Month: August 2011

Még mindig a szakma szépségei

Napjaim nagy része – immár évek óta – úgy telik, hogy folyamatosan készülök. Még ha éppen nincs is valami nagyon fontos, nagyon sürgős, teljes embert igénylő munka, akkor is úgy kell csinálni, mint ha lenne: kitalálni valamit, megtervezni, rátanulni a fehér foltokra, neadjisten cikket, könyvet írni róluk. Tulajdonképpen az egész egy nagy készülődés: egyszer valaki – vélhetően egy ügyfél – majd kérdezni fog valamit és nekem úgy kell rá válaszolnom, mintha az magától értetődő lenne. Mert az ügyfél ezért – is – fizet. A nyugalomért. Hogy kérdezhet és válaszolnak neki.

*******

Képzeld el a következőt. Odamész az egyébként lelkiismeretes haverodhoz és kérdezel tőle valamit. A haver a kérdés után kezét-lábát eldobja a fotelban és üveges szemekkel nézi a plafont. Aztán nyolc óra múlva kitisztul a tekintete, feláll és mosolyogva, de határozottan közli a választ: Nem.
Vajon mennyire hiteles a válasz? Tényleg lelkiismeretes a haver és 8 órán keresztül füstölt az agya, végigjárt minden lehetőséget, beleképzelte magát az elektronok helyébe, lejátszotta az összes forgatókönyvet, mire eljutott ahhoz a végletekig leegyszerűsített válaszhoz, hogy: Nem? Vagy szunyókált egy jó nagyot, aztán legyintett az egészre, hogy: Nem? Mert abból úgysem lesz baj?

********

Ma valahogy így telt a napom. Délelőtt kaptam egy kérdést emailben. Késő este válaszoltam: Nem. Igaz, nem a plafont néztem közben, hanem túrtam a netet, tesztelgettem meg spekuláltam… de ez távolról ugyanúgy nem látszik.
Közben azért bőven volt alkalmam elgondolkodni: a sámánok, táltosok nem is voltak olyan nagyon hülyék. Amíg elszívták azt a füvet vagy vicces gombát, addig legalább jól érezték magukat, aztán odatettek egy kis műsort, majd csak utána közölték, hogy: Nem. És az ügyfél elégedett volt, mert látta, hogy a vajákos tisztességesen megdolgozott a válaszért.

Karikaturistának lenni

Ne nevess ki, ezelőtt tíz évvel komolyan gondolkodtam azon, hogy rajzolásból fogok megélni. Magyarországon ez reménytelen lett volna, nálam ezerszer tehetségesebb versenyzők is csak kinlódtak: nincs hazai piac. Viszont van net és itt van a nagyvilág. Miért ragadnék bele egy ilyen reménytelen közegbe, mint a hazai? Ráadásul akkoriban meglehetősen tájékozott voltam a karikatúravilág dolgaiban. Láttam, milyen a színvonal: megugorható. Voltak is tűzközeli ismerőseim, akikkel meglehetős rendszerességgel levelezgettem. Szóval nem volt ez annyira reménytelen, mint ahogy most visszagondolok rá.
Nagy szerencsémre mégis az informatika mellett döntöttem. Ebből biztosabban meg lehet élni, a karikatúra meg megy hobbinak. Most gondold el, fordítva milyen hülyén nézne ki.

A hosszú bevezető után lássuk, hogyan is jött elő ez a téma. A drawn belinkelt egy oldalt, melyet én most továbblinkelek: James Sturm kimerítően ecseteli a vívódásait, hogyan szedte össze a bátorságát, hogy karikatúrát adjon be a New Yorkerhez, egyáltalán, milyen motivációból rajzolt előtte hónapokon keresztül napi egy newyorker stílusú rajzot, hogyan került be a szentélybe, hogyan mérettetett meg és mi lett a végső döntése. Tanulságos.

Hiszti

Amikor a külső világ és a belső világ összhangban van.

Odakint tombol a gazdasági hiszti. Nemcsak az amatőrök, hanem a profik között is. Nem csak én mondom, hanem Joachim Goldberg is. Valamennyi ok van rá, de annyi nincs, amekkora mozgások vannak. Túlreagálás. Hiszti.

Idebent pedig az immunsejtjeim csinálják ugyanezt. Megjelenik némi ártalmatlan parlagfű-pollen a levegőben, bejut az orromba és az immunsejtek egyből behisztiznek. Lehet, hogy van valamennyi okuk rá. De annyi biztosan nincs, ahogy lekezelik a helyzetet: percekig tartó tüsszögésrohamok, orrfolyás, könnyezés, szemviszketés. Túlreagálás. Hiszti.

Összhang.

Dömsöd előtt, alatt, fölött. Meg között.

Nehogymár tök feleslegen derítsem fel, hol van kajakos beszállóhely a Tassi zsilip környékén.
Nej bakancsa immár be lett járatva, visszatérhettünk a nyáron értelemszerűen adódó vízi aktivitásokhoz.

Fura egy átalakulás ez. Nej már korábban is rájött, hogy akkor tudunk a legtöbbet együtt lenni, ha jön velem, akárhová is mászok fel. Alkalmazkodott is szépen, és mostanában eljutottunk oda, hogy néha már nekem nincs kedvem kimozdulni a lakásból, de ő erőlteti, hogy menjünk. Persze igaza van, ahogy elindulunk, már én is élvezem… de ha csak rajtam múlna, nem biztos, hogy mennénk. A jó nyalóka visszanyal… és élvezi.

Szóval, hajnali hétkor ébresztő, Még ránéztem a tegnap éjjel elindított windows update-ekre, mindegyik behalt, de le vannak tojva. (Tuti, hogy a dotnet négy frissítés, ahogy néztem, ötből négyszer behal.) Aztán erős reggeli, pakolás, csomagtartó a kocsira, kajak a csomagtartóra, majd irány a csónakház, ahol feldobtuk a másik kajakot is, végül lekocogtunk a zsiliphez.

Érdekes tapasztalat, hogy a tetőre rakott kajakok nagyjából ugyanolyan vadítóan hatnak az autóstársakra, mint a hátsó ablakra kiragasztott T betű. Úgy érzékelik, hogy – habár most rendesen megyek – de bármilyen zűrösebb forgalmi helyzetnél valószínűleg már kihívásokkal küzdenék, így jobb, ha minél előbb leelőznek. Nem ritkán megkockáztatva, hogy ezzel ők idézik elő a zűrösebb forgalmi helyzetet.

Na most ez a beszállóhely nem csak azért jó, mert jó helyen van, hanem azért is, mert ilyen sóderos, hosszan sekély, eldugott partot keresek már évek óta. Ha bent ülök a kajakban, körbeevezem a világot, először keresztbe, aztán hosszába, utána meg még felmegyek a Niagarán. De kiszállni, meg beszállni félelmetesen nem tudok. Mi az RSD-n kupálódtunk ki, annak is a felső részén, az pedig gyakorlatilag egy szennyvízcsatorna. Márpedig úgy nem lehet gyakorolni, hogy a beborulás ki van zárva. Stégről remekül megy, de vízből… semmi. Egyszer próbáltam meg egy eldugott tengeri öbölben. Ott megfogadtam, hogy addig innét el nem megyek, amíg nem megy tökéletesen. Kábé a tizedik borulás után tíz sebből vérzett a lábam, a sós víz pedig nem kegyelmezett. Gyorsan odébbálltunk, mielőtt a cápák ránktaláltak volna.
Ennek több, mint egy éve, azóta már szépen összeszoktam a kajakkal. A beszállás immár nem probléma, kicsit letámasztom a lapátot és már bent is vagyok. De a kiszállás… az durva. Az a legrosszabb, amikor beléd ivódik egy mozdulat, aztán később meg már nem használhatod. A kettes kajakból virgoncan pattogtunk ki – de az 68 centi széles volt. A mostani kajak viszont 59 – és ennyi elég is ahhoz, hogy ugyanazzal a mozdulattal próbálkozva ötből négyszer beborulok.
Nej fogadkozott, hogy mutat egy tuti módszert. Beült. Aztán kidugta először az egyik lábát, aztán a másikat… majd beborult a vízbe.
– Ezt már ismerem – fanyalogtam – nekem ez sokkal egyszerűbben is megy.
De legalább meg tudtam neki mutatni, hogyan lehet gyorsan kiborítani a vizet a kajakból.
Becsületére legyen mondva, többször nem borult ki. Láttam is a módszert: lábak kidobva kétoldalra, evezőlapát letámaszt (ez maradt ki az előbb), popsi feltol a hátsó deckre, feláll.
Kipróbáltam. Beül. Lábak… beszorultak. Aki a génjeimet tervezte, még csak nem is hallott olyasmiről, hogy rugalmasság, meg hajlékonyság. Ellenben kötött izmot, azt pakolt fel rendesen. Hátranyomtam magam. A jobb lábamat végül kigyüszmékeltem, de az utolsó pár centinél már a lábujaimmal sétáltam fel a beülő szélén. Aztán jött volna a másik. De nem jött. Az végképp beszorult. Megpróbáltam így kiszállni. Beborultam.
– Ez se rossz – kommentálta a Kedves.
Aztán egyszer sikerült. De ekkor már a hátammal felfeküdtem a hátsó deckre, ami nagyon jó előkészítő lépés az eszkimó fordulóhoz, de a Kodiak magas pereme miatt elmondhatatlan fájdalommal járt.
– Hát, nem ez lesz a kedvenc módszerem – csóváltam a fejemet. Végül megpróbáltam összekombinálni a két nem működő metódust. Az egyik lábamat – miután felfedeztem a lábujjsétáltatós technikát – viszonylag simán ki tudtam tenni. Letámasztottam a lapátot, magam alá húztam a benti lábamat, kirúgtam magam és a kinti lábamon egyensúlyozva, fél lábon felálltam. Háromból háromszor sikerült, így a gyakorlatot teljesítettnek nyilvánítottam. Mehettünk evezni.

From MiVanVelem

Először a zsilipet néztük meg. Egyszer majd, ha nagyok leszünk, úgyis körbeevezzük a Csepel-szigetet, ahhoz viszont ismerni kell az ilyen körülményes műtárgyakat. Némileg lelombozó volt a bejáratnál a ‘Csónakoknak életveszélyes!’ tábla. Ha egy stabil csónakhoz így viszonyulnak, akkor hogyan megyünk mi itt át kajakkal? De ez legyen a jövő problémája.

Kicsit csavarogtunk a zsilip környékén. Én eddig is kedveltem az RSD-t, de ez a rész hamar a szívembe lopta magát. A folyó itt gyakorlatilag tóvá szélesedik, van benne egy kis sziget is, kedves üdülőházak sorakoznak a partokon, van szabadstrand, tényleg jó hely. (Az infrastruktúra mondjuk még nem az igazi, a strand mellett ugyan van egy kis bolt, felvilágosult eladó csajszival (Bontsam is egyből a sört? – kérdezte, amint kivettem egyet a hűtőből), de klotyi, az nem nagyon akadt. Volt egy kézmosó nélküli fülke, jó messze, zárhatatlan ajtóval, hááát…)

From MiVanVelem

Elindultunk felfelé. A Google Earth alapján úgy képzeltem, hogy kellemetlen, sivár utunk lesz, mindkét oldalon szántófölddel. Nos, ezek voltak is, de a folyó mindkét oldalán a vízparti házak, a házak növényzete, az apró ligetek, jegenyék eltakarták a látványt. Így, ha nem leskelődtünk sokat, akkor azzal az illúzióval tudtunk haladni a folyón, hogy mind a két oldalon erdők és széles nyaralóövezetek szegélyezik a partokat.

Nem terveztünk nagy utat. Gondoltuk, felevezünk Dömsödig, aztán megnézzük közelről a települést, el is hagyjuk (könnyen beszélek, a falu nem tud mozogni) – és ha minden jól megy, felmegyünk a Körzátonyig. (Mely minden ellenkező híresztelés hatására egy hosszú, keskeny, szilvamag alakú sziget.) Ez 34 kilométer lett volna. Fenntartásaim nyilván voltak. Mindketten régen eveztünk. A nap úgy sütött, hogy kis híján ránk olvadt a polietilén. Nejnek ez egyébként is sok lett volna, soha nem evezett még ennyit egyfolytában. A szél pedig, az a szél, ami eddig mindig fújt a folyó közepén, ma szabadnapot vett ki.
Aztán az lett, ami reálisan várható volt. Dömsödről még kimentünk, de a Somlyósziget már kifogott rajtunk. Nagyjából ott fordultunk meg, ahol a múltkori kiránduláson defektet kaptam.

From MiVanVelem

Egy gyors ebéd a vízen, aztán elindultunk visszafelé. Szerencsére innen már lejtett a pálya, a sodrás velünk volt. (Még ha nem is dobott olyan sokat, de azért csak jobban lobogott a hajam lefelé.) Itt el is váltak az útjaink, én egy kicsit nagyobb tempóra kapcsoltam, Nej pedig az életéért küzdött. De tudtam, hogy ügyes gyerek, itt még ő sem tud eltévedni, csak megérkezik egyszer.

From MiVanVelem

Na, a megérkezés, az kiábrándítóra sikeredett. Gondoltam, birtokomban van a tuti módszer, besiklok a fürdőzők közé és elegánsan kilépek a kajakból. Aha. Besiklottam. Kiszenvedtem az egyik lábamat. A kajak persze elindult a másik irányba, én pedig félig kilógva próbáltam az evezőlapáttal visszatoszigálni magamat. Ekkor már az összes kisgyerek – na meg a hozzájuk tartozó szülök is – engem néztek. (- Anyu, mit csinál a bácsi? – Nem tudom kislányom. Lehet, hogy ki akar szállni?) Itt jött volna az a mozdulat, hogy a benti lábamat magam alá húzom és elrúgom magamat – csak éppen a benti talpam, ahogy megmozdítottam a négyórás üldögélés után, begörcsölt. Annyira fájt, hogy legszívesebben felkiáltottam volna, de ekkor kapott el egy adag parlagfű és csak tüsszögtem. Ordítva. Végül egy gyors mozdulattal kisiklattam a kajakot a partra, a sóderen szépen felfeküdt és kiléptem belőle. Lemostam az arcomról a pollent, kihúztam a kajakot és ugyanazzal a lendülettel bementem a boltba sörért. Azért lássák, hogy férfiemberrel van dolguk.

Nej egy kisebb örökkévalósággal később érkezett meg, szerencsére addigra elcsitultak az érkezésem verte hullámok. Felpakoltuk a kajakokat, a leányzó a sörösüveg láttán rögtön levonta a következtetést: ő vezet haza.

Dömsöd felé borzasztóan vacak, egysávosnak is alig nevezhető út visz. Messziről láttuk, hogy jön egy autó szemben.
– Mit csináljak? – tette fel Nej a kérdést a közönségnek.
Padka alig, jelzőoszlopok sűrűn.
– Nézdd csak, ott hiányzik egy oszlop, ha lelassítasz, akkor pont azon a szakaszon találkozunk velük. Lehúzódsz, ők is lehúzódnak és elférünk.
Lehúzódtunk. Ők nem. Azért elfértünk, de szorosan.
– Nem húzódtak le – nézett rám Nej vádlón.
– Ja. De nő vezetett.
Nej arca egy merő kérdőjellé változott.
– Úgy értettem, hogy abban a kocsiban csak nők ültek. Nem volt ott senki, aki el tudta volna nekik mondani a helyes stratégiát.
A kérdőjel immár szikrákat is szórt.
– Izé, jól érzem, hogy ez volt az a magyarázat, mely tisztázta ugyan a helyzetet, de attól az még rosszabb lett? – tettem néhány tapogató lépést.
Ezt már Nej sem bírta vigyorgás nélkül.
– Jól. De már megszoktam.

Aztán hazakocogtunk. Itthon lemértem, gyakorlatilag 25 kilométer volt a túra. Nem sok, de a körülményeket figyelembe véve, nem is kevés. Az tény, hogy mindketten rendesen elfáradtunk, tehát a foglalkozás elérte a célját.

From Segédlet

© 2026 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑