Kájli

Reggel hallgattam az autóban a rádiót. Kylie Minogue valami új száma ment és elkaptam belőle egy részletet, ahol az okos emberekről énekelt.
Ez a furcsa kombináció elgondolkodtatott: tényleg, milyen lehet a világ egy elmondhatatlanul kedves, bájos, de szellemiekben nem igazán bővelkedő lány szemével? És pillanatokon belül el is indult a film a fejemben.

A Férfi a nappaliban ült. Kylie a szekrénysornak támaszkodott. Zavarta a férfi mindent tudó vigyorgása.
– Hát, igen. Sajnos csak ennyi ésszel születtem. Dehát az ember annyiból főz, amennyi jutott neki – hajtogatta szórakozottan ujjai között az arany kiskanalat – Én már csak ilyen egyszerű lány vagyok, ilyen egyszerű élettel.
– Kylie, te nagyon hülye – vigyorgott továbbra is a Férfi – Te olyan imádnivaló, elragadóan bájos természetet kaptál a Teremtőtől, hogy a világ összes maharadzsája kezét-lábát töri, hogy minden értékét, beleértve a szívűket is, a lábaid elé borítsák.
Fülig érő mosoly terült el a lány arcán. Odasétált a fotelhez, a karfára ülve bújt hozzá a férfihoz.
– Azt szeretem benned, amilyen kifinomult módon tudsz bókolni. Mondd még egyszer, hogy nagyon hülye!
– Nagyon hülye.
– Imádlak.

Ha vasárnap, akkor kajak

Mivel a múlt hétvége óta látszik, hogy amíg ilyen alacsony a Kis-Duna vízszintje, addig stégről nem fog menni a beszállás a kajakba, így jobb híján meg kell barátkoznom az iszappal. A héten vettem a Decathlonban egy leárazott, bélelt gumicsizmát. Egyrészt a lábamat is melegíti, másrészt meg az iszapban is jobb ebben mászkálni, mint neoprén bokacipőben.

Nos, olyasmi történt velem, amire abszolút nem számítottam. A gumicsizma feltörte a lábamat. Kajakban ülve.

Erre szoktam azt mondani, hogy felejtsd el az életuntságot. Azt hiszed, hogy az élet egy dögunalom? Hogy a jövő már nem tartalmaz számodra semmi meglepetést? A francokat. Ott fogsz lehidalni a váratlan eseményektől, ahol nem is számítasz rá.

Kiértem a csónakházhoz. Elsőre spricóteszt. (Vettem egy újat, a régit Nej kapta meg.) Tökéletesen passzolt, szemben a régivel, mely – mint utólag kiderült – nem is erre a kajakra való. Hanem Nej új kajakjára. Így mindenki boldog.

Motorcsónakok ki, kajak ki, motorcsónakok vissza, beöltözés. Kajak ki a stégre.

Aztán a tájjeleg. Úgy tűnik, Dunaharasztiban a csónakház stégje valami szakrális emlékhely lehet. Apa, Anya és egy szekérderék kisgyerek. Ünneplőbe öltözve. Beülnek a kocsiba és kihajtanak a csónakház stégjéhez. Kiszálnak, odasétálnak. Anya kissé idegesen rászól a gyerekekre, akik persze leszarják. Apa megértően mosolyog. 10-15 percig nézik a stégről a Kis-Dunát, majd visszasétálnak az autóhoz. Megvolt a vasárnapi korzó. Nekik. Mert már araszol a földúton a következő autó.

Pont egy ilyen háromgyerekes csakládot fogtam ki, amikor kerestem, hogyan is fogok vízreszállni. A stég nem játszott, a sólya előtt pedig be volt fagyva a víz. Maradt az iszap, de ott meg nem tudom stabilizálni a kajakot, amíg felcuccolok. Mindegy, nincs más.
Amíg zártam a kaput, már mindhárom kölyök bent ült a kajakban.
– Mit mondtam? Csak a szemetekkel, nem a kezetekkel! – kiabált Anya.
Apa faarccal nézte a Dunát. Mintha történt volna rajta valami izgalmas. Mintha történt volna rajta bármi.
Kitessékeltem a kölyköket.
– Bácsi, mit fogsz csinálni?
– Beleülök, evezek.
– Miért?
Már kezdtem volna mondani, hogy fogalmam sincs, valószínűleg valami agyi rendellenesség, amikor Anya közbevágott:
– Edzeni fog! Hagyjátok, hadd üljön be.
Erre mindhárom ördög, mint a moziban, felült a stég szélére. Acukon figyelem, szemükben várakozás. Én meg szállhattam bele a kajakba ott, ahol eddig még soha meg sem próbáltam, leginkább azért, mert ez a rész normál időben víz alatt fekszik.
– Bácsi, mikor szállsz be a hajóba? – kérdezte meg az egyik istencsapása. Anya elégedetten mosolygott. Milyen okos a kicsi, nem?
– Hamarosan, hamarosan – nyugtattam meg, miközben az evezőt kötöztem a kajakhoz.
– És ha szerencsétek lesz, láthatjátok azt is, hogyan állok bele fejjel az iszapba – fűztem hozzá félhangosan.
– Miért? – csapott le rá az oknyomozási felelős.
Aztán meglepően sima volt az indulás. Csizmában betörtem a jeget, rádobtam a kajakot, ez kiirtotta a maradék akadályt, beledobtam magamat, néhány erőteljes csapással behúztam a kajakot a vízbe – és már mehettem is. A szörnyetegek figyelő szemétől távol bepattintottam a spricót, felvettem a jó öreg polár kesztyűmet (már megint ez lett a jó) – és hirtelen minden rendben lett. Nem fáztam, nem lettem vizes, stabilan ültem, nem fájt semmim sem, amikor evezni kezdtem. Eltekintve a gumicsizmától, nem is változott semmi. Egy idő után még a nap is kisütött, így azt mondtam, megyek, amíg tart a víz. Hiszen teljesen jól érzem magamat. Aztán a csőhídnál gondoltam meg magamat, mert addigra már rendesen kezdett fájni a könyököm.
Visszafelé olyannyira feledkeztem bele a tájba bambultam el a komp környékén, hogy csak a sokadik koppanásnál vettem észre, hogy jégtáblák között járok. Hát, most már láttam ilyesmit is közelről.

Végülis, bevezetésnek bőven jó volt így is. 3 óra, 18 km, még a sebesség sem rossz, különösen, hogy nem is akartam sietni.
Nagyon mérges lettem volna, ha kihagyom ezt a napot.

Márai naplói 2

Milyen bőrt lehet még erről lehúzni? Hiszen már írtam róluk.
Tévedés. A könyvekről írtam. A tartalmukról még nem.

A bevezetéssel könnyű dolgom lesz, mert már itt megírtam. Aki esetleg lusta kattintani, annak összefoglalom: az információdömping korában élünk, nincs se erőnk, se kapacitásunk 500 oldalas könyvekből kibogarászni a minket érintő dolgokat, ehelyett inkább az instant, gyorsan oldódó információt szeretjük. Figyelem, ebben a mondatban nagyon komolyat csúsztattam, de a végére elmagyarázom. Feltéve, ha hajlandó vagy sokat olvasni.

Az információk hajszolásába én is beleestem. Kicsi gyerekkorom óta kedvelem az anekdotagyűjteményeket és Ráth-Végh István műveit. Pont azért, mert gyors, apró történeteket mesélnek el, élvezetes formában. A sakkal szemben is azért szeretem jobban a bridzset, mert egy parti 7,5 perc, utána nulláról kezdődik az újabb. Persze ez nem jelenti azt, hogy a lassú, hömpölygő regények, a tégla méretű könyvek labdába sem rúghatnak… de azért visszaszorultak.
Például Márai naplói által. Hatalmas mennyiségű írásanyagról van szó, hetekig elfoglalja az embert. Miközben apró, majdhogynem maxima jellegű írásdarabokról van szó. Szeretem is, legalább háromszor végighámoztam már magam rajtuk.

Csakhogy a legutóbbi alkalommal olyasmi történt, amire nem számítottam. Elkezdtek érdekelni azok a regények, amelyekről Márai a naplójában írt. Hiszen ha már annyit beszélt arról, milyen problémák foglalkoztatták, amikor például a Sértődöttek-et írta, lehet, érdemes lenne elolvasni magát a regényt is. Aztán a többi művet is, melyeket még megemlített.
Okozott némi technikai problémát, hogy ez az igény pont két hullám között merült fel. Először ugyanis kiadták egy csomó regényét 1990 után. Ezek hamar elfogytak. A Garren sorozatból például egyedül az ötödik kötetet tudtam csak levadászni, azzal meg csak nem kezdem el. Így végül lesben álltam és megvártam a második hullámot, a 2000-es években.

De végül itt volt mind az öt kötet. Csak azt a három évet kellett még kivárnom, amíg az új lakásban elrendezem a könyveket, és már bele is vágtam.

Kezdtem a Garren sorozat első kötetével, a Zendülőkkel.
Borzasztóan nem tetszett. Lassú volt. Nem történt benne semmi. Oldalakon keresztül írt le egy szobát, mely engem egyáltalán nem érdekelt. Könyörgöm, valaki üssön már oda, vagy legalább dugjanak egyet. Ha lehet, ellenkező neműek.
De semmi ilyesmiről nem volt szó. Legalábbis az elején. Agymetszetek részletezéséről, oldalakon keresztül, igen. Fiatal, érettségiző kölykök lelkeinek részletezéséről nagyon sok oldalon keresztül, igen. Komolyan mondom, pusztán becsületből olvastam, rákényszerítve magamat, hogy ne tegyem le. Aztán valahogy a közepétől ráhangolódtam a tempóra. Elkezdtem élvezni a lassú mesélést. Ahogy a cselekmény pontosan bele lett ágyazva a környezetébe. Rájöttem, hogy azt a marhaságot csak ott, abban az időben, abban a helyen lehetett így elkövetni, de ehhez nekem, az olvasónak is pontosan tisztában kellett lennem azzal az idővel és azzal a hellyel. Beletörődtem, hogy jó, ha napi negyven oldalt tudok elolvasni belőle. Én, aki a Pratchett regényeket egy nap alatt végeztem ki. De az a negyven oldal… olyan volt, mint a jó bor. Elkortyolsz belőle egy pohárral. Talán meg tudsz belőle inni még eggyel, de addigra már úgy eltelsz az ízével, hogy hiába forgatod a jól megtanult módon a szádban, hiába dugod az orrod a pohárba, begyűjtendő az illatokat, már nem működik. Nem érzed azt az ízorgiát, mint az elején. Elteltél vele.
Kivégeztem az első könyvet. A végére megjött az odaütés is, meg a dugás is, de akkor már tudtam, hogy nem ez a lényeg. Alig vártam a következő kötetet. Alig vártam a délutánt, amikor jöhetett az újabb negyven oldal. Így következtek sorban a könyvek. Jobbnál jobb részletek követték egymást. Amikor Garren Gábor élete annyira összefonódott a város életével, hogy egyikük testi változásai rögtön megjelentek a másikuk testében, oda-vissza, és amikor gyógyíthatalan beteg lett a város, akkor meghalt az Apa is, az olyan tökéletes, olyan szürrealisztikus volt, hogy Rushdie is megnyalhatta volna mind a tíz ujját. Amikor leírt egy népünnepélyt, ahol Hitler beszélt, az annyira pontos, annyira élethű volt, hogy megbabonázottan követtem a sorokat, kerültem én is hatása alá a beszédnek. Végül a legvégén, amikor az öt kötet folyása, a téma kiszámított kibontása után állt össze az egész mondanivalója, hirtelen nagyon sokat megértettem abból, mi is az írás, minek kell lennie az író céljának.

Nem a történet elmesélése. Ezt nagyon sokan elrontják, én is. Elmondani egy sztorit, kellemes, laza stílusban, némi szlenggel, némi szellemes megjegyzésekkel – nem rossz dolog, de kevés. Az írásban ennél sokkal több van.

A modern marketing tudna erről mesélni. Az általam sokszor emlegetett Rábeszélőgép, például. Kiemelek egy példát. Egy csoport egyetemistának kiadták, hogy menjenek ki házakhoz és győzzék meg az embereket a hőszigetelés fontosságáról. A skacok kimentek, mondták, mondták a drága energiát, az üvegházhatást, a hőszigetelésre fordított összeg gyors megtérülését – hasztalan. Az általuk felkeresett háztartásokban jelentéktelen volt azok száma, akik tettek is valamit a hőszigetélésért. A józan számítások nem hatottak.
Egy másik csapatnak konkrét stratégiát írtak elő. Menjenek ki, keressék meg a réseket a lakásban. Az ablakok melletti, az ajtók alatti egy millimétereket. Mutassák meg a tulajdonosnak. Majd mondják azt, hogy ha ennek a sok kis résnek a felületét összeadják, akkor az egy kosárlabda méretű lyukat jelent a falon. Szeretne-e a tulaj egy olyan házban élni, amelynek a falán állandóan, télen-nyáron, egy kosárlabda méretű lyuk van? Az eredmények magukért beszéltek, sokkal többen álltak neki hőszigetelni. Mi volt a különbség? Józan ész vs költői kép. Agyunk úgy működik, hogy a teljességet logikus érvekkel nem tudjuk felfogni. De írói eszközökkel képesek vagyunk érzékeltetni, mert rávesszük az olvasót, hogy abban a pillanatban, a fejében álljon össze a teljesség, annak hatására, amit olvasott.
Ez az író dolga.
Magyarázzuk, hogy a koncentrációs táborok borzalmasak voltak? Igen, tudjuk. De a tények már nem lépik át az ingerküszöbünket. Igen, szappan az emberi zsírból, igen a lámpabúra emberi bőrből, a kaparásnyomok a zuhanyzó falán – ezekről mindenki tud. De amikor Merle plasztikusan, mondhatni azonosulhatóan megírta a Mesterségem a Halálban azt a hivatalnoktípust, akinek az ember pusztán annyit jelentett, mint egy akta, aki folyamatosan azon törte a fejét, hogyan lehetne időegység alatt minél több aktát feldolgozni, és – amellett, hogy példás családapa, jó szomszéd és tisztességes állampolgár volt – még csak fel sem fogta, mi az a mikrokozmosz és mit is pusztít el egyáltalán – az hatalmasat üt. És mindig. Erre nem lehet érzéketlenként reagálni. Ez az érzés a fejünkben áll össze, és nagyon pontos. Több, mint észérv.

Na.

És gondold el, mindez úgy jött, hogy engem, a gyors információkat fogyasztó embert, a naplókkal húzott be Márai a csőbe. És most itt van az olvasópolcon egy csomó Dosztojevszkij, Thomas Mann, Hrabal és Rushdie. Hogy csak néhányat említsek, mert kábé 100 könyv figyel a polcon. Kedvem támadt az eposzi méretű alkotásokra. Most. Annak ellenére, hogy a lehetőség évtizedek óta megvolt. Dosztojevszkijtől a Félkegyelmű-t például középiskolás korban nyertem, ez volt a második díj az iskolai Ki Tud Többet a Szovjetunióról versenyen. (Ne tudd meg, mennyit szivattuk egymást, a könyv címére utalva.) Németh Lászlótól a Minőség Forradalma 17 éve pihen a polcon. Emlékszem, a két vaskos kötet olyan 3000 forint körül lehetett, akkor, amikor a havi fizetésem 18e volt. Megvettem, mert fontos könyvnek tartottam, de elolvasni nem volt időm, mert a főállású munka, a vállakozósdi, az apró gyerekek mellett nem volt rá időm. Gondoltam, majd egyszer. Igenám, csak közben rászoktam a gyors információkra. Márai naplóinak, és utána a Garren köteteknek kellett jönnie ahhoz, hogy újra ráálljon az agyam erre a tempóra. Hogy kinyissak egy kaput a lassú kommunikációra.

Ja, hogy mi volt az írás elején a csúsztatás? Aki idáig elolvasta, megérdemli, hogy elmondjam. Maga az információ, mint kifejezés. Ugyanis az 500 oldalas regényekből nem információt kapunk. Megfoghatatlan érzést. A világ megértését. Csupa olyan dolgot, melyeket nem tudunk bitekkel leírni. Pont ezért nem is lehet összehasonlítani az instant információkat nyújtó olvasmányokat egy vaskos regénnyel. Nagyon kevés ember van, akit képes megrázni egy 50 oldalas pszichológia tanulmány mondjuk a bűntudatról. De mindenki, aki rászánja magát, pontos képet fog kapni róla, ha elolvassa a Bűn és Bűnhődést.

Márai naplói

Egyrészt Márai hihetetlen mennyiségű naplóbejegyzést írt. Ma azt mondanánk, hogy egy megveszekedett és hithű blogger volt. De ami később ezekkel a bejegyzésekkel történt, az nagyjából a könyvkiadás km… mondjuk úgy, hogy fekete lapja.

Amikor írta, akkor jelentek meg belőle részletek. Újságokban, válogatásokban. Írta is, hogy tök furcsa naplóírás közben érezni, hogy már nem magának írja a személyes bejegyzéseket, hanem ezeket a külvilág is olvassa. (Tipikus bloggerbetegség.)

Aztán elhagyta az országot. Nálunk a kilencvenes években kezdték kiadni a naplókat. Nagyon ravaszul még csak véletlenül sem jelezték, hogy ez egy válogatás, nem pedig az összes. Szépen meg is vásárolgattam, mind a hat kötetet. Ott volt az összes, 1943-tól egészen az 1989-ben bekövetkezett haláláig.
A kilencvenes évek felé megjelent egy furcsa sorozat. A kanadai Vörösvári kiadótól elindultak szép vaskos könyvek, “Ami a Naplókból Kimaradt” címmel. Itt már azért felkapta a művelt olvasó a fejét. Hogy miért? Például a Magyarországon kiadott példányban 1945-ről volt kábé hat(!) oldal. A Kanadában kiadott változatban 1945-ről külön könyv volt. Jól meghúzták az anyagot nálunk, szó se róla.

Sóhaj. Ezt a sorozatot is megvettem. Újabb hat kötet, 1945-től 1955-ig. De itt legalább az 1945 már egy vaskos kötet. A könyvespolcon egy külön sorban már csak Márai naplók voltak. Mondjuk olvasni borzasztó kényelmetlen volt, mert naplókat napi bontásban két könyvből összeolvasni nem könnyű mutatvány. Mondhatni szar.

És ekkor megjelent magyarul egy újabb Márai naplósorozat, immár Teljes Napló címmel. Eleinte vadul ignoráltam, mondván, hogy már így is túl sok pénzt fektettem ezekbe a kötetekbe, most csak azért, hogy egyben is meglegyen az anyag, nem vesszük meg újra.

(Antikvárium? Várjál, előtte kikacagom magam. A múltkor egy teljesen újszerű, keménykötésű Vonnegut Ötös Számú Vágóhídért akartak adni 300 forintot az összes kiskörúti antikváriumban. A kukábavágástól az mentette meg, hogy az utolsó helyen gálánsan bevették 800-ért.)

Szóval igyekeztem nem foglalkozni vele, amikor egyszer – mostanában – elkezdtem újraolvasni és döbbenten vettem észre, hogy a kanadai kiadás nem úgy állt össze, hogy ami a magyarból kimaradt, hanem úgy, hogy valamikor ők már kiadtak egy válogatást, és ez a kötet az akkori válogatásukból kimaradt részeket tartalmazza. (Akkor ezeket azért nem rakták bele, mert túl személyeskedőknek érezték a bejegyzéseket.) Azaz volt két sorozat a naplókból, mind a kettő válogatás – és a kettő együtt sem adta ki a teljeset.

Vehettem meg az új sorozatot is. Itt már ahány év, durván annyi kötet. 1943-tól kezdte írni, 1989-ig írta, a könyvek darabját meg 4500 körül adják. A szorzást rád bízom. Amikor döntöttem, még csak klienc kötet jött ki, azaz így csak 40000 forintot kell elvonnom az éhező családtagoktól. Gondoltam, szép lassan elkezdem. Kiváncsiságból pont az 1945-össel, mert azon jól le lehet mérni, mi mennyi.
Hát, jól. Sikerült belenyúlnom a legzűrösebb darabba. A könyvesboltokban ugyanis csak ezt az egyet lehet kapni: Teljes Napló 1945 II. Mi a fene az a római szám? Két kötetben adták volna ki? Sem az 1943/44, sem az 1946 címében nincs semmilyen jelölés. Leemeltem a könyvesboltban a polcról és az oldalak footerében is ott van, hogy második kötet. Hjaj. Kérdeztem az eladót, hogy van-e I-es kötet. Nem tudta. Még a gépből sem. Elmagyaráztam neki a helyzetet, megköszönte, hogy felhívtam rá a figyelmet. Aztán ennyiben maradtunk. Kábé két hétig kapacitáltam magamat, végül megvettem. Otthon leültem a nagy étkezőasztalhoz, körbevettem magamat 1945-ös Márai naplókkal és összepontoztam a bejegyzéseket. Kiderült, hogy a római II-es ellenére az 1945-ös év csak egy kötet. A bejegyzések 5%-a volt a magyar kiadásban, 90%-a kanadaiban, a hiányzó 5% meg – a többivel együtt – ebben a mostani Teljes kiadásban. Hogy mi volt ez a hülyéskedés a címben a II-es jelöléssel? Nem tudom. Valaki azt hitte talán, hogy ott fogják jelölni, hanyadik kötet lesz a sorozatban, csak éppen a többi évnél már felhagytak vele.

Szóval, most így. Szép lassan, 1 példány / hó sebességgel haladva egyszer csak utól fogom érni a kiadót. Hacsak időközben nem lesz valamelyik évből hiánycikk.

Adminisztrativa

Tessék észrevenni a webes megjelenítésnél a változásokat:

  • A linkszekciót kigyomláltam.
  • Kidobtam a Flickr dobozt, bekerült helyette a három legutolsó fényképalbum ikonja.
  • Eltűnt a gapingvoid widget. Szvsz kiüresedtek a firkák.
  • Végül külön dobozt kaptak – közvetlen linkekkel – a letölthető könyvek.

Usher lakás, 3. emelet kettő

Nagyon fura álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy a feleségem kezdett egyre furcsábban viselkedni. Elmaradozott, egyre zavartabb magyarázatokkal állt elő. Aztán ilyen-olyan okokból a barátnőjénél/kollégájánál kellett aludnia, később egyre többször… majd egyszer csak nem jött haza. Vártam két napot és csak utána hívtam a rendőrséget.
– Jó napot kívánok. Egy személy eltűnését szeretném bejelenteni.
– Jó napot. Kiről lenne szó?
– A feleségemről.
– Hogy hívják?
– Usher József.
– A feleségét!
– Ja, Usher Józsefné.
– Köszönöm. Majd értesítjük.
– Ennyi? Én már utánanéztem néhány dolognak, vannak információim.
– Köszönöm, de jobb, ha a nyomozást ránk bízza.

Hülyék. Pedig tényleg megtudtam fontosnak tűnő részleteket. Például az utóbbi időben sokat látták egy barna kosztümös nő társaságában. Fogalmam sincs, ki lehetett, de valahogy megéreztem, hogy köze lehet az eltűnéséhez.
Nem volt egyszerű kinyomozni a telefonszámát. Felhívtam.

– Jó napot kívánok. Usher József vagyok.

Hosszú, néma csend.

– Jó napot kívánok – szólt bele végül zavartan.
– Tudja, miért hívom?
– Fogalmam sincs – hazudta.
– A feleségemről van szó. Több napja eltűnt és magával látták utoljára.
– És?
– Szeretnék beszélgetni magával róla. Eljönne hozzánk?
– Tulajdonképpen, lehet róla szó.
– Köszönöm. Holnap délután megfelel Önnek?
– Igen.
– Akkor este hatkor várom. Viszonthallásra!
– Viszonthallásra!

Gyorsan elrepült a nap. Vettem némi rágcsálnivalót a közértben, egy üveg bort, meg persze ásványvizet is.
Pontos volt. A csengőszóra ajtót nyitottam, beengedtem.

– Jó napot kívánok. Fáradjon be.
– Jó napot. Köszönöm.

Bejött, levette a kabátját. Tényleg barna kosztüm volt rajta.

A nagyobbik szobában ültünk le.

– Nem akarok sokat kertelni, tudja, miért kértem meg, hogy jöjjön ide. Van valamilyen információja a feleségemről?

Magához húzta a hamutartót, rágyújtott.

– Van. De előbb hadd kérdezzek én. Boldogan éltek?
– Azt hiszem, igen. Bizonyára tudja, a boldogság igazából csak a boldogtalanság hiánya. Én nem láttam őt boldogtalannak.
– Pedig az volt. Nem mondta az okát, de én láttam rajta. Ezért is hoztam össze a testvéremmel.
– Pardon?
– Igen, a testvéremmel. A bátyám egy eleven ördög. Tele van élettel, meglepetéssel. Az orvos is ezt írta volna fel a feleségének.
– Hogy merészel ilyen cinikus lenni! Egy házasságról van szó!
– Én csak a házasság egyik felét láttam. És arra ráfért a váltás.

Idegesen felpattantam.

– Tudja, miről beszél? Hogy merészel ilyen durván belenyúlni egy párkapcsolatba! – kiáltottam rá.

Ő is felugrott.

– Tudtam! Még a kritikát sem bírja!

Elpattant a fejemben egy idegszál.

– Milyen kritikát!? – ordítottam, és nyakánál fogva megragadtam az asztalon lévő borosüveget.

Nagyon megijedt. A kezdeti magabiztossága elpárolgott, pánikszerűen hátraugrott. Olyan szerencsétlenül, hogy a lába beleakadt az asztal lábába, hanyatt esett és beverte a fejét a fotel karfájába.
Gyanúsan nem mozgott. Néztem, aztán leengedtem a borosüveget, majd lassan az asztalra tettem. Közelebb mentem. Idegesen kerestem a pulzusát. Nem vert.

Ekkor csengettek. Pánikszerűen felnyaláboltam az élettelen testet és betuszkoltam a kanapé alá. A bejárati ajtó felé menet kidobtam a konyhába a plusz borospoharat.
Ajtót nyitottam. Egy rendőr állt a lépcsőházban.

– Jó estét kívánok – üdvözölt.
– Jó estét – válaszoltam, magam számára is meglepően higgadtan – Mit akar?
– Ön tett bejelentést a felesége eltűnéséről, nem?
– De, igen. Van valami friss hírük?
– Igen. Bemehetek?
– Persze.

A nappaliban ültünk le. Én egyből lefoglaltam a kanapét.

– Egyedül borozik? – nézett körül.
– Hiányzik a feleségem. Emlékezem.
– Elnézést.
– Mit tudtak meg?
– A felesége életébe belépett egy barna kosztümös nő. Tudott róla?
– Tudtam. Ezt akartam elmondani Önöknek, de nem hagyták.
– Kinyomoztuk mi ezt magunktól is! – önérzeteskedett.
– És?
– Megtudtuk, hogy nem csak a felesége tűnt el, hanem a nő bátyja is. Erős a gyanúnk, hogy együtt szöktek el valahová.
– Remek.
– Azért jöttem, hogy nem tud-e valamit erről a barna ruhás nőről? Esetleg a család barátja?
– Kizárt.
. Esetleg nem tudja, hol tartózkodhat jelenleg?
– Fogalmam sincs – igazítottam meg a kanapén a takarót.
– Kár. Akkor megpróbáljuk kinyomozni mi.
– Azt mondták, ebben nagyon jók.
– Természetesen – válaszolta komolyan. Vagy nagyon jó színész, vagy semmi érzéke sincs az iróniára.
– És akkor most?
– Tulajdonképpen végeztünk.
– Köszönöm. Azért jó tudni, hogy rendőrségünk mindig a forró nyomon jár.

Zavartan nézett rám. Ez talán már erős volt.
Végül felállt, elindult az ajtó felé.

– Majd értesítjük, ha megtudtunk valamit. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra. Köszönöm.

Elment. A konyhában ültem le. Borítottam egy vizespohár pálinkát, rágyújtottam. Hogyan fogok kimászni ebből a slamasztikából? Az igazat nem mondhatom, hiszen rögtön megkérdeznék, miért hazudtam a rendőrnek? És miért hinnék el, hogy hozzá sem értem a nőhöz – amikor minden okom megvolt rá, hogy megüssem?

Majdnem éjfélig üldögéltem a konyhában. Egyik cigiről a másikra gyújtottam rá. A pálinka is fogyott. De csak az idióta horváttengeres naptárt nézegettem a falon, semmilyen használható ötletem sem támadt.

Végül felálltam. Kicsit támolyogva.
Egy lehetőségem maradt csak.
Kihúztam az élettelen testet az ágy alól, becipeltem a fürdőszobába, beledobtam a kádba. Előkerestem a konyhából a nagy, recés élű kést. “Még a vascsövet is elvágja!” – jutott eszembe az ügynök, amikor rásózta a kést a feleségemre. Hát, meglátjuk.
Felhoztam a pincéből az utazó bőröndöket. A franc tudja, hogyan szaporodtak el ezek a lakásban, de volt vagy öt darab apró böröndünk, az a fajta, amelyik pont befér a repülőgép polcára.
Nagy levegő.
Igazából csak az első pár vágás volt nehéz. Amint legyőztem magamban a kezdeti undort, ugyanolyan higgadtan vágtam apró darabokra, mint ahogy csirkét, vagy halat pucol az ember. A darabokat bezacskóztam teszkós szatyrokba, majd mentek a bőröndbe. Hajnal kettőre végeztem is, az öt bőrönd katonásan sorakozott az előszobában.
Előszedtem a túrafelszerelések közül a régi gyalogsági ásómat, ittam még egy pohár pálinkát, majd elindultam az első bőrönddel. Szerencsére a lakótelep szélén lakunk, az akácos erdő közel van. Ha addig nem lát meg senki, akkor már jó vagyok.
Nem húzom az időt, hajnali fél ötre mind az öt bőröndöt sikerült úgy elásnom az erdőben, hogy senki nem látott meg. Utána még alaposan felcsutakoltam a lakást, majd visszaültem a konyhába. Valószínűleg ordítanom kellett volna a borzalomtól, de a sok pálinka elbódított és nem éreztem semmi mást, csak iszonyú fáradtságot.

Snitt. Így ébredtem fel. Szokásomtól eltérően nem ugrottam ki egyből az ágyból, hagytam, hogy az óra folyamatosan csörögjön.

Mi a fészkes fene volt ez az álom??

A lakás ugyanaz volt, ahol az álom játszódott. Másfél szobás panellakás, a nagyobbikban a nappali egy kanapéval, fotelekkel, egy pici konyha, előszoba a telefonnal, a félszobában – a hálószobában – egy ágy. Feleségem nincs, és soha nem is volt.
Általában tudom kezelni az álmaimat. Tudom, mik az előzményei, tudom értelmezni, mit akar mondani az a hebrencs módra gondolkodó tudatalatti. Néha még irányítani is tudom, mit akarok álmodni. De az isten szerelmére, hogyan értelmezzem akkor a soha nem volt feleségem eltűnését, aztán egy hulla mészárosi pontosságú feldarabolását és elásását?

Szédülten másztam ki az ágyból, lenyomtam az órát. Magamra kaptam egy pólót, kisétáltam a konyhába. Automatikusan összeraktam a kávéfőzőt, felraktam a gázra. Rágyújtottam. Itt valami nem stimmel.

Az előszobában csörgött a telefon. Kimentem, felvettem.

– Halló!
– Halló?
– Itt Usher lakás. Ki beszél?
– Kovács főhadnagy vagyok a rendőrségtől.
– Üdvözlöm. Mit szeretne?
– Csak arra voltam kíváncsi, otthon van-e?
– Mi a fene? Népszámlálás van?
– Mindjárt nem lesz olyan vicces kedvében. Két emberem van úton Ön felé, letartóztatási paranccsal.

Bevallom, elsápadtam. Nagyon közel volt még az az álom.
De aztán megkeményítettem a lelkemet. Csak egy álom!

– Ugye, viccel? Már nem olyan időket élünk, hogy bárkit is csak úgy le lehessen tartóztatni!
– Ne csináljon úgy, mintha nem tudná, miről van szó! Konkrét bizonyítékaink vannak!

Csak egy álom! Gondolatrendőrség? Ne bomoljunk már!

– Mire?
– Tudja azt maga! A bírósági tárgyalásig úgysem mondhatok mást!

Nem, a rendőrség nem ismerheti a gondolataimat! De… biztos, hogy én teljesen ismerem a cselekedeteimet???

– Jogaim vannak! Most azonnal tudni szeretném, mi alapján akarnak letartóztatni!
– Na, figyeljen. Itt van ez a papír… itt van… na, fene, hová is raktam…

Hallgattam. A telefonáló próbálta eltakarni a telefon mikrofonját, de nem teljesen sikerült neki.

– Margitka! Itt volt egy papír az asztalomon!
– Ha maga mondja, főnök.
– Ne marháskodjon. Itt, ezen a helyen volt egy papír!
– Nézze, tényleg nem tudom.
– Ja, megvan! Azért nincs itt, mert odaadtam a járőrnek, hogy vigyék magukkal!
– Milyen járőrnek?
– Maga teljesen hülyének néz? Az előbb volt itt Tamás zászlós meg Petyka tizedes, nekik adtam oda.
– Főnök, én tényleg nem akarok magával vitatkozni, de ma még senki nem volt a maga szobájában.
– Akkor hová tűnt a papír?
– Milyen papír?

Levette a kezét a mikrofonról.

– Halló?
– Igen?
– Úgy tűnik, van némi adminisztratív problémánk. Egyelőre nem megy ki a járőr Önhöz.
– Öröm és boldogság. Szabadna tudnom, miért jött volna ki a járőr, ha kijött volna?
– Mit képzel maga rólam?! Csak úgy kiadom a szolgálati titkot?
– Istenments.
– Azért. Még fogjuk keresni.

Lecsapta a telefont.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy higgadtan sétáltam vissza a konyhába. A cigarettám már elégett. Rágyújtottam egy másikra, a kávét belöktem a mikróba. Amíg a pohár odabent körözött, az ablakhoz sétáltam. A megszokott látvány fogadott: előttünk a lepusztult játszótér, a gyér fű, benne a kitaposott ösvény. Mert a lakótelepen soha nem oda rakják a járdát, ahol az emberek járni akarnak. A játszótér mögött pedig az akácerdő.
Az akácerdő. Az. Nagyot ugrott a gyomrom, ahogy visszaemlékeztem az álomra.
Besétáltam a nappaliba. Igen, itt van a kanapé, és itt van a fotel. Itt pattantam fel, itt ugrott hátra a nő. Itt van a fotel karfája, amelybe beleverte a fejét. A kanapé. A fotel, ahol a rendőr ült. A valóságban messze nem vagyok annyira erős gyomrú, mint az álomban, a fürdőszobába már nem mertem bemenni. De lehet, hogy csak a pálinka hiányzott.

Megint csörgött a telefon.

– Halló?
– Áááá, szép jó napot. Doktor Heppi vagyok!
– Én pedig Usher József. Miben állhatok szolgálatára?
– Ez jó! Nagyon jó! Miben állhat a szolgálatomra! Feldobta a napomat, komolyan!
– Mi van?
– Uram, az én praxisomban ilyen kérdés még nem hangzott el! Mindig én szoktam más szolgálatára állni!
– Mi ez, telefonvicc? Azt se tudom, milyen doktor Ön! Amennyire tudom, semmilyen szervi bajom sincs, nem szorulok rá semmilyen erőszakos orvosra!
– Nem vagyok én lódoki, Uram! Ügyvéd vagyok, a legjobbak közül! Csodálkozom is, hogy nem hallotta még a nevemet! Sztárügyvéd vagyok, Uram! A lehető legsztárabb!
– Aha.
– Na, térjünk a tárgyra. Az én specialitásom a rendőri erőszak. Bárhol, ahol csak egy apró nyomát is látom, rögtön beavatkozok. Higyje el, egyszerűen egy ilyen vacak kis kezdeti demokráciában, mint amilyen a miénk, rettenetesen fontos, hogy legyen valaki, aki fellép a rendőri túlkapások ellen!
– Akkor Ön valószínűleg eltévedt. Nem voltam kint akkor a Kossuth téren.
– Ha-ha! Ez nagyon jó! Önnel élmény beszélgetni! De nem erről van szó.
– Hanem miről?
– Tudomásom szerint úton van Ön fel egy rendőrjárőr, hogy letartóztassa. Tudja, hogy miért?

Elakadt a hangom. Már megint.

– Nem, nem tudom. Ön tudja?
– Hááá, hát pont ez a lényeg! Én se tudom. Márpedig nem tartóztathatnak le senkit, ha nem tudják, hogy miért!
– Aha.
– Van valamilyen tippje?

Gondolatrendőrség. De nem lehet! Nem működhet!

– Fogalmam sincs.
– Akkor ez abszolút az én esetem!
– Nem hinném. Most beszéltem a rendőrséggel, és bár meglehetősen zavaros volt az egész, de végül úgy vettem ki, nem küldtek ki senkit,
– Biztos Ön ebben?
– Nagyon úgy tűnt.

Érezhetően lehervadt.

– Kár. De azért tudjon róla, ha mégis megjelenik magánál a rendőr, rám számíthat!
– Köszönöm.

Visszasétáltam a konyhába. A kávéra elég volt csak újabb másfél percet nyomnom. De ezt is inkább csak megszokásból, mert már éppen eléggé ébren voltam. Mi a fészkes fene folyik itt? Álom? Valóság? Ki szerepel az egyikben és ki a másikban?

Amint pittyegett a mikró, kivettem a kávét, újabb cigi. Reggelinek bőven elég is volt ennyi. A mai zuhanyzást kihagytam, a fürdőszoba még mindig az a hely volt, melyet nem akartam látni. Felöltöztem. Órámra néztem: a francba! Rendesen el fogok késni a munkahelyemről.

Az előszobában felkaptam a farmerdzsekimet. Lefelé menet hirtelen ötlettel lesétáltam a pincébe. Egy darab kisbőrönd sem volt a fakkomban.
– Hülye! – nyugtáztam magamban. Soha az életben nem utaztam repülőgéppel, miért is kellett volna a pincében akár csak egy repülős böröndnek is lennie?

De nem tudtam szabadulni az álomtól. A játszótéren megálltam, körbenéztem. Igen, a foghíjas mászóka, a leszakadt hinták és a megrongált padok. Itthon vagyok. Amott pedig kezdődik az akácos. Elindultam az ösvényen. Semmi konkrét célom nem volt, mentem, amerre vitt a lábam. Bementem az erdőbe. Szoktam erre sétálni, mondhatni, ismerősként üdvözöltem a bokrokat. Aztán az egyiknél megálltam. Miért pont itt? A fene tudja. Nézegettem az avart. Igen, ezt valaki nemrégen bántotta. Látszik, hogy a levelek utólag lettek visszarugdosva. Megböködtem lábammal a földet. Puha volt.
Aztán legyintettem. Biztosan csak a kölykök játszottak valamit.
Nem mertem továbbmenni, visszafordultam.
Átvágtam a játszótéren, elsétáltam a villamosmegállóig. Megszállt az ismerősség érzése. Teljesen hülye vagyok. Elszabadult a fantáziám, és fura burokba vonta a valóság eseményeit. A megállóval szemben ott volt a tűzfal, rajta az óriásplakát, az összeragadt ujjú öreg sztárszakács reklámozott valami fűszerkeveréket. Ez a valóság. Ebben élek. Minden más csak fantázia.

Ránéztem az órámra. Kábé hét perc múlva jön a villamos. Szórakozottan kerestem a dzsekim zippzárját, hogy elő tudjak venni egy cigarettát, közben rutinszerűen szemügyre vettem a megállóban várakozókat. És megláttam. Ott állt a többiek közt, mondhatni teljesen közömbösen, teljesen érdektelenül, a barna kosztümös nő. A kezem jéggé dermedt. Dehogyis tudtam elhúzni a zippzárt! Megtántorodtam, nekidőltem a villanyoszlopnak. És csak néztem, és néztem… és egyáltalán nem érdekelt, mit gondol rólam a többi utas és mit gondol rólam maga a barnaruhás nő. Közben megérkezett a villamos, de én odaragadtam a villanyoszlophoz. Az utasok felszálltak – igen, a barnaruhás nő is – én pedig ott maradtam a megállóban, mint akibe villám csapott. Legalább két villamos ment el, mire eljutottam odáig, hogy kivettem egy cigarettát a zsebemből és rá tudtam gyújtani.

Idegkimerültség. Ez maradt az egyedüli magyarázat. Tény, ami tény, hajszolt hetek vannak mögöttem. Ez most megbosszulta magát, elválaszthatatlanul összekeveredett bennem a fantázia és a valóság, ráadásul fura véletlen folytán folyamatosan kapok félrevezető élményeket. Nem mondom, hogy soha nem voltam ilyen hurokban, de ennyire zavaros még sohasem volt az életem. Nagyon itt van az idő megállj!-t mondani.
Ahogy elegendő erőm gyűlt össze, elrugaszkodtam a villanyoszloptól, elindultam hazafelé. Útközben felhívtam a munkahelyemet és pszichés zavarokra hivatkozva kivettem pár nap szabadságot. Rámfér. Nem is kicsit.

Otthon leültem a nappaliban. Nem tudtam nem észrevenni, hogy szándékosan nem merek ránézni a fotel karfájára. Elgondolkoztam. Itt akarom én rendberakni a gondolataimat? Itt, ahol még a fürdőszobába sem merek kimenni?

Bekapcsoltam a számítógépet. Szerencsére rengeteg címet elmentettem az internetes életem során. Olyan faházak címeit, ahová el lehet vonulni a világ elől. Kikerestem azt, amelyik a legmesszebb volt minden lakott településtől, és ugyanazzal a lendülettel egyből le is foglaltam. Az egyik mániám, hogy mindig legyen menekülőcsomag. Most se volt másképp, csak elő kellett kapnom a beépített szekrényből a megpakolt hátizsákot, belerakni néhány plusz apróságot – és már indulhattam is.
Beültem a kocsiba, beüzemeltem a gps-t, elindultam. Ahogy az autó falta a kilométereket, úgy nyugodtam egyre le. Az idegeim. Tutira azok játszanak velem. Egy hülye álom. A hülye rendőrség. Mi ezen a szokatlan? Amióta ebben az országban élek, a rendőrség mindig hülye. Aztán az ügyvéd. Miért pont ő lenne a normális? A megállóban a barna ruhás nő meg… megint a fantáziám. Megnéztem én igazából az arcát? Amilyen felfokozott idegállapotban voltam, elég volt csak a barna ruha ahhoz, hogy kikattanjak. De most elmegyek a hegyekbe, a fenyők közé, lenyugszom, és minden rendben lesz.

Nem egészen ez történt. Amint megérkeztem a közeli faluba, a szállásadó igencsak törte a kezét. Hogy ő sem így képzelte, de sajnos így alakult. Amikor leveleztünk, úgy rémlett neki, hogy szabad a faház, de aztán kiderült, hogy mégsem. Egy másik pacák is lefoglalta ugyenerre az időpontra. De ne menjek már el, próbáljunk megegyezni! A faház két szintes, fent is van egy szoba, lent is van egy szoba, elférnénk ott mind a ketten.
Nyilván bepöccentem. Veszekedtem is. Aztán legyintettem egyet. 300 kilométert autóztam, most forduljak vissza? Meg biztosan az a jó nekem, ha nem találkozom senkivel és csak a saját – meglehetősen zavaros – gondolataimmal maradok? Ha van itt egy pacák, akkor tudunk beszélgetni egymással. Ki tud szakítani a köreimből. Még akár jó is lehet így.
Szóval maradtam.
Mivel elsőként érkeztem, becuccoltam lentre. Sétáltam egy nagyot, aztán ittam néhány pohár pálinkát és hamar elnyomott az álom. Nem is találkoztam a társammal.

De az az álom…

Nem volt hosszú. Egyszerűen csak visszakerültem az előző nap reggelére. Ugyanúgy felkeltem, ugyanúgy megtörténtek a bizarr telefonbeszélgetések. Ugyanúgy elsétáltam az akácerdőbe. Ugyanúgy kimentem a villamosmegállóba.
De az álom innentől teljesen megváltozott. A megállóban csak a barnaruhás nő várakozott.
Amikor kiértem és nekidőltem a villanyoszlopnak, odajött hozzám. Egészen közel hajolt, pár centiről nézett a szemembe. Nagyon sokáig, nagyon átütően nézett. A szeme… szószerint égetett. Majd – még mindig közelről – meglehetősen torokhangon – csak annyit mondott: – Ssshhh! Nem téged kereshhhlek!

Ennyi volt. Felriadtam. A párnám csatakos volt, a hajam nemkülönben. Nem is bírtam visszaaludni. A félhomályban felöltöztem, majd a pirkadó világosságban elindultam sétálni az erdőbe. Elmenekülni a zaklatott gondolataim elől? Bah! Nem megy az egyik percről a másikra. Úgy látszik, nagyobb a baj. De majd rendeződik.

Kilenc óra körül értem vissza a házhoz. A lakótársam kint üldögélt a faház lépcsőjén, éppen a reggeli kávéját iszogatta.

– Szervusz! – üdvözöltem.
– Szia! – intett.
– Látom, te is tudod, mi a jó – mosolyogtam rá – Messze a világtól, élvezni az erdő közelségét.
– Pontosan – mosolygott vissza – Kérsz kávét?
– Megköszönném.
– Hozd a poharad.

Töltöttem én is egy kávét, rágyújtottam.

– Koránkelő vagy, ugye? – kezdeményezett.
– Én? Dehogyis!
– Akkor miért járod hajnalok hajnalán az erdőt?
– Huh. Ez hosszú történet. Rosszat álmodtam.

Elkomorult.

– Rosszat álmodtál? Mi volt az?
– Visszajött a nő.
– A barnaruhás?

Abban a pillanatban, ahogy kimondta, rájött, hogy nem kellett volna. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, minden megvilágosodott előttem.

Nem a saját álmaimat álmodtam!

Valami, a túloldalról, kereste a lehetőséget, hogy rátaláljon arra, akivel elszámolása volt. Álmokat küldött arra érzékeny emberek tudatába. Bízott abban, hogy a megzavart emberek, önkéntelenül is, olyan mozgásokba kezdenek, melyek egyszer, valamikor, elvezetnek ahhoz a személyhez, akit veszettül keres.

Néztük egymást. A szemek úgy szűkűltek, ahogy mindkettőnk agya dolgozta fel az információkat. Tudtam, hogy ő volt az, akinek megszökött a felesége. Ő volt az, akinek a lakásában meghalt a barnaruhás nő. Ő volt az, aki végül erőt vett magán, feldarabolta, majd elásta. Ő pedig tudta, hogy én vagyok az a tudat, akin keresztül a túloldali, bosszúszomjas szellem megtalálta.

Vidám hétvégénk lesz. Itt, a minden lakott településtől távoli, isten háta mögötti erdő szélén megbújó faházban.

Mai idézet

Melyet Hrabal mondott Brodszkijnak, abból az apropóból, hogy Brodszkij szerint Nyugat és Kelet-Európa között a határ az Elbánál húzódik.

Keleten létezik valami, amit a valóság negatív elfogadásának nevezhetnénk: a valóságot, amiben élünk, elfogadjuk, még ha elfogadhatatlan is…

Milyen író volt Karinthy?

Ha a kortársait figyeljük, általános volt az a vélekedés, hogy Karinthy Frigyes nagy zseni, aki elaprózza a tehetségét. Írt több ezer krokit, humoreszket, de a regényt, a nagy regényt nem írta meg.
Vegyük észre, hogy ez a kritika elsősorban a kort minősíti. Akkor semmibe sem nézték az apró írásokat, mindenki nagy, igazi regényekben gondolkodott. Ma már a nagy regények nem jelentenek olyan sokat. Persze, tudunk róluk, hogy vannak – de már senkinek nincs arra sem ideje, sem felesleges szellemi kapacitása, hogy elolvasson egy 500 oldalas jellemfejlődési regényt.
Ezzel szembe a rövid, apró írások sokkal népszerűbbek lettek. Az emberek a gyors igazságokat, a könnyen emészthető hangulatokat keresik. Hiszen lassan már a blogbejegyzés is hosszú lesz, elég helyette a twit, meg a like.

Minden rendben van

Alapvetően nem mennek rosszul a dolgok az országban. Keserűnek keserű a pirula, de talán már a gyógyulás irányába haladunk.

Elmagyarázom.

A Gyurcsány érában már lehetett sejteni, hogy nem ez a gödör alja. Nagyon rosszul kormányoztak és bőven megérdemelték a bukást. De ez még nem a betegség végét jelentette. Ekkor az emberek nagy része ugyanis megváltóként hitt a másik félben. És ez hiba, nem is kicsit. A politikában ugyanis nem hinni kell, legalábbis nem úgy, mint egy vallásban. Ahhoz, hogy ez az ország rálépjen a gyógyulás felé vezető útra, még a másik félnek is bele kell szaladnia egy hatalmas pofonba, még buknia kell egy nagyot. Ez mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az emberek kiábránduljanak a messianizmusból. Ne egy magát istenítő politikustól, ne az államtól várják azt, hogy minden gondjukat megoldja helyettük, hanem ébredjenek már fel és döbbenjenek rá, hogy rajtuk áll, milyen lesz az élet az országban.

Tényleg csak az a kérdés, hogy ha megkapjuk ezt a pofont, akkor fel tudunk-e még állni a földről?

Kromofág

Mostanában – pár hónapja – egyre több bajom van ezzel a Chrome-mal. Rendszeresen eljátssza – és meglepő módon főleg a Google Office oldalain – hogy elsőre nem mutatja meg a lekért lapot, 20-25 másodpercig próbálkozik, majd dob egy hibaüzenetet. Az azonnali refresh-re viszont már adja is a tartalmat. Borzasztó kényelmetlen és időrabló.

Természetesen kipróbáltam egy csomó mindent. Mivel a jelenség mind a netbookon, mind a desktop gépen jelentkezett, így már nem kellett sem a hálózati kártyákkal, sem a wifi AP-vel foglalkoznom. A routerre felraktam a legfrissebb firmware-t, apró lépésekben drasztikusan csökkentettem az MTU-t, hiába.

Érdekes tapasztalat volt, hogy ugyanaz a netbook ugyanazokkal az oldalakkal Szlovákiában tökéletesen ment. A munkahelyemen szintén.

Ezek alapján nyugodtan mondhatnám, hogy tuti a szolgáltató kefél el valamit (T-Home, tehát reális) – de ennek meg ellentmond, hogy mindkét gépen bármilyen más böngészőt használok, nincs semmi gond.

RTFM. Megnéztem, mit mond a Chrome help. A szokásos bullshit: biztos a tűzfalad van rosszul konfigurálva. Megnéztem a Chrome fórumában – és rámdőlt a beépített szekrény. Az utóbbi egy évben több tucat topik nyílt a témában (itt az egyik legjellemzőbb), de hivatalos választ nem láttam, a leggyakoribb válasz pedig az, hogy tűzfal, vagy DNS prefetch, vagy töröld le a kukikat, a history-t és a cache-t. Természetesen egyik sem segít. És ez így megy lassan egy éve.

A munkahelyemen más baj van. Az ottani gépemen a Chrome a formoktól száll el: elkezdek gépelni egy mezőbe, aztán úgy 10-20 karakter környékén elsötétül a képernyő, bejön az a ronda fekete hibaablak és közli, hogy itt baj történt. A refresh-re már a webalkalmazástól függ, mi történik, megmaradt-e a form tartalma, vagy sem. Szintén rákerestem a Chrome helpjében, természetesen megint a tűzfal a hibás. Más böngészőnél a hiba nem jelentkezik.

From Segédlet

Ne vigyorogj, megfordult már az is a fejemben, hogy az XP/Vista/Windows7 beépített tűzfalába raktak bele Ballmerék valami huncutságot, hogy szivassák a Chrome felhasználókat – de a fórumon voltak Linux és Mac felhasználók is.

Mindenesetre baromi kényelmetlen. Az ugyanis látszik, hogy kétszereplős a játék. A Chrome valamit másképpen csinál, mint a többi böngésző, és ezt a valamit bizonyos – egyébként valószínűleg szabványos – hálózati konfigurációk hasbaakasztják. Az egymásramutogatás meg minden, csak nem adekvát válasz. Én meg itt vagyok zavartan – nem véletlenül váltottam évekkel ezelőtt Firefoxról Chrome-ra, egyértelműen kellemesebb összhatású, gyorsabb és praktikusabb böngésző volt az utóbbi. Most meg egy ilyen bosszantó, megfoghatatlan, ennek ellenére láthatóan nem kezelt probléma miatt mehetek vissza.

Mapez 2.0

Térjünk még vissza arra a múltkori koncertre, azon belül is a Manökken Proletairz formációra. Előtte semmit nem hallottam róluk, ezért is lepett meg, amit produkáltak. Például nézzük meg azt a szöveget, melyet a korábban berakott videón is énekelnek:

Két szemed vesd a földre elég gyakran
Ne lássák benne a csillogást
Vad szenvedélyeknek büszke árja
Meggátolja az előrejutást

Légy szabad, de ezt sose lássák rajtad
Jogos haragod is rejtsd csak el
Fedezd el minden egyes hibádat
Ha jól csinálod, ez égig emel

Élj magyarul, szólj magyarul,
de este, mikor hazaérsz lélegezz majd szabadon
És fogadod, el nem fogadod
A dichotom felosztást, mi blokkolja a tudatod
Van társad a lélegzésben
És kábé nyolcan figyelik, hogy beérsz-e majd reggel
Van rendszer az ellenőrzésben
És az őszinteség híján kissé kényszerű a mosolyod

Tudd azt, ki vagy, és miért bírod ezt ki
Nyakadban medálon a céljaid
Szabályosabb lépés, szabályosabb légzés
Ösztönvilágod majd megtanít

Légy szabad, de ezt sose lássák rajtad
Jogos haragod is rejtsd csak el
Fedezd el minden egyes hibádat
Ha jól csinálod, ez égig emel

Élj magyarul, szólj magyarul,
de este, mikor hazaérsz lélegezz majd szabadon
És fogadod, el nem fogadod
A dichotom felosztást, mi blokkolja a tudatod
Van társad a lélegzésben
És kábé nyolcan figyelik, hogy beérsz-e majd reggel
Van rendszer az ellenőrzésben
És az őszinteség híján kissé kényszerű a mosolyod

Kényszerű a mosolyod

Ezen belül is kiemelném ezt a sort: “És fogadod, el nem fogadod a dichotom felosztást, mi blokkolja a tudatod“. Egy sor, de borzasztóan tömény leírása egy állapotnak. A dichotom felosztás az, amit konyhanyelven fekete-fehér látásmódnak nevezünk. Amikor mindent egy szigorúan csak két állapotot ismerő szemüvegen keresztül látunk. Ismerős? Például a tipikus Mi és Ők felosztás. Hogy mást ne mondjak: Mi – az igazi magyarok, az igazi fideszesek, az igazi liberálisok – és Ők, azaz mindenki más, az ellenség. Amikor azt nézzük, melyik tábor mellett áll egy író, egy színész vagy egy zenész – és nem azt, hogy mit akar mondani. Mindenkinek, nem pedig csak egy csoportosulásnak. Nagyon tömör, nagyon erős megfogalmazás – és nagyon jellemző is manapság.
És persze a dichotom felosztás nem csak az egyes emberek tudatát képes blokkolni, hanem az ország kollektív tudatát is.