Month: May 2014

Nemrég volt egy komment, melyre részletesen akartam válaszolni, de időhiány miatt csak egy rövid mondatra futotta, az meg így utólag visszaolvasva, elég durvára sikerült. Most éppen ráérek, kellemes tavaszi idő van, a békalány éppen új fiút keres magának a közeli tóban, emiatt az éjszakát kvadrofon békabrekegés tölti be, szóval minden adott ahhoz, hogy komótosan, kényelmesen irogassak.

Tételezzük fel, hogy az ügyfelünk káposztát akar reszelni. Mi pedig elismert szakértői vagyunk a káposztareszelésnek. Bólintunk, és előadjuk, hogyan kell reszelni a káposztát. Kimegyünk az ügyfélhez, meghívjuk a véleményformáló embereit is, és felvázoljuk nekik az egy, a biztos, a best practice módot, hogyan lehet, és kizárólagosan hogyan érdemes káposztát reszelni.
Hiba.
Ez a rendszergazda szemlélet. Amikor azt mondom, hogy ezt a rendszert erre a bizonyos dologra találták ki, erre pedig így célszerű használni. Pont. Ekkor lesznek legalacsonyabbak a költségek, ekkor pusztul leggyorsabban a káposzta.

Csakhogy pont azt nem kérdeztem meg az ügyféltől, hogy miért is akar káposztát reszelni. Egyáltalán nem biztos, hogy neki a hatékonyság a legfontosabb szempontja. Lehet, hogy ő a lábával akar majd káposztát reszelni, mert mondjuk közben a kezévével citerázik, az orrával orgonázik, a fülével figurázik, a szemével gurgulázik, a szájával vacsorázik. És ehhez nem a best practice rendszer kell, hanem egy olyan, amely az ő igényéhez igazodik.

Tudtad, hogy van Franciaországban egy olajmező, ahol olyan magas a kőolaj kéntartalma, hogy a fő terméknek nem az olajszármazékok számítanak, hanem a kén? El tudod képzelni az olajkitermelő cégek mérnökeinek a döbbent pillantásait, amikor a megrendelő lesöpörte az asztalról a hagyományos olajfeldolgozó üzemek terveit?

Nos, a lényeg ott van, hogy először kérdezni kell. Még akkor is, ha mi vagyunk a káposztareszelés legnagyobb szakértői a világon és nálunk senki sem tudja jobban, hogyan kell azt a nyomorult káposztát lealázni. Mert bármilyen furcsán hangzik is, de az ügyfél gondolkodhat racionálisan akkor is, ha a döntése számunkra irracionálisnak tűnik.

Persze, nehéz. Teljesen emberi dolog, ha az ember, amikor szokatlan kívánságba ütközik, rögtön arra gondol, hogy az ügyfél hülye. Eleve az ember úgy működik, hogy hajlamos a legelső megfelelő momemtumnál hülyének nézni az ismeretlen másikat, mert ezzel a maga normálisságát bizonyítja saját maga előtt. A profi ezzel tisztában van és ha fel is merül benne az érzés, kisöpri a fejéből. És megkérdezi az ügyféltől, miért mondott, miért kért hülyeséget.

Végül a hosszas fejtegetés végén essen pár szó a konkrét helyzetről. Azt írtam, hogy szép kihívás Exchange 2003 környezetben levélküldési hibát megoldani, ha az ügyfél saját maga által fejlesztett levelezőklienst használ, mely nem bizonyítottan működik a szabványoknak megfelelően. Persze, lehet erre a reakció, hogy az ügyfél forduljon fel, de legalábbis használjon valami ismert levelezőklienst. A helyes megoldás viszont az, hogy megkérdezzük: barátom, miért is akarsz így levelezni? És akkor elmondja, hogy annyira titkos a munkája, annyira kényes a környezete, hogy még azt sem engedhetik meg maguknak, hogy nyílt forráskódú levelezőklienst használjanak. Csak az jöhet szóba, hogy maguknak fejlesztenek célszoftvert. Azaz a pálya adott, a problémát ezen kereteken belül kell megoldani.

Ma délután ugrottam neki a házi szervernek. Már elég régóta azt jelzi ki, hogy a diszk alrendszerben az egyik tükör féloldalas, azzal meg nem lehet viccelni. Első körben azt kellett megnéznem, hogy tényleg elromlott-e a diszk. (Ez ugye házi szerver, itt nem az a cél, hogy új diszket adjunk el az ügyfélnek.) (Csak vicceltem.) A feladat persze nem is annyira egyszerű. Már csak a diszk beazonosításai is fogós volt, nyomkodhattam én a HP ACU-ban SSA-ban a ledkigyújtogató gombot, ha a diszkek nem külön házban voltak. Én meg csúszkáltam fejlámpával a fejemen az extra mini szerverszobában. Mindegy, végül meglett a renitens diszk és eljutottam odáig, hogy a SCSI kártya a boot után ugyan recovery-t akar csinálni, de rögtön utána jön egy log full üzenet, amelytől elszégyenli magát és abbahagyja. Ekkor hívtam fel mindentudó kollégámat telefonos szaktanácsadásért. Kaptam is egy jó tippet: lépjek be a _gép_ biosába, keressem ott a logtörlési lehetőséget. Mert ugye addig a SCSI biosban kerestem. És tényleg: a gép biosában beállítottam, hogy a következő indulásnál törölje a logbejegyzéseket, erre szépen el is indult az autorecovery és még most is fut, ha valami más megint meg nem ijesztette. (Csak egy apró nüansz: az SSA azt jelzi ki, hogy a diszknek kampec, halott, mint a kék norvég – miközben a SCSI bios azt mondja, hogy ez egy egészen jó képességű diszk, csak a tükröt kell összeragasztania. Kíváncsi vagyok, holnap reggelre melyikük győz.)

Csakhogy.

Amíg a szervert szerelgettem, a laptopomat kint hagytam a teraszon. A kettőhúszba be volt dugva, a hibernálás ilyenkor le van tiltva, maximum szunyókálni mehet el. (A mázlista.) Meglökdöstem az egeret, erre a képernyő úgy csinált, mintha feléledne, majd meggondolta magát. A gép innentől semmi noszogatásra nem reagált. Megpróbáltam kikapcsolni, erre bánatosan elkezdett két rövideket pittyegni. Akkumulátor ki, majd vissza. Ugyanúgy pittyegett. Újabb telefon a mindentudó kollégának. F1! Nála volt net, utánanézett, majd jött a verdikt: memória. De hogyan? – ütközem meg. Egy órája ott pihent a laptop az asztalon, még csak a közelében sem járt senki. No, mindegy, gép szétszed, memóriák kiszed, varázsnézéssel megbűvöl, visszarak… gép pöccre indul.
Ilyen nagyjából nincs.

És akkor arról már nem is merek beszélni, hogy a tegnapelőtti fűnyírójavításnál halálra keresett egyik alátétet ma megtaláltam az emeleti közlekedőben, a földön. Nem merek beszélni róla, mert félek, hogy végképp átszakad a világ szövete.