Azok a szürke hétköznapok
Fehér ing és mackóalsó – mi az? Homeworker videókonferencián.
Aztán Picúr úgy döntött, hogy belekerül a tévébe. Elkezdte mögöttem veszettül kaparni a teraszajtót, és csak kaparta, kaparta. Amilyen makacsul szokta, ha nem reagálok elsőre. Én pedig igyekeztem komoly pofával ülni a kamera előtt, nem észrevéve a túloldali vigyorgásokat.
Most, hogy a Blue-val kapcsolatban megint felélénkült a “szar-é a Windows8 vagy sem” vita, leteszem én is a kétcentesemet.
Előljáróban közlöm – bár aki olvasta korábban a sorozatot, úgyis tudja – hogy laptopon használom, egérrel és tapipaddal, tehát eleve a hátrányos réteghez tartozom. Ennek ellenére magával a Windows-zal túl sok bajom nincs.
A Yosemite sorozatból az utolsó darab következik. Ez a nemzeti park nem csak a lenyűgöző szikláiról, a vízesésekről és John Muirról híres, hanem az óriásfenyőiről (giant sequoia) is. Az ősidőkben, amikor még telepesek laktak a környéken rönkházakban, akkor Wawona volt a park központja. Emellett található egy hatalmas erdő, melyet ma már az óriásfenyők dominálnak. (Ez persze nem megy magától, ahhoz, hogy ezek a monstrumok megéljenek, minden más növényt kiirtanak mellőlük. Mivel a kérgük tannintartalma miatt az óriásfenyők tűzállóak, egyszerűen időnként felgyújtják az erdőt, az égésből visszamaradt hamu meg táplálja a fenyőket.) És még ez is kevés, az óriásfenyők képtelenek lennének szaporodni a Douglas mókusok nélkül. (Maguktól nem tudják elengedni a tobozukat, kell a mókus, aki elrágja.)
Nos, ebben a parkban is sétáltunk egyet és persze itt is toltam a fényképeket. Ezekből készült ez a videó.
Egy szállodákról szóló könyvet olvastam nemrég. Visszatérő motívum volt benne, hogy az ötcsillagos szállókban a férfi vendégeket első ránézésre mindig a cipőjük alapján ítéli meg a személyzet.
Letettem a könyvet.
Laktam már ötcsillagos szállodákban, nem is egyszer. Kivétel nélkül mindig egy magashegyi, brutális bőr túrabakancs volt rajtam.
Ja, nem. Dubrovnik mellett strandpapucs.
-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*
A tél utolsó támadását az utcán élveztem végig. Éppen a heti városi körutamat jártam – cetlivel az egyik üzletből a másikba – és mivel időben jobban álltam a tervezettnél, ráértem, hogy átsétáljak a Kálvin térről a Mammuthoz.
Egy óra séta. Szakadó hóban. A szél befújta az apró szemű havat mindenhová. A hátizsákom tetején kupacban ült meg a hó, átlógva a sapkám tetejére. A fekete kabátomból szinte alig látszott ki valami a fehérből.
Így léptem be az üzletházba.
A bejárati ajtónál egy parfümárus mórikálta magát. Oda-odaugrott a betévedő emberekhez, túlzott mozdulatokkal, harsányan, majdhogynem bohócként próbálta felkelteni figyelműket a portékájára.
Ekkor léptem be én. Nagydarab, mogorva, szakállas hóember. A rámtapadt hóból egy etióp törzs egy hétig dorbézolt volna.
A parfümárus először még nem is kapcsolt, ugyanúgy rám is rámstartolt, mint a többiekre. Aztán felnézett. A szája kikerekedett, arca elszürkült, majd poénkodást, bohóckodást feledve iszkolt a pultja mögé. Valahogy nekem nem akart parfümöt eladni.
Nem tudom, ezt már lehet diszkriminációnak tekinteni?
A turkálások közben teljesen meglepő dolgokat találtam: habár botrányosan vacak kamerákkal, de rengeteg apró, 30-50 másodperces felvétel készült az első olyan nyaralásunkról, amikor már volt velünk kajak. Ezt mondjuk írhattam volna idézőjelekkel is, hiszen egy sit-on-top jellegű bulikajakról volt szó, de mi ugyanúgy vágtunk bele a nagyobb utakba is, mintha igazi tengeri kajak lett volna. A zöldfülűek bátorsága. Egyszer majdnem rá is fáztunk, de így tanul az ember.
Ezekből az apró felvételekből lett összevágva az alábbi videó.
Recent Comments