Egy szállodákról szóló könyvet olvastam nemrég. Visszatérő motívum volt benne, hogy az ötcsillagos szállókban a férfi vendégeket első ránézésre mindig a cipőjük alapján ítéli meg a személyzet.
Letettem a könyvet.
Laktam már ötcsillagos szállodákban, nem is egyszer. Kivétel nélkül mindig egy magashegyi, brutális bőr túrabakancs volt rajtam.
Ja, nem. Dubrovnik mellett strandpapucs.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

A tél utolsó támadását az utcán élveztem végig. Éppen a heti városi körutamat jártam – cetlivel az egyik üzletből a másikba – és mivel időben jobban álltam a tervezettnél, ráértem, hogy átsétáljak a Kálvin térről a Mammuthoz.
Egy óra séta. Szakadó hóban. A szél befújta az apró szemű havat mindenhová. A hátizsákom tetején kupacban ült meg a hó, átlógva a sapkám tetejére. A fekete kabátomból szinte alig látszott ki valami a fehérből.
Így léptem be az üzletházba.
A bejárati ajtónál egy parfümárus mórikálta magát. Oda-odaugrott a betévedő emberekhez, túlzott mozdulatokkal, harsányan, majdhogynem bohócként próbálta felkelteni figyelműket a portékájára.
Ekkor léptem be én. Nagydarab, mogorva, szakállas hóember. A rámtapadt hóból egy etióp törzs egy hétig dorbézolt volna.
A parfümárus először még nem is kapcsolt, ugyanúgy rám is rámstartolt, mint a többiekre. Aztán felnézett. A szája kikerekedett, arca elszürkült, majd poénkodást, bohóckodást feledve iszkolt a pultja mögé. Valahogy nekem nem akart parfümöt eladni.
Nem tudom, ezt már lehet diszkriminációnak tekinteni?