Az már rögtön az elején látszott, hogy kell itthonra egy tesztszerver. Anélkül nemhogy félkarú óriás, de maximum kéz- és lábnélküli fekete lovag lehetek. A felismerést tett követte, vettem egy HP ML110-es vasat, pár tera vinyót, na meg 16 GB memóriát is hozzá, mert ezek mind jót tesznek a közérzetnek. A pénztárcának kevésbé, de tekintsük úgy, mint egy hosszútávú befektetés.
Rögtön beleszaladtam két pofonba. Az egyik az volt, hogy a gigabites hálókártya csak gigabites. Hiába dugtam bele a 100 mbites switchbe, csak értetlenkedett. Kerestem a paraméterei között a lebutítást, de nem hagyta magát. Ezen még túltettem magam, beledobtam egy plusz hálókártyát, az alaplapit letiltottam (csók ILO), de legalább ment. A nagyobb pofáraesés a RAM-mal történt, a szerverbe ugyanis csak és kizárólag ECC modul tehető. Minden paramétert leellenőriztem a vásárlás előtt, de pont ez fölött elsiklott a figyelmem. Szerencsére Janinak pont ilyen kellett, átvette, én meg mehettem vissza újabb modulokért. A történet szempontjából lényeges, hogy a memóriát nem csak úgy adják, hanem rendelni kell, majd várni egy hetet az érkezésig – azaz ma, amikor végre beszerelhettem, két hét telt el azóta, hogy hálókártyát cseréltem. Hogy addig se unatkozzak, feldobtam rá egy hyperv-t, azon belül egy tartományt meg egy terminálszervert. Sőt, kifigyeltem, hol lehet kapni olcsó gigás switcheket és egy hirtelen mozdulattal lecseréltem a házi hálózatot gigásra. (Igen, hosszútávú befektetés.) Pont egy héttel ezelőtt ki is szedtem a gagyi kártyát, engedélyeztem az alaplapit, muzsikált szépen.
Aztán ma délután beraktam a memóriákat (délelőtt a könyvelővel küzdöttem, na az is megérne egy külön történetet), elmaradt a dudálás, kéjesen megvártam, míg a boot során leellenőrzi az összes nyomorult bitet, majd gyönyörködtem a látványban. Aztán szépen összecsomagoltam a szervert és elrekkentettem, mert innentől úgyis csak távolról fogok rálépni.
Ahogy Móricka elképzeli.
Gondolom a hozzáértő olvasók már fogják a fejüket. Működő hyperv szerveren, melyen életképes tartományvezérlő is duruzsol, tartományi szerverrel, kicserélni az egyetlen hálókártyát, majd visszarakni az újat ugyanarra az IP címre… nos, kalandos vállalkozás. Akkor is az lett volna, ha szépen végiggondolom, mi történt. De ehelyett a klaszikus try and error módszerrel ugrottam neki, és jócskán megcifráztam a rendrakást. Mondhatni, a saját hülyeségem nyomát nagyobb munka volt eltakarítani, mint megszüntetni az eredeti problémát.
Azt ugyanis ismerni kellett volna.
Columbo módjára először elárulom, ki volt a gyilkos. A hyperv virtuális switch-e még a régi hálókártyára volt kötve. Ezt kellett volna átbillenteni az új kártyára és csók, végeztünk. Ehelyett…
A tesztszervert sehogyan sem tudtam elérni hálózatról. Előszedtem a sarokból és megnéztem direktben. Ránézésre minden stimmelt, volt neki fizikai kártyája, meg virtuális kártyája. Ott kezdtem el gyanakodni, hogy mindkettőnek volt IP címe. A fizikai kártyának ráadásul DHCP-s, ami még gyanúsabbá tette a helyzetet. A fizikai kártyán ugyanis kizárólagosan csak a virtuális switch szolgáltatás lehetett volna rajta. Nosza, mindent leszedtem, virtuális switch bekattint, virtuális kártya IP címe beállít… persze, semmi. Ekkor kezdtem jó helyen kotorászni. Hyperv konzol, virtuális hálózat. Jé, a régi kártya. Billentsük át. Csúnya piros, cserébe értelmezhetetlen hibaüzenet. Ráadásul a szerencsétlen rollback-ezni akart volna, de az se sikerült, mert ugye már nem volt meg a régi hálókártya – így megadó sóhajjal a kardjába dőlt. Akkor új virtuális network. Megint hiba. Fejvakarás. Kezdjük tiszta lappal. A virtuális gépeken töröltem a hálókártyákat, töröltem a virtuális hálózatot, restart. Miközben bootolt a gép, a fejemre csaptam. Én kapitális marha! Hát persze, hogy nem tudta magát hozzákötni a fizikai kártyához, amikor én leszedtem róla minden szolgáltatást, aztán ráraktam a virtuális switchet! Abszolút tiszta lap: a fizikai kártyát visszaraktam alapállapotba. (Intermezzo: a Windows néha tényleg őrületbe tud kergetni. Ha valaha volt a gépben egy hálókártya, akkor eltárolja a beállításait. Ha ugyanezt a konfigot ki akarod adni egy másik hálókártyának, akkor sikít egyet, hogy ez már máshoz tartozik! Mondhatod neki, hogy felejtse el, meg is teszi, de annyira besértődik, hogy törli a default gateway beállítást az éles kártyán. Mire erre rájöttem, elrágtam néhány hajszálat. Aztán csoda, hogy kopaszodok.) De minden rossznak vége van egyszer, sikerült ráböngésznem az indexhu-ra. Oké, virtuális hálózat. Mint kés a vajban. (Apropó, próbáltál már hűtőből elővett vajat késsel kenni? Csak úgy eszembe jutott.) A virtuális gépek is kaptak egy-egy kártyát. Na, ott nem jegyezte meg a konfigot a szemét. Pontosabban, megjegyezte, de mégsem azt adta ki, hanem átállt dhcp-re. Láttál már olyan tartományvezérlőt, amelyiknek fix IP-je volt, aztán hirtelen dhcp-s lett? Ronda látvány. Különösen úgy, hogy nem is emlékeztem az IP címére. Szerencsére a DNS NS rekordjából kibogarásztam. Visszaírtam. Újabb sikítás. Felejtsd el. Elfelejtette. DGW-t megint törölte. Visszaírtam. Restart. A szervernél ugyanez.
Este nyolcra felállt a tesztrendszerem. Tudom, másnak ilyenkor más szokott, de nem lehet mindenki kocka.
Az egyedüli probléma az volt, hogy nekem borzasztóan nem ezzel kellett volna foglalkoznom. Hétvégére kell elkészítenem egy tervet, ami még nem is lenne gáz, de szerdán – azaz jézusom, ma – prezentálni azt az ügyfélnél. Érzed a szépségét, nem? Hogyan prezentálsz, ha nincs kész a terv?
Szerencsére itt-ott-amott rengeteget firkálgattam az utóbbi napokban, tulajdonképpen nagy vonalakban fejben már össze is állt az egész, csak meg kellett volna rajzolni, aztán körényomni néhány szlájdot.
Kicuccoltam a teraszra. Főztem egy baromi hosszú kávét, előkerestem egy egész estét betöltő szivart. Kivittem a talicska firkálópapírt. Elhessegettem a macskát a netbookról. Minden együtt állt, hogy egy huszáros rohammal összedobjam a prezit. Elindítottam a Visio-t. Erre közölte, hogy aktiváljam. Itt kezdtem el hangosan dühöngeni. MSDN-ből szoktam telepíteni, eddig soha az életben nem futottam bele olyanba, hogy túlléptem volna az engedélyezett licenszszámot. Most valamiért igen, pedig nem szoktam a kulcsokat osztogatni. Gondoltam, majd beírok egy másik kódot. Nem lehet. Mindig csak a régivel akart aktiváltatni. A szivarom már égett, azzal ugyan be nem megyek a lakásba a másik géphez. Végül bedühödtem – de egész hangosan – és legyaktam a pébe a 2010-es Visio-t a gépről. Aztán felraktam a 2007-est. Amíg húzta a csíkot, besétáltam és töltöttem egy nagy adag kubai rumot. Komolyan mondom, ez volt a nap legjobb húzása. Igaz, hogy már este kilenc volt és sehol sem álltam a sürgős munkával, de a szivar és a rum tökéletesen lenyugtatott. Eljátszadoztam az idióta kismacskával, lefényképeztem, ahogy ismerkedik a netbook egerével (majd ki is rakom, ma már nem), aztán lehiggadva, a feladatra koncentrálva pár óra alatt össze is dobtam az előadást.
Ennek a napnak is vége lett.
Recent Comments