Month: November 2011

Ülök a padláson, olvasgatok. Szó se róla, takaros padlás, de azért össze sem lehet hasonlítani a lakás többi részével. Beton a padló, papundeklivel letakarva. Tetőlécek, közöttük kőzetgyapot, rajta alufólia. A berendezés főleg dobozokból áll, kempingasztal, kimustrált forgószék. Deszkákból összetákolt polc mellettem, azon tartom a poharakat és a dugi whiskyt. Vad romantika. Élvezem.
De miért?
Végiggondolva, mindig is élveztem a hasonló szituációkat. Középiskolásként egy aligtetős romházban lakni napokig, csikorgó télben, hóban. Az ágy egy földreborított szekrény. Katonaként az egy hónap kényszer eü szolgálat, ahol ugyan beteg voltam, de annyira azért nem, így végül beszálltam a gyógyító bizniszbe. Az ágyam az ügyeleti rendelőben volt, kosz, rendetlenség, állandó bagófüst, sörszag. Mégis jó volt, erre a részre emlékszem vissza egyedül jó szívvel az egészből. Vonzódás az öreg házakhoz. Csehbánya, ahol nem csak az orbitális bulik voltak jók, hanem a szolíd természetjárósak is, az egyszerű ottlakás a gáz, víz, villany nélküli erdei házban. A hajnali másnapos favágás Mályinkán, utána leülni a farakásra és bontani egy sört. Szakmai gyakorlat Rostockban, lejárni a széntárolóba szivarozni. A bakonyi házban lejárni a kazánházba, üldögélni a favágó tőkén, bagózni, nézni a tüzet és időnként meghúzni a borosüveget. Elmenni télen az erdőbe és tűz mellett ücsörögni, sátorban aludni. És most ez a padlás, amely egy tök jó hely lenne, még akkor is, ha a szivar miatt nem szorulnék ide.

Az elfojtott ősember visszavágyik a barlangba?

• Elfoglalt köret: Rizi busy.

• Adler volt az ötödik Beatle a pszichoanalízisben.

• Figyelemfelkeltő ötlet, csalódást keltő kidolgozás. Mint közkönyvtárban a Fecsegő Csecsebecsék. Az első 30 oldal rojtosra van lapozva, a többi meg jószerint felvágatlan.

Egyre inkább meggyőződésem, hogy egy idő után az ember nem csak úgy ad hoc választ olvasnivalót magának, hanem a könyvek megtalálják maguknak. Ott figyelnek a könyvespolcon, lehet, hogy évekig, tízévekig le sem porolod, aztán egyszer csak a kezedbe akadnak és úgy érzed, ezt most el kell olvasnod. Majd miközben olvasod, egyre többször bólogatsz: igen, pont erről van szó, pont ez foglalkoztat most.

Jelenleg három nyitott könyvem van (a szakmaiaktól eltekintve). Egy Rushdie regény, melyet még nyáron kezdtem el, de úgy ötven oldal körül abbahagytam, mert nem rezonáltam rá. Ami viszont telitalálat, az az egy hete elkezdett könyv, Márai 1943-44-es naplója. Nem először olvasom, talán harmadjára, de egyben, egy kötetben, most először. Nos, az a hangulat, amikor még élnek az emberek, élik hétköznapi életüket, de már sejthető, hogy hamarosan mindennek vége lesz és jön egy nagy kéz, szivaccsal, és tisztára törli a táblát. Miközben a politika kisértetiesen ugyanolyan aljas, mint manapság is.
Emellett utazgatás közben a Kindle-n Spirótól olvasom Az Ikszek című regényt. Mit mondjak, ebben is rengeteg áthallás van a napjainkkal. A kettő együtt meg különösen erős keveréket alkot.

Vasárnap kikészítés, hétfőn viszik el a lomot. Taktikusan szombaton lekerítettem az általam gondozott terepszakaszt, ne szórják rá a kétszemélyes kanapét a serkenő tűztövis cserjére. Tegnap egész nap előkészítettünk, feltúrtuk a padlást és megtettem végre, amire évek óta készülök: felbontottunk minden dobozt, minden zsákot és csak a nagyon szükséges dolgokat tartottuk meg. Így ma délelőtt már csak arra vártam, hogy mikor kel fel az ifjúság, aztán hordjuk a cuccot.
Nem kapkodták el. Közben nézegettem kifelé… és nem értettem a dolgot. Senki nem rakott ki lomot. Pedig máskor már egy nappal előtte is elkezdték, tudta ezt az utánfutós, kisteherautós népség is, hiszen már szombat délutántól járőröztek. Vasárnap délben már 3 alakulat is letelepedett a szokott helyre, de lom, az nem volt. Unalmukban jól össze is vesztek, hogy ki volt itt előbb, meg hogy ez kinek a felségterülete.
Ráadásul mi sem lommal kezdtünk, hanem a legnagyobb szívással. Volt a padláson négy tekercs teljesen szétcsúszott közetgyapot. Megfogni sem lehetett, leadni sem, cipelni sem, persze belélegezni azt végképp nem kellett volna, de már a fogása is szúrt, ráadásul tele lett a szöszmöszeivel a lakás. A kezem és a homlokom még mindig tele van üvegtüskékkel, remélem, a tüdőm nem kapott sokat. Mivel ez veszélyes hulladéknak számít, ment az utánfutóra, holnap veszik csak át a begyűjtőhelyen. Titokban reménykedtem is, hogy valamelyik lomizó rácsap és már nem kell fogdosnom, de nem érdekelte őket. Utána kihordtuk az összes szemetet (a Martello-t is, éljen a kotyogó). Végül visszacipeltük a padlásra azokat a holmikat, melyeken menetközben megesett a szívünk.

Második felvonásként jöhetett a padlástakarítás. Ennek nem csak az a tétje, hogy elvágólag legyen gúlába pakolva minden, jaj de szép, hanem jön a tél, jön a hideg, be kell rendezni a szivarszobát a padláson. Tanulva a tavalyi tapasztalatokból, egészen összkomfortos kis sarkot raktam össze magamnak. Tegnap tartottunk is egy főpróbát és remekül működött. Azt kell mondjam, jobban, mint a terasz. Nem, nem volt szebb, meg hangulatosabb… de céltudatosabb mindenképpen. A terasznak ugyanis az a baja, hogy közel van a lakáshoz. Ezért álltam fel, azért álltam fel, végül az egyórás szivarszünet végén percekig cuccoltam vissza, mire mindent behordtam. Ugyanez a padlással nem működik. Még így is istenkísértés, ahogy mászok fel a létrán, egyik kezemben könyv, a hónom alatt bor, zsebemben szivar és mobiltelefon. Más nincs. Netbook sem. Azaz ez az egy óra teljesen az olvasásé és a gondolkodásé. Nincs emailböngészés, nincs feedolvasgatás, nincs fórumozás. Az összes elektronika csak egy belógó csupasz hatvanas égő.

From MiVanVelem

From MiVanVelem

Igen, meg a mobiltelefon. De az a kulcs. Tegnap kitaláltuk, hogy amint felmegyek, Nej felhajtja a létrát és felcsukja a csapóajtót. Ekkor egy gramm füst sem megy le a lakásba, lelkiismeretfurdalás nélkül élvezhetem a pöfékelés örömeit. Aztán ha végeztem, akkor felhívom Nejt, könyörgök egy kicsit, léccilécci, majd egyszer csak leengedi a létrát és az élet megy tovább.