2011.11.01; kedd

Viszonylag korai ébredés, azaz 7.00. Nyolctól reggeli, tetvészkedés, bepakolás, kilenckor indultunk. Első megálló Rozmberk, 25 kilométer, nagyrészt a Moldva partján, élményautózás. Még ilyen szürke, ködös időben is.

Már csak 10 kilométerre voltunk a falutól, amikor egy kanyar után satufék. Teherautó állt keresztben, az út javítás miatt zárva. De nagyon. Kézzel firkantott tábla: Rozmberk jobbra. Csak éppen út nincs. Aztán beoldalazva a teherautó mögé, feltűnt egy szűk erdei út. Ezen? De nincs más. Elindultunk. Igo egyből benyögte, hogy újratervezés, aztán Rozmberk el is csúszott 36 kilométerre, Azt a betyár.

From Segédlet

A térképet érdemes nagyban is megnézni, úgy jobban fogod érteni, miért akadtam ki annyira, mint az órarugó. Valahol Zaton körül volt a lezárás (jobb felső piros gömb, északról jöttünk). Na most nézdd meg, mennyire hihetetlen vékonyan jelzett út vezet Sus felé. Nos, nem csak vékonyan jelzett volt, de fizikailag is inkább erdei ösvénynek tűnt, mint útnak. Azok közül is olyannak, amilyennek túrabakancs nélkül nem szívesen mennék neki. Mondanom sem kell, az útnak volt túrajele. Külön öröm volt, hogy Igo meg – egyébként teljesen logikusan – becsavarodott. Az első kereszteződésnél például felvitt Slubicébe, majd vissza akart kanyarintani a lezárás felé. Hátha másodikra át tudok menni rajta. Fojtott (itt még) káromkodás. Ipszilon forduló a szűk erdei úton. Svérazba magamtól mentem be, mert jó iránynak tűnt, terelőtáblák nem voltak, Igo meg éppen nem mondott semmit, azonkívül, hogy forduljak meg. De azt meg annak véltem, hogy megint vissza akar küldeni a lezáráshoz. Nos, ez meg zsákfalu volt. (Azaz kivételesen Igónak volt igaza.) Mentünk tovább nyugatra. Igo aztán Sus-ban rúgott igazán övönalul, mert addig legalább azt hittem, tudja az utat – de a faluban boldogan közölte, hogy itt már meg tudok fordulni és visszamehetek, hátha azóta megszűnt az útlezárás. Ott álltunk a semmi közepén, bokáig érő tejfehér ködben és elképzelésünk sem volt, hol vagyunk és hogyan fogunk visszakeveredni a civilizációba. Igóra szemmel láthatóan nem számíthattunk, csak a visszafelé utat favorizálta. (Tudom, valahogy el lehet magyarázni neki, hogy mindenképpen kerüljön el egy útszakaszt, de nem itt akartam kitalálni, hogyan kell.) Hozzánk hasonlóan gondolkodott egy cseh házaspár is, akik szintén ott dekkoltak elanyátlanodva és várták, hogy elmenjünk mellettük és kivezessük őket. Jobb híján elindultunk, közben szigorúan néztem Igóra: mondjon már valamit. Nem sokkal később újratervezett és ez már jónak tűnt. Újabb 30 kilométer plusz. Azaz a 10 kilométeres táv hirtelen ötvenre gyarapodott, de hol voltunk még attól, hogy Rozmberkben legyünk? Vagy egyáltalán valahol a XXI. században? Végül eljutottunk Svetlikbe, Igo közölte, hogy innen már menjünk délnek, ami a nyugathoz képest már legalább egy égtájjal közelebb volt a kelethez. Meglátva Frymburkot, a káromkodásközpontom végképp lerúgta az összes féket. Ezt a települést ugyanis tudtam, hol van és csak most realizáltam, mekkorát kerültünk. Aztán ahogy bementünk, Igo rögtön azt mondta, hogy hegyes szögben forduljunk északkeletnek, egy negyedrangú (1621-es) úton. Melyet alig vettünk észre a fűben.
– B+, ha azért visz erre, mert így 200 méterrel rövidebb, kibaszom az ablakon és addig ugrálok rajta, amíg egyetlen felismerhető vonása sem marad – vetettem oda Nejnek. Maradtam a biztonsági játéknál: leolvastam, mennyire van szerinte Rozmberk, aztán mentem arra, amerre jónak gondoltam. Ez utóbbi sokkal messzebb volt, ráadásul az út át is kanyarodott volna a víztározón, ami abszolút rossz írány volt. Újabb leállás. A cseh házaspárt ekkor vitte tovább a lendület mellettünk, de pánikszerűen befékeztek. Én már nem is vettem a fáradtságot, hogy érdemi információt szőjjek a káromkodásözönbe, hagytam, hadd folyjon. Lófaszt a nyomorult Rosenbergek seggébe. Aztán hirtelen mozdulattal töröltem Rozmberket és beírtam Linzet. Megyünk haza. Rohadjanak meg a nyomorult parasztjai. Ha nem képesek rendesen kitáblázni egy ekkora elterelést. Ha hagyják, hogy fogalmatlanul bolyongjunk útnak alig nevezhető ösvényeken egy ködös erdőben. Ha nem képesek arra, hogy egy forgalmasabb utat (mégiscsak Krumlov – Linz) egyszerre csak félpályásan zárjanak le javításra.
Na és, mit mondott erre Igo drága? Hogy Linzbe is ugyanazon a tetvarek úton tudok eljutni, mint Rozmberkbe. Feladtam. Újabb ipszilonforduló. Megint bementünk az erdei ösvények világába. Nem részletezem, félóra múlva Rozmberkben voltunk. Durván 50 kilométer kerülő, legalább másfél óra bolyongás.

From Cesky Krumlov 2011
From Cesky Krumlov 2011
From Cesky Krumlov 2011

De ott voltunk, ledobtuk a kocsit a vár alatt és felsétáltunk a kastélyhoz. Zárva volt. Minden különösebb értesítés nélkül. Egy ideig vakartuk a fejünket. Körbejárni ugye nem lehetett, kérdezni nem tudtunk kitől (az egész faluban két embert láttunk magunkon kívül, azok is turisták voltak), végül visszasétáltunk a kocsihoz. Jó túra volt.

Oké, most már jöhet Linz. Igo. Erre azt mondta, hogy menjünk vissza ugyanazon az erdei úton, amelyiken jöttünk. Itt már hisztérikusan kacagtam. Emlékezz vissza, csak azért jöttünk be Rozmberkbe, mert Igo szerint erre visz az út Linz felé is. Most meg mehetünk vissza. Ugyanott. De nem volt jobb ötletem. Aztán az egyik kereszteződésben egy másik ösvényre terelt át, ekkor kezdtem el reménykedni, de végleg csak akkor nyugodtam meg, amikor megláttam a Vyssi Brod táblát. Ez már elég civilizáltnak tűnt és biztatóan közel az osztrák határhoz.

Hamarosan át is értünk és ekkor Igo újabb akcióba kezdett. Közölte, hogy menjek jobbra, majd amikor továbbmentem, lévén a jobb oldalon nem volt út, vad újratervezésbe kezdett. Oké, első földútnál lementem, ipszilon, vissza a határhoz. Hol van az az út? És tényleg ott volt. Igaz először járdának tűnt, de alaposabban megnézve, autóknak készült. Túl soknak nem, mi éppenhogy elfértünk volna rajta. Hátranéztem. A másik út forgalmas volt, legalább három kamionnyi széles, masszív, határozott út. Megnéztem, mennyire lenne a rövidebb úton Linz. Aztán újabb ipszilon és elindultunk a széles úton. Nos, a különbség nem lett volna egy kilométer. Párszáz méterért levitt volna a gyors főútvonalról istenhátamögötti mellékutakra. Mindezt úgy, hogy az – eddig – normális kompromisszumnak tűnő gazdaságos útvonaltervezés volt beállítva. Tényleg nem értem. A programtervezőknek nincs autójuk? Nem szoktak soha vezetni? Nem hiszem el, hogy olyan nehéz lenne definiálni a normális autós mentalitást. Például nyilván megadom a földutat a tervezéshez, mert van egy csomó hely, ahová csak azon lehet eljutni – de ha van más út is, akkor nem akarom használni, még akkor sem, ha így 1 kilométerrel többet megyek. Földút, egy sávos mellékút csak akkor legyen, ha nincs más lehetőség. Hasonlóképpen, nem ajánlok fel két nagyságrenddel alacsonyabb kategóriájú utat, ha 50 kilméteres távon párszáz méter a nyereség. Ezek nonszensz dolgok, függetlenül attól, hogy milyen útvonaltervezési beállításokat használok.

Egy biztos, hogy ekkor már teljesen ki voltam vetkőzve magamból. Nem dobott az se sokat a jókedvemen, hogy az utak tele voltak olyan kocavezetőkkel, akik max évente egyszer, ilyenkor, halottak napján veszik elő az autójukat és hosszú percekig töprengenek indulás előtt azon, melyik pedál lehet a fék és melyik a gáz. Ötvennel araszol, az út kanyargós, a köd közepesen tejföl. Menni lehetne simán kilencvennel, de előzni életveszélyes hazárdjáték. Habzó szájjal kétszer így is megtettem (visszakettő, padlógáz), de nem vagyok rá büszke.
Az viszont tény, hogy eddigre az összes türelmem szertefoszlott, a frusztrációtűrő képességem eloldalgott a balfenéken, olyan tipikusan “mindenkinekakurvaanyját” dühöngő stílusban vezettem. Idióta útterelés, Rozmberk, béna Igo, a hülye mazsolák, nyomasztó idő…eh. Az eredeti tervhez képest Linzben már nem is álltunk meg, közöltem, hogy nem vagyok hajlandó megint egy kiszámíthatatlan gépezet alapján ismeretlen utcákon araszolni, parkolóhelyet vadászni, mindezt néhány kib. épület kedvéért.

Elmondhatatlan öröm volt, amikor végre feltekeredtünk a sztrádára. Innentől már laza utunk volt. Igo persze minden felüljáró alatt beájult, természetesen ilyen felüljárók leginkább a nagyvárosok egyébként is bonyolult útjain voltak, de szerencsére az osztrákok jól tábláznak.

Fél ötre értünk haza. Úgy, hogy reggel kilenckor indultunk. 3 helyen álltunk meg, összesen fél órára. Az annyi, mint 7 óra tiszta menetidő. A Google Maps szerint az út 516 kilométer, a becsült idő 5 óra 22 perc. Ezt a két órát – és a nyugalmamat – vették el az idióta csehek az idióta útlezárásukkal.

Pedig Krumlov tetszett.