MonthAugust 2012

Egy éj a kopár hegyen

A héten pankrációt játszottunk. Egy kollégám ütötte-vágta az ügyfél rendszerét. Kezdte hétfő reggel, kedd hajnal négykor elment aludni, nyolckor folytatta, aztán este tízkor kiugrott a szorítóból, pacsi, mentem én, tovább ütni-vágni a rendszert a szorítóban reggel nyolcig, addigra a kolléga kialudta magát, kiugrás, pacsi, beugrás, majd ő rugdosta tovább a rendszert. Jó mulatság, férfimunka volt… különösen annak fényében, hogy a hét második felében az ügyfél közölte, hogy mégsem minket bíz meg a munkával. Amikor már a 60%-át elvégeztük. Az ügyfél által megadott szűk határidőre.

De nem is erről akarok beszélni.

Hanem arról, hogy a véletlennek (sorsnak, munak, végzetnek, stb) milyen jó dramatikai érzéke van. Eredetileg ugyanis úgy volt, hogy a kolléga már hétfő délután átadja nekem a szorítót, de aztán belefutott abba, amibe én is többször az éjszaka: iSCSI storage a nem túl acélos produkciós hálózaton keresztül. (Vájtfülűeknek: 80 gigás fix vhd létrehozása 45 percre leborította az összes virtuális gépet, mert persze az ő system vhd-jük is ezen a storage-on volt.) Délután csak ültem a fotelemben, vártam a telefonhívást, komolyabb dologba már nem mertem belekapni. Betoltam a winampba a Bach Összest (több hétre elegendő zene) aztán jobb híján hallgattam. Este tízkor jött a hívás. Elkezdtem berendezkedni a hyper-v szerveren. Első fix méretű vhd létrehozása. 45 perc. Asztakurva. Melyik könyvet olvasgattam legutóbb? Márai naplóiból a legutolsó válogatást. Oké, fotel.

Arra kérnélek, itt most engedd el a fantáziád. Addig nem tudtam csinálni semmit, amíg létre nem jön két darab 80 gigás és egy darab 400 gigás(!) fix vhd. Több óra. Éjszaka. És nem, nem lehet elmenni aludni, mert időnként meg kell nyomni egy gombot. De nem hogy nem lehet elaludni, hanem a vhd-k létrehozása után éppenhogy abszolút fittnek kell lenni, hiszen mégiscsak egy új cég új informatikai rendszerének alapjait vetjük meg.
Én pedig beleborultam Márai legutolsó naplójába. A legtragikusabba. Amikor két év alatt az öreg író elveszít mindenkit, akit szeretetett: három testvérét, imádott feleségét, végül a fogadott fiát is. Amikor folyamatosan elveszik a hite: átkozza az Istent, átkozza a sorsot, átkozza az életét. Amikor a végsőkig megkeseredett író leírja, hogy szakszerűen megvette a pisztolyt, kikérdezte az eladót, a biztonság kedvéért elment egy ingyenes rendőrségi tanfolyamra, ahol megtanították lőni, elolvasott egy csomó írást arról, hogy egy öngyilkosnak hová és hogyan kell lőnie, ha biztos és gyors halált szeretne. Majd ezután 89 évesen leírja, utolsó bejegyzésként a naplójába, hogy emberek, nekem most lett elegem.

És mindez mellé Bach motetták szóltak a háttérben.
A hyper-v pedig őrült lassan húzta a csíkot, miszerint készül a virtuális diszk.

Érted már az asszociációt a címre?

Kiűzetés

Az éjszaka elnyelt
Homlokon csókolt és betakart.
Jó itt, hogy fekszem, most csend van
De valaki ideszart.

Alvin és a Mókusok: Bejött az élet

Elolvastam ezt az index cikket és csak meredtem szótlanul a monitorra. (Persze, miután rákerestem, hogy ez a hanta vírus nem egy média hack-e véletlenül?)
De nem.
Nem tudom, jártál-e már úgy, hogy van a világnak egy paradicsomi szeglete és te megfogadod, hogy ha a fene fenét eszik is, de oda még visszamész egyszer? Aztán váratlanul jön a hír, hogy az a szegelet elromlott.

From MiVanVelem

2008-ban voltunk Attilával pár napot, pont ebben a Curry Village kempingben aludtunk. Első éjszaka meglehetősen rosszul, mert nem tudtuk, milyen vadállat akarja ránktörni a falat – aztán kiderült, hogy csak az egerek támadnak, minden résen. Akkor jót nevettünk rajta – most meg ezek az egerek fertőzték el azt a gyönyörű táborhelyet.
Amikor csavarogtunk, én szó nélkül szopogattam a jégcsapokat, ettem a havat, Attila pedig ivott a patakból. (Én azért ennyire nem voltam bátor.)
Hát, ennek vége. Ha visszamennék, úgy, ahogy eredetileg terveztem, hogy sátor, kalóriabomba kaják (medvebiztos kiszerelésben) és napokig belevesznék a vadonba (ahogy John Muir is tette), az már nem lenne az igazi: cipelhetném a víztisztító berendezést, feltéve, hogy az kipucolja ezt a virnyákot, mert ha nem, akkor marad a forralás. És ne ülj le a földre, mert nedves lesz a nadrágod és lehet, hogy már az is elég. Illúzióromboló macera.

Oké, nem mintha mostanában annyira fenyegetne a veszély, hogy lesz pénzem visszamenni… de akkor se jó, ha az embernek korrodeálják az álmait.

FB

Mivel már kezd kezelhetetlen lenni a dolog, itt, ezen a blogon szeretnék üzenni.

Kedveseim. Nem azért nem jelölök vissza embereket a Facebookon, mert beképzelt majom vagyok, és nem is azért, mert bárkit is utálnék. Teljesen másról van szó.

  • A szociális hálókat illetően roppant konzervatív vagyok. Csak azokat jelölöm vissza ismerősnek, akikkel legalább egyszer személyesen is találkoztam, vagy legalább egyszer emailt váltottunk.
  • Senki nem veszít semmit azzal, ha nem látja a Facebook-ra kitett dolgaimat, ugyanis a Facebook aktivitásom egészen pontosan nulla. Zérus. Valamikor 2006-ban regisztráltam, mert az egyik MVP találkozót azon keresztül szervezte meg az amerikai lead, de azóta abszolút semmire sem használom. Raktam ki rá két képet, ha tényleges ismerős jelöl be, akkor visszaigazolom, havonta egyszer ránézek az üzenőfalra… és ennyi. Ami másoknak a Facebook, az nekem a blog.

Remélem, nincs harag.

Erővel olvasni

Nem olyan egyszerű manapság. Nem is illik az életritmusunkhoz. Pedig… aki leírta, lehet, mondani akart valami pluszt is.

Olvasom Márai egyik kései naplóját. Shakespeare öregkori drámájából, a Vihar-ból idéz egy sort: “We are such stuff as dreams are made of…“. Automatikusan fordítom, de a nyers szöveg már megformálódni sem tud a fejemben, egyből kiüti egy másik idézet: “és mi oly anyagból vagyunk, mint álmaink“. Ez bizony ugyanaz. Müller Péter (Bródy János?) a Doktor Herz egyik bárgyú kis dalocskájában odaszúrt egyet. Azt mondta, hogy dúdold csak barátom, hogy “egyszer volt, hol nem volt…” de énbennem is ott van minden remény és keserűség, ami Prosperoban is ott volt, amikor úgy döntött, hogy fellebbenti a fátylat: “Olyanok vagyunk mi is, mint Az álmok anyagja”. Aztán lehet, hogy lesz, aki érti.
De most nem is ez a lényeg, hogy eljut-e a szerző kódolt üzenete a nézőkhöz. Hanem az, hogy ezek szerint az illető tud erővel olvasni. Elolvas egy Shakespeare drámát. Nem csak átfut rajta, hanem egy ilyen, első olvasatra tényleg nem túl mély mondat meg is ragad benne. És persze igaza van: ha elkezdjük boncolni a mondatot, úgy el tudunk veszni benne, hogy ki sem találunk. De ehhez észre kellett venni.
Szeretnék ilyen erővel olvasni tudni én is. Hogy egy odavetett fél mondatból akár egy egész estés musicalt írjak.

ps.
A bejegyzés eredeti megírása után voltam egy temetésen. A sok öltönyös, kosztümös ember között volt egy, akin csak egy nadrág és egy piszkosfehér póló volt, egy felirattal: Einstürzende Neubauten: Silent Is Sexy. Első ránézésre azt lehetett volna gondolni, hogy ez egy tiszteletlen alak, és lehet, hogy néhányan így is gondolták. De ők valószínűleg nem ismerték az együttest és nem ismerték ezt a videót.
Az élet tele van rejtett utalásokkal és csak úgy érthetjük meg, ha erővel, figyelemmel olvassuk.

Szigetcsépi szabadstrand

Amiben az az érdekes, hogy a mai napig azt sem tudtam, hogy léteznek. Se Szigetcsép község, se az, hogy a Ráckevei Duna felső szakaszán van fürödhető strand.
A legszebb az egészben, hogy mindez a kettő együtt 13 kilométerre van Dunaharasztitól, azaz kábé két órányi evezésre. (Lefelé másfél, visszafelé két és fél.) De a legeslegeslegszebb az, hogy Nejjel egyszer már bementünk ebbe az oldalágba, de aztán visszafordultunk. 150 méterrel a strand előtt, melyet a kanyartól nem láttunk.

Egyébként most is visszafordultam volna, csak… bunkókat kerestem.

Normál utazósebességgel haladtam lefele, amikor motorhangot hallottam magam mögött. Visszapillantó tükör, az nincs, így a kajakos kénytelen hang alapján beazonosítani a mögötte dübörgő járművet. Ez vagy egy böszme nagy hajó lehetett, vagy sok kicsi.
Négy átlagos motorcsónak ért utól. A kis folyó teljes szélességében jöttek és ezen nem is változtattak. Mint ahogy a gázt se vette vissza egyikük sem. Mondjuk én konkrétan leszarom, a tengerikajak bírja, én is bírom, egy kicsit fickándozott a jószág, aztán lenyugodott. De ha valami instabilabb kajak/kenu lett volna ott, vagy egy kevésbé tapasztalt evezős, akkor az akkorát borul, mint oda Lacháza. Illetve nagyobbat, mert ez már majdnem Lacházán volt.
A négy motoros ezután eltűnt abban az öbölben, ahová én is terveztem, hogy betérek, megenni a csúcs csokit. Utánuk mentem… és nem láttam senkit. Ebből sejtettem meg, hogy ez nem csak öböl, hanem esetleg egy hosszabb ág, tehát továbbeveztem, bevettem a kanyart… és leesett az állam a meglepetéstől.

From Kajak
From Kajak

A motorcsónakosokat így se találtam, de már nem érdekelt. Örültem az ajándéknak.
Aztán hazaindultam. Eredetileg is úgy terveztem, hogy felfelé bemegyek minden oldalágba, de a mostani találat még jobban felcsigázta a kedvemet.
Mondjuk úgy, hogy szerencsém volt. Az összes olyanba bementem, amelyiknek volt kijárata is és az összes olyat kihagytam, amelyiknek nem. Illetve egyszer hibáztam csak. Illetve mégsem.
Elmesélem.

A múltkori szerencsétlen baleset helyszínelése közben vettem észre, hogy valahonnan a nádasból, a hatalmas dzsuván keresztül, jön kifelé négy darab hatszemélyes kenu. Márpedig ha ezek kijöttek, akkor be is kellett menniük valamikor, ráadásul jó nagy darabok is voltak, azaz széles útnak kell odabent lennie.

Naná, hogy most bementem a dzsuvás ágba. Naná, hogy nem találtam kiutat.

From Kajak

Viszont egy nagyon szép vizitök-ültetvényt, azt igen.
Konkrétan az történt, hogy mentem, mentem, a járat szűkült, majd teljesen összeszűkült, végül egy csónak le is zárta. Visszatolattam, még bepróbálkoztam két helyen a nádba, de amikor többször is rámmordult The Thing, inkább kijöttem. Ennyi. A kenusok… lehet, hogy ott laktak. (Ennek némileg ellentmondott, hogy a kenukat megismertem, DMTK-sok voltak, azaz egy csónakházban lakunk. De akkor sem találtam utat.)
Kijöttem, elindultam felfelé… majd a sziget felső szakaszán megláttam egy bebújót. Amelyik gyanúsan abba az irányba vitt – persze felülről – ahol én az előbb megakadtam. Bebújtam… és megtaláltam mind a magyarázatot, mind a hangulatos ösvényt.

From Kajak

Gyakorlatilag a facsónak nem zárta le az utat, hanem mellette kellett volna fordulni egy derékszögűt a nádasba ékelődött fűzfa lombja alá. Ravasz. A fűzfa mögött pedig a fenti látvány fogadott.

Így viszont kipipálhattam mindent. Eveztem egy jót és hatótávolságon belül találtam egy csomó új, érdekes dolgot. Tényleg megérte ma kajakba szállni.
Már csak egy titkos csatornát kellene találnom Majosházán a Délegyházi tavak felé és teljes lenne az öröm.

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑