Category: Oroszlánkörmök

Hazafelé tartottunk. Az autóban ketten ültünk, a gyerek és én.
Aztán váratlanul kifogyott a benzin. Még éppenhogy be tudtam gurulni egy ismeretlen nagyváros nagy lakótelepén egy parkolóba.
Elkezdtem kipakolni a sporttáskákat a csomagtartóból.
– Ezt fogd meg. Meg ezt is – adtam oda a gyereknek, majd fordultam vissza a kocsihoz – Tudsz még csomagot vinni?
– Igen.
De mire kiráncigáltam az újabb sporttáskát, a kiskrapek már elindult. Nemhogy elindult, de olyan messzire jutott, hogy kiabálnom sem volt érdemes. Pedig határozottan nem a vasútállomás felé tartott. Néztem, ahogy nagy komoly fejjel megy előre, cipeli a nehéz táskákat. Háát… őt már sohasem fogom látni. Ránéztem a kezemben tartott táskára. Valószínűleg tudta volna még használni, de hát így alakult.
Kivettem a maradék cuccot, aztán léptem párat. Visszanéztem a kocsira. Ismeretlen város, ismeretlen, de hatalmas lakótelep… ezt se fogom már később megtalálni. Jó kis autó volt.
Határozottan elindultam a vasútállomás felé. Afelé, ahonnan számomra már nem indulnak vonatok.

Fürdőszoba. Zuhanyzás. Ablakpárkány.

– Szia Döglött Bogár!
– Szia.
– Hogysmint?
– Hát csak úgy… olyan, mintha nem történne semmi.
– Most mintha megmozdult volna a csápod.
– Csak a huzat.

Állásinterjú megszervezésére kértek fel. Nem volt egyszerű feladat, a párt teljes vezetősége közölte, hogy jelen akar lenni. Az egyik nagy mamutuk számára kerestünk titkárnőt, bár nekem sokkal inkább úgy tűnt, hogy egyszerre kell felügyelőnek és ápolónak is lennie. A helyszín – az épület – háttérbe szorulóan elegáns volt, díszes, súlyos bútorok, visszafogott személyzet.

Maga a szoba nem volt túlbonyolítva, egy ágy, egy íróasztal, székek, az asztallal szemben egy kanapé, a falnál egy kétajtós szekrény. A teljes pártvezetőség a kanapén zsúfolódott össze. Nagyon nyomasztó látvány volt. Valószínűleg ez okozta az interjúk sikertelenségét is. Bejött a szerencsétlen pályázó és ott nyomorgott előtte egy kanapén az összes félisten, akiket eddig csak fényképről látott. Meg sem bírtak mukkanni.

– Elvtársak, ez így nem lesz jó – fordultam hozzájuk.
– Miért? – dörzsölte meg a monokliját Trockij – Itt akarunk lenni. Másfelől meg egy olyan embert keresünk, aki nem ijed meg a nagy emberek közelségétől.
– Értem, de ez így hirtelen túl sok. Legyenek kedvesek, másszanak be a szekrénybe.

Lenin és Kalinyin ragaszkodtak ahhoz, hogy maradjanak, Berija morgott egy kicsit, de végül a többi tíz elvtárssal együtt bezsúfolódtak a szekrénybe.

Behívtuk a következő pályázót. Semmi nem változott. Leült a két vezérrel szemben és megkukult.

– Elvtársak, ez még mindig nem jó – tártam szét a kezem – Őnőknek is be kell még mászniuk a szekrénybe.

Kalinyin még be is préselte magát, de Lenin már nem fért be.

– Most mi lesz? – érdeklődött.
– Másszon be az ágy alá – javasoltam.
– Végül is… de akkor csak maga tehet fel kérdéseket!
– Bízzon bennem.

Nagyokat nyögbe bepréselte magát az ágy alá. Behívtam a következő pályázót.

– Üdvözlöm kedves… hogy is hívják? – érdeklődtem.
– Olga – mondta, miközben kezet nyújtott, majd leült.
– Szóval kedves Olga, titkárnőt keresünk egy nagy ember mellé.
– Értem. Mekkora nagy ember?

Megmondtam a nevét.

– Hoppá – pislogott egyet – Ez egy igen megtisztelő feladat.
– Bizony az.
– Hadd kérdezzem meg, az elvtárs ebben a szobában lakik?
– Igen.
– És jól látom, hogy a szőnyegen itt-ott barna foltok vannak?
– Igen.
– A falakon meg itt-ott sárga foltok?
– Igen.
– Hmm. Emlékeim szerint az itt lakó elvtárs már nagyon öreg.
– Pontosan.
– Akkor lehet, hogy nem is titkárnőre van szükségük, hanem ápolóra?
– Mondjuk úgy, hogy felügyelőre. Az épületben dolgoznak ápolók, ha szükség van rá, akkor csak hívja őket.
– Jól emlékszem, hogy az elvtárs meglehetősen nehéz természetű ember?
– Teljesen jól. Pont ez adja a feladat nehézségét. Magának egy olyan embert kell irányítania, aki megszokta, hogy őt senki nem irányíthatja. Senkinek nem volt joga semmiben sem korlátoznia. Csak hát megöregedett és a szellemi frissessége… mondjuk úgy, hogy cserbenhagyta.
– Értem. Tipikus női munka, nem gondolja?
– Abszolút – mosolyodtam el – Csakhogy nem lehet hibáznia. Ha az elvtárs csak egy pillanatra is megérzi, hogy maga irányítja, akkor kivégzőosztag elé küldi, ahogy már megszokta.
– Hoppá! Tényleg?
– Természetesen nem végezzük ki, de el kell tűnnie, azaz ki lesz rúgva.
– Aha – nézett bizonytalanul.
– Hadd kérdezzem meg, milyen előképzettsége van?
– Csökkent értelmű gyerekek iskolájában voltam tíz éven keresztül osztályfőnök.
– Tökéletes. Ha nem haragszik, tesztelgetnék egy kicsit.
– Lássuk.
– Mit csinálna, ha észrevenné, hogy az ágy alatt ottt fekszik Lenin elvtárs?
– Mármint az igazi?
– Nem mindegy? Ránézésre úgysem tudhatja.
– Hát, erre elsőre nem is tudom, mit mondjak…
– És mit csinálna, ha észrevenné, hogy a szekrényben ott nyomorog a teljes pártvezetés?
– Atyavilág, milyen interjúkérdések ezek? Nem tudom. Valószínűleg improvizálnék valamit.
– Oké. Akkor sétáljunk oda az ágyhoz.

Odasétáltunk. Mindketten lehajoltunk és benéztünk az ágy alá. Lenin kényszeredetten mosolygott vissza, csuklóból zavartan integetve.

– Nos? – fordultam Olgához.
– Mit nos? – nézett vissza.
– Mihez kezd Leninnel az ágy alatt?
– Milyen Leninnel?
– Aki az ágy alatt fekszik.
– Nincs ott senki.
– Ne hülyéskedjen, ott van. Mindketten láttuk.
– Akkor vizsgáltassa meg magát, mert az ágy alatt nincs senki.
– Igen? És akkor ehhez mit szól? – rántottam fel a szekrény ajtaját.

A szekrényben ott pislogott bezsúfolódva a teljes pártvezetés, úgy kapaszkodtak a keresztrúdba, mintha villamoson utaznának.

– Mit szólnék? – vonta meg a vállát Olga – Szekrény.
– De ott van benne egy tucatnyi főkommunista!
– Nincs ott senki.
– De van!
– De nincs!

Ekkor esett le. Ez volt az improvizáció. Ha Olga észrevette volna ezeket az embereket, akkor kezdenie kellett volna velük valamit, márpedig ezekkel, ilyen szituációban nem lehetett semmit.

– Ügyes – mosolyodtam el – Köszönöm, hogy eljött. Az interjúnak vége. Majd értesítjük.

A nő elment, Lenin pedig curükkolt kifelé az ágy alól. Felállt, leporolta magát.

– Jó lesz! – közölte.
– Szerintem is – bólintottam.
– Hallja, a munkamódszere elég fura, de úgy tűnik hatékony.
– Köszönöm.
– De már most szólok, legközelebb Sztálin mászik az ágy alá!

A Hős meghallotta, hogy Bergengóciában egy félelmetes sárkány garázdálkodik. Megöli a férfiakat, megerőszakolja a nőket, néha fordítva, aztán megeszi a teheneket és fosztogatja a főurak aranykészleteit.
– Ez pont nekem való feladat! – gondolta a Hős – Egy sárkány mindig kihívás és a jutalom sem marad el, ott van az a hatalmas kincs a barlangjában.

Elment. Megtalálta a barlangot. Bement. Sárkány. Megölte.

– Huh! – nézett körbe elégedetten – Ezzel megvolnánk! Teljes siker.

Aztán elkezdett ráncolódni a homloka. Fejvakarás. Végül leült egy sziklára.

– Oké – dünnyögte – És most?

• Ha most hazamegy, hogy visszatérjen egy csomó hordárral, meg egy kisebb őrzővédő csapattal, nos, amikorra visszatér, a helyiek elhordják ezerfelé a kincset.
• Valahogy le kellene zárni a barlangot. Mondjuk elégörgetni egy hatalmas sziklát. Oké. Mekkorát? Ha akkora kerül elé, amekkorát a visszatérő csapat el tud görgetni, azt a helyiek is el fogják tudni. Ha akkorát, amekkorát a helyiek már nem tudnak, akkorát a kis csapat sem fog.
• De még ha valamilyen trükkös módon sikerül is megoldania a kincs védelmét, a fene tudja, hogy a szállító/védő csapatból kiknek veszi majd el az eszét a hatalmas kincs és gyilkolásszák le a többieket.
• Tulajdonképpen nincs is szüksége egy barlangnyi kincsre. Jó erős lova van, meg lehet rendesen pakolni. Ennyivel is fejedelmien gazdag lesz. Feltéve, ha biztonságba tudja helyezni. Hiszen neki is aludni kell valamikor. Az esetnek meg híre megy, rablók fognak vadászni rá. Kerítsen társat? És ha ő fogja kirabolni?
• Hagyja itt a kincset? Amelyért annyit küzdött? Amelyért az életét kockáztatta? A francokat. Majd csak lesz valahogy.

Végül az lett, ami a mesék vége szokott lenni. Boldogan élt, amíg meg nem halt.
Csak most ez nem tartott sokáig.

[PS.]
A Hős ugyan bátor volt és erős, de a stratégiai gondolkodás nem volt az erőssége. A problémának ugyanis létezik elfogadható megoldása.

László egy oszlopot támasztott, sörrel a kezében. Mellette egy társaság nagyon vitatkozott, fél füllel hallgatta is őket.
– Hol van Éva? – morfondírozott.
Nem mintha lett volna bármi is közöttük, de Éva volt a legjobb nő a cégnél. Egyszerűen jólesett, ha csak úgy legeltette rajta a szemét.
Aztán észrevette. Ott ült, egy méterre tőle, közvetlenül az oszlop melletti asztalnál. Pont egyszerre néztek egymásra.
– Minden attól függ, mi van a kilences és a négyes között… – fejtegette valaki lelkesen a vitatkozó társaságban.
– Szerinted mi van a kilences és a négyes között? – mosolygott Lászlóra Éva.
– Ha egy nulla, akkor ez egy pökhendi képviselő a két testőrével. Ha vessző, akkor ez két haver, akik még az egyetemen ismerték meg egymást. Ha pont, akkor leszbikus csajok.
– És ha nincs semmi?
– Akkor idős házasok. Tisztelik egymást, de köztük… nos már nincs semmi.