Már megint Isztambul 01/05

Előzmények

Csak a szokásosak. Utolsó pillanatos munkahelyi hajrá, utolsó napokban összerakott program, útvonalak rajzolgatása a gugliban. (Köszi megint a segítséget, CyberMacs.) Aztán persze nem végeztem a munkámmal, de szerencsére a projekt is megcsúszott, szóval mehettünk.
Minek is? Hiszen már a múltkor is jócskán bejártuk a várost, nagyokat harapva a nem turistáknak szánt részekből. Igen, csakhogy akkor ketten voltunk. Most meg jöttek a gyerekek. Meg a múltkor hagytunk is el látnivalókat. Meg éppen volt olcsó jegy, olcsó szállás. Akkor miért ne?
Időzíteni persze tudni kell: vasárnap választások, az óraátállítást meg pont ebben a két hétben rúgták fel a derék törökök.

Kiutazás
2015.10.30; péntek

Kora reggel még elvittem az autót szervízbe. Végülis, ilyenkor tudjuk nélkülözni. Mindenesetre elég furán néz ki az Endomondón, hogy reggel még Pestszentimre, délután meg már Kadiköy.

Nemcsak mi repülünk gyorsan, az idő is. Az út két óra, erre jön a két óra eltolódás. Délben indultunk, és hoppá, már négy óra. Nemsokára sötét. Gyorsan elment a nap.

A repülőgépen elég vacak ülést kaptam: magától hátradőlt. A crew meg nem győzött figyelmeztetni, hogy ne dőljek hátra felszállás közben. A mögöttem ülő meg néha előreszólt, hogy sorry, léccilécci. Az lett a vége, hogy lenyitottam az asztalt, majd ráborulva végigaludtam az utat.

A repülőtérről gyorsan kijöttünk, vízum már nincs, az útlevélvizsgálatnál alig voltak. Aztán… istanbulkart beszerzése. Már ismertem a járást, átvágtam a népeken, taxisokon, kimentünk az épületből, megkerestem a bódét. Zárva. Elbizonytalanodtam. Ez az a bódé? Jártam egy kört, de másik nem volt. Akkor most? A stratégia része volt, hogy már itt veszek egy kártyát, rátöltök egy csillió pénzt, és utána mindenhol ezt használjuk. Nyilván bemehettünk volna a városba teljes áron (dupla pénzért és négy embernél azért ez már számít), de akkor ott kellett volna kártyaárust keresni, aztán feltöltő automatát… itt meg helyből le tudtam volna zavarni az egészet. Nem adtam fel. Menjünk vissza a repülőtér épületébe, csak lesz ott valahol. Az első ajtón a biztonsági őr nem engedett be: ez a kijárat. Oké. Megkerestük a bejáratot. Motozós, fémdetektoros kapu. Na, ne. Nem lehet visszamenni, még az üzletekig sem? Ekkor azért már kezdtem ideges lenni. Büfé. Megkérdeztem az eladó srácot. Nem beszélni angol. Egy perc múlva odament Dóra is. Vele már tudott angolul beszélni. Gyorsan tanul a kölyök, vagy csak jó a nyelvérzéke. Azt mondta, hogy van istanbulcart. Odabent. Újabb próbálkozás a kijáratnál. Az őr elállta az utat.
– Hol kaphatok istanbulkartot? – kérdeztem némileg ingerülten.
– A bódénál.
– A bódé zárva van.
– Elnézést nem tudok angolul.
– De akkor hol vehetek istanbulcartot?
– Kérdezze meg az információnál.
– Az hol van?
– Odabent.
– Oda nem mehetek be!
– Elnézést, nem tudok angolul.

Ekkor már tomboltam. Elmentem a konkurenciához (Havatas).
– Istanbulcart?
– A bódénál.
– A bódé zárva van!
– A bódénál lehet venni.
– A bódé zárva van!
Erre nyomatékosan, ahogy a hülyékkel szoktak bánni, rámutattak a bódéra.

Odamentem, körbejártam. Mellette automata, amelyről majd fel lehet tölteni. Nyomkodjuk meg. És igen. A két évvel ezelőttihez képest bejött egy új menüpont: istanbulcart vásárlása. De hogy ne legyen egyszerű, először kaptam helyette egy teljesen hasonló 3 jegyes kártyát, jó drágán (pont annyiért, amennyi egy istanbulcart(*)), persze nem láttam rajta, hogy ez nem az, persze nem tudtam rá pénzt tölteni, végül a mögöttem álló szánt meg, hogy ez nem az, aminek én gondolom. Aztán vettem egy igazit is, tettem rá pénzt is, de a sok szerencsétlenkedésben elcsesztem kábé 20 tallért, ami olyan 2000 forint. Ölni tudtam volna. Nem a pénz, hanem a turistaszopatás miatt. Úgy jöttünk ide, hogy már mindent tudok, vezetem a családot, erre már a repülőtéren habzó szájjal tomboltam.

(*) Nem magamtól vagyok ennyire féleszű, az tévesztett meg, hogy két évvel ezelőtt egy istanbulcart 6 tallér volt, a tíz talléros, 3 utazásra szóló kártyáról könnyű volt azt képzelni, hogy az 3 jeggyel előtöltött istanbulcart lesz. Fogalmam sem volt róla, hogy a kártya ára közben tíz tallérra emelkedett.

A buszra az utolsó pillanatban ugrott fel négy magyar, fizetni nem fizettek, az egy órás utat végigordítozták, valami olyan tahó dumával, hogy menetközben nem mertem Nejhez szólni, nehogy kiderüljön, hogy mi is magyarok vagyunk.

Eleinte úgy terveztük, hogy leszállás után futunk egy gyors kört a piacon, még cuccal, hogy tudjunk vacsizni az esti városnézés előtt. A kör megvolt, de túl gyorsra sikerült: nem találtunk baklavást (ez utólag ránézve kifejezetten bravúros volt, hiszen egyébként tele van velük a környék), a kinézett borboltot megtaláltuk ugyan, de olyan szemérmetlen árakon dolgoztak, hogy inkább szó nélkül kifordultunk az üzletből. (Az alsópolcos gagyi borok 3000 forint körül, fentebb exponenciális áremelkedés.) Utcai árusnál vettünk méregdrága sört (600/doboz), aztán rohantunk, mert a házhoz időre ígértük magunkat. Éppenhogy odaértünk. A pacák félóra múlva jött meg, közölte, hogy ez nem a jó apartman, menjünk át egy másikba. Ettől persze megint felment bennem a pumpa, Tbilisziben is így kezdődött, aztán mi lett belőle. Elfojtottam a gyilkolhatnékomat. Átmentünk az igazi címre… és innentől kezdett kiegyenesedni a nap.

A másik apartman sokkal jobb volt, sokkal jobb helyen, ugyanazért az árért. A sört és a szimitet bekaptuk, lecuccoltunk, végül ráérősen lesétáltunk az immár közeli piacra, ahol megtaláltunk mindent, amit korábban nem, sőt, rendes nagy boltot, bő választékkal, biztató borkínálattal, kicsit olcsóbb sörrel (480 forint alatt ne is reménykedj), aztán este nagy zabálás, béke.


Megtartottam a székfoglalót, most kivételesen a szultánokból és a mecsetekből.

Megjegyzés: Bár erős késztetést érzek rá, hogy a következő írásokban felvázoljam, hogy melyik mecset, melyik korszak, melyik szultán, de ezeket korábban már részletesen leírtam. Annyit tudok hozzátenni, hogy a kézzel rajzolt szultán-mecset diagramot átteszem visio ábrába és kirakom a netre.
Még valami. A család többször is furcsállotta, hogy én úgy kezelem a mecsetet, mintha az maga a szultán lenne. Tényleg könnyebb így beszélni róla, de persze tudni kell, mi a valós kapcsolat. A legtöbb nagy mecsetnek volt egy megrendelője. (Nem feltétlenül a szultán.) Az illető ezért megkapta, hogy a mecsethez tartozó temetőben legyen a türbéje, azaz a kriptája. Volt olyan is, hogy a megrendelő nem a maga számára rendelte meg a mecsetet. A lényeg, hogy minden mecsetnél egyértelmű a kapcsolat, hogy kinek épült, ilyen értelemben az illető élettörténete összefonódott a mecsettel. (Oké, nem mindig egyértelmű: Mihrimah hercegnőnek két mecsetje is van, mégis az apja/anyja türbéjében nyugszik.)

Ami végül teljesen feldobta a kedvemet, az az volt, hogy a korábbi apartmantól eltérően ebben volt egy apró lodgia is. Nem nagy, a talpamat keresztbe kellett fordítanom, ha kiléptem, de a szivarozáshoz ennyi is éppen elég. Vacsora után ki is álltam és nézegettem a környék életét. Ez később rendszeres esti tevékenységemmé vált.

Pont előttünk volt az isztambuli kisbuszok (iránybusz, dolmus) egyik vonulási útvonala. Érdekes jószágok: akadnak közöttük egészen lepukkantak, de kifejezetten jól kinézőek is, sőt, néhányat fel is tuningoltak optikailag. Így elmondhatom, hogy az ablakunk alatt járt el a kartali pimpelt dolmusz. (Figyelem, Zoli, újabb zenekarnév.)

Bezzeg most átengedték Ferihegyen a dugóhúzót. Amikor nem veszünk bort. Mert elképesztően drága. Mondjuk, logikus, alkoholt csak a külföldiek isznak, azok meg fizessék meg.

A karórámon 21.10, a tableten 22.10, a mobiltelefonomon 23.10. Izgalmas idők jönnek.

3 Comments

  1. Jól gondolom, hogy a repülőtéri jegy automata csak papírpénzt fogad el, bankkártyát nem?

  2. Úgy látom, ez az istanbulkart dolog gyorsabban változik, mint számítottam rá. Ki kell mennem, jó alaposan megnézni azt a gépet. Mindenki azt írja, nem olyan egyszerű az…

    Én úgy hallottam, hogy kártyával is lehet fizetni.

    Köszi a linket!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *