Day: November 22, 2011

Icipici diktátor

Mi is a demokrácia egyik rákfenéje? Például az, amikor nekiáll billegni. Amikor két, vagy több, hasonló erősségű szervezet küzd a hatalomért. Amikor annyira kiegyenlítettek az erőviszonyok, hogy az ellenzék mindent meg tud akadályozni, a kormányon lévők pedig mindhiába küzdenek – aztán jön egy váltás, és ugyanez történik, csak fordított szereposztásban. Billeg a demokrácia.
Amivel egészen addig nincs is gond, amíg béke van. Az emberek nagyjából tudják a dolgukat, a hatalmon lévők képtelenek a fontosabb szabályokat megváltoztatni, az élet normális kerékvágásban zajlik. Gond akkor lesz, ha elfogy a béke. Akár úgy, hogy az állam valamilyen szempontból (társadalmilag, gazdaságilag) nem volt egyensúlyban, amikor a demokrácia nekiállt billegni, és már látszik, hogy óriási probléma lesz, ha valaki nem foglalkozik az egyensúly helyreállításával, vagy úgy, hogy drasztikusan megváltozik a környezet, és ettől borul az az egyensúly. A lényeg, hogy mindkét esetben a hatalmon lévőknek kellene beavatkozniuk, de az erőegyensúly miatt erre képtelenek. Ilyenkor jön az, hogy a hatalmon lévők marakodnak, az ország egyre vacakabb állapotba kerül, végül elszakad a cérna, a lakosság részéről beindul a csodavárás, és az a vezető, aki ezt a legjobban ki tudja használni, végül megszerzi a domináns pozíciót. Ha ügyes, akkor be is betonozza magát. Szabad a pálya a diktátorsághoz.
Rossz ez az országnak? Nem feltétlenül. Ha a diktátor értelmes, jó realitásérzékű ember (és miért ne lenne az, hiszen ő vette észre először a lehetőséget és ő tudta ki is használni), akkor az ország helyzete ugrásszerűen javulni kezd. Az illető a korlátlan hatalmával megteheti végre azokat a lépéseket, melyek visszaadják az ország stabilitását. Az emberek boldogok, a nép megszereti a diktátort. Csakhogy ez az időszak nem tart sokáig. A történelem tanulsága szerint hosszabb-rövidebb időn belül a diktátor – a helyzet logikájából következően könyörtelenül biztosan – elveszíti a realitásérzékét. Nehéz is lenne megőrizni, amikor a nép isteníti, őt pedig egyre inkább karrierista tanácsadók veszik körül, akik sugallják a tévedhetetlenségét. Egy idő után megszűnik a negatív visszacsatolás, a diktátor nem is érzékeli, hogy baj van, csak azt látja, hogy bármit is csinál, az tökéletes. Úgy fogja érezni, hogy rá nem hatnak sem a társadalmi, sem a fizikai törvények, elég csak akarnia, hogy egy probléma megoldódjon – és már meg is oldódott. Aki tanult is egy kicsit folyamatszabályozást, az tudja, hogy ha egy rendszerben csak pozitív visszacsatolás van, az nagyon hamar kileng a szélső értékre. Ez be is fog következni. Egyre nagyobb lesz a létbizonytalanság, a nyomor, aztán a nép tűréshatárától, illetve a diktatúra keménységétől függően valamikor kitör a lázadás és a diktátor legtöbbször kibelezve végzi egy fán lógva. Az ország pedig romokban.
Ha a diktátorban maradna akár csak egy hangyafasznyi realitásérzék is, akkor belegondolhatna, hogy a világon ez a folyamat többezerszer lejátszódott már és mindig ez lett a vége. De nem. Mindegyik azt gondolja, hogy majd pont ő lesz az a zseniális, akinek sikerül.

Elmesélem, mi történt, amikor én uralkodtam egy népen.

Civilization, persze. Miért, mire gondoltál?
A nyerő stratégia az volt, hogy rögtön az elején, amilyen gyorsan csak lehetett, megépítettem azt a csodát, amelyiknek az volt a hatása, hogy államforma váltásakor drasztikusan lerövidítette a káosz idejét. Utána ráfeküdtem a humán tudományokra, megszereztem a demokráciát és be is vezettem. Ekkor termeltek legjobban a városok, dőlt a pénz, fejlődött a tudomány, pezsgett a kereskedelem, fejlődtem, mint az állat. Majd amikor bejött egy probléma, és bár tudtam, hogyan kell megoldani, de a szenátus nekiállt szart kavarni, akkor gyorsan átváltottam diktatúrába, megoldottam a problémát, majd visszaváltottam demokráciába. A stratégia tökéletesen működött, én pedig el voltam telve magammal, hogy milyen ügyes uralkodó vagyok, milyen jó kis rendszert találtam ki.

Hát, nem. Ahogy mondani szokták, már az ókori görögök is… akarom mondani, már az ókori rómaiak is ismerték a módszert. Ha azt látták, hogy bajban van a köztársaság. akkor sutba dobták a demokráciát és diktátort választottak. Korlátozott időtartamra.

A senatus tagjai a legtekintélyesebb patrícius családfők, létszáma kezdetben 100, majd 300 fő volt a köztársaság időszakában. Végveszély esetén – legfeljebb hat hónapra – diktátort választottak, aki minden ügyben saját belátása szerint dönthetett. Mindenki köteles volt neki ellenmondás nélkül engedelmeskedni. A diktátort később sem vonhatták felelősségre azért, amit hivatali ideje alatt tett.
Wikipedia

Ügyes, nem? A pacák féléven belül bármit megtehetett. Lehetett a legvéreskezűbb zsarnok is, nem kérték rajta számon. De mindenki tudta, hogy legkésőbb hat hónap után az egésznek vége lesz. A diktátor persze el is packázhatta az egészet, de nem volt benne érdekelt. Seggnyalók sem tapadtak rá annyira, mert tudták, hogy az egész csak rövid ideig tart. Pont annyi ideig, amíg a diktátorkodás pozitív hatásai jönnek elő. Ez az idő arra is kevés, hogy a diktátor elveszítse a realitásérzékét. Megtette, amit megtehetett, majd ment vissza az eke szarva mögé. (Mint az közismert.)

Tudom, ma már teljesen más világban élünk. De azért néha elgondolkodom, nem lenne-e célszerű a modernkori demokráciákban is meghonosítani ezt a technikát? Mennyire vagyunk érettek rá? Nem csak a politikusaink, de a nép is? Ki döntené el, manapság mi számít végveszélynek? Kibírná-e bármelyik politikai szereplő, hogy a diktatúra utáni helyezkedés miatt ne tegyen keresztbe suttyomban a diktátornak? Meg tudnánk-e bízni egy emberben annyira, hogy korlátlan, fékek nélküli hatalmat adjunk neki? Adható-e ekkora hatalom bárkinek a kezébe akkor, amikor bármelyik erős ország képes olyan folyamatokat elindítani, melyek elpusztíthatják a világot? Egyáltalán, a többi ország legitimnek tekintene-e egy rövid hatótávolságú diktátort?
Nem tudom.

Miért nehéz írni?

Egyfelől írni nem nehéz. Ahogy a példázat is mondja, végtelen számú majmot írógép elé ültetve, végtelen idő alatt valamelyik be fogja pötyögni Shakespeare szonettjeit.

Oké. De mi van akkor, ha végtelen nincs, csak majom?
Akkor már nehéz írni.

A következő feltételek mindegyike egyaránt kell, hogy írjunk és értelme is legyen az írásnak.

  • Jó íráskészség.
    A majomnak le kell tudnia írni azt, ami a fejében van. Pontosan úgy, ahogy ott van. Hogy az olvasó fejében pont az a kép alakuljon ki, ami az íróéban is volt.
  • Egyéniség és stílus.
    Ahhoz, hogy a majmunk jó dolgokat írjon, bátornak is kell lennie. Kell, hogy kicsit máshogy lássa a világot és kell, hogy ezt fel is merje vállalni. Aki csak úgy ír, hogy nehogy kellemetlenséget okozzon másnak, az szürke és unalmas lesz. Értelemszerűen az eredeti egyéniséghez meg kell találnia a megfelelő stílust is.
  • Mondanivaló.
    A majom jól ír és lebilincselő egyénisége van. Ettől már népszerű lesz, sokan elkezdik olvasni. De egy idő után az olvasók rájönnek, hogy a majom valójában nem mond semmit. Egy ideig lehet élvezni a szöveg ritmusát, a szavak csengését, a humoros fordulatokat… de csak egy ideig. Aztán kialakul az olvasóban egyfajta kielégületlenség, miszerint elfecsérelt idő volt majmunk írásait olvasni.
  • Lehetőség az alkotásra.
    Az egyik legkellemetlenebb dolog, ha a fenti feltételek mind teljesülnek, de a majmot nem engedik írógéphez. Vagy odaengedik, de közben mindenfajta kunsztokat kell bemutatnia, melyek elterelik a figyelmét. Az íráshoz ugyanis kedv kell és egyfajta időtlenség, mert ekkor szinte maguktól görögnek elő a mondatok. Egyébként meg csak görcsölés lesz az írás és ritmustalan, emészthetetlen vacak jön ki az írógépből.