Szentgyörgypuszta or burst

Mér csinálom? Mér nem adom fel?
Úgy bosszant a sok miért!
Mér csinálom? Mér nem adom fel?
Úgy bosszant a sok miért!
KI KELLENE SZÁLLNI! ELÉG!

Beatrice: Mit akarok még

Mondanom sem kell, ma ez volt a kedvenc dalom. Lenyomtam ugyanis a tegnapra tervezett bringatúrát.

From Segédlet

Most nem voltam hanyag, lenulláztam a kilométerórát, a teljesen pontos érték 122,2 km, de ez a durván másfél kilométer eltérés egészen pontos számolás, figyelembe véve a Google Earth borzasztóan béna GUI-ját.

Szóval, a kies Szentgyörgypuszta. Hogy mi van ott? Én is azt szerettem volna megtudni. A Google Earth sajnos nem becsüli túl sokra a környéket, így hiába is közelítek rá, nem tudom eldönteni, hogy akad-e ott – a tassi zsilip környékén – jó ki/beszállóhely a kajakba, vagy sem? A távolság viszont elég nagy ahhoz (vízen a csónakháztól 45 km), hogy ne menjünk le csak úgy, vakrandira. Időm van, a bringa kevesebb sört fogyaszt, mint benzint az autó, maradt az, hogy lemegyek és megnézem.
Hajszálon múlt. Sokszor.
Ha van antibringás túra, ez a mai az volt.
De menjünk sorjában.

Dunaharasztiig minden rendben volt. A madarak csicseregtek, a napocska még csak éppen kezdte melengetni az éjszaka szerencsére még lehűlt levegőt. Enyhe oldalszél lengedezett. Nem is értettem, hogy anno 6 évvel ezelőtt, amikor utoljára erre tekertem, miért tartottam pihenőt Harasztiban. Taksonyban sikerült eltévednem. Ez mindenképpen bravúr, hiszen ez gyakorlatilag egyutcás falu. (Van sok más is, persze, de azok pici, lényegtelen közök.) Én viszont meg akartam keresni a taksonyi hidat, így bementem az első utcán, amelyiknek a végén hidat mutatott a helyi térkép. Már ott gyanút foghattam volna, amikor az aszfaltozott út földúttá változott, de kaland az élet! felkiáltással mentem tovább. Aztán amikor egyemberes ösvény lett belőle, akkor már letettem arról, hogy ezen az útvonalon lesz az a híd, amelyen a teherforgalom is megy a Csepel-szigetre.
Utána persze megtaláltam az igazi hidat. Mit mondjak, csúnya szivatásnak tartom, hogy a taksonyi híd a városon kívül van, Dunavarsányhoz még közelebb is.

From MiVanVelem

Még kajakost is láttam. Mit mondjak, nem kicsit irigyeltem. A poros, kipufogógázos hőségben itt fogalmazódott meg bennem először a kérdés, hogy jó helyen vagyok-e?

From MiVanVelem

Az első pihenőt egy Dunavarsányhoz tartozó kamionos kocsmában tartottam. Igen, biciklivel. És?

From MiVanVelem

Sztori. Szakmai gyakorlat az egyetem első éve után. Fűzfő, Nitrokémia. Éjszakás műszak. Imre barátommal a délutánt a fövenystrandon töltöttük és mivel a csapos kislány igen vonzott mindkettőnket, sűrűn jártunk is hozzá. A fene sem emlékszik, de olyan 8-10 sör biztosan elfogyott, meg 5-6 tüske is. Hosszú volt a nap, a franc sem számolta.
Csakhogy jött az éjjeli műszak. Én felmentem a gyári busszal, a tömeg simán besodort. Imre viszont kerékpárral volt. Feltekert a főbejáratig, majd a ruszki versenygépet lelakatolta a Trucks Only táblához. Ez helyből kiverte a biztosítékot az őröknél. Megpróbáltak beszélgetni a sráccal, de az első pár mondat után, khmm, gyanút fogtak. Előszedték a mikrofont.
– Leheljen bele!
– Nem lehelek!
– De belelehel!
– De nem!
– De igen!
– Na, jó. Figyeljenek!
Majd mint egy operaénekes, belenyomott egy alt A-tól magas C-ig terjedő zombihörgést. Utána büszkén nézett a maximálisan kitapadt mutatóra.
Aznap nem dolgoztunk együtt.

Ittam egy sört, dolgoztam is egy kicsit. (Igen, ez a nyűves “mindenhol online vagyok” filozófia.) Innen egy borzasztó 10 kilométer jött Kiskunlacházáig. A nap már ezerrel sütött, az aszfalt pokoli meleget sugárzott vissza, szinte folyamatosan kamionok előzgettek, lökdösve a szelükkel és ráadásul veszett szembeszél volt. (Ez utóbbi végig kitartott. És nem túlzok, amikor azt mondom, hogy durva erős volt. Egy pihenőnél felborította a kitámasztott kerékpárt.)
Az elején még meditáltam, hogy bekukkantsak-e Ráckevére, de Lacházán annyira elegem lett a folyamatos erős szembeszélből, hogy inkább dobtam egy 90 fokos kanyart és becéloztam Ráckevét. Meg izgatott az is, hogy az egyik túraszervező szerint Ráckevén simán ki lehet kötni kajakkal közvetlenül a lángossütőnél.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Nos, a hír igaz, a ráckevei piac tényleg a Duna-ág mellett húzódik, tényleg végig ki lehet kötni, azaz ha úgy gondoljuk, akár a lángossütő mellett is. Feljegyeztem az infót.
Viszont mégsem lángost ebédeltem, nem messze tőle volt egy gyros üzlet (klímával!), itt bedobtam egy pitát.
Komoly döntési ponthoz érkeztem. Valamivel 50 felett állt a kilométerszámláló, tehát ha hazamegyek, akkor 100 fölött leszek. Eredmény végülis van, Ráckevére érdemes leevezni. (Ez a csónakháztól 20 km le, 20 vissza, azaz jó egynapos túra.) Az eredeti cél még 17 kilométerre volt, azaz nem igazán messze. De milyen 17! Végig az a szájbanyomott vad szembeszél és ez a perzselő nap. Ráadásul igencsak fáradtnak éreztem magamat. Képes vagyok még 17 kilométert elfelé menni? Hiszen utána valahogy haza is kell mennem.
A hídnál találtam egy táblát. Azt mutatta, hogy innen délre egy E6 kategóriájú kerékpárút visz, végig a Duna partján. Ez azért csábított. Mégse kamionok között kell az életemért harcolni. Gondoltam, nekiindulok. Ha nem jön be, Dömsödnél még mindig vissza tudok fordulni.
Nekivágtam. Nem jött be.
Egy ideig tök jó volt. Határozottan élveztem. Ha ez ilyen lesz végig, akkor még az eredeti célt is tudom teljesíteni. (Az is ezen a bringaúton volt, igaz, kerülővel.) Aztán átmentem a Ráckeve Somlyó üdülőövezetbe és a kerékpárút elfajult. De valami olyan durván, hogy ilyet még sosem láttam. E6 nemzetközi kerékpárút és tele 40 centi átmérőjű és 15-20 centi mély(!!) gödrökkel! Már közel Dömsödhöz éppen egy kerékpárost előztem, aki hirtelen balra vágott, emiatt én is elkaptam a kormányt, így pont belezúgtam egy durva gödörbe. Az első kereket még fel tudtam kapni, de a hátsó teljes erővel megkapta az ütést. Ki is durrant a belső. Tisztán hallatszott, ahogy sikítva távozik belőle a levegő. Leálltam, és első dühömben teljes erővel odavágtam a bringát a kerítéshez. Mentségemre szóljon, ekkor már mind fizikailag, mind szellemileg kurva fáradt voltam, csak az éltetett, hogy Dömsödnél majd megpihenek. A renitens bringás pont ott lakott, be is tolta a kapun a cangát, de nem mert szólni a kerítésért. Jobb is. 20 perc szerelés volt a defekt, 20 perc volt az elhajlott, szétcsúszott alkatrészek visszatekergetése. Végül kisétáltam egy közeli stégre, belógattam a lábamat a vízbe és higgadtam.
Ekkor már annyira elegem volt a napból, hogy azt mondtam, elszenvedem magamat Dömsödig, aztán durva kanyar és az 51-esen hazamegyek. Inkább a kamionok, mint egy ilyen minősíthetetlen kerékpárút.
El is értem Dömsödig, meg is volt a 90 fokos váltás. Az 51-esnél szerencsére találtam egy árnyékos sarkot. Leültem, megnéztem az iGO-t, hogyan is állunk. Azt mondta, hogy 6,7 km még Szentgyörgypuszta.
Megint egy döntési pont. A távolság nem nagy, sőt. De végig viharos ellenszélben kell menni, egy árnyékmentes, sokadrangú úton. És utána persze vissza. Megér ez ennyit? Természetesen megint előjött, hogy miért jó ez nekem? Egyáltalán, jó ez nekem? Meghalni egy napi túrán belül, ordító kánikulában, fentről/lentről kapva a meleget, kamionok, teherautók kipufogógázát belélegezni, közben birkózni a szélviharral… miért?
Aztán vettem egy nagy levegőt és mentem tovább.
Ez az egész már régen túlnőtt egy kerékpáros kiránduláson. Kitűztem magam elé egy célt. Eleve látszott, hogy nem kicsit, aztán a körülmények még jobban megnehezítették a dolgomat. De feladni, vagy megcsinálni… az nagyon nem mindegy a későbbiek szempontjából. Ha minden észérv abba az irányba mutat, hogy fel kell adni, de te dafke csak azért is megcsinálod, hatalmas nyereséget zsebelhetsz be: szellemileg is és fizikailag is megkeményedsz. Átlépsz egy határt, meghaladod azt, amiről korábban úgy képzelted, hogy az a szellemi/fizikai tűrőképességed határa. Egy ilyen átlépés előfeltétele annak, hogy fejlődj.
Nem akarok túl sokat írni az utolsó 7 kilométerről. A nap perzselt, az út szar volt, a szembeszél pedig viharos. Ha nem tisztáztam volna korábban magamban ennek az egésznek az értelmét, régen árokba rúgtam volna a bringát és telefonáltam volna Nejnek, hogy itt, meg itt vagyok, jöjjön értem kocsival. De mivel tisztáztam, így tekertem, monoton.

From MiVanVelem

Aztán persze megtaláltam a strandot. Abszolút tökéletes volt. Autóval jól megközelíthető, sóderes part, hosszú métereken keresztül sekély, ideális ki/beszállóterep. Mission completed.
Gondoltam, tartok egy hosszabb pihenőt. De kocsma, az nem volt. Árnyék szintúgy nem. Egy közeli boltban vettem egy sört, és ledőltem egy villanyoszlop cingár árnyékában. Talán tíz percig tudtam heverészni, mire felfedezték a hangyák, hogy valami gáz van a vonulási útvonalukon. Amikor az első harapások után felpattantam, már százával nyüzsögtek a pólómon. Nem is erőltettem tovább a dolgot, visszavittem az üres üveget és elindultam hazafelé. Dömsöd 7 kilométerre volt, majd ott pihenek egy hosszabbat valami helyi árnyékos krimóban.

From MiVanVelem

Így is lett. Szeretem az ilyen eldugott, helyi kocsmákat. Mindenki ismer mindenkit, ha valaki odaül egy asztalhoz, akkor ott folytatják, ahol pár nappal korábban abbahagyták. A csapos mindenkiről tudja, mit iszik. Még az idegen is kap néhány jót szót. Aztán ha belekapcsolódni nem is tud a beszélgetésekbe, de belehallgatni igen.

Itt néztem meg megint az iGO-t. Azt mondta, hogy 48 kilométer. Ez azért jól esett, Mégse hatossal kezdődött. (Hja, kimaradt a ráckevei kitérő.) Útiterv: 12 kilométerenként pihenő. Azaz Kiskunlacházán, Dunavarsányban, Dunaharasztiban egy-egy félórás megállás, esetleg sör is. Időben nagyon jól állok. Meg egyébként is, 3 lámpa van a bringán, ha sötétben érek haza, az is belefér.

Aztán bevadultam. Ez megint az egófejlesztés-biznisz része. Ha meg lehet valamit kényelmesen csinálni, akkor vagyok én annyira kemény, hogy megcsinálom erőből. Még akkor is, ha hullafáradt vagyok, még akkor is, ha borzalmasan nagy számok vannak a kilométerkijelzőn. Elértem Lacházáig és vadul ignoráltam az összes hívogató kocsmát. Nem érdekeltek. Átsuhantam a városon, majd száguldottam tovább Varsányig. (Meg kell azért jegyeznem, hogy a korábbi vad szembeszél ekkor már segített, így sokkal gyorsabban fogytak a kilométerek. Olyannyira, hogy ezen a szakaszon – dacára a fáradtságnak – eggyel erősebb nyomatékra váltottam.) Újfent nem volt ritka a 30 feletti sebesség és ez határozottan jót tett az egómnak.
A Varsányig tartó 24 kilométert egy huzamban tettem meg. Bezúgtam megint a korábban már meglátogatott Transit kocsmába.
– Jó napot kívánok, már megint én.
A csajszi szélesen elvigyorodott.
– Mi tetszik kérni?
– Valami hideget. Pingvin van?
– Öööö, az éppen nincs – még szélesebb vigyor.
– Akkor jó lesz a sör is.
Elüldögéltem. Az már látszott, hogy időben nagyon jól állok, semmi nem hajtott. A lakás 24 kilométerre volt. Szinte a szomszédban.
Némi pihenés után nekiindultam. Ha eddig lenyomtam megállás nélkül egy 24-est, akkor nehogy már ne bírjam hazáig. Mégis, milyen hülyén nézne már ki Dunaharasztiban pihenni, amikor az már majdnem otthon van.
Egy lámpánál trécseltem egy kicsit valami helyi erővel, aki sört ivott az árnyékban, derekával támasztva egy bringát.
– Ez az élet, barátom. Kerékpár, árnyék, sör.
– Ahogy mondod – vigyorgott vissza – Te nem iszol?
– Majd már otthon.
– Az mennyi?
– Budapest.
– Asztakurva – kerekedett ki a szeme.
– Ne bolondozz már. 106 van a bringában ma, a végcél meg 120 körül van. Ez már csak egy ugrás.
– Jól nyomod, tesó. Valamikor én is csináltam ilyesmiket, de mára már abbahagytam.
Aztán váltott a lámpa, mentem tovább. Még dafke nyomtam egy 34-es sprintet a soroksári emelkedőn (tudod, egóbiznisz), majd fél hét körül otthon is voltam.

Szummázva: 122 kilométer, minden megállást, pihenőt beleszámítva 8 és fél óra. Előny volt, hogy egyedül küzdöttem, nem fogott vissza semmi. Eredmény: többször legyőztem magamat, teljesítettem a maximális tervet.
Önértékelés égbeszök.

12 thoughts on “Szentgyörgypuszta or burst

  1. Még valamit nem értek.
    Van egy montim. Nagy böszme tank, de aluból van, nem nehéz.
    Én se vagyok mai csirke, de a Balatont is megkerültem vele egy nap alatt. Gyorsan menni is lehet vele, csak akarni kell.
    Defektem egyszer volt 8 év alatt. Jó érzés úgy menni, hogy tágan lehet értelmezni az út fogalmát.

    Biztos megéri az országútival szórakozni?

  2. Nem éri meg, de ez nem is racionális döntés. :)

    Gyorsan menni is lehet vele

    Ez az, ami nagyon más. Az outi tényleg harapós. Néhány erőteljes tekerés és már 40 körül vagy. (A személyes rekordom sík terepen 51, munkából hazafelé, hátizsákkal, 20 km után.)
    A napokban tesztelgettem a fiam montiját és egyszerűen nincs benne a lehetőség. Olyan az áttételezése, hogy a legerősebb nyomatékon is már számomra elviselhetetlenül kényelmetlen sebeséggel kell tekerni még a 30-hoz is.

  3. Elismerésem.
    Kis híján találkozhattunk is volna, ma jöttünk haza Ráckeve Somlyó övezetéből. kÉt kölök teper messze elöl, utánuk sokkal egy vénasszony rozoga kempingbicajon az életéért küzdve a melegben- na az voltam én.
    A ráckevei vásárt meg érdemes megnézni, szerda és szombat a vásárnap, ami ott nem kapható, az nem létezik. (árupaletta az elő kacsától a 17 kilós dinnyén át a remek kolbászig és a műanyag biszbaszig terjed.)

  4. Á, féléve műtött sípcsonttal és műtétre váró térddel csak a városban mindenhová, a hévig és onnan haza, de most erre is büszke voltam. A fiúk bírták volna. A kempingbicaj magyarázata meg az, hogy ez befér a liftbe és a lakásba – lásd belváros…

  5. “Olyan az áttételezése, hogy a legerősebb nyomatékon is már számomra elviselhetetlenül kényelmetlen sebeséggel kell tekerni még a 30-hoz is.”

    Ez végül is jogos. Nekem kicsit más, de nem hiszem, hogy 50-el rendesen lehet a montimat tekerni. Nincs órám, nem vágom az én sebességemet, de 35-mél több vszleg nem jön ki belőle kényelmesen.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *