Month: November 2011

Vonzódás a koszhoz?

Ülök a padláson, olvasgatok. Szó se róla, takaros padlás, de azért össze sem lehet hasonlítani a lakás többi részével. Beton a padló, papundeklivel letakarva. Tetőlécek, közöttük kőzetgyapot, rajta alufólia. A berendezés főleg dobozokból áll, kempingasztal, kimustrált forgószék. Deszkákból összetákolt polc mellettem, azon tartom a poharakat és a dugi whiskyt. Vad romantika. Élvezem.
De miért?
Végiggondolva, mindig is élveztem a hasonló szituációkat. Középiskolásként egy aligtetős romházban lakni napokig, csikorgó télben, hóban. Az ágy egy földreborított szekrény. Katonaként az egy hónap kényszer eü szolgálat, ahol ugyan beteg voltam, de annyira azért nem, így végül beszálltam a gyógyító bizniszbe. Az ágyam az ügyeleti rendelőben volt, kosz, rendetlenség, állandó bagófüst, sörszag. Mégis jó volt, erre a részre emlékszem vissza egyedül jó szívvel az egészből. Vonzódás az öreg házakhoz. Csehbánya, ahol nem csak az orbitális bulik voltak jók, hanem a szolíd természetjárósak is, az egyszerű ottlakás a gáz, víz, villany nélküli erdei házban. A hajnali másnapos favágás Mályinkán, utána leülni a farakásra és bontani egy sört. Szakmai gyakorlat Rostockban, lejárni a széntárolóba szivarozni. A bakonyi házban lejárni a kazánházba, üldögélni a favágó tőkén, bagózni, nézni a tüzet és időnként meghúzni a borosüveget. Elmenni télen az erdőbe és tűz mellett ücsörögni, sátorban aludni. És most ez a padlás, amely egy tök jó hely lenne, még akkor is, ha a szivar miatt nem szorulnék ide.

Az elfojtott ősember visszavágyik a barlangba?

Sárkányokkal szántani, még mindig

Márai megjegyzése: Az emberi nagyság azon múlik, ki hogyan bánik a démonával és egyáltalán, van-e démona.

Ez érdekesen cseng össze Weöres Sándor elképzelésével a szelidített démonokról.

Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.

Ez egy visszatérő téma a blogon, itt le is írtam, hogyan jelentkezik nálam.

Hogyan lehetne ezeket az irtózatokat hasznos munkára fogni?
Hát, például írással. Ha szükségem van arra, hogy leírjam, hogyan érezhet egy darabolós gyilkos, miközben darabol, akkor megkérdezem az egyik démont, hogy ‘figyelj, te ezt hogyan csinálnád?’. Ha meg akarok írni egy álláspontot, mely kívül esik az elfogadhatságon, de tudom, hogy máshol, extrém körülmények között igenis előbújhat, megkérdezem a démont, hogy mondja már el, hogyan is van ez. És nem kell embert darabolnom, nem kell tényleg kipróbálnom, mekkora iszonyat az adott cselekvés, a démon készségesen felel. Dolgozik. Az eke szarva előtt. Segít nekem kiigazodnom abban a világban, mely messze, borzasztóan messze van a normális gondolkodástól. A démonok segítenek megérteni a világot. Az ugyanis bőven több annál, mint amit mi, normális gondolkodású emberek, kihasítunk belőle.

Ez az egész akkor lesz igazán érdekes, ha egy kicsit visszaásunk Freudhoz. Mit is ír Elekes Miklós?

Freud annak idején a tünetképződés problémájából indúlt ki s kutatásai közben felfedezte a lelkiéletnek addig ismeretlen strukturáját és mechanizmusát, differenciálta a lelkiélet rétegeit, melyeket „Bewusst”-nak,tudatosnak, „Unbewusst”-nak tudattalannak és a kettő között levő „Vorbewusst”-nak nevezett el s pontosan körülhatárolta ezen rétegek jelentőségét. A Tudattalan azon lelkiterület, melybe a lelki-élet fejlődése folyamán a tudattal esztétikailag és etikailag össze nem férő lelki tartalmak kerülnek az elfojtás (Verdrängung) mechanizmusa által. Az elfojtást eszközlő tényező oly erős, hogy meg tudja akadályozni később is a tudattalan lelkitartalmaknak tudatosítását, s tényleg ezek semmiféle egyszerű tudatos lelkimüvelettel, mint amilyen az emlékezés, tudatba nem idézhetők. A tudattalanná válás tehát nem egyszerű elfelejtés, szóval csak egy passziv folyamat, hanem aktiv művelet eredménye és az elfojtó gondoskodik is róla, hogy ezen állapotában meg is maradjon. Csak álmainkban és az ideges tünetekben jútnak a tudattalan lelki tartalmak a tudatunkba, de itt is többnyire leplezett és eltorzított formában, kifejezésre és külön munkára, épen az analízis munkájára van szükség, hogy igazi tartalmuk világossá váljon. Ebben a rétegben, a tudattalanban gyökereznek az ideges tünetek, s ha meg akarunk eredetükkel ismerkedni, keresztül kell törnünk az elfojtó erő ellenállásán, hogy a tudattalanig eljúthassunk. Ebben az áttörésben a tudattalan tudatossá tételében áll lényegileg az analízis munkája.

Most akkor ezek démonok, aki velünk születnek, vagy a zseni annyira bonyolult ember, hogy félelmetes és nehezen kezelhető tudatalattit épít fel, melyet a tudata démonnak érzékel? Vagy egyszerűen csak a bonyolult tudatalatti kifejlesztése egyfajta lelki defekt, és aki később úrrá lesz rajta, abból lesz a nagy ember?

Megtalálnak

Egyre inkább meggyőződésem, hogy egy idő után az ember nem csak úgy ad hoc választ olvasnivalót magának, hanem a könyvek megtalálják maguknak. Ott figyelnek a könyvespolcon, lehet, hogy évekig, tízévekig le sem porolod, aztán egyszer csak a kezedbe akadnak és úgy érzed, ezt most el kell olvasnod. Majd miközben olvasod, egyre többször bólogatsz: igen, pont erről van szó, pont ez foglalkoztat most.

Jelenleg három nyitott könyvem van (a szakmaiaktól eltekintve). Egy Rushdie regény, melyet még nyáron kezdtem el, de úgy ötven oldal körül abbahagytam, mert nem rezonáltam rá. Ami viszont telitalálat, az az egy hete elkezdett könyv, Márai 1943-44-es naplója. Nem először olvasom, talán harmadjára, de egyben, egy kötetben, most először. Nos, az a hangulat, amikor még élnek az emberek, élik hétköznapi életüket, de már sejthető, hogy hamarosan mindennek vége lesz és jön egy nagy kéz, szivaccsal, és tisztára törli a táblát. Miközben a politika kisértetiesen ugyanolyan aljas, mint manapság is.
Emellett utazgatás közben a Kindle-n Spirótól olvasom Az Ikszek című regényt. Mit mondjak, ebben is rengeteg áthallás van a napjainkkal. A kettő együtt meg különösen erős keveréket alkot.

Lomtalanítás

Vasárnap kikészítés, hétfőn viszik el a lomot. Taktikusan szombaton lekerítettem az általam gondozott terepszakaszt, ne szórják rá a kétszemélyes kanapét a serkenő tűztövis cserjére. Tegnap egész nap előkészítettünk, feltúrtuk a padlást és megtettem végre, amire évek óta készülök: felbontottunk minden dobozt, minden zsákot és csak a nagyon szükséges dolgokat tartottuk meg. Így ma délelőtt már csak arra vártam, hogy mikor kel fel az ifjúság, aztán hordjuk a cuccot.
Nem kapkodták el. Közben nézegettem kifelé… és nem értettem a dolgot. Senki nem rakott ki lomot. Pedig máskor már egy nappal előtte is elkezdték, tudta ezt az utánfutós, kisteherautós népség is, hiszen már szombat délutántól járőröztek. Vasárnap délben már 3 alakulat is letelepedett a szokott helyre, de lom, az nem volt. Unalmukban jól össze is vesztek, hogy ki volt itt előbb, meg hogy ez kinek a felségterülete.
Ráadásul mi sem lommal kezdtünk, hanem a legnagyobb szívással. Volt a padláson négy tekercs teljesen szétcsúszott közetgyapot. Megfogni sem lehetett, leadni sem, cipelni sem, persze belélegezni azt végképp nem kellett volna, de már a fogása is szúrt, ráadásul tele lett a szöszmöszeivel a lakás. A kezem és a homlokom még mindig tele van üvegtüskékkel, remélem, a tüdőm nem kapott sokat. Mivel ez veszélyes hulladéknak számít, ment az utánfutóra, holnap veszik csak át a begyűjtőhelyen. Titokban reménykedtem is, hogy valamelyik lomizó rácsap és már nem kell fogdosnom, de nem érdekelte őket. Utána kihordtuk az összes szemetet (a Martello-t is, éljen a kotyogó). Végül visszacipeltük a padlásra azokat a holmikat, melyeken menetközben megesett a szívünk.

Második felvonásként jöhetett a padlástakarítás. Ennek nem csak az a tétje, hogy elvágólag legyen gúlába pakolva minden, jaj de szép, hanem jön a tél, jön a hideg, be kell rendezni a szivarszobát a padláson. Tanulva a tavalyi tapasztalatokból, egészen összkomfortos kis sarkot raktam össze magamnak. Tegnap tartottunk is egy főpróbát és remekül működött. Azt kell mondjam, jobban, mint a terasz. Nem, nem volt szebb, meg hangulatosabb… de céltudatosabb mindenképpen. A terasznak ugyanis az a baja, hogy közel van a lakáshoz. Ezért álltam fel, azért álltam fel, végül az egyórás szivarszünet végén percekig cuccoltam vissza, mire mindent behordtam. Ugyanez a padlással nem működik. Még így is istenkísértés, ahogy mászok fel a létrán, egyik kezemben könyv, a hónom alatt bor, zsebemben szivar és mobiltelefon. Más nincs. Netbook sem. Azaz ez az egy óra teljesen az olvasásé és a gondolkodásé. Nincs emailböngészés, nincs feedolvasgatás, nincs fórumozás. Az összes elektronika csak egy belógó csupasz hatvanas égő.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Igen, meg a mobiltelefon. De az a kulcs. Tegnap kitaláltuk, hogy amint felmegyek, Nej felhajtja a létrát és felcsukja a csapóajtót. Ekkor egy gramm füst sem megy le a lakásba, lelkiismeretfurdalás nélkül élvezhetem a pöfékelés örömeit. Aztán ha végeztem, akkor felhívom Nejt, könyörgök egy kicsit, léccilécci, majd egyszer csak leengedi a létrát és az élet megy tovább.

© 2026 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑