Month: April 2016

Fogorvosnál

2016. April 04. Monday / / 3 Comments

Teljes felső körhíd cseréje.

– Doktor úr, mielőtt belevágnánk, meg lehet mondani, hogy hol fog megállni a műtét?
– Tátsa ki a száját!

Benézett, jó alaposan szemügyre vette a fogaimat.

– Kétszázhetvenezer.
– Azannya! Oda volt írva?

A doki vigyorogva leemelt egy fúrót, középen szétcsavarta, kivett belőle valamit, majd összeszerelte.
– Most vette ki a hangtompítót?

Matatott valamit a széken.
– Kényelmesen ül?
– Ebben a székben? Soha.

Aztán telenyomta a képemet érzéstelenítővel, de úgy, hogy a totális elzsibbadástól beszélni sem bírtam. És nekiállt szétvésni a régi hidat.

– Köpjön!

Meggpróbáltam, de képtelen voltam irányítani. A véres trutymó szanaszét fröccsent a fogorvosi széken. Zavartan néztem a dokira.
– Approximatíve – morogta félhangosan.

Három órányi kínzás után elengedett. Hazafelé beugrottam egy fornettishez. (Ilyenkor evés helyett pogácsát szoktam apró darabokban elszopogatni.)
– Húsz deka szajtosz grisszn – közöltem az eladó csajjal.
– Sajtos disznó? – nyílt tágra a szeme.
– Jöjjön, inkább megmutatom.

Zakopane 02/09

2016. April 04. Monday / / 0 Comments

2016.03.09; szerda

Még csak egy napja vagyok itt, de már elrendeztem a vallást és a túlvilágot. Mi jöhet még?

Tök furcsa úgy ébredni, hogy nem dönt hátra három macska, kaját követelve.

Tegnap délután, a furcsa hószakadás után, kiültem a patak melletti padra egy szivarra.

Mellémszegődött egy mókus. Nem időzött sokat, szétnézett, hogy van-e valami elhullajtott kajcsi, aztán elment. Ennyit jelent, hogy melyik kontinensen vagyunk. Itt a mókus ritkán merészkedik az ember közelébe, élmény, ha egyikük mégis megteszi. Amerikában ezzel szemben az van, hogy már megint rámmászott egy kurva mókus, mikor eszi már el innen a büdös fene.

Déltájban kisütött a nap. Elindultam sétálni. Ma inkább felfelé, Kuzsnyicébe.

Habár gyönyörű az idő, de még nem alkalmas túrára: a hegyek felhőbe bújtak. Azért a túraútvonal kezdetéig felsétáltam, de eléggé lehűtött a látvány. Csak 200 méterrel van feljebb, mint ahol lakom, de itt már a hó az úr. Mindenfelé síbakancsos, anorákos emberek mászkáltak, sítalpakkal, hódeszkákkal a hátukon. A túraútvonalak is masszív hóban indulnak, én meg nem hoztam rendes felszerelést. Be sem fért volna a zsákba. Majd a jövő héten megnézem megint.

Örömteli hír, hogy váratlanul megjavult az objektívem. Pedig tegnap este már rajta volt az ujjam a “Megrendel” gombon, ugyanis akcióban találtam 113e forintért, 140e helyett. Aztán ma egész nap nyomkodtam, mint a hülye, de egyszer sem hibázott. (Itthon felhívtam a fotóapparát-mágust. Azt mondta, a páradús levegő tud ilyen trükköket.)

Ma végre bejutottam ebédelni a kiskocsmába.

Most vagyok itt negyedszer, eddig mindig ide jártam/jártunk. Csak korábban nem volt viszonyítási alapunk. Most meg van, Krakkó. Az oké, hogy Zakopane belvárosa drága, de ez a városszéli kiskocsma sem pironkodhat. Ettem egy levest egy ezresért. Hát, izé.

Első nap a boltban mutogatással vettem egy rúd szalámit. Gyakorlatilag tömény fokhagyma. Kész szerencse, hogy egyedül lakok.

Ez úgyis egy rövid írás, akkor itt bemutatom, hogyan néz ki belülről a faház.

Tulajdonképpen

2016. April 03. Sunday / / 8 Comments

Mielőtt bárki berágna, hogy a tegnapi írással megsértettem a vallását, elmondom, hogyan állok én ehhez az egészhez.

Már régóta csodálkozom, mennyire rövidlátó az ember, mennyire nincs érzéke a méretekhez. Nézzétek meg az összes vallást, legendát, mítoszt. Szinte mindegyikben úgy rendezik le a halál utáni dolgokat, hogy aki az Istennek megfelelően élt, az a túlvilágon mellé kerül, a többiek meg le a büdös alvilágba. Ugyanígy gondolkodnak a keresztények, a muszlimok, a vikingek, az indiánok és még a fene tudja, kik mások. Vegyük észre, ez mekkora rövidlátás. Felkerülök a Paradicsomba és 24 huri vesz körül? Ez egy hónapig remek program. Még talán egy évig is. De egymillió évig? Százmillió évig? Egy örökkévalóságig? Vegyük észre, hogy teljesen mindegy, hogy Pokol, vagy Mennyország: az igazi büntetés az örökkévalóság. Annak fényében teljesen mindegy, hogy mink dugunk a Paradicsomban, vagy minket dugnak a Pokolban.
Egyedül a reinkarnáció/Nirvána elképzelés lóg ki valamelyest a sorból. Érezhető, hogy ezt bölcs emberek alkották. Még ha meg is akarták vezetni az embereket, nem értéktelen vackot adtak érte cserébe. Mint tudjuk, a buddhizmus szerint, ha elérjük a tökéletes állapotot, akkor végre kiszállhatunk. Teljesen és véglegesen meghalhatunk. Az a jutalmunk, hogy megszabadulhatunk az örökkévalóságtól. Szvsz határozottan jó üzletnek tűnik.

~oOo~

Nem, nem vagyok vallásos, még az egyébként szimpatikus buddhizmusban sem hiszek. Valahogy úgy képzelem, hogy az emberek eleinte féltek a kiszámíthatatlan környezetüktől, ezért kitalálták az isteneket. Aztán féltek attól, mi lesz velük a halál után és a – rövidlátó – vágyaik alapján kitaláltak valami kellemes túlvilági életet. Melyben persze ugyanúgy szerepeltek az isteneik is, konkrétan maguk mellé emelték a jókat, eltaszították a rosszakat. Így alakult ki a hit. Aztán néhány okos ember rájött, hogy a hiten keresztül milyen könnyen lehet irányítani az embereket, így alakult ki a vallás, majd az egyház.

A magam részéről úgy gondolom, hogy mindez ember alkotta konstrukció és maximum a vágyainkat fejezi ki, nem a valóságot. A valóságban sokkal valószínűbb, hogy a halál után nem lesz semmi. Meghalunk. A gondolataink, a tevékenységünk, ha volt annyira fontos, akkor a nevünk fennmarad pár emberöltőig, ha hatottunk a közgondolkodásra, akkor az beleépült, hurrá, egyébként pedig maximum a gyerekeink fognak emlékezni, milyen is volt az öreg. Nem hiszek semmilyen egyéni végzetben, semmilyen személyes gondviselésben.

Másfelől… semmi kifogásom sincs az ellen, ha a világunk ismeretlen részeit továbbra is Istennek nevezzük, bár tény, hogy az én Istenem leginkább gravitációs hullámokból, téridőből, szubkvarkokból, limbikus agyból, sötét anyagból és hasonló, akár még soha nem látott jelenségekből épül fel.
És vedd észre, hogy az az elképzelés, miszerint a halál után már nincs semmi, az tulajdonképpen az én evilági vágyakozásom. Azaz lényegében nem sokban különbözök a világot értelmezni akaró ősembertől.

Jesus has left the building

2016. April 02. Saturday / / 7 Comments

– Huh, ezt tényleg nem kellett volna – morogta László, miközben feltápászkodott a vizes-kavicsos talajról – Kimászni arra a sziklának a szélére, pusztán egy dögös szelfi kedvéért… tényleg nagy őrültség volt. Akár még baj is lehetett volna belőle.
Felnézett. A szikla ott magasodott fölötte, nyomasztóan, félelmetesen. Követte az ívét, le a földig, ahol… Ijedtében hátraugrott. Az emberek általában nem szokták kívülről látni magukat. Különösen nem ennyire széttrancsírozva.
– Mi a fasz? – csúszott ki a száján – Akkor most… akkor most leestem?

Közelebb sétált a halotthoz.

– Ez tényleg én vagyok – állapította meg – De akkor most mi van?

Sokáig nem töprenghetett, mert légmozgás kerekedett és felszippantotta.

~oOo~

A légörvény egy felhő szélén tette le. Egy kapu mellett.
– Na, ne – pislogott László – Ez valami szirupos film. Ez itt a gyöngyház kapu. Tisztára, mint a vallásos mesékben.

Aztán körbenézett. A kapu tárva-nyitva volt, egy fadarabbal kiékelve.

– Hmm – simogatta a szakállát – Lehet, hogy az, de egy-két dolog nem stimmel. Hol van Szent Péter? És egyáltalán, hol van Mihály arkangyal? Elméletileg neki kellett volna felhoznia ide.

Belebegett a kapun. Nem történt semmi.

– Hát, ez van – vonta meg a vállát – Végülis, mégiscsak a mennyország, akkor meg egy szavam sem lehet. Különösen egy ilyen élet után.

~oOo~

Felhőről felhőre lebegett. Sehol senki. Majdnem egy örökkévalóságig tekergett, amikor végre meglátott egy felhőn két lelket.
– Huh, sziasztok! – repült oda hozzájuk.
– Vakk – vakkantotta a torzonborzabb.
– Képzeljétek, mi történt velem – kezdett bele László – Éppen fent álltam egy szikla tetején, amikor…
– Kuss – mordult fel a szakállas – Senkit nem érdekelsz.
– Valószínűleg egy új fiú – jegyezte meg a másik üldögélő.
– Tele van a tököm az új fiúkkal – morgott az első.
– És azt tudjátok, hogy…
– Kuss!
– Hé, vén szivarok – váltott László iróniára – Ha esetleg nem tudnátok, odalent már felfedezték a könyvnyomtatást! Tudjátok, információcsere, meg ilyenek…
– Nem tudjuk, és nem is érdekel – köpött egyet a mogorva.
– Tényleg? – kerekedett el László szeme – Mióta ültök itt?
– Egy örökkévalóság óta – jegyezte meg finoman a második – És most tüncsi.

~oOo~

László zavartan repkedett. Még mindig szinte sehol senki, akivel összefutott, az meg egyből elhajtotta.

– Ebbe bele lehet őrülni – morgott.

Aztán egyszer megtalálta a szerencse. Illetve ő találta meg.

– Haljak meg, ha ez nem Pista! – kiáltott fel.

Pista unottan ránézett.
– Hogyan akarsz ennél is jobban meghalni?
– Eh, hülye földi szólás – vigyorgott László – El sem hiszed, mennyire örülök neked! Végre egy értelmes arc!
– Hah.
– Mesélj! Utoljára azon a kivánságos szigeten láttuk egymást. Onnan jöttél? Esetleg egy félresikerült kívánság?
– Izé, hagyjuk – pirult el Pista.
– Na de, mégis?
– Tényleg hagyjuk.
– Nő?
– Nyilván. De mennyi?
– Uh.

Hallgattak egy kicsit.

– Sokan vagytok? – kérdezte végül László.
– Sokan.
– De alig találkoztam valakivel.
– Nem azt kérdezted, hogy mekkora a sűrűség, hanem azt, hogy hányan vagyunk. A végtelen térben bármennyi lélek is nullának számít.

Újabb hallgatás.

– Mindenki itt van? – érdeklődött László.
– Persze.
– Az a kenus törzsfőnök is?
– Biztosan. De nem fogod megtalálni.
– Tudom, végtelen tér.
– Ja.
– És a főnökség? Isten? Jézus?
– Elhúztak a francba.
– Mi van?
– Elmentek. Az összes pereputtyukkal együtt.
– Miért?
– Huh, hosszú történet.
– És? Itt aztán tényleg ráérünk.
– Istennek egyszer elege lett, nyomott egy reset-et. Nem lett jobb. Jézus, miután visszajött a Földről, sokáig reménykedve figyelte, mi lesz a művéből. 300 körül az egyik nagy civilizációnál államvallás lett. Látszott Jézuson, hogy egy kicsit izgult. Aztán csak nyüszített, meg sírt. Végül 600 környékén leküldte Gábrielt, hogy keressen egy értelmes fazont, és diktálja le neki még egyszer, alaposan, lassan, hogy mit szeretne az Isten, miket akart korábban Jézus tanítani. – “Igen, legyen ez egy javítócsomag, vagy tőlem nevezhetitek akár egy rohadt service pack-nak is!” – kiabált utána. Sajnos Gábriel meglehetősen naív angyal, túl okos embert választott és nem ellenőrizte le, hogy az azt is írja, amit diktálnak neki. A pacák pedig csak azt írta le, ami neki is tetszett. Aztán beleírta a saját elveit is, sőt gyakorlatilag beleírt mindent, ami ahhoz kellett, hogy megszerezze a politikai hatalmat. Aztán ennyi. Amikor meghalt, az örökösei összevesztek a politikai hatalmon és immár 1400 éve ölik egymást a kettészakadt népek, mindannyian egy olyan isteni szent könyvre hivatkozva, melyet jócskán meghamisított a hataloméhes ember. Mint a bibliát korábban. Jézus pedig egy ideig még jobban nyüszített. Aztán megpróbálkozott még néhányszor lemenni, de vagy egyből agyonverték, vagy szó nélkül szitává lőtték. Aztán egyszer csak eltűnt. Azóta senki nem látta.
– De akkor mi van odalent?
– Láthattad.
– És… és mi van idefent?
– Pangás.

Hallgattak.

– De mi lesz így az utolsó ítélettel? – firtatta tovább László.
– Na, mi lenne? Nem lesz. Nincs, aki megtartsa. Vagy ha úgy jobban tetszik, már megtörtént. Itélkeztek. Elmentek.
– Jézus három királysága??
– Jézus nélkül?
– De… akkor mi lesz velünk?
– Itt lebegünk. Végtelen időkig.
– Ez őrület. Egy lepedő a testünk, nem érzünk semmit. Csak gondolkodni tudunk. És soha nem lesz vége. Ez lenne a mennyország?

Pista keserűen felnevetett.

– Ki mondta neked, hogy ez a mennyország?
– Mi?? Ott volt az a kurva kapu!
– Figyelj, itt, a kapu mögött, nincs semmi. Pontosabban, ez a nincs semmi van, és csak ez van. Egy ideig tűröd, aztán elborul az agyad és megőrülsz. Aztán egy örökkévalóság után kitisztul az agyad, de az még rosszabb lesz. Aztán egy újabb örökkévalóság után megint megőrülsz. És ez fog menni a végtelenségig.
– Akkor valójában ez a pokol?
– Az sincs. Egybemosódtak. A nincs semmi van, nem érted?
– Ennél még a nem lenni is jobb – sóhajtott fel László.
– Welcome in the club – vigyorgott gyanúsan szélesen Pista.

Zakopane 01/09

2016. April 01. Friday / / 12 Comments

2016.03.07; hétfő

Éreztem én, hogy a vasárnap éjféli busz nem lesz igazán jó választás, de ennyire rosszra nem számítottam. Most ment mindenki haza, aki egy hétvégére rándult ki Budapestre. A buszon az összes jegyet eladták. Ami persze nem lett volna gond, hiszen mindenkinek lett ülése, csak nem volt mindegy, hol. Mivel nekem nagy csomagom volt, nem mehettem egyből a buszra, hátul le kellett adnom a pakkot. Verekedtem ugyan, de így is csak a középmezőnnyel tudtam bejutni.

Az összes ülés foglalt volt. Lent is, fent is.

A legtöbb ember csapatban operált, azaz amíg néhányan lent a csomagot adták le, a többiek a buszon már foglalták nekik a helyet. Így amikor azt hitted, hogy az emeleten még bőven van hely, már mindegyikre rádobtak valami ruhadarabot. Lemenni meg nem tudtál a szűk helyen, mivel mindenki fel akart jönni, így mire lejutottam, ott is elfogytak a helyek. Elég bambán néztem. Azért csak hét óra utazás, éjféltől reggelig. Nem igazán akartam végigállni.
Aztán kiderült a turpisság. Néhányan nem a helyet foglalták, csak trükköztek. Ledobták maguk mellé a kabátjukat, bízva abban, hogy így nem ül melléjük senki. Csakhogy mire felb@sztam magamban az ideget annyira, hogy egy lengyel hapsival elrakattam a kabátját, addigra már csak a legrosszabb hely maradt. Talán ez volt a legszűkebb hely a buszon, az előttem ülő pacák meg teljesen hátradöntötte az ülését. Olvasni is csak úgy tudtam, hogy kifordultam a folyosóra. Mondom, hét óra utazás. Az ülése bejött a gyomromig, de aztán feltaláltam magam: asztalként használtam. Rákönyökölve olvastam, ráborulva aludtam is vagy két órát. Az előttem ülő nem mert szólni érte, inkább egy kicsit lejjebb húzodott. Okos kompromisszum.

Ahogy kiért a busz a Hungária körútra, rögtön ránkszakadt az ég és Krakkóig esett. Donovaly környékén speciel hó.

Krakkó. Terv: séta az óvárosban, szivar a Ryneken. Ehelyett hasmenés a Ryneken, nagy futás vissza a buszpályaudvarra (22 kilós hátizsák, kétkilós fotós válltáska, csak úgy mondom), utána egy óra ácsorgás a pályaudvaron. Igen, azon, amelyiken két héttel ezelőtt már ácsorogtunk három órát. Modern pályaudvar, csupa beton és üveg. Meg kosz.

Zakopánéba meglepően tömött buszt kaptam (hétfő reggel!), pedig előtte negyedórával ment el egy félig üres. Viccel a sors. Novy Targ-ig egy jól megtermett lengyel hölggyel osztozkodtunk az üléspáron. Ettől függetlenül aludtam itt is egy órát.

A lengyel étkek – és a krakkói árszínvonal – ismeretével felfegyverkezve sétáltam végig a sétálóutcán… és elhűltem. Egyrészt az itteni kaják lengyel nevei közül alig ismertem párat, amelyeket ismertem, azok meg majd duplaannyiba kerültek, mint Krakkóban. Végül találtam egy kellemesen kinéző önkiszolgálót, na az bejött, árakkal, mindennel együtt.

A szállás melletti miniatűr (Kunyhócska) étterembe benéztem ugyan, de tömve volt, kértem egy korsó sört (8 zloty!), kiültem a teraszra, ökörködtünk egy sort a takarítóval, a pacák mindenféle pózokba vágta magát és kérte, hogy fényképezzem le, én meg ekkor realizáltam, hogy az objektívben elromlott a fókuszmotor, legszívesebben elsírtam volna magam, de eljátszottam, hogy fényképezem azt a bolondos pacákot, végül egy kép véletlenül sikerült, pont amikor felmászott a ház tetejére söprögetni.

A szállást kettőtől lehetett átvenni, megtörtént, átvettem, kifizettem, birtokba vettem.

Ugyanolyan tipusú faház, mint ahol 2011-ben voltunk Nejjel, a patak csobogásának hangja egyből ismerős volt. Viszont most már van wifi, aminek annyira nem örültem.

Utána lesétáltam a boltba, kenyér, sör, vaj, szalámi, vodka, sajt. Kávét hoztam otthonról.
Vacsora, aztán próbáltam életre lehelni az objektívet, de nem igazán sikerült, így marad egyelőre a manuális fókusz, de abban nem bízom annyira. (Bár visszanéztem a laptopon a képeket, nem tűnnek rossznak.) A mobil sajnos hozta a formáját, a tesztek szerint nagyon jó telefon, nagyon gyatra fényképezőgép. És tényleg. (Amikor vettem, akkor azt mondtam, hogy nem baj, a fontos helyeken úgyis velem van a nagy fényképezőgép. Ja.)

Végül beraktam valami háttérzenét, olvasgatás… de a lemez végére már nem emlékszem. Ekkor olyan délután öt körül lehetett.

20106.03.08; kedd

A “kell”-t akarom kiirtani, de egyáltalán nem könnyű. Ha hozzászoksz, akkor mindig találsz valamit, amit kell. És ha már kell, akkor ütemezzük be, hogy mikor kell. Ezzel pedig már benne is vagy a mókuskerékben.
Emlékszem, milyen volt, amikor gyerekként beteg voltam. Feküdtem az ágyban, szólt a rádió, néha a tévé is (a délelőtti iskolatévéket nem kedveltem túlzottan), és persze olvastam. Sokat. Belebújva a puha paplanba, párnába. Tea, ennivaló mindig volt otthon, az én dolgom pedig mindösszesen annyi volt, hogy feküdjek és olvassak. Nem kellett iskolába mennem.

Van, amikor az elpocsékolás maga adja az örömöt. Zakopane, túraútvonalak tömkelege… én pedig csak fekszem az ágyban, pont, mint amikor gyerekként beteg voltam. Pocsékolom a lehetőséget. Itt vagyok, és nem kell csinálnom semmit: nem kell dolgoznom, nem kell a család dolgaival foglalkoznom, de még csak a hegyekbe sem kell felmennem. (Bár ahogy a hátsó ablakból elnézem a hegy felé iparkodó hátizsákos turistákat, meg-megfájdul annyira a szívem, hogy biztosan fel fogok én is menni valahová.)

Hétkor keltem, reggeli, a sajtótermékek nem betervezett átfutása, beágyazás, majd visszadőltem a heverőre és olvasgattam. Most éppen Gaiman-t. Még az sem érdekelt, milyen hátsó – és milyen első – célokkal érkeztem ide. Aztán fél tízkor zuhany, kávé, közben kedvem támadt irkálni, és ha mást nem is, de az eddigi két napot megírtam.

Az ott a függöny mögött egy sebes folyású hegyipatak.

Aztán egy “kell”-ke, egy olyan ilyenis-olyanis tevékenység: lesétáltam a Gubalovka libegőállomás melletti piacig. Egyrészt séta: azt azért nem akartam, hogy teljesen begubózzak a faházba. Másfelől meg tervben volt néhány vastag gyapjúzokni, azok meg a piacon laknak.
Kommunikációs probléma: mekkora zokni kell? Végül leszálltam a mélységekbe és összeraktam, hogyan van a 45 oroszul. A nő bólintott, majd elém rakott egy tucat gyerekzoknit. Valószínűleg nem úgy van.

Vettem Nejnek egy ‘unatkozó gorál’ hűtőmágnest: a nagyszakállú gorál sanda tekintettel cipel a vállán egy birkát. Valahová. Valamilyen célból.

Az első ‘kurwa’ szóra egy napot kellett várnom. Ez annyiból furcsa, hogy még a buszos tömegjelenetek során sem fordult elő. Bezzeg a zakopánei sétálóutcán, ott jött egyből.

Ebédre káposztaleves, meg húsos pirog. Ahogy néztem, másoknál is népszerű hely ez az önkiszolgáló: a leves és a pirog között bedőlt vagy harminc melós fazon ebédelni. Azt hiszem ez világrekord, ha az első és a második fogás közti időtartamot nézem. Cserébe viszont levadásztam, hová kell visszavinni a tányérokat. Holnap a vécét fogom megtalálni.

Hazafelé elkapott valami teljesen furcsa időjárás. Elöször is megjelent a hegyek felett egy sötét felhő és az ilyesmi errefelé soha nem viccel. Aztán leszakadt az ég. Olyan 3-4 miliméteres golyók potyogtak. Nem jég volt, hanem a hópelyhek tapadtak össze golyókká. Puhán estek, egyáltalán nem voltak kellemetlenek. Pár perc alatt 2-3 centis szőnyeget varázsoltak az utakra, de ez a szőnyeg is puha volt, élvezet volt rajta járni.

Blog Stats

  • 1,117,231 hits

Spam Blocked

8,099 spam blocked by Akismet

© 2026 MiVanVelem

Theme by Anders Norén — Up ↑