Amiben az az érdekes, hogy a mai napig azt sem tudtam, hogy léteznek. Se Szigetcsép község, se az, hogy a Ráckevei Duna felső szakaszán van fürödhető strand.
A legszebb az egészben, hogy mindez a kettő együtt 13 kilométerre van Dunaharasztitól, azaz kábé két órányi evezésre. (Lefelé másfél, visszafelé két és fél.) De a legeslegeslegszebb az, hogy Nejjel egyszer már bementünk ebbe az oldalágba, de aztán visszafordultunk. 150 méterrel a strand előtt, melyet a kanyartól nem láttunk.

Egyébként most is visszafordultam volna, csak… bunkókat kerestem.

Normál utazósebességgel haladtam lefele, amikor motorhangot hallottam magam mögött. Visszapillantó tükör, az nincs, így a kajakos kénytelen hang alapján beazonosítani a mögötte dübörgő járművet. Ez vagy egy böszme nagy hajó lehetett, vagy sok kicsi.
Négy átlagos motorcsónak ért utól. A kis folyó teljes szélességében jöttek és ezen nem is változtattak. Mint ahogy a gázt se vette vissza egyikük sem. Mondjuk én konkrétan leszarom, a tengerikajak bírja, én is bírom, egy kicsit fickándozott a jószág, aztán lenyugodott. De ha valami instabilabb kajak/kenu lett volna ott, vagy egy kevésbé tapasztalt evezős, akkor az akkorát borul, mint oda Lacháza. Illetve nagyobbat, mert ez már majdnem Lacházán volt.
A négy motoros ezután eltűnt abban az öbölben, ahová én is terveztem, hogy betérek, megenni a csúcs csokit. Utánuk mentem… és nem láttam senkit. Ebből sejtettem meg, hogy ez nem csak öböl, hanem esetleg egy hosszabb ág, tehát továbbeveztem, bevettem a kanyart… és leesett az állam a meglepetéstől.

From Kajak
From Kajak

A motorcsónakosokat így se találtam, de már nem érdekelt. Örültem az ajándéknak.
Aztán hazaindultam. Eredetileg is úgy terveztem, hogy felfelé bemegyek minden oldalágba, de a mostani találat még jobban felcsigázta a kedvemet.
Mondjuk úgy, hogy szerencsém volt. Az összes olyanba bementem, amelyiknek volt kijárata is és az összes olyat kihagytam, amelyiknek nem. Illetve egyszer hibáztam csak. Illetve mégsem.
Elmesélem.

A múltkori szerencsétlen baleset helyszínelése közben vettem észre, hogy valahonnan a nádasból, a hatalmas dzsuván keresztül, jön kifelé négy darab hatszemélyes kenu. Márpedig ha ezek kijöttek, akkor be is kellett menniük valamikor, ráadásul jó nagy darabok is voltak, azaz széles útnak kell odabent lennie.

Naná, hogy most bementem a dzsuvás ágba. Naná, hogy nem találtam kiutat.

From Kajak

Viszont egy nagyon szép vizitök-ültetvényt, azt igen.
Konkrétan az történt, hogy mentem, mentem, a járat szűkült, majd teljesen összeszűkült, végül egy csónak le is zárta. Visszatolattam, még bepróbálkoztam két helyen a nádba, de amikor többször is rámmordult The Thing, inkább kijöttem. Ennyi. A kenusok… lehet, hogy ott laktak. (Ennek némileg ellentmondott, hogy a kenukat megismertem, DMTK-sok voltak, azaz egy csónakházban lakunk. De akkor sem találtam utat.)
Kijöttem, elindultam felfelé… majd a sziget felső szakaszán megláttam egy bebújót. Amelyik gyanúsan abba az irányba vitt – persze felülről – ahol én az előbb megakadtam. Bebújtam… és megtaláltam mind a magyarázatot, mind a hangulatos ösvényt.

From Kajak

Gyakorlatilag a facsónak nem zárta le az utat, hanem mellette kellett volna fordulni egy derékszögűt a nádasba ékelődött fűzfa lombja alá. Ravasz. A fűzfa mögött pedig a fenti látvány fogadott.

Így viszont kipipálhattam mindent. Eveztem egy jót és hatótávolságon belül találtam egy csomó új, érdekes dolgot. Tényleg megérte ma kajakba szállni.
Már csak egy titkos csatornát kellene találnom Majosházán a Délegyházi tavak felé és teljes lenne az öröm.