Szilveszteri borozgatás

Tudományosan megterveztük. Hasonlóan a videókhoz, borokból is felgyűlt pár üveg, melyeket évközben nagy luxus lett volna megbontani, de szilveszterkor…? Hát, mikor máskor? (Árakat ne is kérdezz, még én sem mertem összeadni.)

Adott volt a feladat. Ott figyelt a borhűtőben négy üveg, régóta őrizgetett finom bor. Plusz estére a pezsgő. Voltunk rá ketten. Nejjel, aki inkább sörös.
Komoly kihívás.
Nyilván ilyenkor az ember elkezd játszani a kajával. Sütöttünk egy tálca sajtos pogácsát. Rágcsálni. Volt még a karácsonyi, durván anyagerős töltött káposztából. Nej sütött egy tepsi hurkakolbászt, hagymás-káposztás ágyon. Én meg sütöttem egy nagy tepsi krumplit, hagymával, fokhagymával, kolbásszal, császárszalonnával, a végén reszelt sajttal megszórva. Ja, és volt még egy tepsi keksztekercs is. A desszertborhoz.

Elég rendesen felkészültünk. Sok bort akarunk inni? Oké. Akkor sokat, nehezet kell kajálni. Egyszerű, mint a faék. Nem, ne is foglalkozzunk azzal, hogy kalóriamérleg. Én eleve a torokgyík miatt eldobtam az egészet, és január másodikáig nem is terveztem felvenni. Testsúly? Ki foglalkozik vele? (Egyébként jippí, meglett újra a 100 kiló.)

Oké. Még egy kérdés van hátra. Vannak-e elég jók ezek a meglehetősen drága borok?

Meg úgy egyáltalán, hogyan is kerülhettek be ezek a lakásba és hogyan is gyűlhettek össze év végére?
Nos, néha szoktam rendelni a Bortársaságtól havi válogatásokat. Szépen, akkurátusan mindegyiknek a címkéjére rá szoktam írni vékony tintenpennel, hogy mennyi is volt az ára. És valahogy úgy alakult, hogy minden válogatásból a legdrágább mindig megmaradt. Mert valahogy soha nem volt évközben olyan alkalom, amikor szükség lett volna ilyen kiemelkedő borra.
Na, ezek gyűltek össze év végére.

Jó. De a kérdés továbbra is lóg a levegőben. Mennyire jó borok ezek?

Vivino. Weboldal és mobiltelcsis applikáció. Nekem Nej mutatta meg (égett is a bőr a képemről), de amint telepítettem, pakoltam is ki a borhűtöt és pittyentettem le az összes borunkat. Jó, az oldal mögött nem egy mindentudó sommelier áll, hanem egy közösség. Social. Azaz idiotizmussal fertőzött. Olyasmi, mint az – okkal szidott – Tripadvisor. Igen tudom, sokmillió légy nem tévedhet(*), és kellő felhasználó után, illetve kellő kereskedelmi potenciál előtt (azaz azelőtt, hogy a borászok már nekiállnának manipulálni az eredményeket) még lesz egy olyan átmeneti időszak, amikor az applikáció használható lesz. Jelenleg úgy saccolom, hogy még a kevés felhasználó fázisban van, az eredményeknél ezt mindenképpen figyelembe kell venni. A magyar borokat kevesen minősítették. De legalább ezek valós minősítések, a manipulációk időszaka még nem jött el.

(*) Nem tudom, írtam-e már, de ez egy borzalmasan nagy f@szság. Mi az, hogy sokmillió légy nem tévedhet? Ember. A légy szart eszik. Biológiailag. Igen, nekünk ez gusztustalan. A légynek meg nem az. A légy nem téved. A légy fejedelmien étkezik. Innentől kezdve miről is szól ez a hasonlat?

Oké, térjünk a tárgyra. Mennyire is jók ezek az év végére összegyűlt borok? Nos, leginkább semennyire. Négy darab 3.7-es értékelést kapott, egy, csak egy kapott 4.0-ás minősítést. Ez utóbbi került 6500 forintba. A többi 4500 forint körül szórt. Nem estem hanyatt. Különösen, ha megnéztem, hogy a kedvenc Petrény borászatom milyen értékekkel szerepel. Jóval alacsonyabb áron. És csak úgy röpködnek a 4.0 feletti pontszámok.

Azért beszélni kell az értékelések emberi oldaláról is. Amikor valami átlagos borfogyasztó értékel egy bort, akkor némileg bizonytalan. Nem meri leminősíteni a vérbe és nem mer túl magas pontszámot sem adni. Ebből következik, hogy az a közel száz bor, melyet most beolvastam, mind 3.0-4.0 közé esik. (Egy 2.8-as volt (fröccsbor) és persze a Petrény borok hozták a 4.0 feletti szintet.) Azaz a 3.2, az valójában trágya szar bor, a 3.9 pedig egészen kiváló. Mert az értékelők bizonytalanok.

Nos, így álltunk. Jó. Söpörjük ki ezeket a túlértékelt borokat. Nem mellékesen kíváncsi is voltam. A Duna melletti bringázások során átértékeltem a rajnai rizlingről alkotott véleményemet. Korábban nem sokra becsültem ezeket, most pedig ráébredtem, mekkora potenciál is van ebben a borban. Mi is várt szilveszterkor? Egy csomó osztrák, illetve német rajnai rizling. A 15-25 eurós árkategóriából. Vivino ide, vagy oda, ez mindenképpen egy bizsergető élmény.

A Vivinónak volt igaza. Eleve kettő durván szénsavas volt. Az olaszok ezeket már frizzantének árulták volna. Ne érts félre, szeretem a frizzantét, mediterrán térségben még fel sem ébredek, de már tekerem ki egy ilyennek a nyakát, szóval oké a dolog, csak éppen a frizzante olyan 2-4 euró között van. Ezek a német borok meg tízszer annyiba kerültek. Az erős szénsav gyakorlatilag elnyomott minden ízt, ha egyáltalán kiváncsi voltam, mit is iszok, akkor ki kellett belőle ráznom a buborékot. És, öszintén szólva, úgy meg nem érte meg. Buborék nélkül nem adott akkora élményt, mint buborékkal. Bubival legalább tökéletes frizzante volt.
3 eurós frizzante.
Egyedül a 6500 forintos bor volt tényleg finom. Bár itt problémás volt, hogy a címke szerint rizling, a Vivino szerint zöldveltelíni volt az üvegben. Nekem, érzésre rizlingnek tűnt. De ez igazából mindegy is. Finom volt.

Mi a tanulság? Ne vegyünk ész nélkül drága bort. Még a Bortársaság sem garancia. Ahogy a Vivino komment szekciójában írják, sokan vásárlási tanácsadónak használják az alkalmazást. Például az Auchanban ritkán, nagyon ritkán lehet Chiantit kapni 1600 forintért. Én kifejezetten vadászok rá és ha éppen van, akkor veszek 4-5 üveggel. Ember. Chianti 5 euróért! Nos, a Vivino szerint ez egy beszálló kategóriájú Chianti, 3,3 ponttal, ellenben a pontosan ugyanennyiért árult mezei Petrény bikavér meg 3.5 pontos. És Petrény bikavér mindig van.

Jó. Értem. Jogosan veted fel, hogy mit szarakodok itt a közvéleménnyel? A lényeg, hogy nekem ízlik-e? Minden más már megfelelési kényszer.
Nos, igen is, meg nem is.
Ne felejtsük el, a megfelelő boros ízérzékelés kialakítása az nem elszigetelt dolog. Az ízek érzékelését az emberek tanulják. A finomításukat szintén.

A kilencvenes években volt egy kollégám. Büszke volt arra, hogy ő 300 forintos borokat vesz otthonra és azokat issza. Elismerte, próbált drágábbakat is. Semmi különbséget nem érzett. Ezek után hülye lett volna drágább borokat venni.
Igaza volt? Maximálisan. Borzasztóan sajnáltam, hogy kimaradt ebből az ízérzékerlési kalandból, de szemmel láthatóan nem volt igénye rá. Ilyenek is vannak.

Az ízérzékerlés az egyik olyan ajándék, amikor az agyunk visszatörleszt egy kicsit mindabból az erőfeszítésből, melyeket a fejlesztésére fordítunk. Megtanulod kiszűrni a finomságokat a single malt whiskykből? Tanulsz, dolgoztatod az agyad? Az meg visszatörleszt. Onnantól olyan ízeket veszel észre, melyeket mások el sem képzelnek. És ugyanez megvan a borban. Megvan a szivarban. A szivar-whisky kombinációról már nem is beszélve. Tanulsz. Örülsz.

Nos, érted már, miért mondtam azt, hogy nem bízhatsz csak magadban, amikor ezen a kalandos úton jársz? Egyszerűen kellenek a visszajelzések másoktól is. Mert másnak feltűnhet egy új íz, egy új dimenzió, amely mellett elmentél volna, de ha már mondják, rávizsgálsz és jé, tényleg, ott van. Csak fel kellett készülni rá és már érezzük is. Ez az egész egy kollektív kaland.

Igen, lehet, hogy egyszerűen csak bebeszéled magadnak. Lehet, hogy visz magával a megfelelési kényszer. Ez már személyes dolog. Ha erős egyéniség vagy, akkor tudsz lavírozni az örvények és a hullámok között. Tudod, hogy mi az, ami van és mi az, ami már sznobizmus.

Mindegy. Elkalandoztam. Térjünk vissza a szilveszteri borozgatáshoz.

Immár elsején, írás közben idesétált mellém Nej.
– Jó dolog ez a tea.
– Bizony, bizony.
– Ha én annyi bort innék, amennyi teát iszom, már rég a fejem tetején pörögnék.
– Izé. Nézd meg, mennyi haj van a fejem tetején.
– Ez egy igen-igen kemény világ.

Na szóval, emberek, ezt elgombáztuk.
Azt mondtuk, hogy ha sok lesz a bor, akkor legyen sok a kaja is. Legyen jó zsíros. Legyen minden, ami jól felszívja az alkoholt. Nem akarunk a második üveg bornál fejreállni. Négy üveg bor és egy üveg pezsgő. Hurka. Kolbász. Szalonnás-kolbászos sült krumpli.
Tudod, mi lett?
Mindkettőnket kiütött a kaja. Nem, nem a bor. A kaja.
Mindketten két éve kalóriamérleg alapján élünk. Keveset eszünk.
Egyszerűen nem tudtuk megenni a borfogyasztáshoz szükséges mennyiségű zsíros ételt.
Igen, tudom, vicces, mi is röhögtünk rajta, de ez nem változtatott azon, hogy este 10 után már egyikünk sem tudott megenni akár csak egy pogácsát is és meginni akár csak egy pohár bort is. Tele voltunk.

Ez van. Illetve ez volt. Ahogy megírtam, végülis jól éreztük magunkat az éjszaka során, de elképesztően új élmény volt, hogy nem tudunk annyit enni, nem tudunk annyit inni, mint amennyit megszoktunk a korábbi életünkben. Ötven évnyi gondolkodás ivódott bele az agyba. És most megy a kukába.
Ez is egy élmény.

Megismételhetetlen

Szokás szerint improvizálás készült ebédre. De azt hiszem, ezt nem tudom megismételni.

Kivettem a fagyasztóból két szál sütnivaló hurkát. Olyan piacosat. Beleraktam egy teflon sütőbe. Összevágtam mellé két fej vöröshagymát, öntöttem rá 10g olívaolajat. Mert fő az egészség. Magamba meg egy pohár bort. Mert a jókedv sem kutya. Rátettem egy fedőt – mármint a sütőre – és otthagytam 15 percre. Ezalatt szépen megfőtt odabent minden. Jöhetett a sütés. Fedő le, potméter fel. Enyhén – na jó, nem annyira enyhén – megpirítottam mindent, majd ráborítottam a hűtőből a maradék zöldborsófőzeléket.

Valójában zöldborsópüré, csak Nej nem alacsonyodik le odáig, hogy annak nevezze. A főzelék azért egy fokkal jobban hangzik.
Őszintén szólva, néha sajnálom a csajszit az alacsony kalória egyensúlyi pontja miatt.

ööö, izé. Update. Időközben kiderült, hogy amit én borsófőzeléknek, pontosabban borsópürének gondoltam, az valójában Tavaszváró zöldségkrémleves volt. De Nej, miután levegőt kapott a röhögéstől, közölte, hogy nem is baj, mert a zöldborsófőzelék – mely tényleg ott volt a hűtőben, csak én savanyúságnak néztem – nem is volt annyira finom. Így viszont tényleg megismételhetetlenné vált a kaja.

A hurka teljesen sokkos lett, szerintem még köpött is egyet. Gyorsan szórtam rá egy nagy adag borsot, frissen darált chili paprikát, végül teljesen telenyomtam csípős német mustárral. Mert az legalább megy a hurkához.

A vége az lett, hogy lett egy tányér ropogósra sült hurka egy egészen pikáns mártással.
Meg 1300 kalóriával, de egyszer élünk.

Itt az idő vadulni

Szeretem a hagymát. A lilát, a fehéret, a vöröset, a fokot, a sonkát, a pórét, az újat, a kereket, a lyukasat… minden hagymát. Sajnos a hagyma nem szeret engem, ugye reflux, minusz epehólyag, megizzaszt rendesen. De ettől még szeretem. Olyan, mint egy rossz, mérgező szerelem.

Na és ehhez add hozzá ezt a salátát. 1 kiló hagyma. Igen, mindenféle, amit a piacon kapni lehet. Darált főtt tojás, petrezselyem. Olaj, balzsamecet, borecet. Fűszerek. Mustár. Citrom, Saláta. (De ezt elböktem, végül savanyúkáposzta lett belőle.) A bor nem belevaló, az belém való.

És itt van. Hagymasaláta. Üt, mint Tyson. Nagyon finom.
De nem egy randikaja.

~oOo~

Aztán közben még egy. Piros tócsi.

Cékla. Ez a kulcs. Cékla. Imádom. Ha találkozunk és egyből le akarsz nyűgözni, hívjál meg egy céklára. Mindenféle formában jöhet. Időnként szoktam vörösboros pohárból céklalevet inni.
De egyébként normális vagyok.
Fent azt látod, amikor a hagyományos tócsiban a krumpli felét lecseréltem céklára.

Na, tócsi. Eléggé elitélendő módon – kifejtése később – reggel elmentem egy nagyon nagyot futni. Hogy kalóriában beleférjen a tócsi. Ugye, krumpli, liszt, olaj, csupa durva cucc. Mi lenne, ha lefelezném a krumplit? Nyernék párszáz kalóriát. Ja. Aztán lemértem. Csak az olaj, amelyben sütöttem és amit felszívott a tócsi, nos szóval csak az az olaj volt kábé 3000 kalória.
Nem. Ennyit nem lehet futni.

De ez nem tántorított el a vadulástól. Tócsi. Ahogy szoktam. MAK értékhez közeli fokhagyma. Hagymából kétszer annyi, mint krumpliból. Zubogjon az a gyomorsav. Az első két sütést csak úgy, a tepsiből toltam be. Borral vastagon kísérve. Egyszer élünk. Még ha nem is sokáig.
A harmadik sütésből lett az ebéd.

Jól néz ki, mi? Az élményt némileg rontja, hogy itt kellett megennem, itt, a vágódeszkán, állva, mint a lovak. Közben ugyanis még sült a többi, összesen három sütésnyi adag. Örülni fog neki Nej, ha este hazaér.
Már ha marad belőle.

Igen, az őrületben benne van, hogy nemrég adtam le egy vad tempóban elkészült és némileg bizonytalan rendszertervet, de már eldördült a következő startpisztoly, két hetem van az implementációs tervre, benne egy kazáncserével, egy felkészüléssel, mert két hét múlva ismét tanfolyamot tartok és akárhogy is nézem, ez a két hét még arra is kevés lesz, hogy betoljam a ticketing rendszerbe az összes igényemet, na meg utána menedzseljem is ezeket, a megfogalmazásukról még nem is beszélve, hogy mást ne mondjak, a szervereim még IP címet sem kaptak, és égig érő kupacban állnak a zűrös, egyeztetésre váró beállítások, melyek mindegyike megölheti a projektet, de úgy néz ki, rajtam kívül mindenki nyugodt, én meg… én meg céklás tócsiba és borba fojtom a frusztrációmat.

Ja, hogy milyen volt? Nekem bejött, de tudod, nekem a cékla… szóval aki szereti a markánsan édes-sós kombinációt, szeretni fogja ezt is. Aki nem… az süsse feketére, az égett íz sem rossz.

Görögpörkölt

Egy nappal előtte
2019.09.04; szerda

Nézzük. Elmegyek 5 napra kajakozni. Nej meg 3 napra osztálytalálkozni.
Azaz ki kell pucolni a hűtőt.

Mi a pálya? Hétvégi maradék görögsaláta. Legalább a fele tejes-fetasajtos lé. Kár lenne érte. Mi is van benne? Paradicsom, paprika, lilahagyma. Ez mind kellhet egy pörköltbe is. És akkor a lét is el tudom használni. Oké, van benne olajbogyó is, meg fetasajt is. Legyen akkor görögpörkölt.

Köret. Túrjuk tovább a hűtőt. Jé, dolmadeskonzerv! Soha jobbkor.

Kiszedtem a tekercseket. A konzervdobozból átborítottam az olajat egy teflonba, majd pirítottam rajta hagymát. Ez így már elég görög. Lehetne még jobban az? Persze. Kikaptam a borhűtőből egy üveg Recinát. Teljes a kép. Gyorsan ittam is egy pohárral.
A teflonba szórtam egy kis filézett csirkemellet (birka stílusosabb lett volna, de ne legyünk telhetetlenek), megpirítottam. Paprika helyett bors, oregánó, rozmaring. Na meg Haragos Pista. Majd amikor kifehéredett a hús, ráborítottam a salátát és lassú lángon zsírjára sütöttem az egészet.

Nos. Háát… meglepő íze volt. Úgy értem, hogy eleinte furcsa, de amint hozzászoktam, jó étvággyal be is toltam az egészet. Alkalmazkodtam.

Lecsó, máshogyan

De nagyon máshogyan.

Eleve április eleje van. Nem igazán lecsószezon. A lottóötöst sem vitték el mostanában, azaz nem lehet annyi pénzem, hogy primőr zöldségekből csináljak lecsót.

Nos?

Az történt, hogy a múlt héten vettem a boltban 60 deka ecetes almapaprikát. Vacak volt. A közelben lévő másik bolt mellett van egy vecsési savanyúságos, ott is vettem fél kiló ecetes almapaprikát. Még rosszabb volt.
Ott álltam 1,1 kiló meglehetősen béna ecetes almapaprikával. Mit csináljak vele?
Lecsót.

Oké, sejtettem, hogy nem ez lesz életem legfinomabb lecsója. Valószínűleg savanyú lesz. Ugye, maga a paprika, aztán meg a leve. Talán a paradicsom édessége képes lenne ellensúlyozni… ha lenne áprilisban paradicsom. Maximum konzervben van, de az meg olyan… ízetlen. Megoldjuk. Kicsit vastagabban fűszerezek, meg kap egy apró adag sztíviát. Ezek a paprikák ráadásul nincsenek is rendesen megérve, nyersebbek, harsabbak. Sebaj, majd tovább sütöm.

Természetesen kapott mindent, amit kell: vöröshagyma, parasztkolbász, sonka, filézett csirkemell. Fűszerként pedig brutál adag bazsalikomot, borsot, csípős gulyáskrémet, haragospistát. (Ez utóbb az erőspista négyszer erősebb változata.)

Milyen lett a vége? Érdekes. Az almapaprika nem puhult meg tökéletesen, a lé viszont teljesen lefőtt. Valami olyasmi lett, mint egy furcsa pörkölt, melyet összekevertem a savanyúsággal. Ízre? Háát… nekem az almapaprika nem számít csípős ételnek. Egy darab, két darab nem is csíp. De itt volt belőle 1,1 kiló. És a fűszerek, lásd fentebb. Az a helyzet, hogy a bazsalikomot kár volt belerakni. Haragos Pista átgyalogolt rajta.

Szerencsére az almapaprika vacak ízén is. Szóval végül sikernek könyveltem el.