Vasárnap kikészítés, hétfőn viszik el a lomot. Taktikusan szombaton lekerítettem az általam gondozott terepszakaszt, ne szórják rá a kétszemélyes kanapét a serkenő tűztövis cserjére. Tegnap egész nap előkészítettünk, feltúrtuk a padlást és megtettem végre, amire évek óta készülök: felbontottunk minden dobozt, minden zsákot és csak a nagyon szükséges dolgokat tartottuk meg. Így ma délelőtt már csak arra vártam, hogy mikor kel fel az ifjúság, aztán hordjuk a cuccot.
Nem kapkodták el. Közben nézegettem kifelé… és nem értettem a dolgot. Senki nem rakott ki lomot. Pedig máskor már egy nappal előtte is elkezdték, tudta ezt az utánfutós, kisteherautós népség is, hiszen már szombat délutántól járőröztek. Vasárnap délben már 3 alakulat is letelepedett a szokott helyre, de lom, az nem volt. Unalmukban jól össze is vesztek, hogy ki volt itt előbb, meg hogy ez kinek a felségterülete.
Ráadásul mi sem lommal kezdtünk, hanem a legnagyobb szívással. Volt a padláson négy tekercs teljesen szétcsúszott közetgyapot. Megfogni sem lehetett, leadni sem, cipelni sem, persze belélegezni azt végképp nem kellett volna, de már a fogása is szúrt, ráadásul tele lett a szöszmöszeivel a lakás. A kezem és a homlokom még mindig tele van üvegtüskékkel, remélem, a tüdőm nem kapott sokat. Mivel ez veszélyes hulladéknak számít, ment az utánfutóra, holnap veszik csak át a begyűjtőhelyen. Titokban reménykedtem is, hogy valamelyik lomizó rácsap és már nem kell fogdosnom, de nem érdekelte őket. Utána kihordtuk az összes szemetet (a Martello-t is, éljen a kotyogó). Végül visszacipeltük a padlásra azokat a holmikat, melyeken menetközben megesett a szívünk.

Második felvonásként jöhetett a padlástakarítás. Ennek nem csak az a tétje, hogy elvágólag legyen gúlába pakolva minden, jaj de szép, hanem jön a tél, jön a hideg, be kell rendezni a szivarszobát a padláson. Tanulva a tavalyi tapasztalatokból, egészen összkomfortos kis sarkot raktam össze magamnak. Tegnap tartottunk is egy főpróbát és remekül működött. Azt kell mondjam, jobban, mint a terasz. Nem, nem volt szebb, meg hangulatosabb… de céltudatosabb mindenképpen. A terasznak ugyanis az a baja, hogy közel van a lakáshoz. Ezért álltam fel, azért álltam fel, végül az egyórás szivarszünet végén percekig cuccoltam vissza, mire mindent behordtam. Ugyanez a padlással nem működik. Még így is istenkísértés, ahogy mászok fel a létrán, egyik kezemben könyv, a hónom alatt bor, zsebemben szivar és mobiltelefon. Más nincs. Netbook sem. Azaz ez az egy óra teljesen az olvasásé és a gondolkodásé. Nincs emailböngészés, nincs feedolvasgatás, nincs fórumozás. Az összes elektronika csak egy belógó csupasz hatvanas égő.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Igen, meg a mobiltelefon. De az a kulcs. Tegnap kitaláltuk, hogy amint felmegyek, Nej felhajtja a létrát és felcsukja a csapóajtót. Ekkor egy gramm füst sem megy le a lakásba, lelkiismeretfurdalás nélkül élvezhetem a pöfékelés örömeit. Aztán ha végeztem, akkor felhívom Nejt, könyörgök egy kicsit, léccilécci, majd egyszer csak leengedi a létrát és az élet megy tovább.