Nehogymár tök feleslegen derítsem fel, hol van kajakos beszállóhely a Tassi zsilip környékén.
Nej bakancsa immár be lett járatva, visszatérhettünk a nyáron értelemszerűen adódó vízi aktivitásokhoz.
Fura egy átalakulás ez. Nej már korábban is rájött, hogy akkor tudunk a legtöbbet együtt lenni, ha jön velem, akárhová is mászok fel. Alkalmazkodott is szépen, és mostanában eljutottunk oda, hogy néha már nekem nincs kedvem kimozdulni a lakásból, de ő erőlteti, hogy menjünk. Persze igaza van, ahogy elindulunk, már én is élvezem… de ha csak rajtam múlna, nem biztos, hogy mennénk. A jó nyalóka visszanyal… és élvezi.
Szóval, hajnali hétkor ébresztő, Még ránéztem a tegnap éjjel elindított windows update-ekre, mindegyik behalt, de le vannak tojva. (Tuti, hogy a dotnet négy frissítés, ahogy néztem, ötből négyszer behal.) Aztán erős reggeli, pakolás, csomagtartó a kocsira, kajak a csomagtartóra, majd irány a csónakház, ahol feldobtuk a másik kajakot is, végül lekocogtunk a zsiliphez.
Érdekes tapasztalat, hogy a tetőre rakott kajakok nagyjából ugyanolyan vadítóan hatnak az autóstársakra, mint a hátsó ablakra kiragasztott T betű. Úgy érzékelik, hogy – habár most rendesen megyek – de bármilyen zűrösebb forgalmi helyzetnél valószínűleg már kihívásokkal küzdenék, így jobb, ha minél előbb leelőznek. Nem ritkán megkockáztatva, hogy ezzel ők idézik elő a zűrösebb forgalmi helyzetet.
Na most ez a beszállóhely nem csak azért jó, mert jó helyen van, hanem azért is, mert ilyen sóderos, hosszan sekély, eldugott partot keresek már évek óta. Ha bent ülök a kajakban, körbeevezem a világot, először keresztbe, aztán hosszába, utána meg még felmegyek a Niagarán. De kiszállni, meg beszállni félelmetesen nem tudok. Mi az RSD-n kupálódtunk ki, annak is a felső részén, az pedig gyakorlatilag egy szennyvízcsatorna. Márpedig úgy nem lehet gyakorolni, hogy a beborulás ki van zárva. Stégről remekül megy, de vízből… semmi. Egyszer próbáltam meg egy eldugott tengeri öbölben. Ott megfogadtam, hogy addig innét el nem megyek, amíg nem megy tökéletesen. Kábé a tizedik borulás után tíz sebből vérzett a lábam, a sós víz pedig nem kegyelmezett. Gyorsan odébbálltunk, mielőtt a cápák ránktaláltak volna.
Ennek több, mint egy éve, azóta már szépen összeszoktam a kajakkal. A beszállás immár nem probléma, kicsit letámasztom a lapátot és már bent is vagyok. De a kiszállás… az durva. Az a legrosszabb, amikor beléd ivódik egy mozdulat, aztán később meg már nem használhatod. A kettes kajakból virgoncan pattogtunk ki – de az 68 centi széles volt. A mostani kajak viszont 59 – és ennyi elég is ahhoz, hogy ugyanazzal a mozdulattal próbálkozva ötből négyszer beborulok.
Nej fogadkozott, hogy mutat egy tuti módszert. Beült. Aztán kidugta először az egyik lábát, aztán a másikat… majd beborult a vízbe.
– Ezt már ismerem – fanyalogtam – nekem ez sokkal egyszerűbben is megy.
De legalább meg tudtam neki mutatni, hogyan lehet gyorsan kiborítani a vizet a kajakból.
Becsületére legyen mondva, többször nem borult ki. Láttam is a módszert: lábak kidobva kétoldalra, evezőlapát letámaszt (ez maradt ki az előbb), popsi feltol a hátsó deckre, feláll.
Kipróbáltam. Beül. Lábak… beszorultak. Aki a génjeimet tervezte, még csak nem is hallott olyasmiről, hogy rugalmasság, meg hajlékonyság. Ellenben kötött izmot, azt pakolt fel rendesen. Hátranyomtam magam. A jobb lábamat végül kigyüszmékeltem, de az utolsó pár centinél már a lábujaimmal sétáltam fel a beülő szélén. Aztán jött volna a másik. De nem jött. Az végképp beszorult. Megpróbáltam így kiszállni. Beborultam.
– Ez se rossz – kommentálta a Kedves.
Aztán egyszer sikerült. De ekkor már a hátammal felfeküdtem a hátsó deckre, ami nagyon jó előkészítő lépés az eszkimó fordulóhoz, de a Kodiak magas pereme miatt elmondhatatlan fájdalommal járt.
– Hát, nem ez lesz a kedvenc módszerem – csóváltam a fejemet. Végül megpróbáltam összekombinálni a két nem működő metódust. Az egyik lábamat – miután felfedeztem a lábujjsétáltatós technikát – viszonylag simán ki tudtam tenni. Letámasztottam a lapátot, magam alá húztam a benti lábamat, kirúgtam magam és a kinti lábamon egyensúlyozva, fél lábon felálltam. Háromból háromszor sikerült, így a gyakorlatot teljesítettnek nyilvánítottam. Mehettünk evezni.
Először a zsilipet néztük meg. Egyszer majd, ha nagyok leszünk, úgyis körbeevezzük a Csepel-szigetet, ahhoz viszont ismerni kell az ilyen körülményes műtárgyakat. Némileg lelombozó volt a bejáratnál a ‘Csónakoknak életveszélyes!’ tábla. Ha egy stabil csónakhoz így viszonyulnak, akkor hogyan megyünk mi itt át kajakkal? De ez legyen a jövő problémája.
Kicsit csavarogtunk a zsilip környékén. Én eddig is kedveltem az RSD-t, de ez a rész hamar a szívembe lopta magát. A folyó itt gyakorlatilag tóvá szélesedik, van benne egy kis sziget is, kedves üdülőházak sorakoznak a partokon, van szabadstrand, tényleg jó hely. (Az infrastruktúra mondjuk még nem az igazi, a strand mellett ugyan van egy kis bolt, felvilágosult eladó csajszival (Bontsam is egyből a sört? – kérdezte, amint kivettem egyet a hűtőből), de klotyi, az nem nagyon akadt. Volt egy kézmosó nélküli fülke, jó messze, zárhatatlan ajtóval, hááát…)
Elindultunk felfelé. A Google Earth alapján úgy képzeltem, hogy kellemetlen, sivár utunk lesz, mindkét oldalon szántófölddel. Nos, ezek voltak is, de a folyó mindkét oldalán a vízparti házak, a házak növényzete, az apró ligetek, jegenyék eltakarták a látványt. Így, ha nem leskelődtünk sokat, akkor azzal az illúzióval tudtunk haladni a folyón, hogy mind a két oldalon erdők és széles nyaralóövezetek szegélyezik a partokat.
Nem terveztünk nagy utat. Gondoltuk, felevezünk Dömsödig, aztán megnézzük közelről a települést, el is hagyjuk (könnyen beszélek, a falu nem tud mozogni) – és ha minden jól megy, felmegyünk a Körzátonyig. (Mely minden ellenkező híresztelés hatására egy hosszú, keskeny, szilvamag alakú sziget.) Ez 34 kilométer lett volna. Fenntartásaim nyilván voltak. Mindketten régen eveztünk. A nap úgy sütött, hogy kis híján ránk olvadt a polietilén. Nejnek ez egyébként is sok lett volna, soha nem evezett még ennyit egyfolytában. A szél pedig, az a szél, ami eddig mindig fújt a folyó közepén, ma szabadnapot vett ki.
Aztán az lett, ami reálisan várható volt. Dömsödről még kimentünk, de a Somlyósziget már kifogott rajtunk. Nagyjából ott fordultunk meg, ahol a múltkori kiránduláson defektet kaptam.
Egy gyors ebéd a vízen, aztán elindultunk visszafelé. Szerencsére innen már lejtett a pálya, a sodrás velünk volt. (Még ha nem is dobott olyan sokat, de azért csak jobban lobogott a hajam lefelé.) Itt el is váltak az útjaink, én egy kicsit nagyobb tempóra kapcsoltam, Nej pedig az életéért küzdött. De tudtam, hogy ügyes gyerek, itt még ő sem tud eltévedni, csak megérkezik egyszer.
Na, a megérkezés, az kiábrándítóra sikeredett. Gondoltam, birtokomban van a tuti módszer, besiklok a fürdőzők közé és elegánsan kilépek a kajakból. Aha. Besiklottam. Kiszenvedtem az egyik lábamat. A kajak persze elindult a másik irányba, én pedig félig kilógva próbáltam az evezőlapáttal visszatoszigálni magamat. Ekkor már az összes kisgyerek – na meg a hozzájuk tartozó szülök is – engem néztek. (- Anyu, mit csinál a bácsi? – Nem tudom kislányom. Lehet, hogy ki akar szállni?) Itt jött volna az a mozdulat, hogy a benti lábamat magam alá húzom és elrúgom magamat – csak éppen a benti talpam, ahogy megmozdítottam a négyórás üldögélés után, begörcsölt. Annyira fájt, hogy legszívesebben felkiáltottam volna, de ekkor kapott el egy adag parlagfű és csak tüsszögtem. Ordítva. Végül egy gyors mozdulattal kisiklattam a kajakot a partra, a sóderen szépen felfeküdt és kiléptem belőle. Lemostam az arcomról a pollent, kihúztam a kajakot és ugyanazzal a lendülettel bementem a boltba sörért. Azért lássák, hogy férfiemberrel van dolguk.
Nej egy kisebb örökkévalósággal később érkezett meg, szerencsére addigra elcsitultak az érkezésem verte hullámok. Felpakoltuk a kajakokat, a leányzó a sörösüveg láttán rögtön levonta a következtetést: ő vezet haza.
Dömsöd felé borzasztóan vacak, egysávosnak is alig nevezhető út visz. Messziről láttuk, hogy jön egy autó szemben.
– Mit csináljak? – tette fel Nej a kérdést a közönségnek.
Padka alig, jelzőoszlopok sűrűn.
– Nézdd csak, ott hiányzik egy oszlop, ha lelassítasz, akkor pont azon a szakaszon találkozunk velük. Lehúzódsz, ők is lehúzódnak és elférünk.
Lehúzódtunk. Ők nem. Azért elfértünk, de szorosan.
– Nem húzódtak le – nézett rám Nej vádlón.
– Ja. De nő vezetett.
Nej arca egy merő kérdőjellé változott.
– Úgy értettem, hogy abban a kocsiban csak nők ültek. Nem volt ott senki, aki el tudta volna nekik mondani a helyes stratégiát.
A kérdőjel immár szikrákat is szórt.
– Izé, jól érzem, hogy ez volt az a magyarázat, mely tisztázta ugyan a helyzetet, de attól az még rosszabb lett? – tettem néhány tapogató lépést.
Ezt már Nej sem bírta vigyorgás nélkül.
– Jól. De már megszoktam.
Aztán hazakocogtunk. Itthon lemértem, gyakorlatilag 25 kilométer volt a túra. Nem sok, de a körülményeket figyelembe véve, nem is kevés. Az tény, hogy mindketten rendesen elfáradtunk, tehát a foglalkozás elérte a célját.
Recent Comments