Kájli

Reggel hallgattam az autóban a rádiót. Kylie Minogue valami új száma ment és elkaptam belőle egy részletet, ahol az okos emberekről énekelt.
Ez a furcsa kombináció elgondolkodtatott: tényleg, milyen lehet a világ egy elmondhatatlanul kedves, bájos, de szellemiekben nem igazán bővelkedő lány szemével? És pillanatokon belül el is indult a film a fejemben.

A Férfi a nappaliban ült. Kylie a szekrénysornak támaszkodott. Zavarta a férfi mindent tudó vigyorgása.
– Hát, igen. Sajnos csak ennyi ésszel születtem. Dehát az ember annyiból főz, amennyi jutott neki – hajtogatta szórakozottan ujjai között az arany kiskanalat – Én már csak ilyen egyszerű lány vagyok, ilyen egyszerű élettel.
– Kylie, te nagyon hülye – vigyorgott továbbra is a Férfi – Te olyan imádnivaló, elragadóan bájos természetet kaptál a Teremtőtől, hogy a világ összes maharadzsája kezét-lábát töri, hogy minden értékét, beleértve a szívűket is, a lábaid elé borítsák.
Fülig érő mosoly terült el a lány arcán. Odasétált a fotelhez, a karfára ülve bújt hozzá a férfihoz.
– Azt szeretem benned, amilyen kifinomult módon tudsz bókolni. Mondd még egyszer, hogy nagyon hülye!
– Nagyon hülye.
– Imádlak.

Ha vasárnap, akkor kajak

Mivel a múlt hétvége óta látszik, hogy amíg ilyen alacsony a Kis-Duna vízszintje, addig stégről nem fog menni a beszállás a kajakba, így jobb híján meg kell barátkoznom az iszappal. A héten vettem a Decathlonban egy leárazott, bélelt gumicsizmát. Egyrészt a lábamat is melegíti, másrészt meg az iszapban is jobb ebben mászkálni, mint neoprén bokacipőben.

Nos, olyasmi történt velem, amire abszolút nem számítottam. A gumicsizma feltörte a lábamat. Kajakban ülve.

Erre szoktam azt mondani, hogy felejtsd el az életuntságot. Azt hiszed, hogy az élet egy dögunalom? Hogy a jövő már nem tartalmaz számodra semmi meglepetést? A francokat. Ott fogsz lehidalni a váratlan eseményektől, ahol nem is számítasz rá.

Kiértem a csónakházhoz. Elsőre spricóteszt. (Vettem egy újat, a régit Nej kapta meg.) Tökéletesen passzolt, szemben a régivel, mely – mint utólag kiderült – nem is erre a kajakra való. Hanem Nej új kajakjára. Így mindenki boldog.

Motorcsónakok ki, kajak ki, motorcsónakok vissza, beöltözés. Kajak ki a stégre.

Aztán a tájjeleg. Úgy tűnik, Dunaharasztiban a csónakház stégje valami szakrális emlékhely lehet. Apa, Anya és egy szekérderék kisgyerek. Ünneplőbe öltözve. Beülnek a kocsiba és kihajtanak a csónakház stégjéhez. Kiszálnak, odasétálnak. Anya kissé idegesen rászól a gyerekekre, akik persze leszarják. Apa megértően mosolyog. 10-15 percig nézik a stégről a Kis-Dunát, majd visszasétálnak az autóhoz. Megvolt a vasárnapi korzó. Nekik. Mert már araszol a földúton a következő autó.

Pont egy ilyen háromgyerekes csakládot fogtam ki, amikor kerestem, hogyan is fogok vízreszállni. A stég nem játszott, a sólya előtt pedig be volt fagyva a víz. Maradt az iszap, de ott meg nem tudom stabilizálni a kajakot, amíg felcuccolok. Mindegy, nincs más.
Amíg zártam a kaput, már mindhárom kölyök bent ült a kajakban.
– Mit mondtam? Csak a szemetekkel, nem a kezetekkel! – kiabált Anya.
Apa faarccal nézte a Dunát. Mintha történt volna rajta valami izgalmas. Mintha történt volna rajta bármi.
Kitessékeltem a kölyköket.
– Bácsi, mit fogsz csinálni?
– Beleülök, evezek.
– Miért?
Már kezdtem volna mondani, hogy fogalmam sincs, valószínűleg valami agyi rendellenesség, amikor Anya közbevágott:
– Edzeni fog! Hagyjátok, hadd üljön be.
Erre mindhárom ördög, mint a moziban, felült a stég szélére. Acukon figyelem, szemükben várakozás. Én meg szállhattam bele a kajakba ott, ahol eddig még soha meg sem próbáltam, leginkább azért, mert ez a rész normál időben víz alatt fekszik.
– Bácsi, mikor szállsz be a hajóba? – kérdezte meg az egyik istencsapása. Anya elégedetten mosolygott. Milyen okos a kicsi, nem?
– Hamarosan, hamarosan – nyugtattam meg, miközben az evezőt kötöztem a kajakhoz.
– És ha szerencsétek lesz, láthatjátok azt is, hogyan állok bele fejjel az iszapba – fűztem hozzá félhangosan.
– Miért? – csapott le rá az oknyomozási felelős.
Aztán meglepően sima volt az indulás. Csizmában betörtem a jeget, rádobtam a kajakot, ez kiirtotta a maradék akadályt, beledobtam magamat, néhány erőteljes csapással behúztam a kajakot a vízbe – és már mehettem is. A szörnyetegek figyelő szemétől távol bepattintottam a spricót, felvettem a jó öreg polár kesztyűmet (már megint ez lett a jó) – és hirtelen minden rendben lett. Nem fáztam, nem lettem vizes, stabilan ültem, nem fájt semmim sem, amikor evezni kezdtem. Eltekintve a gumicsizmától, nem is változott semmi. Egy idő után még a nap is kisütött, így azt mondtam, megyek, amíg tart a víz. Hiszen teljesen jól érzem magamat. Aztán a csőhídnál gondoltam meg magamat, mert addigra már rendesen kezdett fájni a könyököm.
Visszafelé olyannyira feledkeztem bele a tájba bambultam el a komp környékén, hogy csak a sokadik koppanásnál vettem észre, hogy jégtáblák között járok. Hát, most már láttam ilyesmit is közelről.

Végülis, bevezetésnek bőven jó volt így is. 3 óra, 18 km, még a sebesség sem rossz, különösen, hogy nem is akartam sietni.
Nagyon mérges lettem volna, ha kihagyom ezt a napot.

Márai naplói 2

Milyen bőrt lehet még erről lehúzni? Hiszen már írtam róluk.
Tévedés. A könyvekről írtam. A tartalmukról még nem.

A bevezetéssel könnyű dolgom lesz, mert már itt megírtam. Aki esetleg lusta kattintani, annak összefoglalom: az információdömping korában élünk, nincs se erőnk, se kapacitásunk 500 oldalas könyvekből kibogarászni a minket érintő dolgokat, ehelyett inkább az instant, gyorsan oldódó információt szeretjük. Figyelem, ebben a mondatban nagyon komolyat csúsztattam, de a végére elmagyarázom. Feltéve, ha hajlandó vagy sokat olvasni.

Az információk hajszolásába én is beleestem. Kicsi gyerekkorom óta kedvelem az anekdotagyűjteményeket és Ráth-Végh István műveit. Pont azért, mert gyors, apró történeteket mesélnek el, élvezetes formában. A sakkal szemben is azért szeretem jobban a bridzset, mert egy parti 7,5 perc, utána nulláról kezdődik az újabb. Persze ez nem jelenti azt, hogy a lassú, hömpölygő regények, a tégla méretű könyvek labdába sem rúghatnak… de azért visszaszorultak.
Például Márai naplói által. Hatalmas mennyiségű írásanyagról van szó, hetekig elfoglalja az embert. Miközben apró, majdhogynem maxima jellegű írásdarabokról van szó. Szeretem is, legalább háromszor végighámoztam már magam rajtuk.

Csakhogy a legutóbbi alkalommal olyasmi történt, amire nem számítottam. Elkezdtek érdekelni azok a regények, amelyekről Márai a naplójában írt. Hiszen ha már annyit beszélt arról, milyen problémák foglalkoztatták, amikor például a Sértődöttek-et írta, lehet, érdemes lenne elolvasni magát a regényt is. Aztán a többi művet is, melyeket még megemlített.
Okozott némi technikai problémát, hogy ez az igény pont két hullám között merült fel. Először ugyanis kiadták egy csomó regényét 1990 után. Ezek hamar elfogytak. A Garren sorozatból például egyedül az ötödik kötetet tudtam csak levadászni, azzal meg csak nem kezdem el. Így végül lesben álltam és megvártam a második hullámot, a 2000-es években.

De végül itt volt mind az öt kötet. Csak azt a három évet kellett még kivárnom, amíg az új lakásban elrendezem a könyveket, és már bele is vágtam.

Kezdtem a Garren sorozat első kötetével, a Zendülőkkel.
Borzasztóan nem tetszett. Lassú volt. Nem történt benne semmi. Oldalakon keresztül írt le egy szobát, mely engem egyáltalán nem érdekelt. Könyörgöm, valaki üssön már oda, vagy legalább dugjanak egyet. Ha lehet, ellenkező neműek.
De semmi ilyesmiről nem volt szó. Legalábbis az elején. Agymetszetek részletezéséről, oldalakon keresztül, igen. Fiatal, érettségiző kölykök lelkeinek részletezéséről nagyon sok oldalon keresztül, igen. Komolyan mondom, pusztán becsületből olvastam, rákényszerítve magamat, hogy ne tegyem le. Aztán valahogy a közepétől ráhangolódtam a tempóra. Elkezdtem élvezni a lassú mesélést. Ahogy a cselekmény pontosan bele lett ágyazva a környezetébe. Rájöttem, hogy azt a marhaságot csak ott, abban az időben, abban a helyen lehetett így elkövetni, de ehhez nekem, az olvasónak is pontosan tisztában kellett lennem azzal az idővel és azzal a hellyel. Beletörődtem, hogy jó, ha napi negyven oldalt tudok elolvasni belőle. Én, aki a Pratchett regényeket egy nap alatt végeztem ki. De az a negyven oldal… olyan volt, mint a jó bor. Elkortyolsz belőle egy pohárral. Talán meg tudsz belőle inni még eggyel, de addigra már úgy eltelsz az ízével, hogy hiába forgatod a jól megtanult módon a szádban, hiába dugod az orrod a pohárba, begyűjtendő az illatokat, már nem működik. Nem érzed azt az ízorgiát, mint az elején. Elteltél vele.
Kivégeztem az első könyvet. A végére megjött az odaütés is, meg a dugás is, de akkor már tudtam, hogy nem ez a lényeg. Alig vártam a következő kötetet. Alig vártam a délutánt, amikor jöhetett az újabb negyven oldal. Így következtek sorban a könyvek. Jobbnál jobb részletek követték egymást. Amikor Garren Gábor élete annyira összefonódott a város életével, hogy egyikük testi változásai rögtön megjelentek a másikuk testében, oda-vissza, és amikor gyógyíthatalan beteg lett a város, akkor meghalt az Apa is, az olyan tökéletes, olyan szürrealisztikus volt, hogy Rushdie is megnyalhatta volna mind a tíz ujját. Amikor leírt egy népünnepélyt, ahol Hitler beszélt, az annyira pontos, annyira élethű volt, hogy megbabonázottan követtem a sorokat, kerültem én is hatása alá a beszédnek. Végül a legvégén, amikor az öt kötet folyása, a téma kiszámított kibontása után állt össze az egész mondanivalója, hirtelen nagyon sokat megértettem abból, mi is az írás, minek kell lennie az író céljának.

Nem a történet elmesélése. Ezt nagyon sokan elrontják, én is. Elmondani egy sztorit, kellemes, laza stílusban, némi szlenggel, némi szellemes megjegyzésekkel – nem rossz dolog, de kevés. Az írásban ennél sokkal több van.

A modern marketing tudna erről mesélni. Az általam sokszor emlegetett Rábeszélőgép, például. Kiemelek egy példát. Egy csoport egyetemistának kiadták, hogy menjenek ki házakhoz és győzzék meg az embereket a hőszigetelés fontosságáról. A skacok kimentek, mondták, mondták a drága energiát, az üvegházhatást, a hőszigetelésre fordított összeg gyors megtérülését – hasztalan. Az általuk felkeresett háztartásokban jelentéktelen volt azok száma, akik tettek is valamit a hőszigetélésért. A józan számítások nem hatottak.
Egy másik csapatnak konkrét stratégiát írtak elő. Menjenek ki, keressék meg a réseket a lakásban. Az ablakok melletti, az ajtók alatti egy millimétereket. Mutassák meg a tulajdonosnak. Majd mondják azt, hogy ha ennek a sok kis résnek a felületét összeadják, akkor az egy kosárlabda méretű lyukat jelent a falon. Szeretne-e a tulaj egy olyan házban élni, amelynek a falán állandóan, télen-nyáron, egy kosárlabda méretű lyuk van? Az eredmények magukért beszéltek, sokkal többen álltak neki hőszigetelni. Mi volt a különbség? Józan ész vs költői kép. Agyunk úgy működik, hogy a teljességet logikus érvekkel nem tudjuk felfogni. De írói eszközökkel képesek vagyunk érzékeltetni, mert rávesszük az olvasót, hogy abban a pillanatban, a fejében álljon össze a teljesség, annak hatására, amit olvasott.
Ez az író dolga.
Magyarázzuk, hogy a koncentrációs táborok borzalmasak voltak? Igen, tudjuk. De a tények már nem lépik át az ingerküszöbünket. Igen, szappan az emberi zsírból, igen a lámpabúra emberi bőrből, a kaparásnyomok a zuhanyzó falán – ezekről mindenki tud. De amikor Merle plasztikusan, mondhatni azonosulhatóan megírta a Mesterségem a Halálban azt a hivatalnoktípust, akinek az ember pusztán annyit jelentett, mint egy akta, aki folyamatosan azon törte a fejét, hogyan lehetne időegység alatt minél több aktát feldolgozni, és – amellett, hogy példás családapa, jó szomszéd és tisztességes állampolgár volt – még csak fel sem fogta, mi az a mikrokozmosz és mit is pusztít el egyáltalán – az hatalmasat üt. És mindig. Erre nem lehet érzéketlenként reagálni. Ez az érzés a fejünkben áll össze, és nagyon pontos. Több, mint észérv.

Na.

És gondold el, mindez úgy jött, hogy engem, a gyors információkat fogyasztó embert, a naplókkal húzott be Márai a csőbe. És most itt van az olvasópolcon egy csomó Dosztojevszkij, Thomas Mann, Hrabal és Rushdie. Hogy csak néhányat említsek, mert kábé 100 könyv figyel a polcon. Kedvem támadt az eposzi méretű alkotásokra. Most. Annak ellenére, hogy a lehetőség évtizedek óta megvolt. Dosztojevszkijtől a Félkegyelmű-t például középiskolás korban nyertem, ez volt a második díj az iskolai Ki Tud Többet a Szovjetunióról versenyen. (Ne tudd meg, mennyit szivattuk egymást, a könyv címére utalva.) Németh Lászlótól a Minőség Forradalma 17 éve pihen a polcon. Emlékszem, a két vaskos kötet olyan 3000 forint körül lehetett, akkor, amikor a havi fizetésem 18e volt. Megvettem, mert fontos könyvnek tartottam, de elolvasni nem volt időm, mert a főállású munka, a vállakozósdi, az apró gyerekek mellett nem volt rá időm. Gondoltam, majd egyszer. Igenám, csak közben rászoktam a gyors információkra. Márai naplóinak, és utána a Garren köteteknek kellett jönnie ahhoz, hogy újra ráálljon az agyam erre a tempóra. Hogy kinyissak egy kaput a lassú kommunikációra.

Ja, hogy mi volt az írás elején a csúsztatás? Aki idáig elolvasta, megérdemli, hogy elmondjam. Maga az információ, mint kifejezés. Ugyanis az 500 oldalas regényekből nem információt kapunk. Megfoghatatlan érzést. A világ megértését. Csupa olyan dolgot, melyeket nem tudunk bitekkel leírni. Pont ezért nem is lehet összehasonlítani az instant információkat nyújtó olvasmányokat egy vaskos regénnyel. Nagyon kevés ember van, akit képes megrázni egy 50 oldalas pszichológia tanulmány mondjuk a bűntudatról. De mindenki, aki rászánja magát, pontos képet fog kapni róla, ha elolvassa a Bűn és Bűnhődést.

Márai naplói

Egyrészt Márai hihetetlen mennyiségű naplóbejegyzést írt. Ma azt mondanánk, hogy egy megveszekedett és hithű blogger volt. De ami később ezekkel a bejegyzésekkel történt, az nagyjából a könyvkiadás km… mondjuk úgy, hogy fekete lapja.

Amikor írta, akkor jelentek meg belőle részletek. Újságokban, válogatásokban. Írta is, hogy tök furcsa naplóírás közben érezni, hogy már nem magának írja a személyes bejegyzéseket, hanem ezeket a külvilág is olvassa. (Tipikus bloggerbetegség.)

Aztán elhagyta az országot. Nálunk a kilencvenes években kezdték kiadni a naplókat. Nagyon ravaszul még csak véletlenül sem jelezték, hogy ez egy válogatás, nem pedig az összes. Szépen meg is vásárolgattam, mind a hat kötetet. Ott volt az összes, 1943-tól egészen az 1989-ben bekövetkezett haláláig.
A kilencvenes évek felé megjelent egy furcsa sorozat. A kanadai Vörösvári kiadótól elindultak szép vaskos könyvek, “Ami a Naplókból Kimaradt” címmel. Itt már azért felkapta a művelt olvasó a fejét. Hogy miért? Például a Magyarországon kiadott példányban 1945-ről volt kábé hat(!) oldal. A Kanadában kiadott változatban 1945-ről külön könyv volt. Jól meghúzták az anyagot nálunk, szó se róla.

Sóhaj. Ezt a sorozatot is megvettem. Újabb hat kötet, 1945-től 1955-ig. De itt legalább az 1945 már egy vaskos kötet. A könyvespolcon egy külön sorban már csak Márai naplók voltak. Mondjuk olvasni borzasztó kényelmetlen volt, mert naplókat napi bontásban két könyvből összeolvasni nem könnyű mutatvány. Mondhatni szar.

És ekkor megjelent magyarul egy újabb Márai naplósorozat, immár Teljes Napló címmel. Eleinte vadul ignoráltam, mondván, hogy már így is túl sok pénzt fektettem ezekbe a kötetekbe, most csak azért, hogy egyben is meglegyen az anyag, nem vesszük meg újra.

(Antikvárium? Várjál, előtte kikacagom magam. A múltkor egy teljesen újszerű, keménykötésű Vonnegut Ötös Számú Vágóhídért akartak adni 300 forintot az összes kiskörúti antikváriumban. A kukábavágástól az mentette meg, hogy az utolsó helyen gálánsan bevették 800-ért.)

Szóval igyekeztem nem foglalkozni vele, amikor egyszer – mostanában – elkezdtem újraolvasni és döbbenten vettem észre, hogy a kanadai kiadás nem úgy állt össze, hogy ami a magyarból kimaradt, hanem úgy, hogy valamikor ők már kiadtak egy válogatást, és ez a kötet az akkori válogatásukból kimaradt részeket tartalmazza. (Akkor ezeket azért nem rakták bele, mert túl személyeskedőknek érezték a bejegyzéseket.) Azaz volt két sorozat a naplókból, mind a kettő válogatás – és a kettő együtt sem adta ki a teljeset.

Vehettem meg az új sorozatot is. Itt már ahány év, durván annyi kötet. 1943-tól kezdte írni, 1989-ig írta, a könyvek darabját meg 4500 körül adják. A szorzást rád bízom. Amikor döntöttem, még csak klienc kötet jött ki, azaz így csak 40000 forintot kell elvonnom az éhező családtagoktól. Gondoltam, szép lassan elkezdem. Kiváncsiságból pont az 1945-össel, mert azon jól le lehet mérni, mi mennyi.
Hát, jól. Sikerült belenyúlnom a legzűrösebb darabba. A könyvesboltokban ugyanis csak ezt az egyet lehet kapni: Teljes Napló 1945 II. Mi a fene az a római szám? Két kötetben adták volna ki? Sem az 1943/44, sem az 1946 címében nincs semmilyen jelölés. Leemeltem a könyvesboltban a polcról és az oldalak footerében is ott van, hogy második kötet. Hjaj. Kérdeztem az eladót, hogy van-e I-es kötet. Nem tudta. Még a gépből sem. Elmagyaráztam neki a helyzetet, megköszönte, hogy felhívtam rá a figyelmet. Aztán ennyiben maradtunk. Kábé két hétig kapacitáltam magamat, végül megvettem. Otthon leültem a nagy étkezőasztalhoz, körbevettem magamat 1945-ös Márai naplókkal és összepontoztam a bejegyzéseket. Kiderült, hogy a római II-es ellenére az 1945-ös év csak egy kötet. A bejegyzések 5%-a volt a magyar kiadásban, 90%-a kanadaiban, a hiányzó 5% meg – a többivel együtt – ebben a mostani Teljes kiadásban. Hogy mi volt ez a hülyéskedés a címben a II-es jelöléssel? Nem tudom. Valaki azt hitte talán, hogy ott fogják jelölni, hanyadik kötet lesz a sorozatban, csak éppen a többi évnél már felhagytak vele.

Szóval, most így. Szép lassan, 1 példány / hó sebességgel haladva egyszer csak utól fogom érni a kiadót. Hacsak időközben nem lesz valamelyik évből hiánycikk.