Állásinterjú megszervezésére kértek fel. Nem volt egyszerű feladat, a párt teljes vezetősége közölte, hogy jelen akar lenni. Az egyik nagy mamutuk számára kerestünk titkárnőt, bár nekem sokkal inkább úgy tűnt, hogy egyszerre kell felügyelőnek és ápolónak is lennie. A helyszín – az épület – háttérbe szorulóan elegáns volt, díszes, súlyos bútorok, visszafogott személyzet.

Maga a szoba nem volt túlbonyolítva, egy ágy, egy íróasztal, székek, az asztallal szemben egy kanapé, a falnál egy kétajtós szekrény. A teljes pártvezetőség a kanapén zsúfolódott össze. Nagyon nyomasztó látvány volt. Valószínűleg ez okozta az interjúk sikertelenségét is. Bejött a szerencsétlen pályázó és ott nyomorgott előtte egy kanapén az összes félisten, akiket eddig csak fényképről látott. Meg sem bírtak mukkanni.

– Elvtársak, ez így nem lesz jó – fordultam hozzájuk.
– Miért? – dörzsölte meg a monokliját Trockij – Itt akarunk lenni. Másfelől meg egy olyan embert keresünk, aki nem ijed meg a nagy emberek közelségétől.
– Értem, de ez így hirtelen túl sok. Legyenek kedvesek, másszanak be a szekrénybe.

Lenin és Kalinyin ragaszkodtak ahhoz, hogy maradjanak, Berija morgott egy kicsit, de végül a többi tíz elvtárssal együtt bezsúfolódtak a szekrénybe.

Behívtuk a következő pályázót. Semmi nem változott. Leült a két vezérrel szemben és megkukult.

– Elvtársak, ez még mindig nem jó – tártam szét a kezem – Őnőknek is be kell még mászniuk a szekrénybe.

Kalinyin még be is préselte magát, de Lenin már nem fért be.

– Most mi lesz? – érdeklődött.
– Másszon be az ágy alá – javasoltam.
– Végül is… de akkor csak maga tehet fel kérdéseket!
– Bízzon bennem.

Nagyokat nyögbe bepréselte magát az ágy alá. Behívtam a következő pályázót.

– Üdvözlöm kedves… hogy is hívják? – érdeklődtem.
– Olga – mondta, miközben kezet nyújtott, majd leült.
– Szóval kedves Olga, titkárnőt keresünk egy nagy ember mellé.
– Értem. Mekkora nagy ember?

Megmondtam a nevét.

– Hoppá – pislogott egyet – Ez egy igen megtisztelő feladat.
– Bizony az.
– Hadd kérdezzem meg, az elvtárs ebben a szobában lakik?
– Igen.
– És jól látom, hogy a szőnyegen itt-ott barna foltok vannak?
– Igen.
– A falakon meg itt-ott sárga foltok?
– Igen.
– Hmm. Emlékeim szerint az itt lakó elvtárs már nagyon öreg.
– Pontosan.
– Akkor lehet, hogy nem is titkárnőre van szükségük, hanem ápolóra?
– Mondjuk úgy, hogy felügyelőre. Az épületben dolgoznak ápolók, ha szükség van rá, akkor csak hívja őket.
– Jól emlékszem, hogy az elvtárs meglehetősen nehéz természetű ember?
– Teljesen jól. Pont ez adja a feladat nehézségét. Magának egy olyan embert kell irányítania, aki megszokta, hogy őt senki nem irányíthatja. Senkinek nem volt joga semmiben sem korlátoznia. Csak hát megöregedett és a szellemi frissessége… mondjuk úgy, hogy cserbenhagyta.
– Értem. Tipikus női munka, nem gondolja?
– Abszolút – mosolyodtam el – Csakhogy nem lehet hibáznia. Ha az elvtárs csak egy pillanatra is megérzi, hogy maga irányítja, akkor kivégzőosztag elé küldi, ahogy már megszokta.
– Hoppá! Tényleg?
– Természetesen nem végezzük ki, de el kell tűnnie, azaz ki lesz rúgva.
– Aha – nézett bizonytalanul.
– Hadd kérdezzem meg, milyen előképzettsége van?
– Csökkent értelmű gyerekek iskolájában voltam tíz éven keresztül osztályfőnök.
– Tökéletes. Ha nem haragszik, tesztelgetnék egy kicsit.
– Lássuk.
– Mit csinálna, ha észrevenné, hogy az ágy alatt ottt fekszik Lenin elvtárs?
– Mármint az igazi?
– Nem mindegy? Ránézésre úgysem tudhatja.
– Hát, erre elsőre nem is tudom, mit mondjak…
– És mit csinálna, ha észrevenné, hogy a szekrényben ott nyomorog a teljes pártvezetés?
– Atyavilág, milyen interjúkérdések ezek? Nem tudom. Valószínűleg improvizálnék valamit.
– Oké. Akkor sétáljunk oda az ágyhoz.

Odasétáltunk. Mindketten lehajoltunk és benéztünk az ágy alá. Lenin kényszeredetten mosolygott vissza, csuklóból zavartan integetve.

– Nos? – fordultam Olgához.
– Mit nos? – nézett vissza.
– Mihez kezd Leninnel az ágy alatt?
– Milyen Leninnel?
– Aki az ágy alatt fekszik.
– Nincs ott senki.
– Ne hülyéskedjen, ott van. Mindketten láttuk.
– Akkor vizsgáltassa meg magát, mert az ágy alatt nincs senki.
– Igen? És akkor ehhez mit szól? – rántottam fel a szekrény ajtaját.

A szekrényben ott pislogott bezsúfolódva a teljes pártvezetés, úgy kapaszkodtak a keresztrúdba, mintha villamoson utaznának.

– Mit szólnék? – vonta meg a vállát Olga – Szekrény.
– De ott van benne egy tucatnyi főkommunista!
– Nincs ott senki.
– De van!
– De nincs!

Ekkor esett le. Ez volt az improvizáció. Ha Olga észrevette volna ezeket az embereket, akkor kezdenie kellett volna velük valamit, márpedig ezekkel, ilyen szituációban nem lehetett semmit.

– Ügyes – mosolyodtam el – Köszönöm, hogy eljött. Az interjúnak vége. Majd értesítjük.

A nő elment, Lenin pedig curükkolt kifelé az ágy alól. Felállt, leporolta magát.

– Jó lesz! – közölte.
– Szerintem is – bólintottam.
– Hallja, a munkamódszere elég fura, de úgy tűnik hatékony.
– Köszönöm.
– De már most szólok, legközelebb Sztálin mászik az ágy alá!