Month: April 2016

A nagy király haldoklott. Az ország legjobb orvosai vették körül. Az érsek rendszeresen benézett hozzá és tájékoztatta a trónteremben buzgón imádkozó püspököket, az idegesen fel-alá járkáló főurakat. A tét nem volt kicsi. A király tényleg nagy volt: véres háborúkkal ő vette birtokba a területet, ő alapította meg az országot, ő fogadtatta el a környező országokkal sajátja létezését, ő szervezte meg a közigazgatást, ő hozta létre az egyházi struktúrákat. De ez az egész még nem szilárdult meg: a köznép zúgolódott, nem tetszett nekik az új rendszer, a főurak már most azt lesték, ki lesz, ki lehet az utód (a nagy királynak sajnos nem született fia), a püspökök pedig a hatalmukat félték a lélekben még mindig erősen pogány országban.
Aztán az egyik nap megtörtént. Az éppen mellette lévő orvos felállt és lehajtotta a fejét.
– Elhunyt? – kérdezte az érsek.
– Igen – válaszolta az orvos.
Az érsek átment a trónterembe. Kezével csendet intett, majd közölte a hírt. Megnevezte, melyik főúrra testálta a király végakaratában a hatalmat. A várakozók egyik fele ingerülten csapott a kardjára, majd dühösen elhagyták a termet. Az érsek szomorúan nézett utánuk. Ennyi. Itt van az újabb háború.

~oOo~

Nem lehet azt mondani, hogy az érseket túlzottan meglepte volna a dolgok ilyetén alakulása. Ismerte a saját fajtáját: nyakas, önhitt népség, akik nem fogadnak el senkit maguk fölött, csak az erőből értenek. De talán tehet valamit, hogy a király öröksége fennmaradjon.
Hivatta az egyik speciális orvosát.
– Hivattál, uram – ereszkedett féltérdre az orvos.
– Igen – bólintott az érsek – Úgy hallottam, értesz a balzsamozáshoz.
– Tanultam.
– Nem azt kérdeztem! – csattant fel a főpap – Értesz-e hozzá?
– Bocsáss meg, uram. Igen, értek hozzá.
– Ez mindjárt más – enyhült meg az érsek – Nagyon fontos munkával bízlak meg.
– Igen?
– Nagy királyunkat magához szólította az Örökkévaló. Szeretném, ha bebalzsamoznád a földi porhüvelyét. Hogy fizikai jelenlétében is emlékeztessen minket arra, amit alkotott. Hogy ne pazaroljuk el a ránk bízott örökségét.
– Értem.
– Meg tudod csinálni?
– Meg, de tulajdonképpen lennének problémáim, például…
– Nem érdekelnek a technikai részletek! – csattant fel a főpap – Csináld meg!
– Értettem – hajolt meg az orvos.
– Helyes. Elmehetsz.

~oOo~

Az érseket elfoglalták az ország problémái. Megerősítette a püspökségek rendszerét. Egyenként elbeszélgetett velük. Hogy mennyire fontos a munkájuk, különösen most. A főurak háborúzni fognak és az ellenszegülők fel fogják lázítani a népet. Azt a népet, mely már most is dühös az újra. Azaz rájuk. Minden módon meg kell próbálni lehiggasztani őket. Ha kell, ígérjenek elkárhozást, poklot – de bizonytalanítsák el a jobbágyokat. Az országnak arra van most szüksége, hogy a háború mihamarabb véget érjen, a nép pedig ne vaduljon el teljesen.

Majdhogynem el is feledkezett a balzsamozóról.

~oOo~

Az orvosa jelentkezett kihallgatásra.
– Nos, fiam, sikerült? – érdeklődött az érsek.
– Tulajdonképpen igen – válaszolta az orvos – Bár voltak problémáink. Például…
– Mondtam már, hogy nem érdekelnek a technikai részletek! Sikerült, vagy nem?
– Persze, sikerült, de…
– Köszönöm, nekem ennyi elég. Most nézzük meg.

Átsétáltak egy eldugott terembe. A nagy király méltóságteljesen feküdt a ravatalon, kezei – szeretett kardját markolva – összekulcsolódtak a mellén. Az érsek határozottan visszahőkölt.
– Mintha élne – jegyezte meg.
– Igyekeztem – hajtotta meg fejét az orvos.
– Jó munkát végeztél, fiam. A jutalmad nem marad el.

~oOo~

Az érsek innentől minden nap felkereste a királyt. Csak állt mellette szótlanul és nézte.

Egyik nap, ahogy belépett, földbe gyökerezett a lába. A király kardja a földön hevert. Óvatosan közelebb hajolt. Döbbenten tapasztalta, hogy nem csak a kard van a földön: a király keze tört le csuklóból.

– Azonnal hívjátok ide az orvost! – kiáltott rá a szolgákra, ahogy beért a szobájába.

Az orvos megérkezett.

– Idefigyelj, te semmirekellő! – ordította az érsek – Mit csináltál a királlyal?
– Mi történt?
– Letört a keze, te gazember!
– Hoppá.
– Nem tűnsz túlzottan meglepettnek.
– Nagyuram, mondtam, hogy voltak problémák.
– De azt is mondtad, hogy sikerült!
– Azt hittem, sikerült.
– Beszélj, te kurafi!
– A balzsamozáshoz egyiptomi só kell.
– És?
– Nekünk nagyon kevés volt raktáron.
– És?
– Nem várhattunk addig, amíg ideér Egyiptomból egy adag. A király teste teljesen elpusztult volna.
– És?
– Úgy hallottam, hogy jó az erdőntúli só is.
– És?
– Azt a kevés egyiptomi sót összekevertük a másikkal és úgy balzsamoztunk.
– És?
– Láthattad, uram. Úgy nézett ki, hogy jó lett. De végül mégsem.
– Mire számíthatunk?
– Talán megáll a pusztulás. Talán azok a részei megmaradnak a néhainak, ahová több egyiptomi só jutott.

Az érsek tenyerébe hajtotta a fejét.

– Bízzunk Isten kegyességében, uram – suttogta az orvos.
– Na, arra neked is erősen szükséged lesz! – nézett fel a főpap – Most pedig távozz!

~oOo~

Az érsek innentől naponta többször is benézett a terembe. A balzsamozott test állapota rohamosan romlott. Leestek a karjai. A lábai. Amikor a feje is elporladt, az érsek elsírta magát. De ez még mind semmi volt ahhoz képest, amikor hosszú idő után kiderült, melyik testrésze maradt épen az elhunytnak.

~oOo~

Összehívta a püspököket. Mind a kilenc bíborruhás ott ácsorgott a fogadóteremben. Izgatottan susmorogtak egymás között. Senkinek nem volt semmilyen elképzelése, mi is lehet az a fontos dolog, amiért idehívták őket.
– Testvéreim! Barátaim! – lépett be az érsek – Köszönöm, hogy eljöttetek!
A mormogás abbamaradt. Minden szem az érsekre szegeződött.
– Nagy a baj – szögezte le az érsek.
Mind a kilenc püspök bólogatott. Egymás szavába vágva sorolták a borzalmakat: a falvakat feldúlják, a papokat a fellázadt jobbágyok megkínozzák, megölik.
– Tudom – bólintott az érsek – Emberpróbáló időket élünk. Volt egy tervem.
A püspökök megint elhallgattak, érdeklődve néztek az érsekre.
– Bebalzsamoztattam királyunk testét. Úgy terveztem, hogy menetekben körbevisszük az országban. Megmutatjuk az embereknek. Hogy emlékezzenek rá. Hogy megmutassuk, Isten megőrizte nekünk. Hogy Isten még mindig figyel ránk. A király pedig velünk van.
– Halleluja – hajtott fejet az egyik kövér püspök.
– Igen – kulcsolta össze kezét az érsek – De a terv nem teljesen sikerült. A balzsamozó pocsék munkát végzett. Meglakolt érte, de ez rajtunk már nem segít. A test elporladt.
A püspökök csalódottan felmorajlottak.
– Illetve – nyelt egy nagyot az érsek – A nagy királynak egy testrésze megmaradt.
– Az feje? – kérdezte az egyik püspök.
– Az keze? – kérdezte a másik.
– Nem – nyelt még nagyobbat az érsek – A… szóval a… hogyismondjam… ami a nemzéshez kell.
– Az fasza? – bökte ki egy bátor püspök.
– Az – temette fejét kezébe az érsek.
– Isten legyen hozzánk irgalmas – morogták kórusban a püspökök.
– Halleluja – szólalt meg újra a kövér.

~oOo~

Az érsek mindent megpróbált. Elutazott Kijev mellé, a Pecserszka lavrába. Nekik volt egy csomó múmiájuk raktáron. Sikerült elkérni kettőt közülük. De mire visszaérkeztek a városukba, mind a két múmia elporladt. Hiába, az országban nem volt meg a rusz mikroklíma.

Az érsek fáradtan rogyott le az oltárához. Nehéz ügy ez a vallás.
– Uram, miért csinálod ezt velünk?
Nem jött válasz.
– Uram, tudom, hogy nem ismerhetjük a szándékodat. Most már azt is tudom, hogy nem értjük a humorodat sem. De miért?
Csend.
– Uram, ez most nem viccelődésre való idő. A te birodalmadért harcolunk. Nyomorult szolgád csak egy icipici csodáért esedezik!
Még mindig semmi.
– Rendben – állt föl a főpap, felszegett fejjel – Akkor használjuk a saját módszereinket.

~oOo~

Újból összehívta a püspököket.
– Testvéreim! Barátaim! – üdvözölte őket – A helyzet nem lett jobb.
– Az a… bizonyos testrész még mindig megvan? – érdeklődött óvatosan az egyik püspök.
– Meg.
– Halleluja – vágta rá a kövér.
Nyolc szempár nézett rá vádlón.
– Hagyjátok – legyintett az érsek – Testvérünk egy kicsit buzgó.

– Döntenünk kell – szögezte le a főpap – Az egyik lehetőség, hogy fából kifaragunk egy kezet és azt visszük körbe. A másik lehetőség az, hogy körbevisszük…. ezt a…
– Esetleg köthetnénk rá masnit színes szalagból – vetette fel a kövér.
Kilenc szempár gúvadt rá.
– Akkor… esztétikusabb lenne… – hebegte a püspök.
Az érsek kezei közé temette a fejét. Igen, a jámborság követelmény, de ami sok, az sok.

– Nos, testvérünk véleményét már ismerjük – rendezte aztán sorait a főpap – Kíváncsi vagyok a többiekére is.
– A fakéz teljesen jó ötlet – mondta egy magas.
– Hmm – hümmögött egy sunyi tekintetű – Szerintem veszélyes. Hatalmasat bukhatunk, ha kiderülne a csalás.
– Hogyan derülne ki?
– Az emberek közé visszük, nem? Megpróbálják majd megérinteni.
– És?
– Azért egy ács biztosan megismeri a fát, még tapintásról is.
– Hmm. Akkor?
– Hát… marad ez a… izé.
– És hogy fogjuk hívni? A Szent Pénisz?
– Ki fognak minket röhögni. Minden tekintélyünket elveszítjük.
– Nekem van egy ötletem – simogatta az állát az egyik, akinek haja fura módon az egyik oldalon már megőszült, de a másikon még ép maradt.
– Mondjad! – figyelt rá az érsek.
– Vigyük ki így, ahogy van. És mondjuk azt, hogy ez egy kéz.
– Megbolondultál? Még a leghülyébb is látni fogja, hogy hazudunk.
– De ki meri-é mondani?
– Mi?
– A ládikó mellett ott lesz 4-5 felfegyverzett emberünk. Kíséretként pedig adunk mögéjük egy zászlónyi harcost. Aki csak elmosolyodik, azt egyből elvisszük. Spionokat küldünk mindenfelé. Ezek azt fogják terjeszteni, hogy más falvakat felkoncoltak, mert nevetni mertek. Megfizetünk egy csomó ostobát, hogy éljenezzenek. Mi pedig zordan oda fogunk állni a doboz mellé és azt mondjuk, hogy ez egy kéz. Szerinted kinek lesz ellenvetése? Valahol mélyen ez egy szolganép. Aztán más spionok híresztelhetik azt is, hogy ez a kéz azért formálódott át ennyire, mert egy besenyő ügynök megnyomorította.
– Most mondtál valamit – gondolkodott el az érsek – A megbeszélést berekesztem. Elmehettek.

~oOo~

A nép pedig befogta a pofáját. Döbbenten nézték, mit tettek eléjük. De szólni nem mertek. Ha ez a hatalom volt annyira bátor, hogy megmutatott nekik egy faszt, majd elvárta tőlük, hogy kézként imádják, akkor ezek annyira erősek, pontosabban az Istenük, akiben bíznak, annyira erős kell legyen, hogy reménytelen küzdeni ellene. És ez egy olyan nép volt, amelyik csak az erőből értett.

Csak én, meg az én autóm
Vagyunk szerintem készek.
Arra, hogy ez az út
Végre véget érjen.
És a lemenő Nap fénye
Csillan meg sok króm alkatrészen.
Én készen vagyok, csak az út
Nincs teljesen készen,
Hogy véget érjen.

Julia már hajnalban megébredt és csak forgolódott az ágyában. Az izgalom korán ki is dobta. Lezuhanyzott, utána ruha nélkül sétált vissza a hálószobájába. Elégedetten nézett a tükörbe. Igen, még mindig gyönyörű. Különböző pózokba vágta magát, a kurvásokat kifejezetten kedvelte. Igen, ez ő. Kevés szebb nő létezik rajta kívül, ez tény. Utána leült a pipereasztalához és hosszan, alaposan dolgozott a sminkjén. Nem akármilyen nap lesz ez: a 25. születésnapja. Kíváncsi volt, Harry megértette-e a célzásait. Hetek óta próbálta jelezni neki, hogy nem igazán elégedett az autójával. Oké, egy Ford Mustang, de sajnos ezek a mostaniak már csak a nevükből élnek. Belülről teljesen tucatautók, komolyan, még a Volkswagen is különbeket gyárt. És ezt sajnos egyre többen tudják is. Ma már senki nem kapja fel a fejét, amikor megérkezik és kiszáll az autójából. Bezzeg egy BMW! Egy M3-as! Királykék színben! Hetek óta puhította a férjét és már teljesen beleélte magát, hogy ez lesz a születésnapi ajándéka. El se bírná viselni, ha nem ezt kapná. Remélhetőleg Harry is megérezte az ajándék fontosságát.
A reggelinél találkoztak. A korai nap kellemesen világította be a csupaüveg étkezőt. A szolgálók szokás szerint sürögtek, forogtak. Harry gyanúsan egykedvű volt. Julia alig bírta elnyomni a mosolyát. Szinészkedik az öreg – vigyorgott magában. Ez azt jelenti, hogy csak meglesz az a BMW!
Harry kezdett el beszélgetni, mint mindig. Beszélt a kukoricáról, a tőzsdéről, csupa unalmas üzleti dolgokról. Mint mindig. Julia pedig úgy csinált, mintha érdekelné ez az egész. Mint mindig. Valójában nem utálta a férjét, sőt, az eltelt évek alatt egy kicsit meg is kedvelte. Harry nem volt rossz ember, csak hát, túl volt a hatvanon, el is hanyagolta magát. Az ágyról meg jobb nem is beszélni. Cserébe dúsgazdag volt. Julia pedig élvezte a gondtalan életet.
Végül Harry javasolta, hogy Julia kísérje el a reggeli utáni szivarozós sétájára. A nő alig bírta palástolni az izgatottságát. Harry ezekre a sétákra mindig egyedül ment: átnézte a birtokot, beszélgetett az embereivel, szóval dolgozott. Juliának ebben a körben nem volt helye. Tehát most! Most fog megtörténni.
És pontosan így is lett. A traktorgarázs melletti placcon ott állt, mit állt, ott ragyogott egy gyönyörű királykék BMW. Markáns arcéléből sugárzott a vagányság, a színe, az alakja viszont felső tízezerbeli eleganciát mutatott. Julia hatalmasat sikoltott, odarohant az autóhoz, megsimogatta, majd visszarohant Harry-hoz és a nyakába ugrott. A férfi meghatódottan mosolygott, még a szivart is kivette a szájából. Full extra – súgta felesége fülébe. Boldogok voltak.

~oOo~

Julia már az ebédet is alig bírta ki, utána pedig már vette is föl az erre a célra vásárolt ruháját: sötétkék szoknya, világosszürke top. Felkapta a slusszkulcsot, nyomott egy csókot férje kopasz fejebúbjára, és szaladt is ki az udvarra. A BMW-t nem indította be egyből, percekig csak ült benne. Élvezte a puha bőrülést, nézegette a műszereket. Kinyitogatott minden tárolót. A kesztyűtartóban egy kézzel kivágott piros kartonszivecske. Julia elmosolyodott. Harry időnként tényleg olyan, mint egy gyerek. Aztán indítózott, kövér gáz és a BMW kilőtt az udvarról. Órákig csak száguldozott. Majd egy eldugott öbölben legurult a kavicsos tengerpartra. Kiszállt és gyönyörködött az autóban. Hirtelen ötlettel ráfeküdt a meleg motorháztetőre. Hanyattfordult, széttette kezét, lábát. Hallgatta a hullámok moraját, élvezte az autója melegét. Az élet gyönyörű. Egy apró széllökés befújt a szoknyája alá – és a lágy cirógatás eszébe jutatta, mi az, ami sajnálatosan hiányzik az életéből. Beharapta a szája szélét, indulatosan megmarkolta a visszapillantó tükröt. Aztán lehiggadt. Lemászott a motorházról és visszaült az autóba.
Az anyósülésen már ült egy férfi. Fiatal volt, csibészesen jóképű. Armani öltönyt viselt, Oakley napszemüveggel.
– Maga kicsoda?! – kiáltott fel Julia – És hogyan került ide?
A férfi lassan felé fordult, levette a napszemüvegét.
– Szólíthatom Juliának?
– Honnan tudja a nevemet?
– Full extrás BMW-t vásárolt, ugye?
– Igen, de honnan…
– Én vagyok az egyik extra – mosolyodott el szélesen a férfi – És maga hívott elő egy gondolatával.
– Micsoda?! – akadt fel Julia szeme – Maga? Egyáltalán, ki maga?
– Én vagyok az autója – mosolygott tovább a férfi – A nevem Bmw. Királykék Bmw. De maga szólítson csak Emháromnak.
– Ez nem lehet igaz – dőlt hátra az ülésben Julia – Maga követett engem és beleült az autómba.
– Megkérhetem, hogy nyomja meg azt a gombot, ott rögtön a navigáció pultja alatt? – javasolta a férfi.
Julia megnyomta. A férfi eltűnt. A lány döbbenten meredt az üres anyósülésre. Félénken ismét megnyomta a gombot. A férfi megjelent.
– Nos? – vette le utánozhatatlan eleganciával a napszemüvegét.
– Ez… ez nem lehet igaz – kapkodta a levegőt Julia.
– Zavarom? – érdeklődött udvariasan Bmw.
– Nem, egyáltalán nem!
– Akkor jó – mosolyodott el a férfi és a kezét finoman Julia combjára tette.

Julia először meglepődött, majd visszamosolygott.

~oOo~

Innentől Julia naponta száguldozott az autójával. Alig várta, hogy elrendezzen mindent. Gyorsan letudta a barátnőit is, már a divatboltjait sem látogatta olyan rendszeresen. Amint lehetett, rohant le az eldugott öbölbe. Volt, hogy naponta többször is.

~oOo~

Harry nem értette a dolgot. Oké, látott már olyat, hogy valaki imádja az autóját. Ez a lány is, micsoda összeesküvést produkált, hogy azt az autót megkaphassa. De ez már nem normális. Állandóan benne ül. Alig van itthon. Mindig száguldozik valamerre. És őszintén, mennyire normális dolog az, hogy amikor kiszáll belőle, mindig nyom egy csókot az A oszlopra?

Most is. Már rég itthon kellene lennie. Megbeszélték, hogy délután átmennek Smith-ékhez.
Harry a Hummerében üldögélt, idegesen dobolt a kormányon. Unalmában a műszerfalat nézegette. Egyszerű, semmi manír. Kevés kapcsoló, inkább karok, rugók. Férfias. Végighúzta a kezét a műszereken, majd amikor visszahúzta, a keze lecsúszott és az ujjai beleakadtak alul egy kapcsolóba.
– Nocsak – hümmögött – erről a kapcsolóról nem is tudtam. Mi lehet ez?

Átbillentette.
Egy hatalmas termetű, csupa izom férfi materializálódott az anyósülésen. Terepszínű egyenruhát viselt és sötét napszemüveget. Szögletes áll, tüskés haj. Szivarozott. Ránézett Harry-ra, villantott egy ragadozómosolyt és fingott egy nagyot.
Harry levegőért kapkodott.

– Ki maga?!

A férfi nem válaszolt. Alaposabban körülnézett, megvizsgálta Harry-t is.
– Maga nem való ebbe a kocsiba – jelentette ki. Öblös, mély hangja volt, némi rekedtséggel.
– Hogy merészeli? – lett egyre idegesebb Harry – Ez az én autóm!
– Öreg. Kövér. Egy csigán több izom van, mint magán – sorolta az egyenruhás.

Harry nem hitt a fülének. A férfi átkattintott valamit a napszemüvegén és Harry ágyékára nézett.
– Oké, haver! Mindent értek – vigyorodott el szélesen – Mégis csak ez a te autód!

Harry végre levegőhöz jutott.
– Azonnal takarodjon az autómból, vagy rendőrt hívok!
– Sajnos ez képtelenség, öregem – dőlt hátra az ülésben a férfi, majd napszemüvegét orra hegyére tolva nézett vissza – Én vagyok a te autód.
– Micsoda!?
– Én vagyok az autód – ismételte a férfi – Ez egy ilyen extra szolgáltatás. Fullos autót vettél, nem?
– De.
– Na látod. Én vagyok az autód. Azzal a kapcsolóval hívtál elő.

Harry gyorsan visszakapcsolt. A férfi eltűnt. Újra bekapcsolta. A férfi megjelent.
– Na?

Harry gondolkodva nézte. Végülis, nem is rossz ez. Kikapcsolható. És egészen jó arc.
– Oké, boy – vigyorodott el – Hogy hívnak?
– Hummer. Hummer Egy. De neked csak Humvee.
– Én pedig Harry vagyok. Van valami ötleted, mit csináljunk most?
– Van – köpte ki a szivarcsutkát az ablakon Humvee – Menjünk le a tengerhez. Van ott egy öböl. Mutatom az utat.

Harry gázt adott, Humvee pedig kivett az ülés mögül egy kétlövetű szarvasölő puskát és kibiztosította.

A férfi behúzódott a hársfa árnyékába a kerítés mellett. Gyorsan ledobta a nadrágját, ingjét és kabátját, majd magára húzta a reklámszatyrából elővett egyenruhát. Különleges Elnöki Testőrség. Nem volt könnyű hozzájutnia. A szatyrot betúrta az avar alá. Gyakorlott mozdulatokkal átdobta magát a kerítésen. Elsétált az elnöki garázshoz. Odabent pompázott az elnöki limuzin. A fal mellett elosont a videókamerák switch-éhez, rádugott egy pendrive-ot. A kamerák innentől csak a magában álló limuzint mutatták. Rövid matatás után kinyitotta az ajtót, leguggolt az autó jobb első kerekéhez, kitekert három kerékcsavart, helyükre berakott három másikat a zsebéből. Ezek rövidebbek voltak, nem fogtak semmit. Ugyanezt megcsinálta a jobb hátsó kerékkel is. Lehúzta a pendrive-ot. Visszamászott a kerítésen, visszavette a ruháját. Az egyenruhát, a csavarokat és az usb kulcsot berakta a szatyorba. Körözött egyet a kezével, a szatyor eltűnt.
A férfi cigarettára gyújtott, halkan fütyörészve elsétált.

~oOo~

Két nappal később jelent meg az újsághír. A Nép Atyja, a Nagy Vezető, autóbalesetben életét vesztette.
A férfi mosolyogva nyomta el a csikket a konyhában.

~oOo~

Hosszan és erősen csöngettek. A férfi ajtót nyitott. Két egyenruhás rendőr állt az ajtó előtt.
– Dr. Angeli Gábor? – kérdezte az egyik.
– Igen.
– Szeretnénk magával beszélgetni.
– Jöjjenek be.
– Nem úgy – mosolyodott el a másik rendőr – Megkérnénk, hogy jöjjön be velünk. Tulajdonképpen ki szeretnénk hallgatni, szabályos körülmények között.
– Engem? Nem csináltam semmit.
– Úgy gondoljuk mi is. De szeretnénk, ha ezt odabent tudnánk tisztázni.
– Hát, ahogy gondolják. Menjünk.

~oOo~

A rendőrautó a belső udvarban parkolt le. A rendőrök udvariasan bekísérték a férfit az épületbe, végigmentek néhány folyosón, majd egy ajtó előtt megálltak.
– Megérkeztünk – szólalt meg a rendőr. Kinyitotta az ajtót: – Hé, Dick, meghoztuk az emberedet!
A férfi belépett. A túloldalon egy óriási pofont kapott. Elterült. Úgy döntött, ájulást színlel. Fellocsolták. Feltápászkodott. Egy íróasztalt látott maga előtt, mögötte egy rendőrtiszt üldögélt.
– Jó napot magának is – vetette oda a férfi.
– Csak ne szemtelenkedj! – csattant fel a tiszt.
– Hát, a szemem még megvan. De ha nem haragszik, a fogsoromat még a helyére kell igazítanom.

A rendőrtiszt hanyattdőlt.
– Á, szóval egy újabb okostojás.
– Ha úgy gondolja, akkor igen.

Üldögéltek. A rendőrtiszt a papírokat olvasgatta. Aztán felnézett.
– Szóval te ölted meg a vezérünket – jelentette ki.
– Pardon?
– Te rohadék, te ölted meg a szeretett vezérünket! – kiáltott rá a tiszt.
– Nem baleset volt?
– Tudod te jól!
– Én? – legyintett a férfi – Nem tudok én semmit.
– Valaki kicserélte a kerékcsavarokat az autójában.
– Hoppá.

Megint hallgattak.
– Szóval? – kezdte újra a tiszt.
– Nem én voltam – jelentette ki a férfi – És nem is igazán értem, mi alapján gondolják, hogy én voltam. Esetleg van valami bizonyíték?
– Az nincs – bólintott Dick – De érzem, hogy te voltál.
– Komoly.
– Az. Tudod, van egy csomó anyagunk rólad. Tudjuk, miket szoktál mondani a munkahelyeden, a kocsmában, a tarokk klubban. Megvan minden, amit a Facebook-on írtál, linkeltél, megvan minden, amit twitteltél, sőt, még a kedvenc blogjaid címét tartalmazó xml fájlodról is van másolatunk. Napra pontosan.

Szúrós szemmel ránézett a férfira.
– Az is megvan, mit mondtál az aláírásgyűjtő emberünknek. Tudod, a “tüzes lófasz a seggedbe, nem az én aláírásom” kitételnek van akkora ráutaló értéke, hogy az emberünk feljegyezze.

A férfi hallgatott.

– Mindent tudunk. Tudjuk, mit énekelsz a zuhany alatt. Tudjuk, miket morogsz, amikor szarsz.
– Khmm. Az utóbbi esetben ki volt az ügynökük?
– Kuss! – ordított rá a tiszt – Úgy látom, még nem érted, hol vagy.

Megnyomott egy gombot, erre bejött egy egyenruhás.
– Hármas számú kezelés – vetette oda Dick.

A férfit kivezették.

~oOo~

Késő este lökték be a cellájába. Arca csupa vér volt. Minden porcikája sajgott, érezte, hogy képtelen lenne talpra állni, pedig – és ezt is érezte – a csontjait nem törték el. De valahogy mégis nagyon fájt.
– Eléggé profik – gondolta. Belenyúlt a zsebébe, megtapogatta fogsorának darabjait. A verés előtt megkérte őket, hogy erre vigyázzanak. Tulajdonképpen vigyáztak is rá. Arról nem tehettek, hogy ráesett.
Megpróbált feltápászkodni, végül a kezével felhúzta magát az ágyba. Körbenézett. Valaki már volt a cellában.
– Hogy vagy, tesó? – érdeklődött a cellatárs.
– Eh – legyintett a férfi – Szarul.
– Nagyon sajnállak – ült oda a másik az ágya szélére – Tudjál róla, mi itt mindannyian szentként tisztelünk.
– Miért?
– Amit csináltál. Eltüntetted azt a rohadékot.
– Én? Semmi ilyesmit nem csináltam.
– Itt nem kell szégyenlősködnöd. Én is hasonlóért vagyok bent. Csak az én tervem nem működött.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Bomba?
– Az. Honnan tudod?

A férfi nyögött egyet.
– Na, figyelj ide. A kihallgatótiszt, tudod, az a Dick, azt mondta, hogy mindent tudnak rólam. Hogy mindenhol ügynökök vesznek körül. Még azt is tudták, hogy miket motyogok a klotyin. Pedig ott csak a szar lehetett az ügynök.
– Tudod – próbált közben felkönyökölni – A szar és közted annyira szembetűnő a hasonlóság, annyira ugyanabból az anyagból vagytok gyúrva, hogy nem tudok másra gondolni, mint hogy te is az ügynökük vagy.

A cellatárs sértődötten mászott vissza az ágyára.

– Ne vedd a szívedre – vígasztalta a férfi – Legalább megpróbáltad.

Nem jött válasz.

~oOo~

Másnap reggel már jobban volt. Fel tudott állni, sőt lépkedett is párat a szűk cellában. Megint elvezették kihallgatásra.

– Á, hogy aludtál? – kedélyeskedett Dick.
– Nem jól. Túl puha a párnájuk.
– Aha. Tudod, a hármas számú kezelésnél van két erősebb is. A nulla megoldásról nem is beszélve.
– Értem. Megjegyeztem.
– Örülök neki. Szóval, átgondoltad a helyzetedet?
– Át. Elmagyarázhatom, miért nem lehettem én?
– Ráérünk. Próbáld meg.
– Elismerem, igaza volt tegnap. Tényleg rettenetesen utáltam a vezetőnket. Kevés gonoszabb és aljasabb embert ismerek nála.
– Nocsak.
– De eszem ágában sem volt megölni. Ha eltűnik a vezér, mi lesz azután? Nekem nincs bent újságom, de maga mit lát odakint? Elindul a hatalmi harc és valaki az eddigi második vonalból megpróbálja megkaparintani a hatalmat. Valószínűleg nem lesz olyan tehetséges, mint a mostani vezér volt, emiatt még aljasabbnak, még erőszakosabbnak kell lennie.

Elhallgattak. Dick a gondolataiba merült.

– De te nem csak a vezért akartad megölni. Hanem az összes többit is. Te a rendszert akartad megdönteni, nem a vezetőt – mutatott rá a férfira a ceruzával.
– Nem öltem meg a vezetőt – húzta ki magát a férfi – A többi meg agyrém.
– Nem az – szögezte le Dick – Érzem.
– Hjaj. Megint az érzései.
– Nem szoktak megcsalni. Öreg róka vagyok az iparban.
– Kifejthetem, miért téved?
– Ki. De semmi képes beszéd.
– A rendszert nem tudja egy ember megdönteni. Ha a nép nem igényli a változást, akkor a megdöntőből maximum egy új vezér lesz. De a rendszer marad. Soroljam a történelmi példákat?
– Mondtam, hogy semmi képes beszéd!
– Oké. Tehát változás akkor lesz, ha a nép megutálja, nem a vezért, hanem vele együtt a rendszerét is. Ha rájön, mit veszített, amikor figyelmetlenségből, önzőségből engedte, hogy egy céltudatos ember lerombolja a használható rendszert és a közönyös, illetve az aljas emberek támogatásával kiépítse a hatalomkoncentráción alapuló sajátját. Melyről csak sokára derül ki, hogy pokoli.
– Kicsit eltértünk a tárgytól, haver.
– Nem. Pont most jön a lényeg. A jelenlegi vezér ugyanis pont jó volt számomra.
– ?
– Gonosz volt, önző, buta és arrogáns. Kellően erőszakos volt ahhoz, hogy megszerezze a hatalmat, de semmi politikai érzéke sem volt ahhoz, hogyan lehet a népet megvezetve tartani. Ha így haladt volna tovább, a nép, a saját nyomorult állapotában, hamarosan rádöbbent volna a korábbi hibájára. Megnőtt volna az értéke az odahagyott rendszernek, a szabadságuknak. Ekkor, és csak ekkor lehetett volna esélye a rendszer megváltoztatásának.
– Azaz?
– Nagyon durva hiba volt megölni a mostani vezért, bárki is tette. Hagyni kellett volna, hogy lerontsa a helyzetet annyira, hogy a nép öntudatra ébredjen. Ez az én határozott véleményem. És ezzel egyben igazolom is, hogy nem állt érdekemben elkövetni a gyilkosságot.

A férfi kifújta a levegőt és hátradőlt. Dick szórakozottan forgatta a ceruzát.

– Tudod – szólalt meg végül – Itt közben azért elejtettél néhány olyan megjegyzést, melyek közül bármelyikért is életed végéig be tudnálak csapdázni.
– De…
– De nem a kocsmában vagy, ahol szabadon kifejtheted a véleményedet! – förmedt rá a tiszt – Mi pont az ilyen disznókra vadászunk, amilyen te is vagy!
– Oké, de a gyilkosság…
– Azt nem tudom bizonyítani, ebben igazad van.
– Igen?
– Csakhogy, tudod, ahol gyilkosság van, ott prezentálnunk kell egy gyilkost. Mert ezt szeretné az új főnök. Meg ezzel lehet lenyugtatni a népet is.
– ?
– Te pont az a rohadék vagy, akit ki nem állhatok. A kutya sem sírna utánad, ha belőled csinálnánk meg a gyilkost.
– Gazemberek!
– Hízelgéssel nem mész semmire. De tudod mit, kapsz választási lehetőséget. Beismered, hogy te voltál. Eljátszod szépen a szerepet a bíróságon. Kivégeznek, persze, de addig főúri életed lesz itt bent. A másik az, hogy nem ismered be. Ekkor, már csak gyakorlásképpen is, a fiúk végigskálázzák rajtad a kezelési eljárásokat. Nem fogod élvezni. Aztán csinálunk egy zártkörű tárgyalást, ahol a mi bírónk, az általunk gyártott hamis bizonyítékok alapján, halálra ítél. Na?
– Nem fog működni. A nép hülye, de nem ennyire. A zártkörű tárgyalásból pontosan le fogják szűrni, hogy koncepciós per volt. És ezzel át fogtok lépni egy határvonalat. Eddig nem voltak koncepciós perek. Ha nem is az egész népnek, de néhány embernek fel fog nyílni a szeme.
– Hmm, igazad van. Tudod mit, akkor nem te leszel a gyilkos.
– Ennyi?
– Persze. Kiengedni már nem fogunk, de akkor keresünk mást. Mit szólnál mondjuk a fiadhoz?
– Azt nem tehetik!
– Aranydrága bogaram – vigyorodott el Dick – Szerinted mi az, amit mi, itt, nem tehetünk meg?

A férfi kezébe temette a fejét. Vártak.

– Kérek egy nap gondolkodási időt – szólalt meg végül. De a hangja elvesztette korábbi magabiztosságát.
– Háát, a főnökeim ugyan már türelmetlenek – morfondírozott Dick – De tudod mit, megkapod.

Megnyomta a gombot. Bejött az egyenruhás.
– Most semmi sport, vigyétek a cellájába – utasította a tiszt.

~oOo~

A férfi ült a priccse szélén. Már órák óta. Gondolkodott. Sötét este volt, amikor végül felállt. Nincs mese, ez már bőven rendkívüli helyzet. Világosan ki lett adva, hogy a küldetése nem járhat akár egy jóindulatú ember sérelmével is. Ebben nagyon szigorúak odafent. Azaz abba kell hagyni a színjátékot.
Csettintett egyet és eltűnt a levegőben.

~oOo~

A házuk mellett materializálódott. Bement. Hagyta, hadd örüljenek neki, aztán gyorsan kiosztott mindenkinek egy svájci útlevelet. Plusz kaptak egy betétkönyvet, melyben masszív összeg szerepelt. Elmagyarázta nekik, hogy onnan még gyorsan tovább kell utazniuk. Felhívta a figyelmüket, hogy most, még este üljenek kocsiba és induljanak. Reggel már késő lesz. Érzelmes búcsú és elváltak. A feleségének megígérte, hogy találkozni fognak, de a hazugságtól kényelmetlenül érezte magát. Addig sétált, amíg láthatták az ablakból, majd megint csettintett.

~oOo~

Reggel jött érte az egyenruhás, elkísérte a vallató szobába.

– És most hogy aludtál? – vigyorgott Dick.

A férfi csak legyintett.

– Nos? – vigyorgott tovább a tiszt.
– Oké – emelte fel a fejét a férfi – Maga nyert. Elismerem, én voltam.
– Óh, micsoda meglepetés!
– De ezt nem csak úgy mondom. Tényleg én voltam.
– Hoppá – lepődött meg Dick – Úgy látszik, azok a jó öreg megérzések nem hazudnak. De ez tulajdonképpen mindegy is.
– Akkor most hogyan tovább?
– Hát, eddig nem beszéltem róla, de van itt az asztal alatt egy magnó. Mindent rögzítettem. Mivel beismerted, hogy valóban te vagy a gyilkos, így egyértelmű bizonyítékunk van. Természetesen a főúri ellátás ugrott, azért mégiscsak egy gyilkos vagy, de már nem bántunk. A tárgyalás nyilvános és egyértelmű lesz. Ennyi.
– Ennyi?
– Ennyi.
– És ha én másképpen gondolom? – kérdezte a férfi, majd felnyúlt a levegőbe és előhúzott egy medveölésre is alkalmas revolvert. Dick egy pillanatra meglepődött, maga is fel akart nyúlni, de a férfi szilánkokra lőtte a kezét.
– Csak semmi hirtelen mozdulat, Dic – vigyorgott a férfi.
– Aú, ez fájt – nézett rá szemrehányóan Dic – Egyébként meg, ki a fasz vagy? És honnan tudod a valódi nevemet?

A férfi csak vigyorgott. Dic lenézett a feljegyzéseire.
– Asztakurva. Dr. Angeli Gábor. Hogy én mekkora címeres barom vagyok! – nyugtázta.
– Bizony. De ne idegeskedj, gyors leszek. Tudod, kifoghattad volna Mihályt is, neki van egyfajta büntetésmániája. Ő valószínűleg még eljátszana veled.
– Várj! Mit keresel te itt egyáltalán?
– Elegünk lett abból, hogy ti itt lent keveritek a szart. Mi is beszállunk.
– De… de hazudtál!
– Tényleg?
– Azt mondtad, nem te gyilkoltál!
– De ma beismertem, hogy én voltam.
– Akkor meg tegnap hazudtál. Amikor levezetted, hogy nem állt érdekedben gyilkolni!
– Az nem volt hazugság. Maradjunk annyiban, hogy nem bontottam ki a teljes igazságot.
– Azaz?
– A helyzet az, hogy a vezetőtök nem volt eléggé rossz. Persze, rombolt, ahogy csak tudott, de nem elég gyorsan. És közben más országok is kedvet kaptak a rendszeréhez. Féltünk, hogy mire a népetek fellázad, már elfertőződik a kontinens. A matematikusaink lemodellezték – most miért nézel ilyen hülyén, nem az összes matematikus lakik a Pokolban, jutott néhány nekünk is – szóval a modellek azt mutatták, hogy az új vezéretek még ostobább, még erőszakosabb, még arrogánsabb lesz. Azaz hamarabb következik be a felkelés, hamarabb, mint ahogy a többi országban bevezethető lenne a rendszer. A ti példátok figyelmeztetés lesz a többieknek, nem pedig követendő út. De ehhez sokkal nagyobb gazember kell.
– Várj! Te azt mondod, hogy a mi emberünk nem volt elég ördögi, és küldjünk helyette egy sokkal gonoszabbat?!
– Ugye milyen furcsa fintorai vannak az életnek? – vigyorodott el Gábriel.
– Üdvözlöm Luc-ot – súgta oda Dic-nek és beleeresztette a teljes tárat. Semmi nem hallatszott ki a folyosóra. Az angyaloknak nagyon jó hangtompítóik vannak. Majd csettintett egyet és eltűnt. A hangfelvételekkel együtt.

~oOo~

Dic erőből rúgta be a Pokol kapuját, majd félresöpörve az ajtónállókat, berontott a főnöki irodába.

– Á, szia Dic – nézett rá Luc az íróasztal mögül.
– Szia Luc!
– Izgatott vagy. Üljél le.
– Tudod, mi történt odafent? – ült le Dic.
– Valami szokatlan, gondolom. Nekem már az furcsa volt, hogy Gec milyen hamar jött vissza.
– Luc, ezek lejöttek! Elkezdték ugyanazt csinálni, amit mi! Beépülnek az emberek közé, és beleavatkoznak a dolgaikba!
– Pontosabban?
– Hazudnak. Ölnek. Nekik ez eddig tilos volt!
– Nyugi. Kiket öltek eddig meg?
– Hát… – kezdett el Dic számolni az ujjain, aztán leengedte a kezét – Tulajdonképpen eddig csak minket.
– Na látod, embert továbbra is tilos nekik. Minket meg nem megölnek, hanem csak hazaküldenek. És a hazugság?
– Oké, heves voltam. A határokat feszegetik, de mégsem.
– Na látod. Csak nyugi. Lejöttek? Hát jöjjenek. Ők csak most kezdték, nekünk meg több ezer éves előnyünk van. Nekik kötve van a kezük, nekünk meg nincs. Soha nem lesznek olyan jók, mint mi.
– Igazad van, Luc. Nemhiába te vagy a főnök.

Dic felállt és elindult az ajtó felé.
Luc egy kicsit gondolkodott, majd utána szólt:
– Dic!
– Igen?
– Legközelebb azért figyeljetek jobban. Tudod, az ördög soha nem alszik.