Végtelen

Ha a világ nem ad munkát
Én adok munkát a világnak

Ritkán szoktam álmokat leírni. De ez most engem is meglepett.

Az elméletileg végtelen pillanatot a valóságban egy hatalmas, de véges értékkel közelítjük. Emiatt van az, hogy az elméletileg halhatlan lét a valóságban halandó lesz.

Tudósok egy csoportja megpróbálta a pillanatot a valóságban is végtelenné tenni. És akinek sikerült, az eltűnt ebből a világból, egy másikba, egy üresbe. Egy örökké tartóba.

Persze végigálmodva sokkal izgalmasabb volt. Hogyan jönnek rá lépésről lépésre, hogy mi okozza a problémát. Hogyan próbálják minden tiltás ellenére megoldani. Hogyan sikerül végül és a katarzis, hogy a halandó élet összetettsége, a szeretteik hiánya miatt végül mégis visszatérnek a semmiből.

Kisgyerek kétségbeesetten belekiabál a semmibe.
– Apa! Hol vagy?
– …
– Apa! Kivel fogok ezentúl kapura rugdosni a parkban?
– …
– Apa!

Pukk.

– Itt vagyok.
– Jaj, de jó! Mennyit fogunk játszani?
– Végtelent.

Lenyűgöző álom volt.
Néha félek magamtól.

Ki vagy?

A kisbusz vagányan kanyarodott be a turistaház portája elé. Vidám társaság dőlt ki belőle.

– Oké, emberek – emelte fel a kezét Kisfőnök – Kulcsok a recin. Mindenki pakoljon le a szobájába, utána irány a bár! Az első program egy dumaparti lesz.

Az emberek lassan gyülekeztek. László belépett, kért a pultnál egy pohár sört, majd körbenézett. Éva mellett még volt hely. Ledobta magát.

– Sziasztok! – lépett be Moder Átor – Meglepetés! Ez egy irányított beszélgetés lesz. Én leszek a moderátor!

Senki nem vitatkozott.

– Bemutatkozással fogunk kezdeni!
– De Átor, mi a francnak? Ezer éve kollégák vagyunk!
– És? Mindent tudsz mindenkiről?
– Háát…
– Na ugye. Tehát. Mindenki bemutatkozik. De nem ám csak úgy! Egy dolgot mondhattok csak magatokról. De az a legfontosabb legyen! Az az egy dolog, amivel egyértelműen jellemzitek magatokat.

Néma csend.

– Na ugye. Lesz itt kihívás – vigyorgott Átor – Ki kezdi?

– Oké, ne tolongjunk…. Kezdjed te, László!

– László vagyok – állt fel László – Ilyen néven ismernek. Köszönöm.
– De László! – kiabált be Helga – Hát ennél sokkal több vagy!
– Nem. Pont ennyi vagyok. Beszélhetnék órákig és akkor sem tudnám ilyen pontosan elmondani mi vagyok. Ez a szakmám. Ez a hitvallásom. Hogy László vagyok. Hogy _ez a_ László vagyok. Mindenestől.
– Akkor legalább a legfontosabbat!
– Minden fontos. Mert lehet, hogy az a mozdulat, ahogyan rágyújtok, nem egyedi. Lehet, hogy az a mozdulat, ahogyan üdvözlöm a barátaimat, szintén nem egyedi. De a kettő együtt már igen. Ezek így, a sokmillió másikkal együtt fontosak, hiszen ezekből áll László, aki vagyok. Egyedi és megismételhetetlen.
– Meg egy kicsit nagyképű – fűzte hozzá Éva.
– Lehet. De ez már a te véleményed.

A hallgatóság mérlegelt. Átor hümmögött. Aztán mosolyt erőltetett magára.

– Ki a következő? Pista?

– Nos, miután László megölte a játékot, túl sokat nem tudok mondani – vonta meg a vállát Pista – Talán annyit, hogy ti mind különbözőek vagytok. Én nem.
– Pablo, genial! – kiáltott fel László.
– Picasso!
– Brian!
– Pontosan. Pacsi!

Mindketten vigyorogva néztek Átor fancsali képére.

– Menjünk tovább – szedte össze magát a hapsi – Helga?
– Hát, izé. Én nem tudok szárnyalni veletek. Én sajnos normális vagyok. Ennyi.

– Oké – sóhajtott fáradtan Átor – Akkor a továbbiakban csak igyunk.

Spinóza

László a haverjaival sörözött. Élénk vitába keveredtek.

– Igen, hiszek Istenben – egyezett bele László – De nem a tiédben.
– Miért, milyen az enyém? – kérdezte Pista.
– Azt majd elmondod te. Én Istent egy olyan élőlénynek tekintem, akinek mi, vagy a bolygóink, vagy a galaxisaink egyszerűen csak a sejtjei vagyunk. Mi alkotjuk, általunk létezik, de a szándékai, a gondolatai számunkra értelmezhetetlenek, hiszen más dimenziókban gondolkodik.
– Hülyeség – legyintett Pista – Isten… minden. Te csak kihasítasz a mindenből egy nagy, elismerem óriásan nagy egységet, és ezt nevezed Istennek. De mi van afölött?
– Egy újabb Isten, nyilván.
– Na, ez a hülyeség. Mint mondtam, Isten… az minden. Érted? Isten az, aki legeslegfelülről néz rá erre az egészre. Alatta csak a részei vannak.
– Legeslegfelül? Honnan tudod, hogy van olyan?
– Miért ne lenne?
– Nagyokos. Rajzolj egy kört. Hol van a kör vége?
– Ez meg hogyan jön ide? Vedd tudomásul, hogy Isten a teljes, a végtelen minden és másként, illetve más módon, mint Isten a dolgokat létrehozta, létre nem hozhatta azokat.
– Hehe. Spinóza.
– Bazdmeg – vigyorodott el Pista.
– Erre igyunk! – vigyorgott vissza László.

Ittak. Majd hallgattak.

– Hé, ez mi volt? – érdeklődött Béla.
– Mármint, mi? – nézett rá László.
– Hát az, hogy éppen kezdett érdekes lenni a vitátok, amikor hirtelen abbahagytátok.
– 16 – jelentette ki határozottan László.
– Mi van?!
– Oké. Elmesélek egy viccet.

Egy embert elfogtak és munkatáborba küldték. Első nap ki is vezették a többiekkel a kőfejtőbe és kezébe nyomtak egy csákányt. Püfölte ő is a követ, a többiekkel együtt. Egyszer csak az egyik rab megállt és bekiabálta: – Öt!
Harsány röhögés követte. Hamarosan egy másik rab kiáltotta el magát: – Tizenhat!
Még hangosabb röhögés jött. És ez így ment tovább, mindenki mondott egy számot és mindenki röhögött. Végül már csak az új fiú maradt. Kínjában ő is bekiabált: – Hetvenkilenc!
Néma csend fogadta.
– Miért nem nevettek? – érdeklődött.
– Mondjad!
– Mit?
– Ja, te nem tudod? Figyelj, mi itt vicceket szoktunk mesélni egymásnak, hogy jobban menjen a munka. Csak hát nem tudunk olyan sokat, aztán mindig ugyanazokat a vicceket mondtuk. Végül mindegyiket megjelöltük egy számmal, onnantól elég volt csak a számot bemondani. Most pedig te jössz, meséld el, melyik a hetvenkilences!

– Nem nevettem – nézett rá szemrehányóan Béla.
– De érted, nem? Amikor azt mondtam, hogy Spinóza, akkor gyakorlatilag egy számot mondtam. Mindenki tudja, miket írt Spinóza, nem kell végigmondani az egészet.
– Háát, izé – húzta el a száját Béla – Én hagytam volna neki kifejteni. Akárhogy is nézem, te tulajdonképpen szemét voltál, nem engedted, hogy a többiek előtt bontsa ki a gondolatait.
– Felőlem kibonthatja. Sőt, ahogy ismerem, ki is fogja. Ez a közjáték pusztán arra volt jó, hogy jelezzem, a társaságból legalább egy ember tisztában van azzal, hogy nem a saját gondolatait mondja. Azaz nem az okosságáért fogjuk a végén megtapsolni, hanem a műveltségéért.
– Meg arra volt jó, hogy magadat is előtérbe told – vetette közbe Pista.
– Nyilván – bólintott László – Hiszen vitatkoztunk. Az pedig egyszerre pozícióharc és az érvek harca. Ha hagyom neked végigmondani, akkor veszítek.
– Így viszont beeelőztél. Ha végigmondom, akkor is maximum csak döntetlenre tudom kihozni a meccset. És mindezt pusztán annyival érted el, hogy időben kimondtál egy nevet.
– Pusztán? Ne bolondozz. Végig kellett gondolnom, az első mondataidból, hogy hová akarod kivezetni a gondolatsort, majd be kellett azonosítanom, hogy ez bizony Spinóza. Ez neked ‘pusztán’? Ez egy intellektuális teljesítmény, nem is kicsi.
– Na, Pista, mondjad már! Tűkön ülünk – türelmetlenkedett Béla.
– Mondom, de egy feltétellel. Ha László megigéri, hogy nem szól bele. Nem tesz hozzá semmit. Nem módosít rajta semmit. Meg sem szólal. Megigéred?
– Úttörő becsületszavamra – vigyorgott László.
– Nos, az úgy volt – kezdett bele Pista – Hogy élt egyszer egy ember, akinek meg volt csavarodva egy kicsit az orra. Ezt akkoriban úgy mondták, hogy spin van a nózijában, ebből kapta a gúnynevét is, hogy Spinóza. Aztán egyszer a haverjával éppen a folyóparton horgásztak, amikor Spinózának el kellett mennie pisilni. Bement a fák közé, de nem vette észre, hogy a földbe be van ásva egy bádoghordó, aztán beleesett. Kiabálni kezdett a haverjának, hogy mentse ki. Az meg nagy bátran bement a fák közé és elkezdte kiabálni a haverja nevét, hogy ‘Spin…Ach!’, amikor is beleesett egy másik bádoghordóba. Balszerencséjükre éppen a folyóparton verekedett a két ősi ellenség, Popeye és Bluto, Popeye pedig nagyon vesztésre állt, így amikor meghallotta, hogy ‘Spinach’, gyorsan berohant a fák közé, összeroppantotta a bádoghordót és lenyelte azt a szerencsétlen Spinózát. Így ért véget egy ígéretes karrier.

László eleinte igyekezett uralkodni magán, komolyan nézett, majd eltakarta a száját, aztán lehajtotta a fejét és az asztallapot bámulta, végül nem bírta tovább, felállt és elment. A társaság elhallgatott. Azért… ez elég durva sértés.
László pár perc múlva visszatért. Két korsó sörrel a kezében.
– Tessék, ez a tiéd – adta oda az egyiket Pistának – Zseniális voltál! Legyőztél.
Egymásra nevettek. Harsány koccintás a sörrel.

– Na jó, de velünk mi lesz? – méltatlankodott Béla.
– Ti így jártatok – vont vállat László – Kénytelenek vagytok elfogadni, hogy ez volt Spinóza.
– Fuck. Akkor mehetek olvasni.
– Spinózát?
– A francot. Popeye-t.

Az érzelemrögzítő

A festő a koszos, szűk utcában sétált, amikor intett neki egy férfi. Fiatal férfi volt, majdhogynem még kamasz, halványbarna ballonkabátban és svájci sapkában. A festő bólintott és szétpakolta a felszerelését. Bekapcsolta a magnószerű készüléket.

– Akkor kezdjük – jegyezte meg a férfi felé – Idézd fel az érzést!

Az nekidőlt a falnak és behunyta a szemét. A festő egy ideig felfelé nézett, koncentrált, majd vadul festeni kezdett, miközben dúdolgatott. Tengerparti képet festett, néhány korhadt halászcsónakkal a parton. Amikor végzett, a palettán minden festékbe alaposan belemártotta a legvastagabb ecsetét, egy kicsit meglóbálta, majd nagy lendülettel a magasba rántotta, úgy, hogy az összes festék felrepült róla a levegőbe. Az esőként visszahulló festékből egy pillanatra egy nő alakja formálódott ki.

A férfira pislantott.
– Igen, ő az – bólintott a férfi.
– Akkor sok szerencsét – válaszolta a festő, miközben kikapcsolta a magnót.

A ballonkabátos srác boldogan elsietett a képpel, a festő pedig szótlanul meredt egy vászondarabkára. A festmény sarka a kezében maradt: egy, a parton vergődő halat ábrázolt.

A fellelkesült férfi besietett egy házba, felment a lépcsőn. Becsöngetett egy lakásba. A lány nyitott ajtót. Egymásra mosolyogtak. A férfi átadta a képet. A lány egy ideig gyönyörködve nézte, majd elszomorodott és visszadta a képet. Szótlanul becsukta az ajtót. A férfi sokáig állt némán az ajtó előtt, majd lehajtotta a fejét és elindult lefelé.

A festő egy ideig álldogált az utcán, utána zavartan megrázta a fejét és folytatta az útját. Időnként elő-elővette a vászondarabkát. A hal nagyon vergődött.
Este nehezen aludt el. Végül fogta a festménydarabkát és felszúrta az ágyával szemben. Ettől nyugodtabb lett, de az álom még mindig elkerülte. Aztán hajnalban, amikor már a pékek lármázása sürgette felkelni a napot és elkezdtek dudálni az első autók, ekkor jött csak álom a szemére.

Reggel első pillantása a festménydarabkára esett. Újra elkapta egy fura érzés. Meghallgatta magnóján a felvételt. Nem, ez nem neki szólt. De… volt valami ismeretlen, bizsergető felhangja az egésznek. Olyan, amilyent eddig soha nem tapasztalt. Vergődik a hal? Nem szokványos, semmiképpen nem az.

Innentől minden reggele azzal kezdődött, hogy alaposan megnézte azt a halat. Végül, maga sem értette miért, de elsírta magát.

Meg kell találnia azt a lányt. Itt valami van.

Járta a várost. Ahogy szokta. Hiszen az volt a dolga, hogy egyedi tehetségével rögzítse mások érzelmeit és valami kézzelfogható módon oda is adja nekik. Hol festményként, hol zeneként.

Aztán egy parkban, a szökőkút előtt összetalálkoztak. A festő szó nélkül átnyújtotta a vászondarabot. A lány elmosolyodott és csókot lehelt rá.

– Tudja, minden nap megfordulok ebben a parkban. Csak idő kérdése volt, mikor találkozunk.
– Nem, nem tudtam. Csak reméltem.

Egymásra néztek. A férfi közelebb húzódott. Aztán átölelte a lányt, aki csak mosolygott. Megcsókolta. Egy örökkévalóságig tartott.

– Vegye elő azt a csodálatos masinériáját! – javasolta a lány, amikor kibontakoztak az ölelésből.

A festő kirakta a felszerelését, majd elindította a magnetofont. Gyors, ügyes kezekkel festett két képet, miközben vidáman dudorászott. Mind a két képen egy-egy halászcsónak lebegett a nyílt tengeren, de már nem korhadtan, hanem teljesen épen. Mindkettőben egy-egy ráncos arcú halász mosolygott elégedetten, a felkelő nappal egyetemben.

Elégedetten dőlt hátra.

Majd mindketten fogták a festményüket, egymásra néztek, hosszan, aztán a lány bólintott, a festő is bólintott… és elfordultak egymástól. És elmentek.

Mindketten pontosan tudták, hogy ezt a gyönyörűséges érzést csak így tudják megőrizni az örökkévalóságig.

Az az ősember

Már megint kezd hűvös lenni. Igen, tudom, ez a világ rendje, de ugyan, ne kelljen már örülnöm neki. Amikor deres a szalma a barlang mélyében, amikor látszik a leheletem ébredéskor, az mindig olyan lehangoló.
Lerúgtam magamról a tigrisbőrt. Igen, ez a takaróm. Írigykedsz, mi? Nos, egyrészt magam ejtettem el a dögöt, másfelől meg csak én lennék a törzs főnöke, jár nekem.
Felálltam, nyújtózkodtam egyet, ásítottam is egy nagyot, mely ordas büfőgésbe torkollt, a végét pedig egy szaftosan recsegő fingással zártam le. Hogy tudják a népek, a főnök felébredt.
Rohantak is kifelé a barlangból.
Kiballagtam. Zoé a tűzzel kínlódott. Megsuhintottam, éppen csak annyira, hogy érezze a neheztelésemet. Már rég készen kellett volna lennie a teámmal. A friss, forró tea helyett maradt a törzs vizitálása. Tudom, nem szeretik, de én sem. És ha nekem fáj, akkor fájjon nekik is. Naná, amilyen marhákkal vagyok körülvéve, mindegyik elcseszett valamit. Ogg megfüstölte a húst, de elfelejtette besózni előtte. Fenéken billentettem.
– Ogg! – nyüszített fel.
– Elbasztad!
– Ogg!?
– E.l.b.a.s.z.t.a.d!
– Ogg?
– Á, hülye vagy, az is maradsz.
Egyszerűen elképesztő, mennyi retardált idiótával vagyok körülvéve. De még így is messze ők a legjobbak azok közül, akik életben maradtak. Meg hát, bármennyire is hülyék, de jóindulatúak mind. Végül is, működik a törzs. De hogy mi lesz velük nélkülem… bele sem merek gondolni.

Aztán csak elkészült a tea. Rágcsáltunk hozzá tegnapról maradt vaddisznócsontokat. Nem volt túl jó reggel, de nem mutattam. Ha a vezér jól érzi magát, akkor az egész törzs jól érzi magát. A végén még nevetgéltek is.

Utána megbeszéltük a napot. Kiálltam eléjük és szóval, meg mutogatással leadtam, mi a terv. A domb mögött tegnap antilopnyomokat láttunk, lehet, hogy beindul a vonulás. Mindenképpen lesben kell állni. A nők továbbra is gyűjtögetnek. A férfiak, akik nem állnak lesben, kísérik őket és védik az állatoktól. Jó esetben ebből is lehet valami husi.
Kemény élet, de működik. Igazából még csak panaszra sincs okunk, elvagyunk.

~oOo~

– Erg, valami baj van.
– Mire gondolsz, Morg?
– Már közel járunk a tanulmányozandó bolygóhoz. És nincs semmi rádiójel.
– Fura. Akkorát ugrottak volna előre, hogy elhagyták a rádiós kommunikációt?
– Vagy hátra.

~oOo~

És igen, tényleg beindult az antilopok vonulása. Elszalasztottam Uggh-ot, hogy hozza el a csajoktól a harcosokat. Erős napunk lesz itt. Ügyes csapdát raktam össze. Kevés antilop fog megmenekülni. Jöttek is, mi pedig vadásztunk. Mit vadásztunk? Mészároltunk.
Kaja.
Nagyon sok kaja.

Aztán… aztán jött egy fényes villanás, az antilopok pedig szanaszét szaladtak.

~oOo~

– Morg, mit mutatnak a műszerek?
– Minden rendben. Ráadásul éppen történnek is dolgok a közelben.
– Mik?
– Bennszülöttek. Ha jól sejtem, vadásznak.
– Micsoda? Morg, ne szivass.
– Menj ki, aztán nézd meg.

Lenyílt az ajtó. Erg sétált ki rajta. Mögötte Morg.
Ismerős látvány fogadta őket.
– Mintha az Orkh-on lennénk – szólt hátra Erg.
– Igen. Meglepően élhető bolygó – helyeselt Morg.

A liget szélén antilopok tetemei feküdtek. De embert nem láttak.

– Morg?
– Várjunk.

Aztán elősétált egy erőteljes férfi, kőbaltával a kezében. Dacosan megállt az űrhajóval szemben. Felemelte a baltáját és a hajóra mutatott. Majd határozottan jelezte, hogy az idegenek tűnjenek el.

– Morg, analízis!
– Fura. Mindegyik bennszülött a fák között nyüszít. Ez meg előjött, szemmel láthatóan nem fél, sőt, hazaküld minket.
– Tudsz vele beszélni?
– Hát, ha a gtrans ennyi szóból megérti a nyelvüket… próbálj mondani, vagy mutatni valamit!

Erg hosszasan magyarázni kezdett. A férfi dühösen toppantott, majd válaszolt valamit. Erg folytatta. A férfi még dühösebb lett
– Folytassam? – kérdezte Erg.
– Igen, mindjárt meglesz.

Erg folytatta.

– Megvan?
– Igen. A fordítóprogram szerint azt mondja, hogy éljél házas életet az erre különösen fogékony anyáddal.
– Remek. Megvan a kommunikáció.

Mindketten mosolyogva néztek a prémekbe burkolt emberre. Az ugyan nem értette, de egy kicsit ellazult.

– Morg, mi a következő lépés?
– Várunk.
– Oké.
– Zavarja főnök, ha rágyújtok?
– Tőlem…

Morg előhúzott egy szivarkát és rápöffentett.

Olyasmi történt, amire senki nem számított. Az ősember szemmel láthatóan izgalomba jött, eldobta a baltáját, majd fejét fogva ajvékolni kezdett.

– Morg, analízis!
– Hagyjál már, Erg! Nem tudom!
– Csinálj valamit!

Morg előresétált, majd megkínálta az ősembert. Akinek egyből felvidult az arca. Kivett egy szivart, elkérte az öngyújtót, szakértő módon először megpörkölte a szivar talpát, majd csak amikor már eléggé barna lett a szivar vége, akkor szippantott bele, utána még pöfékelés közben rá-rásegített a széleken, míg végül a szivar tökéletesen égett. Az ősember arcán mennyei érzés áradt szét.

– Morg! Analízis!
– Főnök, ilyet még a büdös életben nem láttam!
– Részletesebben!
– Ez a vadember olyan kulturáltan gyújtott rá a szivarra, ahogy a mi társadalmunkban is ritkán szoktak. Még én sem!
– Morg! Ez mit jelent?
– Visszavonulás! Itt valami nem stimmel!

~oOo~

Ez kifejezetten érdekes nap volt. Először is vadásztunk egy csomó antilopot. Jó ideig van kajánk. Aztán leszállt egy űrhajó, kisétált belőle két aranygatyás és az egyik megkínált szivarral. Ezer éve a legjobb nap.

~oOo~

– Morg, mire gondoltál?
– Itt valami nem stimmel, Erg. Őskori körülmények egy olyan bolygón, melynek már fejlettebbnek kellene lennie. A benszülöttek primitív módon vadásznak. De a vezetőjük pontosan tudja, hogyan kell egy szivart meggyújtani. Itt valami súlyos rejtély van.
– Javaslat?
– Menjünk le. Beszélgessünk el a főnökkel.

Újból nyílt az ajtó. Lesétáltak.
Sehol senki.
Aztán elősétált a főnök. Félreérthetetlenül jelezte, hogy füstölne egyet.
Morg megkínálta.
Az ősember arcán szétáradt a boldogság. Szivarral a szájában leült a gyér gyepre. Kezével jelezte, hogy mondjátok, gézáim, a figyelmem a tiétek.
Morg hosszú bevezetővel kezdte. Az ősember pöfékelt, majd morgott valamit.
– Mit mond? – kérdezte Erg.
– Azt, hogy bullshit – fordította zavartan Morg.
– Oké, legyél konkrétabb!

Morgot megszállta valami őrület, felállt, felvett egy fadarabot és felkarcolta a homokba a hidrogén atommodelljét. Az ősember nézte, szippantott egyet, szakértő módra kifújta, majd elkérte a botot és a hidrogén modellt kiegészítette s2p6-ra. És hogy ne legyen semmi kétség, felrajzolta a metán 3D modelljét.
Morg és Erg egyszerre ugrottak talpra. Pánikrohamban futottak vissza az űrhajóra.

~oOo~

Egy újabb remek nap. Egy újabb szivar. Mit tartogathat még számomra az élet?

~oOo~

– Morg, mit gondolsz?
– Erg, legszívesebben berúgnék, mint az állat!
– Engedélyezve. De _most_ mire gondolsz?
– Ez rohadtul nem stimmel. A pasi kőbaltával vadászik, a törzsével együtt. A szenzorok szerint nincs jelentős élet a bolygón. Totál primitivizmus.
– Ja.
– Erre az a primitív törzsfőnök felrajzol egy s2p6 orbitot, mellérakva a metán struktúráját.
– Ja.
– Miután ínyenc módra meggyújtott egy szivart.
– Ja.
– Óvatosan félrerakva a kőbaltáját. Őrület!
– Egyetértek. Mit csináljunk?
– Főnök, mit szólna hozzá, ha ezt a törzsfőt hazavinnénk?
– Meredek.
– Ja. De a rejtély kulcsa benne van. Otthon pedig lenne időnk kifaggatni.
– Oké. Hogyan tervezed?
– Szivar.

~oOo~

De még erre sem volt szükség. Amikor a két űrlény lesétált és elmutogatták a törzsfőnöknek, hogy szeretnék, ha velük jönne, a pacák bólintott. Magyarázott valamit a törzs tagjainak, egyre csökkenő lelkesedéssel, majd végül legyintett egyet és hanyagul felsétált az űrhajó lépcsőjén. Erg és Morg alig hittek a szemüknek.

~oOo~

El sem hiszem. Semmi antilopvadászat. Semmi bogyógyűjtögetés. Semmi fagyos alvás. És szivar, amennyi belefér. Nagyon kegyes istenem van.
Azok a lúzerek meg, ott lent… hát, dolgozzon a természetes kiválasztódás.

~oOo~

Az űrhajó megérkezett. Jó előre leadták a jelentésüket és finoman szólva is intenzív érdeklődés fogadta az expedíciót. A média különösen tolakodó volt: minél előbb szerették volna bemutatni a primitív, de rejtélyes ősembert.
Az akadémia természetesen befeszült. Először ők. Meg hát ez egy titkosított expedíció volt. De valahogy kiszivárgott az a metán modell, és egyszerűen nem lehetett eltusolni az ügyet.
Végül a stylist-ok elkapták a fazont. Kicsit lenyírták a szakállát – nem túl nagyon, mert az rontotta volna a hitelességét – öltönybe bújtatták, majd valakinek eszébe jutott, hogy ez pont a szenzációt ölné meg, szóval összeraktak neki valami leopárdprémes öltönyt. A fazont nem zavarta a cécó, higgadtan tűrte a sokadik sminkelést is. Mintha már átélt volna ilyesmit.
Végül kiállt a színpadra. Elmosolyodott. A reflektorok megcsillantak a fogsorán. Kezével a közönséget buzdítva besétált a színpad közepére. Megvárta, míg elcsitul a taps. Majd odasétált a sarokban lévő flipcharthoz és rajzolni kezdett. Felrajzolta az urán izotópjait. Döbbent csend telepedett a nézőtérre. Felrajzolta az atomhasítás folyamatát. A csendet vágni lehetett volna. Megállt, a nézőtérre nézett. Majd felrajzolta a Föld sematikus képét, fölérajzolt egy gombafelhőt… várt egy kicsit, majd meghajolt és kisétált a színpadról.
Felrobbant a média. Hirtelen mindenki megértette a távoli bolygó, a távoli fejlett civilizáció tragédiáját.

~oOo~

Ezek itt teljesen rendes népek. Már tudok beszélgetni néhánnyal közülük, de szinte nem is kell, megértjük egymást anélkül is. Az utcán… hát ezt el sem hiszem. Szeretnek, rajonganak értem. Akárhová megyek, a nyakamba borulnak, meghívnak erre-arra, úgy viselkednek, mintha valami nagyon nagy dologgal tartoznának nekem. Tényleg nagyon rendes népek.

Az akadémiától kaptam állást. Azt mondták, hogy én vagyok az egyetlen lény az általuk ismert univerzumban, aki túlélte egy bolygó, egy civilizáció megsemmisülését. A tapasztalataim megfizethetetlenek.

És most újra kutathatok. Ahogy telnek a napok, úgy jönnek vissza a reflexek. Igen, szerencsére alig felejtettem. A nukleáris folyamatokkal nincs semmi baj, egy kicsit még elmaradottabbak is, mint mi voltunk. Könnyű nekik újat mutatni.
A társadalmuk viszont… na az egy szar. Eleve itt van ez a két fül/három fül megosztottság, nem is beszélve az egyfülű, illetve fülnélküli kisebbségről. Meg az a sok nélkülözés, nyomor. Meg az a három szembenálló állam. Komolyan, mintha a Földet látnám száz évvel ezelőtt.

~oOo~

Hamar túlnőttem magamat az itteni tudósokon. Valahogy… olyan naívak.
A jelenlegi kormányzat rávett egy meglehetősen kockázatos akcióra. Igen, tudom. A Földön befuccsolt. De miért kellene itt is? Ott belementünk.
Egyszer csak sikerülnie kell.