Egyszer már írtam arról, hogy a képek a fejünkben hogyan képesek tönkretenni gasztronómiai élvezeteket. (A tejet azért nem bírom meginni, mert ahogy meglátom, rögtön az ugrik be, hogy ez olyan, mintha sertészsír lenne feloldva vízben, ettől meg felfordul a gyomrom. A kakaó ellenben jöhet, mert arról meg az ugrik be, hogy folyékony csokoládé.)
Hasonlóan voltunk gyerekkorban a banánnal is. Ilyenkor nyáron a szülők hiába kapacitáltak minket, hogy gyertek, egyetek hideg sárgadinnyét, finomabb, mint a banán – csak úgy néztünk rájuk, mint a szentségtörőkre. Finomabb, mint a banán? A kultikus banán? Amelyhez jó, ha évente egyszer juthattunk hozzá, ha valamelyik szüle szerencsés percben lépett be a közértbe? És akkor is olyan keveset kaptunk, hogy mindig el kellett felezni egy megpucolt darabot? Már az összehasonlítás is szentségsértésnek hatott. Miközben ma, amikor már mind a két gyümölcs hétköznapinak számít, azaz objektíven is összehasonlítható, látható, hogy a szülőknek igazuk volt, a hűtött sárgadinnye bizony finomabb, mint a banán.

Szerencsére a fejünkben lévő képek nem csak tönkretenni képesek a gasztronómia élményeket, hanem fokozni is. Talán nem sok embernek lesz újdonság, hogy az ízek az ember agyában állnak össze: a szájban lévő ízlelőbimbók felküldik az ingert, az orrban lévő szaglóidegek szintúgy, majd ezek az információk – összekombinálódva érzelmi hozzállással, tapasztalattal, tudatos értelmezéssel – adják azt az érzést, melyet íznek nevezünk. Ezért lehet azt mondani, hogy az étkezés, a bor, a szivar tipikusan olyan dolgok, melyek esetében odafigyeléssel, tanulással, gyakorlással olyan ízélményekhez tudunk eljutni, melyekre korábban nem is számítottunk.