Itt az idő vadulni

Szeretem a hagymát. A lilát, a fehéret, a vöröset, a fokot, a sonkát, a pórét, az újat, a kereket, a lyukasat… minden hagymát. Sajnos a hagyma nem szeret engem, ugye reflux, minusz epehólyag, megizzaszt rendesen. De ettől még szeretem. Olyan, mint egy rossz, mérgező szerelem.

Na és ehhez add hozzá ezt a salátát. 1 kiló hagyma. Igen, mindenféle, amit a piacon kapni lehet. Darált főtt tojás, petrezselyem. Olaj, balzsamecet, borecet. Fűszerek. Mustár. Citrom, Saláta. (De ezt elböktem, végül savanyúkáposzta lett belőle.) A bor nem belevaló, az belém való.

És itt van. Hagymasaláta. Üt, mint Tyson. Nagyon finom.
De nem egy randikaja.

~oOo~

Aztán közben még egy. Piros tócsi.

Cékla. Ez a kulcs. Cékla. Imádom. Ha találkozunk és egyből le akarsz nyűgözni, hívjál meg egy céklára. Mindenféle formában jöhet. Időnként szoktam vörösboros pohárból céklalevet inni.
De egyébként normális vagyok.
Fent azt látod, amikor a hagyományos tócsiban a krumpli felét lecseréltem céklára.

Na, tócsi. Eléggé elitélendő módon – kifejtése később – reggel elmentem egy nagyon nagyot futni. Hogy kalóriában beleférjen a tócsi. Ugye, krumpli, liszt, olaj, csupa durva cucc. Mi lenne, ha lefelezném a krumplit? Nyernék párszáz kalóriát. Ja. Aztán lemértem. Csak az olaj, amelyben sütöttem és amit felszívott a tócsi, nos szóval csak az az olaj volt kábé 3000 kalória.
Nem. Ennyit nem lehet futni.

De ez nem tántorított el a vadulástól. Tócsi. Ahogy szoktam. MAK értékhez közeli fokhagyma. Hagymából kétszer annyi, mint krumpliból. Zubogjon az a gyomorsav. Az első két sütést csak úgy, a tepsiből toltam be. Borral vastagon kísérve. Egyszer élünk. Még ha nem is sokáig.
A harmadik sütésből lett az ebéd.

Jól néz ki, mi? Az élményt némileg rontja, hogy itt kellett megennem, itt, a vágódeszkán, állva, mint a lovak. Közben ugyanis még sült a többi, összesen három sütésnyi adag. Örülni fog neki Nej, ha este hazaér.
Már ha marad belőle.

Igen, az őrületben benne van, hogy nemrég adtam le egy vad tempóban elkészült és némileg bizonytalan rendszertervet, de már eldördült a következő startpisztoly, két hetem van az implementációs tervre, benne egy kazáncserével, egy felkészüléssel, mert két hét múlva ismét tanfolyamot tartok és akárhogy is nézem, ez a két hét még arra is kevés lesz, hogy betoljam a ticketing rendszerbe az összes igényemet, na meg utána menedzseljem is ezeket, a megfogalmazásukról még nem is beszélve, hogy mást ne mondjak, a szervereim még IP címet sem kaptak, és égig érő kupacban állnak a zűrös, egyeztetésre váró beállítások, melyek mindegyike megölheti a projektet, de úgy néz ki, rajtam kívül mindenki nyugodt, én meg… én meg céklás tócsiba és borba fojtom a frusztrációmat.

Ja, hogy milyen volt? Nekem bejött, de tudod, nekem a cékla… szóval aki szereti a markánsan édes-sós kombinációt, szeretni fogja ezt is. Aki nem… az süsse feketére, az égett íz sem rossz.

Görögpörkölt

Egy nappal előtte
2019.09.04; szerda

Nézzük. Elmegyek 5 napra kajakozni. Nej meg 3 napra osztálytalálkozni.
Azaz ki kell pucolni a hűtőt.

Mi a pálya? Hétvégi maradék görögsaláta. Legalább a fele tejes-fetasajtos lé. Kár lenne érte. Mi is van benne? Paradicsom, paprika, lilahagyma. Ez mind kellhet egy pörköltbe is. És akkor a lét is el tudom használni. Oké, van benne olajbogyó is, meg fetasajt is. Legyen akkor görögpörkölt.

Köret. Túrjuk tovább a hűtőt. Jé, dolmadeskonzerv! Soha jobbkor.

Kiszedtem a tekercseket. A konzervdobozból átborítottam az olajat egy teflonba, majd pirítottam rajta hagymát. Ez így már elég görög. Lehetne még jobban az? Persze. Kikaptam a borhűtőből egy üveg Recinát. Teljes a kép. Gyorsan ittam is egy pohárral.
A teflonba szórtam egy kis filézett csirkemellet (birka stílusosabb lett volna, de ne legyünk telhetetlenek), megpirítottam. Paprika helyett bors, oregánó, rozmaring. Na meg Haragos Pista. Majd amikor kifehéredett a hús, ráborítottam a salátát és lassú lángon zsírjára sütöttem az egészet.

Nos. Háát… meglepő íze volt. Úgy értem, hogy eleinte furcsa, de amint hozzászoktam, jó étvággyal be is toltam az egészet. Alkalmazkodtam.

Lecsó, máshogyan

De nagyon máshogyan.

Eleve április eleje van. Nem igazán lecsószezon. A lottóötöst sem vitték el mostanában, azaz nem lehet annyi pénzem, hogy primőr zöldségekből csináljak lecsót.

Nos?

Az történt, hogy a múlt héten vettem a boltban 60 deka ecetes almapaprikát. Vacak volt. A közelben lévő másik bolt mellett van egy vecsési savanyúságos, ott is vettem fél kiló ecetes almapaprikát. Még rosszabb volt.
Ott álltam 1,1 kiló meglehetősen béna ecetes almapaprikával. Mit csináljak vele?
Lecsót.

Oké, sejtettem, hogy nem ez lesz életem legfinomabb lecsója. Valószínűleg savanyú lesz. Ugye, maga a paprika, aztán meg a leve. Talán a paradicsom édessége képes lenne ellensúlyozni… ha lenne áprilisban paradicsom. Maximum konzervben van, de az meg olyan… ízetlen. Megoldjuk. Kicsit vastagabban fűszerezek, meg kap egy apró adag sztíviát. Ezek a paprikák ráadásul nincsenek is rendesen megérve, nyersebbek, harsabbak. Sebaj, majd tovább sütöm.

Természetesen kapott mindent, amit kell: vöröshagyma, parasztkolbász, sonka, filézett csirkemell. Fűszerként pedig brutál adag bazsalikomot, borsot, csípős gulyáskrémet, haragospistát. (Ez utóbb az erőspista négyszer erősebb változata.)

Milyen lett a vége? Érdekes. Az almapaprika nem puhult meg tökéletesen, a lé viszont teljesen lefőtt. Valami olyasmi lett, mint egy furcsa pörkölt, melyet összekevertem a savanyúsággal. Ízre? Háát… nekem az almapaprika nem számít csípős ételnek. Egy darab, két darab nem is csíp. De itt volt belőle 1,1 kiló. És a fűszerek, lásd fentebb. Az a helyzet, hogy a bazsalikomot kár volt belerakni. Haragos Pista átgyalogolt rajta.

Szerencsére az almapaprika vacak ízén is. Szóval végül sikernek könyveltem el.

Függőségem

Mik is a függőségeim? Talán a szivar. De nem. Októbertől átálltam napi egy szálról heti egy szálra és nem okozott semmi problémát, ergo nem függőség. Alkohol? Sört csak társaságban vagy Csehországban iszok és az utóbbiból több van, mint az előbbiből, szóval ez sem vészes. Tömény abszolút semmi. Szégyenszemre napközben már jobban esik egy gyümölcstea, mint a bor, persze amikor vége a napnak, egy pohár vörösbor azért lecsúszik. De ez sem függőség. Kávé? Csak a reggeli, biológiai célú adag. Napközben nem is hiányzik.

Akkor?

A borosfőzés. Az tényleg függőség.
Persze egy kellően felvilágosult, ún. művelt alkoholista erre csak értetlenül nézne: öcsém, tök jól csinálod, a főzéshez mindenképpen kell egy pohár bor, mi ezzel a bajod?
Az, hogy erre a függőségre nincs megfelelő szó. A fenti sem azt jelenti, amire gondolsz.

A függőség két részből áll:
– A főzőcskézés szeretetéből.
– A főzőcskézés közbeni borról.

És a kettő kizárólag együtt működik. Ha nem főzőcskézek, akkor nem érdekel a bor sem. Főzőcskézni sem kezdek azért, hogy jó hangulatban ihassak bort. Egyszerűen a kettő tényleg csak együtt vonzó.

Ma például volt tegnapról megmaradt kaja. Megmikróztam, megettem, jóllaktam. De ottmaradt bennem egy nagy-nagy hiányérzet. Egy óra múlva már nem bírtam tovább, kimentem a konyhába, persze csak szétnézni. Igen, tudom, önáltatás. Szétnézés közben már beindul a melyikalapanyagfoghamarosanmegrohadni jellegű értékmentés, utána a fejben lévő szakácskönyv-program megpróbál valami ételt illeszteni az alapanyag-mintára, ha nem teljesen sikerül, annál jobb, végre eszünk valami izgalmasat. (Bár valamiért a végén mindennek kömény és bors íze lesz, meg persze enyhén odaég.) Most sem történt ez másképp és már a hagymapucolás közben megjelent a diszkomfort érzés, miszerint nincs a pulton teli borospohár.
Minőségi másfél óra volt. A kajából éppenhogy ettem, de nem is ez volt a cél. Hanem a borosfőzés.

Megettem. Bentmaradt.

De a nevét ne kérdezd. Szerintem nem is volt neki.

Úgy kezdődött, hogy májat akartam resztelni. Aztán eszembe jutott, hogy a múltkori balsikerű kakashere fesztivál óta itt vigyorog a fagyasztóban egy zacskó kakashere. Nosza, reszteljük a máj mellé. Hagyma, fokhagyma, sok. Én ezt enyhén, éppenhogy jelzésértékűen lecsósra szoktam ízesíteni, csak éppen nem volt itthon paradicsom. Naná. Január van. Viszont lányom pár nappal ezelőtt összedobott egy paradicsomos tésztát (senki nem tud a családban úgy paradicsomos tésztát csinálni, mint ő), a szószból még volt. Jó lesz az a lecsóba is. Igaz, a fűszerezése kicsit vad, de legfeljebb több hagymát rakok bele, meg a majoranna úgyis elnyomja. Rotyogott, ahogy kell. Mi legyen a köret? Vajon párolt zöldség. Mert vigyázunk a vonalainkra. Gyakorlatilag készen lett, már majdnem szedtem ki a tányérra, amikor eszembe jutott, hogy miért is kellene ezeket külön edényben tartanom? Hiszen ez valójában egytálétel. Beleborítottam a teflonba a zöldséget, vajastól, levestől, majd szárazra főztem.
Nem lett rossz. Ettem belőle én is, Nej(*) is. Lányomat valószínűleg fegyverrel sem lehetett volna rákényszeríteni.

(*)
– De mitől csíp?
– Ebben a konyhában már a levegő is csípős.

A következő napra már elég kevés maradt. Nézegettem is, hogy ez teljes ebédnek kevéske. Mit rejt a hűtő? Koktélvirslit. Elvégre január van. Jó lesz. A nagy teflon egyik oldalába terelgettem a resztelt mittudoménmit, a másikba a bevagdosott virsliket, némi hagymával. Amíg süldögéltek, simogattam a szakállamat. Valami még hiányzik a kompozícióból. Rájöttem. Kivettem a hűtőből az október óta örizgetett grana padano kérget (**), lereszeltem, mellé reszeltem egy kevés erdélyi füstölt sajtot és amikor már egészen sötétbarna volt az anyag a teflonban (na jó, fekete), akkor ráolvasztottam.

(**)
Október végén azt mondtam, hogy majd ha tudok rágni, megeszem. Azóta nincs olyan állapotban a fogam, hogy neki merjek esni.

Finom volt. De a nevét ne kérdezd.

A sommelier-k könnyű, reduktív bort ajánlottak volna hozzá. Bár valószínűleg úgy kezdték volna a mondatot, hogy “Hát, izé…”.