó, küldje ki!
– Magda, maga most kimegy.
– Één?
– Igen. Kimegy és megöli.
– Ja, csak ennyi?
– Sajnos nem. Hátulról kell leszúrnia.
– A többi kommandós meg gondolom addig a Dörmögő Dömötört olvassa.
– Valószínűleg nem, de ezt magának kell megoldania. Beszéljen hozzájuk. Új ember, nem ismerik magát, nem tudják, mire képes. Óvatosan próbáljon meg balról mögéjük jutni. Ha megvan, szúrja tarkón a főnököt.
– Jelenleg egy fogpiszkáló az összes fegyverem.
– Itt van egy svájcibicska.
– Komoly? Használjam a konzervbontót?
– Tőlem. Csak ölje meg.
– Ilyen egy jó főnök. És maga mit fog csinálni?
– Amíg maga eltereli a figyelmüket, én jobbról megpróbálok elosonni mellettük. Ott, a túloldalon van a nagylabor titkos ajtaja. Oda kell bejutnunk.
– Szóval maga oda bemegy. És én?
– Ha megölte Schwarzkopfot, akkor maga is bejön.
– És ha nem sikerül?
– Akkor érzékeny búcsú. Jó volt magával dolgozni.
– Na de…
– Hé, Schwarzkopf, küldöm a lányt!
– Na de… !!!!
– Ne kímélje, Tigris! – lökte ki Magdát az ajtón.

Magda kitéblábolt a térre.
– Szeva, Kopasz! – vette könnyedre a figurát.
Több tucat merev katonaállkapocs koppant a talajon.
– Oké – bólintott Schwarzkopf – Csak tudhatsz valamit. Egy senki nem lehet ennyire pofátlan. Gyere közelebb.
– Még a szemed is rossz?
– Mi az hogy még?
– Hát, nem tudom nem észrevenni, hogy a hajad sem túl dús.
– Kóstolgatsz, ribanc?
– Tudod mit, azért megnézném hátulról is – osont el mellette Magda.
– Te tényleg ennyire debil vagy? – kiáltott fel Schwarzkopf és megpördült.
De már későn. Magda mögéje került, előrántotta a svájci bicskát.
A bicska a kisollónál nyílt ki.
– Ööö – nézett a kisollóra Schwarzkopf.
– Ööö – nézett a kisollóra Magda.
– Ez mi? – kérdezte a hapsi.
– Gondoltam, megnyírom hátul a hajad – vont vállat Magda – De te ott is kopasz vagy.
– Hé, Jesus, honnan szedted össze ezt az elmebeteg libát?
– Elmebetegnek neveztél? – kérdezte élesen Magda.
– Elmebetegnek neveztelek – bólintott a hapsi.
– Lelibáztál?
– Lelibáztalak.
– Leribancoztál?
– Leribancoztalak.
– Áááááá! – kiáltott fel Magda és előrántotta a fogpiszkálóját.
Abban a pillanatban az összes kommandós előkapta a géppisztolyát és szitává lőtték Magdát.

De még el sem ült a por, amikor a túloldalról négykézláb berohant a térre egy árnyék, felkapta Magdát, majd gyorsan eltűntek egy rejtekajtó mögött.

~oOo~

– Hol vagyok? – kérdezte Magda.
– Á, tehát még emlékszik rám. Ön meghalt.
– Aha. Egy idő után egészen megszokja az ember. Szóval, hol vagyok?
– A legnagyobb laborban.
– Szóval sikerült?
– Igen. Maga tökéletesen oldotta meg a feladatát.
– Sikerült leszúrnom a fogpiszkálóval Schwarzkopfot?
– Nem. Egy remekbeszabott előadással sikerült hosszasan magára vonnia az egész csapat figyelmét. Én közben átosontam a nagylaborba, kinyitottam az ajtót, majd a lövések által felvert porban kiosontam és behúztam magát. Mire a Kopasz feleszmélt, mi már teleportáltunk is a laborral.
– Akkor végülis hol vagyunk?
– Az Antarktisz alatt. Teljes biztonságban.
– Jól hangzik. Mit fogunk csinálni?
– Nos, a kalandozásoknak egy időre vége. Kisérletezni fogunk. Megrángatjuk a világegyetem bajuszát.
– Miért, van még neki?
– Hát, elég sok szálat kihúztam már, de akad még.
– Mi lesz az első kísérletünk?
– Megpróbáljuk, hogy tudunk-e 6 darab tojásból és egy szál kolbászból rántottát sütni.
– Jól hangzik. Vágjunk bele.

~oOo~

Magda befizetett egy turistaútra Bombay-be. Már a repülőgépen kiszúrt egy jóképű, tüskehajú hapsit. Terepszínű nadrág, body póló, kötélként tekergőző izomzat. Addig ügyeskedett, amíg együtt mentek előre a légikisérőhöz extra bort kérni.
– Szintén a csoporthoz tartozik? – érdeklődött.
– Igen, persze. Maga is?
– Igen. Magda vagyok – nyújtotta a kezét.
– Béla – fogadta el a hapsi, enyhe meghajlással.
– Mit szól ehhez a borhoz?
– Kommersz vacak. De nincs más. Elalváshoz ez is jó.
– Pragmatikus.
– Mint mindig.

A buszon már egymás mellett ültek. Este együtt indultak el csavarogni a városba.
– Csak óvatosan – figyelmeztette őket a vezető – A közbiztonság nem mindenhol jó errefelé.
Béla vigyorogva villantotta meg a bicepszét.

Naná, hogy eltévedtek.

Egy ideig még olyan nagyvárosi jellegű volt a környék. Aztán egyre lepusztultabbak lettek a házak. Ez még tetszett is nekik, volt benne romantika. de amikor már agyagból tapasztott putrik közé kerültek, a koldusok meg döglégyként lepték el őket, érezték, hogy túlmentek a józan határon.
– Menjünk haza – súgta Magda.
– Menjünk – bólintott Béla – Emlékszel merről jöttünk?
– Onnan, balról, az alól az ív alól.
– Dehogyis. Határozottan emlékszem, hogy egy romtemplomon keresztül jutottunk ide.
– Ne bolondozz már.
– Komoly.
– Nem.
– De.
– Kérdezzük meg.
– A koldusoktól?
– Ott van az a félszeg kamasz. Ártalmatlannak tűnik.

Odasétáltak hozzá.

– Hello! Do you know the way to the Hotel Ankus?
– Pardon?
– Hotel Ankus.
A kamasz lassan felemelte a fejét. Meglátta Magdát.
– Bobs?
– No. Hotel Ankus.
A kamasz keményen belenézett Magda szemébe.
– Vagene!
– Te, ez miről beszél? – fordult Magda Bélához.
– Nem vagyok biztos benne – hümmögött a férfi – De rossz sejtéseim vannak.
– Bobs! Vagene! – ordította a kölyök.
– Bobs! Vagene! – visszhangozták a falak, a bozótok.

Magda ijedten nézett körbe. A sötétből férfiak léptek elő, egyre többen.
– Bobs! Vagene! – kiabálták izgatottan.

– Fussunk – javasolta Béla.
– Fussunk? De te erős vagy.
– Ezek viszont pokolian sokan vannak. Én meg nem értem, mit mondanak, mivel bánthattam meg őket.
– Béla!
– Igen?
– Körbevettek minket.
– A kurvaéletbe. Ott, az a kölyök elég nyápicnak néz ki. Ott törjünk át. Egykéthá!

Sajnálatosan a a nyápic kölyök elég jól karatézott. Rátérdelt Béla mellkasára.
– Bobs! Vagene!
Magda hátulról tökönrúgta.
– Látom, kegyed sem ma kezdte – lihegte Béla, miután lesöpörte magáról a vonagló hapsit.
– Csak a létfentartási ösztön.
– Hát, tupírozd fel azt az ösztönt, mert szükségünk lesz rá.

A férfiak sűrű tömegben, akár a majmok, úgy ugráltak elő a sötétből, hol Bobs!, hol Vagene! csatakiáltásokkal. Béla kitépte a seprőt egy sertepertélő öregember kezéből, Magda egy kukafedéllel a kezében fogadta az ostromot. Derekasan aprították a támadókat, de azok csak jöttek és jöttek, mintha soha nem fogynának el. Magdát már el is lepték, amikor Béla kétségbeesett lépésre szánta el magát. A mellette lévő templomból kikapott egy lámpást, az olajat végigfolyatta a seprőnyélen, majd begyújtotta. Egyik kezében az olajjal, a másikban a lángoló farúddal esett a Magdát betakaró kupacnak. A lángragyúló indiaiak sikoltozva menekültek, begyújtva más férfiakat. Béla hirtelen mozdulattal rázuhintott még egy vödör olajat a tömegre.
– Husss! – mondta a láng.
– Ááááááá! – ordította a tömeg.
Béla körbenézett. A kupac alatt meglátott egy csuklóból hevesen integető női kezet. Kirántotta Magdát és tiszta erőből elkezdtek rohanni a sötétbe.

– Megvagy? – lihegte Béla.
– Megvagyok. És te?
– Én is. Jól futsz?
– Jól. És sokat.
– Remek. Én is. Húzzunk innen a véres retekbe.

Futottak. Sokat. Fogalmuk sem volt, hol járnak, de egyre inkább városias lett a környezet.
– Úgy néz, ki megússzuk – könnyebbült meg Béla.
– Még nem vagyunk otthon.
– De ez már város. Itt már nem történhet semmi baj.
Majd abban a pillanatban lefejelt egy alacsony kapuvasat. Ájultan terült el.

~oOo~

Magda és Béla egy villa úszómedencéje mellett heverésztek, koktélt szürcsölgetve.
– Szóval te egy ilyen kalandornő vagy?
– Pontosan. És most elszámoltam magam. De szerencsére ott voltál.
– Na, azért az is kellett, hogy neked legyen egy milliomos ismerősöd a városban.
– A kalandornőknek mindig van.
– De mégis mit csinálsz?
– Tudóskodom. Van egy partnerem, vele csinálunk mindenfélét.
– Szexeltek is?
– Persze.
– De hát tegnap velem is…?
– És?
– Ja, akkor semmi. Miket tudóskodtok?
– Óh, semmi különös. Antigravitáció, falon áthaladás, időutazás, meg ilyesmik.

Béla egyre jobban kigúvadó szemmel nézte.

– Ugye viccelsz?
– Nem. Komoly.
– Oké. Foglalkoztok vele. De nem sikerül, ugye?

Magda elmosolyodott, majd fellebegett fél méterre a napozóágyból, utána visszaereszkedett.

– Nos, igen. Tulajdonképpen még sehol sem járunk.
– Héhéhé!!! Ezt hogy csináltad?
– Találd ki! Vagy lebegtem, vagy hipnotizáltalak.
– Ne zavarj össze! Melyik?
– Tulajdonképpen bármelyik. Mindkettőt meg tudom csinálni.
– Jézus.
– Igen, ő a társam.
– A nazaréti?
– Ezt mindenki benézi. Nem, a pasaréti.
– Amiket mondtál… azt mind tudjátok?
– Meg még többet is.
– Vegyetek be!
– Sajnálom, nem lehet.
– Miért?
– Mert Jézus jobb az ágyban, mint te.
– Te hülye kurva!
– Az lehet, de akkor is ő a jobb.
– Nem igaz. Megmentem az életed. Elhívsz a haverod villájába. Akkorát dugunk este, hogy leszakadt az ég.
– Naa!!
– Nálam leszakadt. Aztán itt heverészünk a medence partján. Koktélozunk. Beszélgetünk. És olyan dolgokról mesélsz, olyan dolgokat mutatsz, melyekről nem szabadna tudnom!
– Béla, miért kell neked ennyire rohannod!
– Pardon?
– Olyan jól elvagyunk egymással ennél a medencénél. Süt a nap. Jó a koktél. Jut eszembe, kérsz még egyet?
– Ja.
Magda megnyomott egy gombot, kinyílt egy csapóajtó, előlebegett két koktél.
Hátradőltek. Behunyt szemmel kortyolgatták a koktélt.
– Mi volt, az, hogy annyira rohanok? – érdeklődött Béla.
– Hjaj. Tudod, ez úgy van, hogy ha ennyi mindent megtudsz rólunk, akkor meg kell öljelek.
– Haha! – kacagott fel Béla, majd lassan kezdett elgondolkodni – Úgy mondod, hogy tényleg?
– Persze. Sajnos ezek véresen titkos dolgok.
– Meg akarsz ölni?!!!
– Meg foglak ölni.
– Ahhoz azért két ember kell!
– Tudod, képes vagyok lebegni, tudok utazni az időben és teleportálni a térben.
– És?!
– És ezeket még csak nem is fogom használni. Látod ezt a kis vascsövet a karperecemen?
– Azt a szar kis vack….

Béla szó nélkül fordult le a földre a napozóágyból.

– Te kis buta, mi a francért feszegetted ezt az egészet – csóválta a fejét Magda – Még el lehettünk volna pár napot. Nem is voltál olyan rossz az ágyban.

~oOo~

– Na, milyen volt a kaland azzal a kandúrral? – kérdezte Jesus.
– Kielégítő.
– Hogyan?
– Jó volt. Csak rövid. Pedig még eljátszottam volna vele.
– Mennyire jó hős?
– Óh, nagyon is jó. Szerintem megfelelő.
– Tudod, hogy nem vehetjük be.
– Tudom, te féltékeny állat.
– Hogy mondod?
– Tigris. A tigris is állat.
– Emlékeztess rá, hogy soha ne vitatkozzam veled.
– Minden alkalmat meg fogok ragadni.
– Bélát elengedted?
– Persze. Csak elájult, az agyából meg kitöröltem mindent rólunk.
– Ügyes vagy. De tudod, hogy doktor Schwarzkopf meg fogja találni. Komoly hálózata van azok felkutatására, akiknek kiesik pár nap az emlékezetükből.
– Persze tudom. De hát mit lehet csinálni?
– Semmit.
– Annál talán többet….
– Mire gondolsz?
– Például arra, hogy a doki gamma sugárzással pásztázza végig a páciensek agyát.
– Igen?
– Mi lenne, ha beleraknék valami vicces dolgot a muki fejébe, ami a 123 EHz frenkvenciára reagálna?
– Nem véletlenül ezt használja Schwarzkopf a hadron ütköztetőjében?
– De. Véletlenül.
– Kezd érdekelni a dolog. Mit raktál Béla fejébe?
– Egy icipici atomtöltetet.
– Ejnye. Rossz kislány.
– Miért, papi?
– Tudod, hogy államközi szerződések tiltják az atomrobbantást.
– A föld felett, papi. De Kopaszfej titkos birodalma mélyen a sziklák alatt van. Idefent észre sem fogják venni.
– Szegény Béla.
– Szegény Béla.

Úgy elképzeltem, miket mesélnék olyan 10-15 év múlva a térdemen ülő kisunokámnak arról, hogy milyen élmény volt megélni olyan pillanatokat, amikor az egész világnak együtt dobbant a szíve, amikor az egész világ történelmét befolyásoló dolgokat éltünk meg.
– Nos, tudod kölyök, az én életemben három ilyen élmény volt: amikor 1989-90-ben összedőlt a Szovjetunió vezette keleti blokk és végre szabadon élhettünk. Aztán nagy dolog volt az ezredforduló. Na meg a koronavírusos pandémia is.
– Mi volt az a zúnió?
– A világ rosszabbik fele.
– Milyen volt, amikor megszűnt?
– Nem tudom.
– Hogyhogy?
– Diplomát írtam. Szoftvert fejlesztettem. Államvizsgára készültem. Nappal aludtam, estétől reggelig zárt szobában ültem a számítógép mellett. Még azt sem tudtam, mi történik a szomszéd szobában, nemhogy a világban.
– De az ezredforduló biztosan nagy buli volt!
– Lófaszt, szerelmetes unokám.
– Hogyhogy Papa?
– Mert amikor a korai programokat írták, lespórolták a dátumokból az első két számot. Tudták, hogy ebből baj lesz, de mindenki úgy volt vele, hogy negyven év alatt csak megoldódik valahogy. Hát, nem oldódott meg. Sőt, a számítógépek úgy behálózták az életünket, hogy amikor közeledett az ezredforduló, mindenki bepánikolt. Ha megállnak a programok, kipusztul az emberiség.
– Tényleg?
– Dehogy! De az emberiség nem változott semmit, mindig összeszarta magát, amikor lehetett. 1000-ben más miatt hirdettek világvégét. Mintha a világot bármennyire is érdekelte volna, hogy az egyik majomfajta mikor kezdte el mérni az időt és hogy az ujjaik alapján kitalált számrandszerben éppen kerek szám jön. 2000-ben is világméretű pánik alakult ki. Évekkel korábban elkezdték lecserélni a gyanús programokat. De amikor jött az új év, a pánik felerősödött és minden informatikusnak ki lett adva, hogy egész este nem ihat, egész este nem mehet sehová, otthon kell ülnie a telefon mellett.
– Azannya!
– Az. Életem legszarabb szilvesztere volt.
– Akkor legalább erről a koronás vírusról mesélj, nagypapi!
– De kicsim, tudod jól, hogy nem lehet! Minden lakásba be lett telepítve a nemzeti lehallgatókészülék és I. Orbánról csak jót lehet mondani.
– Papa, csalsz! Nem meséltél semmit! Akkor úgy élted meg a világ nagy eseményeit, hogy észre sem vetted ezeket?
– Nagyon okos gyerek vagy. Pont erről szól a világ. Hogy történnek a nagy dolgok, legendák íródnak róluk… mi, kisemberek meg csak úgy elédegélünk az események tövében. Kérsz még egy szelet szalonnát?
– Hagymával, ha lehet.
– Csakis.

Pista és László a csajokat lesték a kolesz ablakából. Ekkor lökte be az ajtót Tibor és Andrea.
– Csá, skacok! – harsogott Tibor – Van egy kurva jó hírem!
– Hoztál egy sporttáska sört? – csillant fel Pista szeme.
– Ezt hogy találta ki? – nézett értetlenül Tibor Andreára.
– Wishful thinking – vont vállat Pista – Nekem mindig ez a legjobb hír.
– Na de srácok, az igazi jó hír nem ez! – vigyorgott Andrea – Tibor tegnap délután megkérte a kezemet!
– Pfrrhhrrrr! – köpte ki a sört Pista – Ne bazd már meg!
– Ne legyél már bunkó! – pirított rá László – Andrea közülünk való. El lehet venni.
– Gratulálok! – állt fel László és megpuszilta mindkettőjüket.
– Naná, hogy én is – vigyorgott Pista és átölelte a barátait – Aztán jót ne halljak rólatok!

A városon kívül állt egy romos kastély, melyhez tartozott egy romantikus kápolna is. A társaság rendszeresen kijárt oda. Vittek bort a közeli kocsmából, estére tüzet raktak az udvaron. Pöfékeltek. Néha cigarettát is. Hatalmasakat dumáltak, időnként kísértethistóriákkal szórakoztatták egymást.
Ezt a kastélyt sikerült megszerezniük az esküvőre. Egész éjszakára az övék lett.

Az esküvő délutánján bejárták a terepet. Velük volt a polgármester, aki kiadta a kastélyt és az esketést végző pap.
– Te, Tibor – rohant le Andrea – Kurva nagy gáz van!
– Micsoda?
– Véletlenül kihallgattam a polgit meg az atyát!
– Ez tényleg gáz. Nem illik hallgatózni.
– Hülye. Tudod, mint mondott a pap?
– ?
– Hogy pont ma este démonok fognak gyűlést tartani a kastélyban!
– Ó, te kis drága! – vigyorgott Tibor – De szépek is voltak azok a bedzsinázott éjszakák! Örülök, hogy neked még az esküvönkön is ezek a közös élmények jutnak eszedbe.
– Te világ barma, te! Ez most komoly!
– Csakis. Máshogy nem is szabad ilyesmit előadni.
– Nem érted? EZEK TÉNYLEG MONDTÁK!
– Nagyon megható a lelkesedésed, de tényleg. Viszont most már mennünk kell átöltözni. Lassan érkeznek a vendégek.

Autók fékeztek a főbejárat melletti murván. A vendégek a kastély halljában gyűlekeztek, csócsálták az aprósütis tálakat. A bátrabbak sört is kértek.

Tibor és Andrea egy emeleti szobában a ruhájukat igazgatták, amikor nyílt az ajtó. Egy bikafejű, nagydarab, öltönyös fickó nyitott be, szarvai hegyén diszkrét csokornyakkendőkkel. Mellette egy kócsagnyakú hölgy lépdelt, bordó nagyestélyiben, a csőre végén harsányvörös rúzzsal. Mögöttük pedig mindenféle szedett-vedett társaság lihegett, kurrogott, hörgött.

Tibor keze megdermedt nyakkendőigazgatás közben.

Andrea a bikafejűre mosolyodott, majd Tiborhoz fordult – Látod, megmondtam!
Tibor elszürkült, szája tátva maradt. Keze még mindig a nyakkendőn.

Egy ideig nem történt semmi. Csak álltak, némán. Aztán Andrea felemelte a kezeit, égnek fordította az arcát és lassan elkezdett körbeforogni. Két dudor nőtt a homlokán, nőttek, nőttek, majd két csinos, spirál alakú szarv lett belőlük. Apró pocakja eltűnt, mellei kigömbölyödtek, megfeszültek. Bőre fehér lett, a haja hosszú fekete.
– Ah! – csúszott ki a száján. A hangja norvég hörgőmetálosra változott.
– Szervusz, kislány! – mosolygott rá a bikafejű.
Andrea csodálkozva nézett végig magán.
– Ez mi?
– Nem tudtad? Közénk tartozol.
– Mii?
– Mindig is közénk tartoztál. Csak egy kicsit kipróbáltad, milyen más környezetben élni.
– És ti kik vagytok?
– A rokonaid. A barátaid. Esküvőre jöttünk.
– Ez nagyon szép tőletek. Bár nem tudom, Tibor mennyire fog örülni.

Tibor még mindig tátott szájjal nézett. Keze a nyakkendőjén.

– Ez az izé, itt? – bökött rá a bikafejű – Él ez egyáltalán?
– Ez az izé itt konkrétan a vőlegényem! – mennydörögte Andrea.
– Azt te csak hiszed, lányom.
– Miiii!?
– Démon nem házasodik emberrel. Megölni, azt lehet. Kiszívni az életerejét, na azt is, csináljad bármelyik testrészeddel. De házasodni, azt tilos. Szabály van rá.
– Akkor milyen esküvőről beszélsz?
– Hát, a tiédről, lányom!

Andrea szeme szikrát szórt, orrán tüzet fújt.
– Most már elég ebből a komédiából! Ne játszál velem! Magyarázatot követelek!
– De szép is vagy, te leány, amikor haragszol! – gyönyörködött a bikafejű – Az én Paliszomnak igazán nem lehet egy szava sem, milyen szépség lesz a párja!
– Palisz?
– Igen, a fiam. Ő lesz a férjed.

A tömeg széthúzódott. Egy lakli magas, fekete kamaszöltönyös, vékony démon hajladozott előre. Rengeteg foga volt. És mindegyikkel vigyorgott. Idétlenül.

– Ő? – nézett nagyot Andrea.
– Igen, ő – bólintott a bikafejű.
– Szó sem lehet róla!
– Dehogyisnem!

A bikafejű intett egy kört a kezével, a levegőből egy pergamen bújt elő.

– Olvasd lányom!
– Mi ez?
– Házassági szerződés. A szüleiddel kötöttem. A tanúk a polgármester és a pap. Arról szól, hogy 20 földi év külszolgálat után visszatérsz és hozzámész az én szerelmetes fiamhoz.
– Öööö. Ezt végig fogom olvasni.
– Olvasd csak.

Pár perc múlva Andrea leengedte a kezét.
– Ez valódinak tűnik – sóhajtotta.
– Tűnik? Nincs ennél valódibb.
– De én akkor sem akarom.
– Ez nem akarás kérdése. A démonokat erős szabályok kötik. Ezeket követned kell! Egyébként megszűnsz.

– Hjaj. Akkor hogyan tovább?
– Elfogadod?
– Van más lehetőségem?
– Nincs.
– Akkor?
– Akkor jöhet az elhálás!
– Micsoda?
– Tudod, a kufirc!
– De az az esküvő után van!
– Az embereknél. Nálunk viszont pont fordítva. Tudod, nem szeretünk zsákbamacskát venni.

Andrea ránézett a bárgyún vigyorgó Paliszra. A vőlegényjelöltnek nyál csorgott a szája szélén.
– A zsákbamacskáról inkább ne is beszéljünk – közölte – Na, gyere te kotorék.

Pista és László az aula fölötti galériáról pásztázták a vendégeket. Aztán egyszer csak elakadt a szavuk.
– Láttad? – mutatott a túloldali galériára Pista.
– Hogy a kurvaéletbe ne láttam volna! – morrant fel László.
– Ez Andrea volt!
– Igen.
– És egy krapek, aki nem Tibor volt!
– Igen.
– És Andrea a sliccénél fogva húzta be a szobába!
– Igen.
– És Andreának szarva volt!
– Igen, bazdmeg, igen!
– Menjünk át. Hátha kihallatszik valami.

Álltak az ajtó mellett. Kicsit előrehajoltak, hogy jobban koncentráljanak. Odabentről furcsa hangok jöttek. Dobbanások. Falnak csapódások. Csontreccsenések. Vérfagyasztó sikoltások.
– Azannya, tudtam, hogy nem hétköznapi a csaj, de hogy ennyire vad, azt nem néztem ki belőle! – dörmögte Pista.
– Közönséges vagy.
– Neked voltak a szobatársaid. Ezek mindig így dugtak?
– Tulajdonképpen… – kezdett bele László, de hirtelen elhallgatott.
– Te! Te meg ki vagy? – sikoltott bent Andrea.
László és Pista összenéztek.
– Ne hazudj! – ordította bent egy földönkívüli hang.
László és Pista szemgolyói kitágultak.
– Nem lehet! Hány éves is vagy akkor? – folytatta a dübörgő hang.
László és Pista óvatosan maguk mögé néztek. Egy nagydarab, bikafejű alak hajolt közvetlenül rájuk. Majd egy kócsagnyakú, bordóestélyis hölgy. Majd egy szekérderéknyi idióta. Mindenki igyekezett minél hatékonyabban hallgatózni.
László és Pista lassan visszafordultak.
– Láttad, amit én?
– Igen.
– És?
– Baszki, nem akarok beszélni róla!

Ekkor felszakadt az ajtó. A vastag, alaposan vasalt tölgyfaajtó. Kirepült rajta egy elsőre vattacsomónak látszó valami, amit ha jobban megvizsgált volna egy arra járó elfogulatlan szemlélő, akkor láthatta volna, hogy egy roppant bárgyú, idióta mosolyú valaki volt, amíg az összes csontját apró darabokra nem törték. Az ajtón pedig kinézett egy izomkolosszus. Egy lófejű izomkolosszus. Láthatóan arra a látványra számított, ami fogadta. Bólintott, majd visszahúzódott.

Végül kibújt az ajtó romjain keresztül Andrea.
– Sziasztok! – pukedlizett egyet kényszerű mosollyal. Óvatosan lesimította a ruháját.

Néma csend.

– Akkor gyertek be – fordult a démonokhoz.

Óvatosan besétáltak. A magas, nagy terem közepét a dupla nászágy foglalta el. Csatakosan véresen. A falakról is vér csorgott.
Andrea továbbra is zavart háziasszonyként mosolygott. A terem túlsó végében állt karbatett kézzel a lófejű kolosszus.
– Hadd mutassam be a jövendőbeli férjemet – mutatott rá Andrea.
– De hát ez… ez… – hördült fel a bikafejű.
– Itt van az anyja is.

Az egyik befüggönyzött baldachin alól előcsoszogott egy megfáradt gebe.

– Hé, ez az én lovam! Rosinante, te hogy kerülsz ide? – háborodott fel a bikafejű.

A szomorú ló elkezdte rázni fonnyadt üstökét. Sörénye nőtt, nőtt, végül beterítette a fejét és a nyakát, szabadon repkedett a levegőben. Termete váratlanul kétszeresére nőtt, gyérülő barna szőre sűrű éjfeketére változott. Amikor abbahagyta a fejrázást, egy hatalmas termetű, délceg paripa állt előttük, hatalmas aranyszínű sörénnyel. Szomorú, mélyrehatoló szemében mindentudás rejtőzött.
– Cacicandriera vagyok – közölte halkan.

A démonsereg lefagyott. Az értelmesebbek óvatosan elkezdtek az ajtó irányába araszolni, de egy hatalmas dübbenéssel az összes kétszárnyú ajtó, még a darabokra tört is, becsukódott, a zárak hangos kattanással csúsztak a helyükre.

– Fenség! – hajolt meg a bikafejű.
– Hagyd ezt, Minos – csóválta a fejét a ló – Hibáztál.
– Már miért?
– Hamis szerződés. Összejátszás az emberekkel. Megpróbáltad belekényszeríteni ezt a lányt egy házasságba a szerencsétlen fiaddal. Így volt?
– Persze. Hiszen tudod, nálunk ez így megy.
– Igen, tudom. A hiba az volt, hogy nem tudtál arról, hogy Andrea a fiam jegyese!

– Tibor! – kapta kezét szája elé László.
A háttérben a lófejű alak vigyorogva bólintott.

– Elnézést – hajtotta le a fejét Minos.
– El van nézve. De zavartok.
Intett egy kört a fejével. Az összes démon apró kukaccá változott, akik villámgyorsan fúrták bele magukat a fapadlóba.

– Ezekkel mi történt? – érdeklődött László a ló felé fordulva.
– Hogy merészelsz megszólítani? Tudod, ki vagyok?
– Valami főgóré.
– Hát, ja. Na jó, a létezés egy másik síkjára küldtem őket.
– De nem tettek rosszat nektek. Vagy nálatok muszáj gonosznak lenni?

A ló megütközve nézte egy darabig.

– Te tényleg nem tudod, kivel állsz szemben. Most egy tűzcsóvával hamuvá kellene, hogy égesselek.
– Lehet. Azt viszont nem fogom mondani, hogy elnézést. Azt már láttam, hogy hová vezet.

A ló felhorkant. Ezt lehetett nevetésnek is venni.

– Jól választottál – fordult a fiához – Feleséget is, barátokat is.

Aztán Lászlóhoz fordult.

– Nálunk ismeretlen fogalom az, hogy gonosz. Ismeretlen fogalom az, hogy hálás. Szigorú szabályaink vannak. Nagyon szigorúak. Amíg azon belül vagyunk, addig jó, amit csinálunk. Ha megszegjük, az rossz. Minos is a szabályokon belül volt és én is. Azaz mindketten jól viselkedtünk. Csak éppen én voltam az erősebb. Gonosz? Tcc… nem tudom, miről beszélsz.

László zavartan nézett a lóra, majd Tiborra, aztán vissza.

– De… – vágott bele.
– Ne élj vissza a türelmemmel!
– De… hogyan lehet ez? Tibor, amióta ismerjük, egy jámbor, jókedvű srác. Olyan mosolygós, mindenki kedvence. Hogyan lehet ő egy pokolbéli fődémon?
– Így. Javaslom, ne bosszantsátok fel. Még nem ismeri az erejét.
– Ahem… – gondolkodott hangosan László – Hacsak nem az apuka…

A ló üres tekintettel nézett.

– Tényleg, megkérdezhetem, ki az apuka?

A ló szeme megkeményedett.

– Jó, jó – emelte fel a kezét László – Hülyeséget kérdeztem. Hiszen ez teljesen egyértelmű.

A ló nem válaszolt.

– Szerintem most jobb, ha mentek – sétált előre Tibor – Elég sok megbeszélnivalónk van. Magunk között.
– Oké.
– Ja és bármikor szívesen látott vendégek vagytok.
– Kösz. Be fogunk nézni.
– Várunk.
– Jövünk.
– De tényleg jöjjetek.
– Naná.
– Ne foglalkozzatok vele, hogy démonok vagyunk.
– Ugyan már, ez a legtermészetesebb.
– Sziasztok.
– Szia. Csá, Andi, szép a szarvad!

Szó nélkül sétáltak a keskeny földúton a város felé.

– Te, ez elég bizarr volt – törte meg a csendet Pista.
– Az nem kifejezés – bólintott László.
– Mit gondolsz, ezek után vissza kell majd őket hívnunk a saját esküvőnkre?
– Persze. Láttad, van nekik emberi alakjuk is.
– Csak ne lovon jöjjenek.
– Mert?
– Összeszarnám magam.

– Te…
– Igen.
– Azt mondtad, egyértelmű, ki az apa.
– Ja.
– Hát, nekem annyira nem. Áruld már el!
– Használd az eszed. Segítek. A pata egy jó kiindulási pont.
– Asztakurva.

– Te…
– Igen.
– Ez az anyuka nem tűnt se kedvesnek, se barátságosnak.
– Pedig az volt. Hiszen még élünk.
– Oké, de gondolj már bele, Tibor milyen. Jámbor. A légynek sem tudott ártani. Az utolsó fillérjét is megosztotta, ha sörözni mentünk.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hát, ha az anyuka nem ilyen, akkor nem lehet, hogy az apukától örökölte?
– Arra célzol, hogy mindeközben mi az apukát a világ leggonoszabb teremtményének tartjuk?
– Arra.
– De éppen most mondta a kanca, hogy nem ismerik azt, hogy gonoszság. Érted? Azt sem tudják, mi az. Egy szabályrendszer szerint élnek, azon belül minden elfogadott.
– És szerinted ez jó így?
– Nem tudom – vont vállat László – Esetleg kérdezd meg azt, aki a szabályokat hozta.