Maus Tod

Lászlót érdekes beszélgetésre hívták. Egy politikus behívta a pártközpontba. Hogy megvitasson vele dolgokat. Természetesen felkészült. Órákig próbált meggyőzni egy kaktuszt, hogy ne szúrjon és egy picit mintha puhultak is volna a tüskéi. Mármint a kaktusznak.

A politikus már a recepción várta.
– Á, László!
– Ó, a Politikus!

Felmentek a tárgyalóba.

– Szóval Ön azt mondta a legutóbbi vitánkban, hogy abszolút felesleges az egész vitatkozás, az ország teljes internetét lehallgatják és manipulálják? – kérdezte a Politikus.
– Pontosan.
– Nem gondolja, hogy ez egy nagyon erős kifejezés? Hogy ez egy erősen izzadtságszagú összeesküvés-elmélet?
– Nem.
– És ezt mire alapozza?
– Én építettem ki.
– Pardon?
– Informatikus vagyok. A legutóbbi munkám ennek a rendszernek a kiépítése volt.
– Mii!!?
– Tudja, a szokásos. Sniffer alkalmazások a fontos csomópontokba. A kormány kulcsával bridzseljük a https kapcsolatokat. A többi már csak tárkapacitás kérdése és adatbányászási probléma. Egy csomó szorgalmas és hasznos hülyével facebook kommandót üzemeltetünk. Ugyanezek a szerencsétlenek filléres órabérért fröcsögnek ellenzéki blogokban. Gondolta volna, hogy van közöttük olyan is, aki ingyen csinálja? Az egész csak szervezés kérdése. Tudni kell, mit akarnak, tudni, hová kell küldeni az idiótákból álló hadsereget. A maximum egymondatos üzenetet meg a propagandaosztály szállítja. Rutinmunka.
– Nem. Nem mondja!
– Izé. Maga nem politikus?
– De. De nem ez a fajta.
– Aha. Akkor nem politikus.
– Hogy lehet ennyire cinikus!
– Én? Maga nevezi magát politikusnak.
– Jézusom. Mégis, milyen világot képzel el maga?
– Hát, ennél jobbat. De csak ilyen van. Minden másik elfogyott.
– Nem akarom elhinni.
– Akkor végképp menjen el répát kapálni. Mégis, mire számított?
– Jót akartam. Igazságosabb elosztásokat. Az oligarchák megfékezését. Persze, lopnak. De szerettem volna, ha több jut az oktatásba és az egészségügybe. Csak pár százalékkal kellene kevesebbet lopniuk és minden rendben lenne. Szerettem volna lokális ügyekkel is foglalkozni. A központi csatározások miatt a végeken nagyon el lettek hanyagolva a dolgok. Szerettem volna számon kérni a kormány igéreteit. Kevesebb propagandát. Több kormányzást.
– Maga hülye. Maga romantikus hülye. Ennek jelenleg semmi realitása sincs.
– De hát akkor mit lehet csinálni?
– Elmenekülni a belső világba. Ez a külső, ez velejéig romlott. Hányinger. De ez adja a pénzt az életbenmaradáshoz. Az ember nyel egy nagyot és csinálja. De élni már odabent él. Hazamegy. Felteszi a fülest. Izgalmas zenét hallgat. Csutka hangerőn. Behunyja a szemét. Gondolatai méhecskeként szökkennek szellemének virágszirmain. Nem létezik. Nem eszik. Nem iszik. Levegőt is alig vesz. Csak zene. És színtiszta gondolkodás. Abból is az absztrakt fajta. A külvilág meg bassza meg magát.
– Maga egy rohadék individualista!
– Lehet. De megtaláltam a boldogságomat ebben a nyomorult világban.
– De ezt csak maga mondja!
– A magam számára én vagyok az egyedüli, a legfontosabb létező! Mi az, hogy csak?!

A politikus maga elé nézett.

– Hát, jó – sóhajtott fel – Erre mit mond?
És előhúzott egy pisztolyt.

László nem szólt semmit.

– A maga számára maga a legfontosabb, az egyedüli létező. Én pedig le fogom magát lőni. Erről mi a véleménye?

László elkezdte kigombolni az ingét.

– Hé! Mit csinál?

László nem szólt semmit. Akkurátusan széthúzta mellkasán az inget. Eligazgatta a gallérját.
– Jó lesz? – kérdezte.
– Maga… maga mit csinál?
– Elrendezem, hogy véletlenül se hibázhassa el. Tudja, van olyan, amikor a golyó elakad egy gombban.
– De… de!
– Mit hebeg? El sem tudja képzelni, mennyire elegem van már ebből a világból. Maga szerint én élvezem ezt az életet? Hát, nem. Legyen kedves, lőjön ide. Ide, a bal mellbimbóm fölé. Csak gyors legyen. És már végeztünk is.

A politikus döbbenten nézett, hol Lászlóra, hol a pisztolyra. Végül egy hirtelen mozdulattal főbelőtte magát.

– Na, bazdmeg – morogta László – Te is rögtön a legkönnyebb megoldást választottad.

Felvette a telefont. 112.
– Halló?
– Halló! Miről van szó?
– Van mellettem egy hulla.
– Jézus!
– Nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem így hívják.
– Pardon?
– Egy ember főbelőtte magát mellettem. Küldjenek ide mindenféle embereket. Rendőrt, orvost, tűzoltót. Vadakat terelő juhászt.
– Most viccel?
– Nem. László vagyok. X utca Y szám. Pártközpont. A recepción fogom várni magukat.
– Rohanunk.

László odasétált a recepciós pulthoz.
– Jó napot kivánok!
– Jó napot kivánok.
– Az egyik tárgyalóban volt találkozóm az egyik kollégájával.
– Igen?
– Van egy kis probléma.
– Igen?
– Az illető főbelőtte magát.

A recepciós sápadtan belecsúszott a székébe.
– Mimimimi?
– A 302-es tárgyalóban van egy halott ember. Bezártam az ajtót. Kihívtam a rendőröket. A maga dolga csak az, hogy beengedje őket. Világos?
– Jézusmáriaszentjózsef.

László leült a társalgóba. Felvett egy újságot az asztalról. A koronavírus ma is kiirtotta a fél világot.
– Helyes – bólintott.
Egy ideges, apró termetű emberke jelent meg mellette.
– Mit mondott? – szegezte rá az ujját.
– Pardon?
– A recepciós azt mondta, hogy nagy baj van. És keressem magát.
– Így van. A Politikus fejbelőtte magát a 302-es tárgyalóban.
– Jézus!
– Nem. Nekem nem ezt a nevet mondta.
– Hülye!
– Ezt sem.
– Istenem! – temette arcát a tenyerébe a férfi – Ekkora botrány!
– Tegye túl magát rajta.
– Maga lőtte le?
– Miből gondolja?
– Mert úgy néz ki.
– Ja, az más. Akkor lehet.
– Tényleg maga volt?
– Nem.
– Mivel tudja bizonyítani?
– Magának? Semmivel.
– Aha!
– Nézze, mindjárt itt lesznek a rendőrök. Bemennek a szobába. Rögzítik a nyomokat. Majd elindítják a nyomozást. Ők. Nem maga. Világos?
– Erőszakkal nálam semmire sem megy! – húzta el az orrát a kis ember és átült egy másik székhez.

Pár perc múlva berobogott egy kék egyenruhás férfi. Közvetlenül mögötte egy fehérköpenyes.
László intett nekik. Bólintottak. Innentől együtt futotttak tovább. A kis ember mögöttük loholt.

– Ez az a szoba, ahol a halott van? – érdeklődött a rendőr a 302-es szoba előtt.
– Ez az a szoba, ahol egy halott volt, amikor kijöttem belőle – emelte fel pontosításként a mutatóujját László.
– Azannya! Maga mindig ilyen precíz?
– Matematikusként végeztem.
– Akkor gondolom tudja, hogy a hulla tartózkodási valószínűségi függvényének az integrálja mennyi?
– A szoba egyik falától a másikig pontosan egy.
– Korrekt.

Így is volt. A Politikus enyhén szagló hullája még mindig ott feküdt, félig a széken, félig a padlón.

– Lát valami életjelet rajta? – kérdezte a rendőr a mentőorvost.
– Igen. A füle tövében már határozottan életrekeltek mindenféle anaerob gombák.
– Annak van ilyen szaga?
– Lehet. De a pontos válaszhoz többnapnyi boncolásra van szükségem.
– Értem. Vigye.

Kisétáltak a szobából.
– Kihallgathatom magát? – fordult Lászlóhoz a rendőr.
– Már vártam a kérdését.
– Jó. Akkor egy keresztkérdéssel kezdem. Mi történt?
– Politikai vitával indult.
– Aha.
– Aztán létfilozófiai vita lett belőle.
– Aha.
– És főbelőtte magát.
– Micsoda?
– Tudja, tulajdonképpen az történt, hogy érzékeltettem vele, hogy én, aki a világegyetem legnagyobb értékének magamat tartom, szó nélkül odadobtam neki az egészet, amikor le akart lőni. Mert lehet, hogy ez nekem mindenekfeletti érték, de a világ szempontjából semmi. Sőt, még annál is kevesebb. A semmi semmijének a tízmilliomodik része. Értéktelen. Eldobható. Jelentéktelen.
– És?
– Szerintem egy végzetes pillanatban ő is megértette az üzenetemet. Hogy ő is ugyanilyen jelentéktelen senki. És inkább magát lőtte le.
– Jaj.
– Mi a baj?
– Ez egy filozófiai gyilkosság. A legrosszabb.
– Miért?
– Össze fog ülni odabent a filozófiai tanács.
– És?
– El tudja képzelni, milyen az, amikor az egzisztencialista rendőr alapszervezet összecsap a neoplatonista kammerádok gótikus alapszervezetével? És ez még csak a bemelegítés lesz.
– Bemehetnék hallgatózni?
– Kuss. Maga egy rohadt perverz.
– Parancs, értettem.

László lesétált a lépcsőn. Senki nem tartóztatta fel. Benézett a recepciós pult mögé. A recepciós a sarokban rágta a körmét. Vele szemben az aprócska ember.
– Hogyhogy? – nézett Lászlóra.
– Mit hogyhogy?
– Egyszerűen csak elengedik?
– Persze. Nem csináltam semmit.
– Nem csinált semmit. Nem csinált semmit! Nem ég le a bőr képéről?
– Már miért?
– Lelőtte azt a jó embert! Az magától soha nem lett volna képes erre!
– Hát… jól összekapta magát. és megcsinálta.
– Mondja csak, mondja. De Isten előtt semmi nem marad titokban, majd jól megbünteti magát!
– Isten… Isten… várjon… az a fehér szakállas krapek, aki nem létezik?
– Áááá…. takarodjon!

László kisétált az épület elé. Felnézett az égre. Még csak délelőtt tíz volt.
– Hosszú lesz ez a nap – mormolta, majd felszállt a villamosra.

Így megy ez

L bement a kocsmába, odatámaszkodott a pulthoz, közvetlenül P mellett.
– Te mi a kurva anyádért álltál ilyen közel hozzám? – érdeklődött P.
– Mit mondtál az anyámra?
– Mivamivamiva?
Kimentek a kocsma elé. L-t nagyon elverték.

L úgy döntött, hogy ez így nem mehet tovább. Éveken keresztül gyúrt. Végül már pusztán a tekintetével is ketttört egy téglát.
Visszament a kocsmába és alig várta, hogy megint belekössenek. Egy kicsit rá is játszott.
– Mivamivamiva? – bődült fel újra P.
L mosolygott. Kimentek a kocsma elé.
A verekedésnek még nincs vége. De L egyre inkább úgy érzi, hogy lehet, hogy megint el fogják verni.

Végtelen

Ha a világ nem ad munkát
Én adok munkát a világnak

Ritkán szoktam álmokat leírni. De ez most engem is meglepett.

Az elméletileg végtelen pillanatot a valóságban egy hatalmas, de véges értékkel közelítjük. Emiatt van az, hogy az elméletileg halhatlan lét a valóságban halandó lesz.

Tudósok egy csoportja megpróbálta a pillanatot a valóságban is végtelenné tenni. És akinek sikerült, az eltűnt ebből a világból, egy másikba, egy üresbe. Egy örökké tartóba.

Persze végigálmodva sokkal izgalmasabb volt. Hogyan jönnek rá lépésről lépésre, hogy mi okozza a problémát. Hogyan próbálják minden tiltás ellenére megoldani. Hogyan sikerül végül és a katarzis, hogy a halandó élet összetettsége, a szeretteik hiánya miatt végül mégis visszatérnek a semmiből.

Kisgyerek kétségbeesetten belekiabál a semmibe.
– Apa! Hol vagy?
– …
– Apa! Kivel fogok ezentúl kapura rugdosni a parkban?
– …
– Apa!

Pukk.

– Itt vagyok.
– Jaj, de jó! Mennyit fogunk játszani?
– Végtelent.

Lenyűgöző álom volt.
Néha félek magamtól.

Ki vagy?

A kisbusz vagányan kanyarodott be a turistaház portája elé. Vidám társaság dőlt ki belőle.

– Oké, emberek – emelte fel a kezét Kisfőnök – Kulcsok a recin. Mindenki pakoljon le a szobájába, utána irány a bár! Az első program egy dumaparti lesz.

Az emberek lassan gyülekeztek. László belépett, kért a pultnál egy pohár sört, majd körbenézett. Éva mellett még volt hely. Ledobta magát.

– Sziasztok! – lépett be Moder Átor – Meglepetés! Ez egy irányított beszélgetés lesz. Én leszek a moderátor!

Senki nem vitatkozott.

– Bemutatkozással fogunk kezdeni!
– De Átor, mi a francnak? Ezer éve kollégák vagyunk!
– És? Mindent tudsz mindenkiről?
– Háát…
– Na ugye. Tehát. Mindenki bemutatkozik. De nem ám csak úgy! Egy dolgot mondhattok csak magatokról. De az a legfontosabb legyen! Az az egy dolog, amivel egyértelműen jellemzitek magatokat.

Néma csend.

– Na ugye. Lesz itt kihívás – vigyorgott Átor – Ki kezdi?

– Oké, ne tolongjunk…. Kezdjed te, László!

– László vagyok – állt fel László – Ilyen néven ismernek. Köszönöm.
– De László! – kiabált be Helga – Hát ennél sokkal több vagy!
– Nem. Pont ennyi vagyok. Beszélhetnék órákig és akkor sem tudnám ilyen pontosan elmondani mi vagyok. Ez a szakmám. Ez a hitvallásom. Hogy László vagyok. Hogy _ez a_ László vagyok. Mindenestől.
– Akkor legalább a legfontosabbat!
– Minden fontos. Mert lehet, hogy az a mozdulat, ahogyan rágyújtok, nem egyedi. Lehet, hogy az a mozdulat, ahogyan üdvözlöm a barátaimat, szintén nem egyedi. De a kettő együtt már igen. Ezek így, a sokmillió másikkal együtt fontosak, hiszen ezekből áll László, aki vagyok. Egyedi és megismételhetetlen.
– Meg egy kicsit nagyképű – fűzte hozzá Éva.
– Lehet. De ez már a te véleményed.

A hallgatóság mérlegelt. Átor hümmögött. Aztán mosolyt erőltetett magára.

– Ki a következő? Pista?

– Nos, miután László megölte a játékot, túl sokat nem tudok mondani – vonta meg a vállát Pista – Talán annyit, hogy ti mind különbözőek vagytok. Én nem.
– Pablo, genial! – kiáltott fel László.
– Picasso!
– Brian!
– Pontosan. Pacsi!

Mindketten vigyorogva néztek Átor fancsali képére.

– Menjünk tovább – szedte össze magát a hapsi – Helga?
– Hát, izé. Én nem tudok szárnyalni veletek. Én sajnos normális vagyok. Ennyi.

– Oké – sóhajtott fáradtan Átor – Akkor a továbbiakban csak igyunk.

Spinóza

László a haverjaival sörözött. Élénk vitába keveredtek.

– Igen, hiszek Istenben – egyezett bele László – De nem a tiédben.
– Miért, milyen az enyém? – kérdezte Pista.
– Azt majd elmondod te. Én Istent egy olyan élőlénynek tekintem, akinek mi, vagy a bolygóink, vagy a galaxisaink egyszerűen csak a sejtjei vagyunk. Mi alkotjuk, általunk létezik, de a szándékai, a gondolatai számunkra értelmezhetetlenek, hiszen más dimenziókban gondolkodik.
– Hülyeség – legyintett Pista – Isten… minden. Te csak kihasítasz a mindenből egy nagy, elismerem óriásan nagy egységet, és ezt nevezed Istennek. De mi van afölött?
– Egy újabb Isten, nyilván.
– Na, ez a hülyeség. Mint mondtam, Isten… az minden. Érted? Isten az, aki legeslegfelülről néz rá erre az egészre. Alatta csak a részei vannak.
– Legeslegfelül? Honnan tudod, hogy van olyan?
– Miért ne lenne?
– Nagyokos. Rajzolj egy kört. Hol van a kör vége?
– Ez meg hogyan jön ide? Vedd tudomásul, hogy Isten a teljes, a végtelen minden és másként, illetve más módon, mint Isten a dolgokat létrehozta, létre nem hozhatta azokat.
– Hehe. Spinóza.
– Bazdmeg – vigyorodott el Pista.
– Erre igyunk! – vigyorgott vissza László.

Ittak. Majd hallgattak.

– Hé, ez mi volt? – érdeklődött Béla.
– Mármint, mi? – nézett rá László.
– Hát az, hogy éppen kezdett érdekes lenni a vitátok, amikor hirtelen abbahagytátok.
– 16 – jelentette ki határozottan László.
– Mi van?!
– Oké. Elmesélek egy viccet.

Egy embert elfogtak és munkatáborba küldték. Első nap ki is vezették a többiekkel a kőfejtőbe és kezébe nyomtak egy csákányt. Püfölte ő is a követ, a többiekkel együtt. Egyszer csak az egyik rab megállt és bekiabálta: – Öt!
Harsány röhögés követte. Hamarosan egy másik rab kiáltotta el magát: – Tizenhat!
Még hangosabb röhögés jött. És ez így ment tovább, mindenki mondott egy számot és mindenki röhögött. Végül már csak az új fiú maradt. Kínjában ő is bekiabált: – Hetvenkilenc!
Néma csend fogadta.
– Miért nem nevettek? – érdeklődött.
– Mondjad!
– Mit?
– Ja, te nem tudod? Figyelj, mi itt vicceket szoktunk mesélni egymásnak, hogy jobban menjen a munka. Csak hát nem tudunk olyan sokat, aztán mindig ugyanazokat a vicceket mondtuk. Végül mindegyiket megjelöltük egy számmal, onnantól elég volt csak a számot bemondani. Most pedig te jössz, meséld el, melyik a hetvenkilences!

– Nem nevettem – nézett rá szemrehányóan Béla.
– De érted, nem? Amikor azt mondtam, hogy Spinóza, akkor gyakorlatilag egy számot mondtam. Mindenki tudja, miket írt Spinóza, nem kell végigmondani az egészet.
– Háát, izé – húzta el a száját Béla – Én hagytam volna neki kifejteni. Akárhogy is nézem, te tulajdonképpen szemét voltál, nem engedted, hogy a többiek előtt bontsa ki a gondolatait.
– Felőlem kibonthatja. Sőt, ahogy ismerem, ki is fogja. Ez a közjáték pusztán arra volt jó, hogy jelezzem, a társaságból legalább egy ember tisztában van azzal, hogy nem a saját gondolatait mondja. Azaz nem az okosságáért fogjuk a végén megtapsolni, hanem a műveltségéért.
– Meg arra volt jó, hogy magadat is előtérbe told – vetette közbe Pista.
– Nyilván – bólintott László – Hiszen vitatkoztunk. Az pedig egyszerre pozícióharc és az érvek harca. Ha hagyom neked végigmondani, akkor veszítek.
– Így viszont beeelőztél. Ha végigmondom, akkor is maximum csak döntetlenre tudom kihozni a meccset. És mindezt pusztán annyival érted el, hogy időben kimondtál egy nevet.
– Pusztán? Ne bolondozz. Végig kellett gondolnom, az első mondataidból, hogy hová akarod kivezetni a gondolatsort, majd be kellett azonosítanom, hogy ez bizony Spinóza. Ez neked ‘pusztán’? Ez egy intellektuális teljesítmény, nem is kicsi.
– Na, Pista, mondjad már! Tűkön ülünk – türelmetlenkedett Béla.
– Mondom, de egy feltétellel. Ha László megigéri, hogy nem szól bele. Nem tesz hozzá semmit. Nem módosít rajta semmit. Meg sem szólal. Megigéred?
– Úttörő becsületszavamra – vigyorgott László.
– Nos, az úgy volt – kezdett bele Pista – Hogy élt egyszer egy ember, akinek meg volt csavarodva egy kicsit az orra. Ezt akkoriban úgy mondták, hogy spin van a nózijában, ebből kapta a gúnynevét is, hogy Spinóza. Aztán egyszer a haverjával éppen a folyóparton horgásztak, amikor Spinózának el kellett mennie pisilni. Bement a fák közé, de nem vette észre, hogy a földbe be van ásva egy bádoghordó, aztán beleesett. Kiabálni kezdett a haverjának, hogy mentse ki. Az meg nagy bátran bement a fák közé és elkezdte kiabálni a haverja nevét, hogy ‘Spin…Ach!’, amikor is beleesett egy másik bádoghordóba. Balszerencséjükre éppen a folyóparton verekedett a két ősi ellenség, Popeye és Bluto, Popeye pedig nagyon vesztésre állt, így amikor meghallotta, hogy ‘Spinach’, gyorsan berohant a fák közé, összeroppantotta a bádoghordót és lenyelte azt a szerencsétlen Spinózát. Így ért véget egy ígéretes karrier.

László eleinte igyekezett uralkodni magán, komolyan nézett, majd eltakarta a száját, aztán lehajtotta a fejét és az asztallapot bámulta, végül nem bírta tovább, felállt és elment. A társaság elhallgatott. Azért… ez elég durva sértés.
László pár perc múlva visszatért. Két korsó sörrel a kezében.
– Tessék, ez a tiéd – adta oda az egyiket Pistának – Zseniális voltál! Legyőztél.
Egymásra nevettek. Harsány koccintás a sörrel.

– Na jó, de velünk mi lesz? – méltatlankodott Béla.
– Ti így jártatok – vont vállat László – Kénytelenek vagytok elfogadni, hogy ez volt Spinóza.
– Fuck. Akkor mehetek olvasni.
– Spinózát?
– A francot. Popeye-t.