Azért van egy kis nosztalgiám. Elég hideg, mondhatni, cudar hideg tél volt. Én pedig makacsul másztam kétnaponta a padlásra. Nyifegő, vékony létrán, nyakamban a szemüvegem, zsebeimben szivar, gyújtó, kezemben könyv és bor. Ugyanis a padláson alakítottam ki egy meghitt sarkot (kerti szék, kempingasztal), ahol szabadon pöfékelhetek. Hideg, az volt, na meg a környezet is meglehetősen ipari – dobozok, fahulladékok, építési anyagok, autógumik, meg mittudomén mi minden hever itt körülöttem – de pont ez okozta a nosztalgiát.

A nyolcvanas években ugyanis én már szivaroztam. Már amennyire az akkori Magyarországon ez lehetséges volt egy vidéki kisvárosban. Aztán 87-ben szakmai gyakorlat az NDK-ban, ahol a legutolsó trafikban is legalább 5 fajta brazil szivart lehetett kapni. Bagóért.
Mit mondjak, vettem egy keveset. Néha annyit, hogy egy nap nem is bírtam mindegyiket megkóstolni.
A pohár Rostockban telt be. Nem az enyém, másoké. Egy városszéli, lapos építésű koleszféleségben laktunk. A mi szobánk dohányzó szakasz volt, három erős dohányos lakott benne. De még a társaim sem bírták elviselni a szivarszagot, kiutáltak a szobából. Én pedig dafke levonultam az alagsori szénraktárba és a brikettek mellett, a lépcső alsó fokán ülve szívtam a szivarokat. Közben Jungtól a Lélektani Tipusokat olvastam. Felejthetetlen élmény volt.
Hasonló élményt okozott a régi bakonyi házunkban a begyújtás, illetve úgy általában a kazán is. Abszolút ipari környezet, a kazánházban még csak vakolás sem volt, az ajtóról lecsiszoltam a régi festéket, de új már nem jutott rá. Odabent 15-20 mázsa szén púpozódott, meg pár köbméter fa. Ott szoktam leülni a tuskóra, szemben a kazán ajtajával, hátamat nekivetve a farakásnak és órákig figyeltem a tüzet. Nem mintha kellett volna, de jól esett. Ott nem sírt egy gyerek sem, ráadásul mindig vittem magammal cigarettát meg bort. A kazánház a dolgozószobából nyílt, az összes könyv pár méternyi sétára figyelt a polcokon. Az a szag, a nedves fa és a brikett szaga, meg a tűz füstje, ahogy kevergett a cigaretta füstjével, az megint maradandó emlékké vált.

Most pedig itt ücsörgök fent, a sok kidobásra várakozó limlom, a félrelökött építési anyagok között, a már szigetelt, de burkolni még nem burkolt padláson és hasonló érzéseim vannak. Újra érzem a régi füstök ízét, a bort megint üvegből iszom, mint régen a Debrői Hárslevelűt, és megint olvasok. Márai például kifejezetten ajánlott bor és füst mellé.