Spinóza

László a haverjaival sörözött. Élénk vitába keveredtek.

– Igen, hiszek Istenben – egyezett bele László – De nem a tiédben.
– Miért, milyen az enyém? – kérdezte Pista.
– Azt majd elmondod te. Én Istent egy olyan élőlénynek tekintem, akinek mi, vagy a bolygóink, vagy a galaxisaink egyszerűen csak a sejtjei vagyunk. Mi alkotjuk, általunk létezik, de a szándékai, a gondolatai számunkra értelmezhetetlenek, hiszen más dimenziókban gondolkodik.
– Hülyeség – legyintett Pista – Isten… minden. Te csak kihasítasz a mindenből egy nagy, elismerem óriásan nagy egységet, és ezt nevezed Istennek. De mi van afölött?
– Egy újabb Isten, nyilván.
– Na, ez a hülyeség. Mint mondtam, Isten… az minden. Érted? Isten az, aki legeslegfelülről néz rá erre az egészre. Alatta csak a részei vannak.
– Legeslegfelül? Honnan tudod, hogy van olyan?
– Miért ne lenne?
– Nagyokos. Rajzolj egy kört. Hol van a kör vége?
– Ez meg hogyan jön ide? Vedd tudomásul, hogy Isten a teljes, a végtelen minden és másként, illetve más módon, mint Isten a dolgokat létrehozta, létre nem hozhatta azokat.
– Hehe. Spinóza.
– Bazdmeg – vigyorodott el Pista.
– Erre igyunk! – vigyorgott vissza László.

Ittak. Majd hallgattak.

– Hé, ez mi volt? – érdeklődött Béla.
– Mármint, mi? – nézett rá László.
– Hát az, hogy éppen kezdett érdekes lenni a vitátok, amikor hirtelen abbahagytátok.
– 16 – jelentette ki határozottan László.
– Mi van?!
– Oké. Elmesélek egy viccet.

Egy embert elfogtak és munkatáborba küldték. Első nap ki is vezették a többiekkel a kőfejtőbe és kezébe nyomtak egy csákányt. Püfölte ő is a követ, a többiekkel együtt. Egyszer csak az egyik rab megállt és bekiabálta: – Öt!
Harsány röhögés követte. Hamarosan egy másik rab kiáltotta el magát: – Tizenhat!
Még hangosabb röhögés jött. És ez így ment tovább, mindenki mondott egy számot és mindenki röhögött. Végül már csak az új fiú maradt. Kínjában ő is bekiabált: – Hetvenkilenc!
Néma csend fogadta.
– Miért nem nevettek? – érdeklődött.
– Mondjad!
– Mit?
– Ja, te nem tudod? Figyelj, mi itt vicceket szoktunk mesélni egymásnak, hogy jobban menjen a munka. Csak hát nem tudunk olyan sokat, aztán mindig ugyanazokat a vicceket mondtuk. Végül mindegyiket megjelöltük egy számmal, onnantól elég volt csak a számot bemondani. Most pedig te jössz, meséld el, melyik a hetvenkilences!

– Nem nevettem – nézett rá szemrehányóan Béla.
– De érted, nem? Amikor azt mondtam, hogy Spinóza, akkor gyakorlatilag egy számot mondtam. Mindenki tudja, miket írt Spinóza, nem kell végigmondani az egészet.
– Háát, izé – húzta el a száját Béla – Én hagytam volna neki kifejteni. Akárhogy is nézem, te tulajdonképpen szemét voltál, nem engedted, hogy a többiek előtt bontsa ki a gondolatait.
– Felőlem kibonthatja. Sőt, ahogy ismerem, ki is fogja. Ez a közjáték pusztán arra volt jó, hogy jelezzem, a társaságból legalább egy ember tisztában van azzal, hogy nem a saját gondolatait mondja. Azaz nem az okosságáért fogjuk a végén megtapsolni, hanem a műveltségéért.
– Meg arra volt jó, hogy magadat is előtérbe told – vetette közbe Pista.
– Nyilván – bólintott László – Hiszen vitatkoztunk. Az pedig egyszerre pozícióharc és az érvek harca. Ha hagyom neked végigmondani, akkor veszítek.
– Így viszont beeelőztél. Ha végigmondom, akkor is maximum csak döntetlenre tudom kihozni a meccset. És mindezt pusztán annyival érted el, hogy időben kimondtál egy nevet.
– Pusztán? Ne bolondozz. Végig kellett gondolnom, az első mondataidból, hogy hová akarod kivezetni a gondolatsort, majd be kellett azonosítanom, hogy ez bizony Spinóza. Ez neked ‘pusztán’? Ez egy intellektuális teljesítmény, nem is kicsi.
– Na, Pista, mondjad már! Tűkön ülünk – türelmetlenkedett Béla.
– Mondom, de egy feltétellel. Ha László megigéri, hogy nem szól bele. Nem tesz hozzá semmit. Nem módosít rajta semmit. Meg sem szólal. Megigéred?
– Úttörő becsületszavamra – vigyorgott László.
– Nos, az úgy volt – kezdett bele Pista – Hogy élt egyszer egy ember, akinek meg volt csavarodva egy kicsit az orra. Ezt akkoriban úgy mondták, hogy spin van a nózijában, ebből kapta a gúnynevét is, hogy Spinóza. Aztán egyszer a haverjával éppen a folyóparton horgásztak, amikor Spinózának el kellett mennie pisilni. Bement a fák közé, de nem vette észre, hogy a földbe be van ásva egy bádoghordó, aztán beleesett. Kiabálni kezdett a haverjának, hogy mentse ki. Az meg nagy bátran bement a fák közé és elkezdte kiabálni a haverja nevét, hogy ‘Spin…Ach!’, amikor is beleesett egy másik bádoghordóba. Balszerencséjükre éppen a folyóparton verekedett a két ősi ellenség, Popeye és Bluto, Popeye pedig nagyon vesztésre állt, így amikor meghallotta, hogy ‘Spinach’, gyorsan berohant a fák közé, összeroppantotta a bádoghordót és lenyelte azt a szerencsétlen Spinózát. Így ért véget egy ígéretes karrier.

László eleinte igyekezett uralkodni magán, komolyan nézett, majd eltakarta a száját, aztán lehajtotta a fejét és az asztallapot bámulta, végül nem bírta tovább, felállt és elment. A társaság elhallgatott. Azért… ez elég durva sértés.
László pár perc múlva visszatért. Két korsó sörrel a kezében.
– Tessék, ez a tiéd – adta oda az egyiket Pistának – Zseniális voltál! Legyőztél.
Egymásra nevettek. Harsány koccintás a sörrel.

– Na jó, de velünk mi lesz? – méltatlankodott Béla.
– Ti így jártatok – vont vállat László – Kénytelenek vagytok elfogadni, hogy ez volt Spinóza.
– Fuck. Akkor mehetek olvasni.
– Spinózát?
– A francot. Popeye-t.

Az érzelemrögzítő

A festő a koszos, szűk utcában sétált, amikor intett neki egy férfi. Fiatal férfi volt, majdhogynem még kamasz, halványbarna ballonkabátban és svájci sapkában. A festő bólintott és szétpakolta a felszerelését. Bekapcsolta a magnószerű készüléket.

– Akkor kezdjük – jegyezte meg a férfi felé – Idézd fel az érzést!

Az nekidőlt a falnak és behunyta a szemét. A festő egy ideig felfelé nézett, koncentrált, majd vadul festeni kezdett, miközben dúdolgatott. Tengerparti képet festett, néhány korhadt halászcsónakkal a parton. Amikor végzett, a palettán minden festékbe alaposan belemártotta a legvastagabb ecsetét, egy kicsit meglóbálta, majd nagy lendülettel a magasba rántotta, úgy, hogy az összes festék felrepült róla a levegőbe. Az esőként visszahulló festékből egy pillanatra egy nő alakja formálódott ki.

A férfira pislantott.
– Igen, ő az – bólintott a férfi.
– Akkor sok szerencsét – válaszolta a festő, miközben kikapcsolta a magnót.

A ballonkabátos srác boldogan elsietett a képpel, a festő pedig szótlanul meredt egy vászondarabkára. A festmény sarka a kezében maradt: egy, a parton vergődő halat ábrázolt.

A fellelkesült férfi besietett egy házba, felment a lépcsőn. Becsöngetett egy lakásba. A lány nyitott ajtót. Egymásra mosolyogtak. A férfi átadta a képet. A lány egy ideig gyönyörködve nézte, majd elszomorodott és visszadta a képet. Szótlanul becsukta az ajtót. A férfi sokáig állt némán az ajtó előtt, majd lehajtotta a fejét és elindult lefelé.

A festő egy ideig álldogált az utcán, utána zavartan megrázta a fejét és folytatta az útját. Időnként elő-elővette a vászondarabkát. A hal nagyon vergődött.
Este nehezen aludt el. Végül fogta a festménydarabkát és felszúrta az ágyával szemben. Ettől nyugodtabb lett, de az álom még mindig elkerülte. Aztán hajnalban, amikor már a pékek lármázása sürgette felkelni a napot és elkezdtek dudálni az első autók, ekkor jött csak álom a szemére.

Reggel első pillantása a festménydarabkára esett. Újra elkapta egy fura érzés. Meghallgatta magnóján a felvételt. Nem, ez nem neki szólt. De… volt valami ismeretlen, bizsergető felhangja az egésznek. Olyan, amilyent eddig soha nem tapasztalt. Vergődik a hal? Nem szokványos, semmiképpen nem az.

Innentől minden reggele azzal kezdődött, hogy alaposan megnézte azt a halat. Végül, maga sem értette miért, de elsírta magát.

Meg kell találnia azt a lányt. Itt valami van.

Járta a várost. Ahogy szokta. Hiszen az volt a dolga, hogy egyedi tehetségével rögzítse mások érzelmeit és valami kézzelfogható módon oda is adja nekik. Hol festményként, hol zeneként.

Aztán egy parkban, a szökőkút előtt összetalálkoztak. A festő szó nélkül átnyújtotta a vászondarabot. A lány elmosolyodott és csókot lehelt rá.

– Tudja, minden nap megfordulok ebben a parkban. Csak idő kérdése volt, mikor találkozunk.
– Nem, nem tudtam. Csak reméltem.

Egymásra néztek. A férfi közelebb húzódott. Aztán átölelte a lányt, aki csak mosolygott. Megcsókolta. Egy örökkévalóságig tartott.

– Vegye elő azt a csodálatos masinériáját! – javasolta a lány, amikor kibontakoztak az ölelésből.

A festő kirakta a felszerelését, majd elindította a magnetofont. Gyors, ügyes kezekkel festett két képet, miközben vidáman dudorászott. Mind a két képen egy-egy halászcsónak lebegett a nyílt tengeren, de már nem korhadtan, hanem teljesen épen. Mindkettőben egy-egy ráncos arcú halász mosolygott elégedetten, a felkelő nappal egyetemben.

Elégedetten dőlt hátra.

Majd mindketten fogták a festményüket, egymásra néztek, hosszan, aztán a lány bólintott, a festő is bólintott… és elfordultak egymástól. És elmentek.

Mindketten pontosan tudták, hogy ezt a gyönyörűséges érzést csak így tudják megőrizni az örökkévalóságig.

Az az ősember

Már megint kezd hűvös lenni. Igen, tudom, ez a világ rendje, de ugyan, ne kelljen már örülnöm neki. Amikor deres a szalma a barlang mélyében, amikor látszik a leheletem ébredéskor, az mindig olyan lehangoló.
Lerúgtam magamról a tigrisbőrt. Igen, ez a takaróm. Írigykedsz, mi? Nos, egyrészt magam ejtettem el a dögöt, másfelől meg csak én lennék a törzs főnöke, jár nekem.
Felálltam, nyújtózkodtam egyet, ásítottam is egy nagyot, mely ordas büfőgésbe torkollt, a végét pedig egy szaftosan recsegő fingással zártam le. Hogy tudják a népek, a főnök felébredt.
Rohantak is kifelé a barlangból.
Kiballagtam. Zoé a tűzzel kínlódott. Megsuhintottam, éppen csak annyira, hogy érezze a neheztelésemet. Már rég készen kellett volna lennie a teámmal. A friss, forró tea helyett maradt a törzs vizitálása. Tudom, nem szeretik, de én sem. És ha nekem fáj, akkor fájjon nekik is. Naná, amilyen marhákkal vagyok körülvéve, mindegyik elcseszett valamit. Ogg megfüstölte a húst, de elfelejtette besózni előtte. Fenéken billentettem.
– Ogg! – nyüszített fel.
– Elbasztad!
– Ogg!?
– E.l.b.a.s.z.t.a.d!
– Ogg?
– Á, hülye vagy, az is maradsz.
Egyszerűen elképesztő, mennyi retardált idiótával vagyok körülvéve. De még így is messze ők a legjobbak azok közül, akik életben maradtak. Meg hát, bármennyire is hülyék, de jóindulatúak mind. Végül is, működik a törzs. De hogy mi lesz velük nélkülem… bele sem merek gondolni.

Aztán csak elkészült a tea. Rágcsáltunk hozzá tegnapról maradt vaddisznócsontokat. Nem volt túl jó reggel, de nem mutattam. Ha a vezér jól érzi magát, akkor az egész törzs jól érzi magát. A végén még nevetgéltek is.

Utána megbeszéltük a napot. Kiálltam eléjük és szóval, meg mutogatással leadtam, mi a terv. A domb mögött tegnap antilopnyomokat láttunk, lehet, hogy beindul a vonulás. Mindenképpen lesben kell állni. A nők továbbra is gyűjtögetnek. A férfiak, akik nem állnak lesben, kísérik őket és védik az állatoktól. Jó esetben ebből is lehet valami husi.
Kemény élet, de működik. Igazából még csak panaszra sincs okunk, elvagyunk.

~oOo~

– Erg, valami baj van.
– Mire gondolsz, Morg?
– Már közel járunk a tanulmányozandó bolygóhoz. És nincs semmi rádiójel.
– Fura. Akkorát ugrottak volna előre, hogy elhagyták a rádiós kommunikációt?
– Vagy hátra.

~oOo~

És igen, tényleg beindult az antilopok vonulása. Elszalasztottam Uggh-ot, hogy hozza el a csajoktól a harcosokat. Erős napunk lesz itt. Ügyes csapdát raktam össze. Kevés antilop fog megmenekülni. Jöttek is, mi pedig vadásztunk. Mit vadásztunk? Mészároltunk.
Kaja.
Nagyon sok kaja.

Aztán… aztán jött egy fényes villanás, az antilopok pedig szanaszét szaladtak.

~oOo~

– Morg, mit mutatnak a műszerek?
– Minden rendben. Ráadásul éppen történnek is dolgok a közelben.
– Mik?
– Bennszülöttek. Ha jól sejtem, vadásznak.
– Micsoda? Morg, ne szivass.
– Menj ki, aztán nézd meg.

Lenyílt az ajtó. Erg sétált ki rajta. Mögötte Morg.
Ismerős látvány fogadta őket.
– Mintha az Orkh-on lennénk – szólt hátra Erg.
– Igen. Meglepően élhető bolygó – helyeselt Morg.

A liget szélén antilopok tetemei feküdtek. De embert nem láttak.

– Morg?
– Várjunk.

Aztán elősétált egy erőteljes férfi, kőbaltával a kezében. Dacosan megállt az űrhajóval szemben. Felemelte a baltáját és a hajóra mutatott. Majd határozottan jelezte, hogy az idegenek tűnjenek el.

– Morg, analízis!
– Fura. Mindegyik bennszülött a fák között nyüszít. Ez meg előjött, szemmel láthatóan nem fél, sőt, hazaküld minket.
– Tudsz vele beszélni?
– Hát, ha a gtrans ennyi szóból megérti a nyelvüket… próbálj mondani, vagy mutatni valamit!

Erg hosszasan magyarázni kezdett. A férfi dühösen toppantott, majd válaszolt valamit. Erg folytatta. A férfi még dühösebb lett
– Folytassam? – kérdezte Erg.
– Igen, mindjárt meglesz.

Erg folytatta.

– Megvan?
– Igen. A fordítóprogram szerint azt mondja, hogy éljél házas életet az erre különösen fogékony anyáddal.
– Remek. Megvan a kommunikáció.

Mindketten mosolyogva néztek a prémekbe burkolt emberre. Az ugyan nem értette, de egy kicsit ellazult.

– Morg, mi a következő lépés?
– Várunk.
– Oké.
– Zavarja főnök, ha rágyújtok?
– Tőlem…

Morg előhúzott egy szivarkát és rápöffentett.

Olyasmi történt, amire senki nem számított. Az ősember szemmel láthatóan izgalomba jött, eldobta a baltáját, majd fejét fogva ajvékolni kezdett.

– Morg, analízis!
– Hagyjál már, Erg! Nem tudom!
– Csinálj valamit!

Morg előresétált, majd megkínálta az ősembert. Akinek egyből felvidult az arca. Kivett egy szivart, elkérte az öngyújtót, szakértő módon először megpörkölte a szivar talpát, majd csak amikor már eléggé barna lett a szivar vége, akkor szippantott bele, utána még pöfékelés közben rá-rásegített a széleken, míg végül a szivar tökéletesen égett. Az ősember arcán mennyei érzés áradt szét.

– Morg! Analízis!
– Főnök, ilyet még a büdös életben nem láttam!
– Részletesebben!
– Ez a vadember olyan kulturáltan gyújtott rá a szivarra, ahogy a mi társadalmunkban is ritkán szoktak. Még én sem!
– Morg! Ez mit jelent?
– Visszavonulás! Itt valami nem stimmel!

~oOo~

Ez kifejezetten érdekes nap volt. Először is vadásztunk egy csomó antilopot. Jó ideig van kajánk. Aztán leszállt egy űrhajó, kisétált belőle két aranygatyás és az egyik megkínált szivarral. Ezer éve a legjobb nap.

~oOo~

– Morg, mire gondoltál?
– Itt valami nem stimmel, Erg. Őskori körülmények egy olyan bolygón, melynek már fejlettebbnek kellene lennie. A benszülöttek primitív módon vadásznak. De a vezetőjük pontosan tudja, hogyan kell egy szivart meggyújtani. Itt valami súlyos rejtély van.
– Javaslat?
– Menjünk le. Beszélgessünk el a főnökkel.

Újból nyílt az ajtó. Lesétáltak.
Sehol senki.
Aztán elősétált a főnök. Félreérthetetlenül jelezte, hogy füstölne egyet.
Morg megkínálta.
Az ősember arcán szétáradt a boldogság. Szivarral a szájában leült a gyér gyepre. Kezével jelezte, hogy mondjátok, gézáim, a figyelmem a tiétek.
Morg hosszú bevezetővel kezdte. Az ősember pöfékelt, majd morgott valamit.
– Mit mond? – kérdezte Erg.
– Azt, hogy bullshit – fordította zavartan Morg.
– Oké, legyél konkrétabb!

Morgot megszállta valami őrület, felállt, felvett egy fadarabot és felkarcolta a homokba a hidrogén atommodelljét. Az ősember nézte, szippantott egyet, szakértő módra kifújta, majd elkérte a botot és a hidrogén modellt kiegészítette s2p6-ra. És hogy ne legyen semmi kétség, felrajzolta a metán 3D modelljét.
Morg és Erg egyszerre ugrottak talpra. Pánikrohamban futottak vissza az űrhajóra.

~oOo~

Egy újabb remek nap. Egy újabb szivar. Mit tartogathat még számomra az élet?

~oOo~

– Morg, mit gondolsz?
– Erg, legszívesebben berúgnék, mint az állat!
– Engedélyezve. De _most_ mire gondolsz?
– Ez rohadtul nem stimmel. A pasi kőbaltával vadászik, a törzsével együtt. A szenzorok szerint nincs jelentős élet a bolygón. Totál primitivizmus.
– Ja.
– Erre az a primitív törzsfőnök felrajzol egy s2p6 orbitot, mellérakva a metán struktúráját.
– Ja.
– Miután ínyenc módra meggyújtott egy szivart.
– Ja.
– Óvatosan félrerakva a kőbaltáját. Őrület!
– Egyetértek. Mit csináljunk?
– Főnök, mit szólna hozzá, ha ezt a törzsfőt hazavinnénk?
– Meredek.
– Ja. De a rejtély kulcsa benne van. Otthon pedig lenne időnk kifaggatni.
– Oké. Hogyan tervezed?
– Szivar.

~oOo~

De még erre sem volt szükség. Amikor a két űrlény lesétált és elmutogatták a törzsfőnöknek, hogy szeretnék, ha velük jönne, a pacák bólintott. Magyarázott valamit a törzs tagjainak, egyre csökkenő lelkesedéssel, majd végül legyintett egyet és hanyagul felsétált az űrhajó lépcsőjén. Erg és Morg alig hittek a szemüknek.

~oOo~

El sem hiszem. Semmi antilopvadászat. Semmi bogyógyűjtögetés. Semmi fagyos alvás. És szivar, amennyi belefér. Nagyon kegyes istenem van.
Azok a lúzerek meg, ott lent… hát, dolgozzon a természetes kiválasztódás.

~oOo~

Az űrhajó megérkezett. Jó előre leadták a jelentésüket és finoman szólva is intenzív érdeklődés fogadta az expedíciót. A média különösen tolakodó volt: minél előbb szerették volna bemutatni a primitív, de rejtélyes ősembert.
Az akadémia természetesen befeszült. Először ők. Meg hát ez egy titkosított expedíció volt. De valahogy kiszivárgott az a metán modell, és egyszerűen nem lehetett eltusolni az ügyet.
Végül a stylist-ok elkapták a fazont. Kicsit lenyírták a szakállát – nem túl nagyon, mert az rontotta volna a hitelességét – öltönybe bújtatták, majd valakinek eszébe jutott, hogy ez pont a szenzációt ölné meg, szóval összeraktak neki valami leopárdprémes öltönyt. A fazont nem zavarta a cécó, higgadtan tűrte a sokadik sminkelést is. Mintha már átélt volna ilyesmit.
Végül kiállt a színpadra. Elmosolyodott. A reflektorok megcsillantak a fogsorán. Kezével a közönséget buzdítva besétált a színpad közepére. Megvárta, míg elcsitul a taps. Majd odasétált a sarokban lévő flipcharthoz és rajzolni kezdett. Felrajzolta az urán izotópjait. Döbbent csend telepedett a nézőtérre. Felrajzolta az atomhasítás folyamatát. A csendet vágni lehetett volna. Megállt, a nézőtérre nézett. Majd felrajzolta a Föld sematikus képét, fölérajzolt egy gombafelhőt… várt egy kicsit, majd meghajolt és kisétált a színpadról.
Felrobbant a média. Hirtelen mindenki megértette a távoli bolygó, a távoli fejlett civilizáció tragédiáját.

~oOo~

Ezek itt teljesen rendes népek. Már tudok beszélgetni néhánnyal közülük, de szinte nem is kell, megértjük egymást anélkül is. Az utcán… hát ezt el sem hiszem. Szeretnek, rajonganak értem. Akárhová megyek, a nyakamba borulnak, meghívnak erre-arra, úgy viselkednek, mintha valami nagyon nagy dologgal tartoznának nekem. Tényleg nagyon rendes népek.

Az akadémiától kaptam állást. Azt mondták, hogy én vagyok az egyetlen lény az általuk ismert univerzumban, aki túlélte egy bolygó, egy civilizáció megsemmisülését. A tapasztalataim megfizethetetlenek.

És most újra kutathatok. Ahogy telnek a napok, úgy jönnek vissza a reflexek. Igen, szerencsére alig felejtettem. A nukleáris folyamatokkal nincs semmi baj, egy kicsit még elmaradottabbak is, mint mi voltunk. Könnyű nekik újat mutatni.
A társadalmuk viszont… na az egy szar. Eleve itt van ez a két fül/három fül megosztottság, nem is beszélve az egyfülű, illetve fülnélküli kisebbségről. Meg az a sok nélkülözés, nyomor. Meg az a három szembenálló állam. Komolyan, mintha a Földet látnám száz évvel ezelőtt.

~oOo~

Hamar túlnőttem magamat az itteni tudósokon. Valahogy… olyan naívak.
A jelenlegi kormányzat rávett egy meglehetősen kockázatos akcióra. Igen, tudom. A Földön befuccsolt. De miért kellene itt is? Ott belementünk.
Egyszer csak sikerülnie kell.

Buti

– Szerinted buta vagyok? – kérdezte Éva.
– Buta, mint a főd – vigyorodott el László.
– Ezt most miért kellett ennyire durván? – húzta fel az orrát Éva.
– Teszt – mosolygott tovább László – Ez egy nagyon komoly kérdés, én pedig egyből ezt szoktam rávágni. Ugyanis kíváncsi vagyok, a kérdező mennyire gondolja komolyan.
– Akkor?
– Nos, a helyzet az, hogy a buta ember sohasem kételkedik. Biztosan tudja, hogy ő nem buta. Azaz ha benned egyáltalán felmerül, hogy buta lehetsz, akkor nem vagy buta.
– Ez komoly?
– A legkomolyabb.
– A buta nem buta… nem értem – csóválta meg a fejét Éva – Meg mi az, hogy teszt? Mire számítottál?
– Átharapod a torkom. Ha buta vagy.

Éva rágyújtott, belekortyolt a kávéjába.

– Tehát azt mondod, hogy az, hogy nem értem, amit válaszoltál, az azt jelenti, hogy nem vagyok buta?
– Pontosan – ragyogott fel László – Nagyon jól fogtad meg a lényeget!

Éva még zavartabban nézett rá.

– Ez akkor azt jelenti, hogy minél kevésbé értem, amit mondasz, annál kevésbé vagyok buta? És akkor ez nem jelenti azt, hogy tulajdonképpen te mondasz butaságokat?
– Touché! – emelte fel a kezét László – Látod, hogy nem vagy buta!

~oOo~

PS.
Ezt a nyúlfaroknyi izét 2016 márciusában kopogtam bele a telefonomba Krakkó főterén. Igen, akkor, amikor a zakopánei remeteség után hazafelé utaztam. Igen, az után a remeteség után, amikor sorra írtam az oroszlánkörmös szösszeneteket. Melyekben Éva egy animális, nem túl okos leányzóként lett bemutatva. Pedig nem buta leányzóra gondoltam, amikor életre hívtam, egyszerűen csak egy olyan valakire, aki teljesen máshogyan gondolkodik, mint László.
Ezért gondoltam azt, hogy tartozom neki ezzel az írással.
Az már más kérdés, hogy a szövegfájl két évig pihent egy eldugott könyvtárban és csak a NAS újraszervezésekor került elő.

A trafikos

László végül egy trafikban kötött ki. Elege lett a nyüzsgésből a hivatalban, a munkahelyi cicaharcokból, a ‘nem csinálunk ugyan semmit, de a hibákat azért másokra kenjük’ attitüdből. Kilépett, megtakarított pénzéből vett egy kis trafikot egy forgalmas sarkon, feltöltötte áruval és várt. Egyébként is szeretett emberekkel foglalkozni.
Mindenféle dolgokat árult. Néhány újságot. Rágót. Gyerekeknek érdekes bizbaszokat, na meg csokikat. Öngyújtót töltött. Tulajdonképpen bármit elvállalt, amire kereslet volt.
Ami szép lassan be is indult. Ha valamit kerestek nála, ami nem volt, László intézkedett és a következő alkalommal már volt. Egyre többen odaszoktak. Két hét múlva már névről ismert törzsvásárlói voltak.

László mindegyiket kedvelte. Még az undokokat is. Biztosan megvan rá az okuk – gondolta. Ebben a mai világban.

– Szia, Laci. Egy doboz talpas Szimfóniát kérek! – hajolt be Pista, a harmadéves egyetemista.
– Szia Pista – nyúlt hátra László – Itt van. Nem lesz sok? Ma már ez a második.
– Tudod, vizsgaidőszak…
– Oké, de még csak fél tíz van.
– Azaz már huszonhat órája vagyok ébren.
– Koffeintabletta?
– Van?
– Osztrák.
– Adj egy dobozzal. Ne is, kettővel.
– Nem lesz sok?
– Sok? Este tutira jövök még.
– Mit tanulsz annyira?
– Parciális differenciális egyenletrendszerek az N dimenziós térben. Nemlineáris algebra, optimalizációs stratégiák.
– Ha megakadsz, kérdezz nyugodtan.
– Most szivatsz?
– Egy jó trafikos mindenhez ért.

– Kezitcsókolom, Margit néni! Fifike jól van?
– Ne is kérdezze, László kedves. Elkapott valami nyavalyát.
– Jaj, ne. Hogy néz ki?
– Nem eszik semmit, csak néz azzal a szomorú szemével. Meg hány.
– Próbálja ki ezt a féreghajtót!
– Használ?
– Ártani nem árt.
– Adjon akkor egy dobozzal.

– Lacikám – kukucskált be az ablakon Helga – Tudod a lottószámokat?
– Persze.
– Na ne! Mondjad.
– 12, 34, 56, 67, 90.

Helga belenézett a noteszébe.

– Ne csináld már, ezek a múlt hetiek.
– Nem mondtad, mikoriak kellenek.
– Ökör. Engem a jövő hetiek érdekelnének.
– Gyere vissza egy hét múlva.
– Meg vagyok én veled áldva – vigyorgott Helga – Na jó, adjál egy szelvényt.

– Szép jó napot, László! Megjött már a legújabb Mai Hazugság?
– Meg, Bandi bácsi. Itt van. Harapósan friss, a címlapon a legújabb botrány.
– Nocsak, mit írnak?
– Amikor lelőtték, még élt.
– Azannya. Adjon egyet.

Egy ideig nem jött senki. De Lászlót nem zavarta. Hátradőlt a székében. Imádott semmit csinálni. Nem, nem semmit nem csinálni. Azt mindenki tud. Ő direkt csinálta a semmit. Elengedte magát és csak úgy lebegett. Nem gondolkodott sem ezen, sem azon. Várt.
Aztán elindultak a történetek. Ez volt az ő nagy tehetsége. A levegőben mindenféle történetek keringtek, melyeket az emberek egyszerűen nem vettek észre. Ő viszont, ha ellazult, képes volt érzékelni az áramlatot. Míg más könyvekből olvasott, ő a levegőből.

Pista motyogva ment vissza a koleszba.
– Azt mondja, hogy ez például egy négydimenziós job-shop modell… vagy flop-shop modell lenne? Vajon alkalmazható rá a Jackson algoritmus? A rohadt életbe, honnan fogom én ezt megtudni?
Arra eszmélt, hogy a földön ül. Vele szemben határozottan női lábak kalimpáltak a hóból.
Megrázta a fejét. Felállt.
– Pardon. Segíthetek? – nyújtotta a kezét a kupac felé.
– Maga marha. Ha már fellökött, az a minimum, hogy segít!
– Fellöktem volna?
– Még észre sem vette? Jó ég, mekkora idióta!

Pista csak állt, kinyújtott kézzel.

– Vigye innen a kezét. Szatír.

Pista megvonta a vállát. Egy perc múlva már a zebrán ment át. Gondolataiba süppedve. Két, csikorogva fékező autó között. Helga döbbenten nézett utána.

László elmosolyodott.

Bandi bácsi leült egy padra, a kedvenc újságjával. Minden szava hazugság volt, de az öreg pont ezért szerette. Hiszen olyan kevés a biztos fogózkodó ebben a világban. Ezek legalább tutira hazudnak és ez önmagában is felszabadító.
Egy idős hölgy ült le mellé a padra. Valami kiskutya téblábolt a lábánál.
– Jó kutya – suttogta a nő.
A kutya bólintott, felmászott a nő ölébe, majd telibe hányta Bandi bácsi újságját.
– Na de kérem! – pattant fel az öreg.
– Jaj, Fifi! – kiáltott fel a hölgy.
– Az újságom!
– A kutyám!
– Kit érdekel ez a hányómasina!
– És kit a szaros újságja?
– Hányásos.
– Az már ilyenkor mindegy – mosolyodott el váratlanul a nő.
– Na de.. na de… ez már a pofátlanság csúcsa!
– Akkor maga még nem látta a pofátlanság alsó dombjait sem – legyintett a nő, majd felkapta a kutyáját és elsétált.

Bandi bácsi meglepődve nézett utána. Az újság… le van szarva, vagy hányva, mindegy is, de ebben a nőben van kurázsi.

– Gyönyörú – nyitotta fel a szemét László – Micsoda történetet írhatnék belőle!
– Persze, ha lenne időm ilyen marhaságokra – tette hozzá később.

– Izé, haver, aggy egy bélást! – nyekeregte valaki az ablak mellett.

László először nem is látta. Csak a szagát érezte. Többhetes pállott büdös.

– Osztán mit fizetsz érte, haver? – kérdezett vissza.
– Aggy egy bélást és már itt sem vagyok.
– Ilyen egy jó kuncsaft.
– Amíg itt vagyok, nem lesz vevőd.
– Tudsz te érvelni is! – lepődött meg László – Nesze, egy tizes.
– Ez több, mint egy bélás, vagy kevesebb?
– Több. Bélás már nincs.
– Ha hazudsz, visszajövök.
– Ilyen egy jó kuncsaft.

Egy tök ismeretlen, öltönyös fazon állt meg a bódé előtt.
– Ideiglenes lakcímbejelentő nyomtatványt szeretnék vásárolni – közölte.
– Már adom is – tüsténkedett László.
– Tessék. Töltött már ki ilyesmit?
– Még nem. Valójában eddig soha nem kellett másik városban hosszabban tartózkodnom.
– Akkor nagyon vigyázzon. A magyar közigazgatás legtrükkösebb nyomtatványát tartja a kezében.
– Mire céloz?
– Még nem találkoztam olyan emberrel, aki elsőre hibátlanul töltötte volna ki.
– Tényleg?
– Tényleg. Javasolnám, hogy inkább vegyen hármat. Maga okos embernek néz ki, ennyi valószínűleg elég lesz.
– De hát mi a nehézség?
– Amikor elrontja az elsőt, majd utána a másodikat, rá fog jönni.
– Nem hiszem el – csóválta a fejét a férfi – De adjon akkor hármat.
– Szívesen. Egyébként mi hozta ebbe a kedves városkába?
– Az állatorvos kollégámnak el kellett utaznia két hónapra. Addig átveszem a praxisát.
– Aha, értem. Sok sikert, doktor úr!
– Köszönöm.

Friss szellők keveregtek a levegőben. László ínyenc módjára szagolt bele.

Új nap. Már korán reggel kisütött a napocska. Határozottan üdítő volt a többnapos szürke, nyomasztó téli hangulathoz képest.
László kinyitotta az ablakját. Jöhetnek a kuncsaftok.
Pista már ott téblábolt.
– Laci, bazdmeg, baj van – kezdte.
– Tudtam én, hogy az N dimenzió gyilkos egy dolog.
– Ki a faszt érdekel az N dimenzió! – fakadt ki Pista – Laci, én hallucinálok!
– Mennyit is aludtál az utóbbi két napban?
– Semennyit. De ez ilyenkor normális.
– Meg a hallucináció is.
– Laci, én nőről hallucináltam.
– Az nem normális?
– Ha létezik valami, ami kurvára nem normális, az vizsgaidőszakban egy nőről való hallucináció!
– Biztos?
– Biztos. Ebben profi vagyok.
– Oké, mesélj.
– Visszamentem a koleszba. Összeszedtem a tankönyveimet és felmásztam a padlásra. Az az a hely, ahol senki nem zavar. Tanultam. Hajnali háromkor még minden rendben volt. Hajnali három óra egy perckor azt éreztem, hogy szerelmes vagyok.
– Az a kurva N dimenzió.

Pista ezen szemmel láthatóan elgondolkodott.

– Nem, nem lehet az – ingatta a fejét – Akármelyik fázisterét is nézem, a szerelem nem szerepel egyik koordinátatengelyen sem.
– Nemlineáris optimalizációval sem?

Pista megint elgondolkodott.

– Úgy sem – állította határozottan.
– Az baj.
– Bizony – bólintott Pista – Laci, hogyan keveredhetett bele az életembe a szerelem? Jelenleg azt sem tudom, hogyan néz ki egy nő.
– Nem olyan rossz dolog az.
– Valószínűleg nem. De jelenleg nincs rá célfüggvényem. Miért generálja ezt a zajt?
– Találkoztál valakivel?
– Én? A padláson?
– Oké. Kell még koffein tabletta?
– Adjál három dobozzal. Aztán délután még jövök.

László hosszan nézett Pista után. Igen, a szélben határozottan van valami. Még csak el sem kellett engednie magát. Elmosolyodott. Sztorik fognak születni.

Meglepő módon Bandi bácsi érkezett.
– Szép jó napot, Lacikám!
– Bandi bácsi? De hát ma nincs is agymosós újság!?
– Tudom, tudom. Van valami állatos magazinja? Olyan, amelyik kutyahányásokkal foglalkozik?
– Persze, nálam van minden. De mi történt magával? Kutyája lett?
– Hát úgy nézek ki én?
– De akkor…?
– Lacikám, én sem értem. Hazamentem, befejeztem az újságomat, kicsit bele is aludtam, aztán reggel úgy ébredtem, hogy mindent kell tudnom arról, mitől hányhat egy kutya. Érti maga ezt?
– Evett valami nehezet előtte?
– Én? Nekem már a zabpehely is nehéz.
– Akkor nem értem. De ne foglalkozzon vele, addig jó, amíg érdeklik új dolgok.
– Ebben van valami. Mi ez?
– Miért Hány Lilát A Kutya. Népszerű kiadvány.
– Adjon egyet.

László megint hátradőlt a székében. Behunyta a szemét, majd magasra emelt ujjával megkeverte a levegőt. Igen, sztorik.

Helga kóvályogva sétált haza kora reggel. Igazából néha neki is ütődött a házak falának. Istenem, mekkora buli volt! Reggelig tombolt a zene, a szomszéd ugyan üvöltött hajnalban, de aztán áthívták és reggel már ő követelte leghangosabban azt a techno mixet, melyet akkor már csak kevesen bírtak meghallgatni. De ő még igen – mosolyodott el. Egyszerűen nem tudott annyit inni, hogy kiüsse magát. Remek este volt.
Csak most már haza kellene érnie. Egy puha ágy, az kellene, de nagyon.
Aztán a parkban eléállt egy fazon.
– Csajszi, add ide a pénztárcádat.
– Ne basszál már! – mosolygott Helga – Most tényleg ilyen köcsög vagy?
– Sok a duma. Adjál pénzt.
– Én? Hát mikor láttam utoljára olyat?
Az illető meghökkent, aztán gyorsan átkulcsolta az imbolygó lányt.
– Tudod, van neked olyasmid is, amire nekem szükségem van.
Helga hirtelen felébredt. De már késő volt: a fazon szorosan fogta. Aztán valami nagyon büdöset érzett, a támadót valaki fejbevágta valamivel, földre esett. Helga várt. Nem történt semmi. Kinyitotta a szemét. Egy hajléktalan állt mellette.
– Rendben vagy?
– Mi történt?
– Fejbebasztam ezt a szatírt egy husánggal.
– Istenem… de jó arc vagy! Komolyan?
– Ja.

Feltápászkodott. Szemügyre vette a megmentőjét. Koszos, szakadt cucc. Önálló életre képes szag.

– Te nem akarsz megdugni?
– Hát, izé. Vehetem ezt ajánlatnak?
– Semmiképpen sem.
– Kár. Rendben vagy?
– Igen. Te tényleg megmentettél?
– Ja.
– Hogyan tudnám meghálálni?
– Aggyál egy bélást.

László behúnyt szemű arcán megrándult egy izom.

Margit néni aggódva nézett a kutyuskájára. Nem gyógyult. Pedig a kedvenc ananászos pizzáját sütötte neki, de Fifike csak szagolgatta, majd hálásan Margit nénire nézett… és otthagyta. Ilyet még sohasem csinált. Margit néni komolyan aggódott. Ez már nem valami egyszerű kór. Ide orvos kell. Kiskosárba rakta a kutyust és elindult.
Szerencséje volt, nem ült senki a váróban.
Bement a rendelőbe.
– Jó napot – üdvözölte az elegáns orvos.
– Jó napot – bólintott Margit néni – Maga kicsoda?
– A helyettesítő orvos.
– Géza úr…?
– Két hónapig nem lesz. Én helyettesítem.
– Óh…
– Mi a baj?
– A kutyám, Fifike, elcsaphatta a gyomrát. Mindent kihány.
– Féregűzővel próbálkozott már?
– Persze. De nem használt.

A doki kezébe vette a kutyát. Összedugták az orrukat. Az orvos forgatta, játszott vele. A kutya élvezte. Fel sem tűnt neki, hogy közben a férfi óvatosan végigtapogatja a testét. Majd egy ponton megnyomta a kutya oldalát. Az eb szeme kigúvadt, de az orvos nem hagyta abba, nyomta, nyomogatta. A kutya szemmel láthatóan egyre szarabbul érezte magát, de az orvos keményen fogta, sőt, egyre határozottabban nyomkodta, végül mindenki legnagyobb döbbenetére a kutya száján kibukott egy pingpong labda.

– Nos, erről van szó – mosolygott a doki.

Margit néni nem jutott szóhoz ámulatában. Viszont Fifi kutya boldogan csaholt és dörgölőzött hozzá.

– A kutyuska lenyelt egy pingpong labdát és emiatt romlott el az emésztése – foglalta össze az orvos – De most már minden rendben van.
– Maga… maga egy isten – nézett rá tágra nyílt szemmel Margit néni – Hogyan tudnám ezt meghálálni?
– Óh, csak a szokásos tarifa – pironkodott az orvos.

Margit néni kifizette, de végig azt érezte, hogy itt ennél sokkal többről van szó. Eleve az elegáns orvos végig az ő Károlyára emlékeztette, az meg, ahogy értett Fifikéhez… ez a férfi… lehet még idős korban szerelmes az ember?

Újabb nap virradt. Szerencsére az ólmos felhők még nem jöttek vissza, vigyorgott a napocska. László vidáman húzta el a rolót, zörgött a vas, fütyürészett László. Ma jó nap lesz.

Szokás szerint Pista érkezett először.
– Laci, komplex kezelés kell.
– Azaz?
– Cigi, koffeintabletta. Koffeinnel átitatott cigid nincs?
– Túltolod.
– Mint ahogy minden vizsga előtt. De mindig működik.
– Szerelem?
– Ne is mondd. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt a lányt.
– Nocsak, van konkrét lány?
– Nem mondtam?
– Nem.
– Hát, izé, ez a legfurcsább. Van egy lány, soha nem találkoztam még vele, de tudom, hogy ő az.
– Mármint?
– Ő az, akibe halálosan szerelmes vagyok. Egy vizsgaidőszak közepén. Ez őrület! Adjál már valamit.

Ekkor érkezett oda Helga.
– Lacikám, gondban vagyok! Adjál már valamit, ami ellazít.

Pista levegőért kapkodott.
– Ő az!

Helga ránézett.
– Pardon?

Aztán összeakadt a szemük.
– Te löktél bele a hóba!
– Én? Soha!
– Nem a lófaszt!
– Istenem, hogy én mennyire szeretlek!
– Mi van!?
– Nem tudom! De egyszer csak azt éreztem, hogy szeretlek!
– Mi van!?

Mindketten büdöset éreztek.

– Aggyatok már egy bélást – sündörgött elő egy fazon az árnyékból.
– Menj a fenébe, hülye koldus – mordult rá Pista.
– Hé, te vagy a megmentőm! – fordult hozzá Helga.
– Ja, ilyenek történnek. Esetleg lefekszel velem?
– Micsoda? – ordított Pista – A szerelmemmel beszélsz!
– Tudod… – nézett egyikról a másikra Helga – Igazából nem is tudom, melyikőtökkel bújnék ágyba.
– Persze, egy nagy zuhany után – tette hozzá.

Pista kapkodta a levegőt. De mielőtt ordíthatott volna, megjelent Bandi bácsi.

– Üdvözletem, Laci.
– Viszont, Bandi bácsi. Az újabb Mai Hazugság?
– Persze, persze. Az mindig. De tudja, van valami ebben a levegőben. Valami szerelem.
– Bandi bácsi. A legocsmányabb tél van. Ne jöjjön nekem a tavasszal.
– Tudom, fiam, de akkor is. Én sem értem. De beleszerettem valakibe.
– Nocsak. Honnan ismeri?
– Sehonnan. Nem ismerem. Csak valahogy megjelent a fejemben. De ha találkozni fogok vele, meg fogom ismerni.

– Fifike, nem nyalogatjuk idegenek kezét – hallatszott a hangos parancs – Úgy van, Fifike jó kutya. Most pedig megyünk tovább. Elnézést. Ez egy ilyen barátságos kutya.

Bandi bácsinak kikerekedett a szeme. Igen. Ő az! Fogalma sincs, honnan ismeri, de ez az a nő. Már lépett is volna felé, amikor feltűnt egy öltönyös férfi.

– Üdvözlöm, hölgyem – bólintott – Látom, a kutyuska jól van.
– Óh – pirult el Margit néni – Nagyon is. Csak tudja, a gazdája bajban van.
– Ne mondja. Tudok segíteni?
– Igen, tud – sütötte le a szemét Margit néni – A gazdájának… gazdára van szüksége. Egy határozott férfira.

– Itt vagyok! – jelentkezett Bandi bácsi.
– Itt vagyok! – emelte fel a kezét az állatorvos is.

Majd csúnyán néztek egymásra.

Pista eddig bírta csendben. Majd harsányan röhögni kezdett.
Mindenki döbbenten nézett.

– Elnézést – törölte le a könnyeit Pista – Ez nem kicsit groteszk. Tisztázzuk le.

Néma csend. Vádló tekintetek.

– Szóval, te csajszi, ismersz engem? – fordult Helga felé.
– Nem.
– Találkoztunk valaha?
– Nem.
– Akkor miért vagyok szerelmes beléd?
– Tudja a hóhér.
– És ezt a büdös fazont ismered?
– Valami rémlik. De nagyon be voltam rúgva.
– Igen, vagy nem?
– Nem.
– Te, Csövi, kit ismersz itt?
– Aggyatok egy bélást és már itt sem vagyok.
– Remek.

– Bandi bácsi, találkozott már ezzel a hölggyel?
– Most, hogy rákérdeztél, elbizonytalanodtam. Úgy rémlik, mintha mindig is ismertem volna, de jobban belegondolva… most látom először. Bezzeg a fejemben..!
– Azt hagyjuk. Doktor úr! És maga?
– Mit mondjak? Nálam naponta több tíz ember fordul meg. Igen, a hölgy valahogy bekerült a fejembe, de most, hogy így rákérdezett, nem tudom, hogyan.
– Szereti?
– Ne hozzon zavarba. Valami azt súgja, hogy igen, de azt sem tudom, ki ő. Hogyan szerethetném így?

– De pontosan így vagyok vele én is! – kiabált közbe Bandi bácsi.

– És akkor maga? – fordult Pista Margit nénihez.

– Háát – nyelt nagyokat Margit néni – Nem is tudom. Az eszemmel tudom, hogy egyikőjükkel sem találkoztam soha, de az agyamban… mind a kettőnek ott van a hely. Mintha már ismerném őket. Pedig nem. Mondja, mi folyik itt?

Mindenki körbenézett. Aztán mindenki Lászlóra nézett. Aki behunyott szemmel ült a székében, időnként magasra tartott orral beleszagolt a levegőbe. Majd felállt, elmosolyodott, kilépett az ajtón és elsétált.
Élni egy kicsit a saját életét is.