Medvehiány és jégtánc 01/04

2011.01.31; hétfő: Berendezkedés

Megint kitört rajtam a medvehiány. Az, ami ilyentájt máskor is ki szokott. Csak most éppen nem Amerikába utaztam, hanem Káposztafalvára.
Habár ilyenkor automatikusan áll rá az ember szája a ‘Mecsoda különbség!’ szólásra, javaslom, ne kapkodjuk el. A táj itt is gyönyörű, a bevállalási kedvtől függően tetszőlegesen izgalmassá is tehető az élmény, az árak pedig… csak az étkezés többe kerül a repülőgépen, mint amennyibe nekem ez az öt napos elvonulás fájt.
Egy problémám van, de az nagy: túlontúl kulturáltra sikeredett a szállás.

Megmagyarázom. A medvehiány kifejezés nálam azt jelenti, hogy úgy elvonulni egy erdőszéli faházba, hogy utána több medvét lássak, mint embert. Erre a célra volt is egy remek autóskemping Podlesokban, minimálkomfortos faházakkal, 10€/nap áron. Linóleum burkolat, lepukkadt belső, melegvíz csak a számlán, a radiátorok ránézésre a Patyomkin páncélost fűthették valamikor – de az ember felvette a kulcsot és utána semmi dolga nem volt számolni is tudó kétlábúval. Hűtőszekrényként a kocsi csomagtartója szolgált, szivarozgatni meg ki lehetett ülni az ajtóba. Vagy ha egyedül van az ember, akkor még oda sem, legfeljebb többet kell szellőztetni. (Nem mintha a füst képes lenne rontani a faház szagán. Erre még négy pár izzadt láb és négy pár gőzölgő túrabakancs sem volt képes, zoknikkal megerősítve.) Konyha ugyan nem volt, de egy nagy tömör asztal igen, lehetett vinni mindenféle kaját, innivalót – egésznapos túra után úgyse szívesen megy az ember távoli étterembe. (Olyan viszont már volt, hogy tüzet gyújtottunk a ház előtt kolbászt és szalonnát sütögetni.)
Szóval így terveztem. Indulás előtt egy héttel a biztonság kedvéért azért írtam egy levelet, hogy tutira van-e szabad faház? Erre jött vissza az a lehangoló válasz, miszerint télen még kemping sincs, nemhogy faház. Úgy látszik, a november errefelé még nem tél, mert eddig már legalább háromszor voltam itt akkor.
Vészforgatókönyv: vadul elkezdtem szállást keresni a környéken. A panziósok vadul elkezdtek nemválaszolni. Végül az utolsó pillanatban jelzett vissza az egyik. Ő nyert.
Csak hát… panzió. Az ár nem vészes, egy szoba 15€/nap/fő… de szoba. Semmi faház. Igaz, kint vagyunk az erdő szélén, de az egész túl kulturált. Étterem a földszinten. A szobában semmi étkezési lehetőség sincs, se hűtő, se normális szemetes. Habár csak ketten vagyunk az épületben, a kicsit duci, állandóan mosolygós recepciós hölgy meg én, de ez is 100%-kal több ember, mint amennyire készültem. Nem is beszélve arról, hogy alighogy kiteszem a lábamat a szobából, rögtön felhangzik a ‘Jozsi!’, és előbújik valahonnan a csajszi, hogy közöljön valami újabb nagyon fontos dolgot. Szlovákul, mert más nyelven nem tud. (Végül a németet találtuk meg közös nevezőként, mert azon nagyjából egyformán nem beszélünk.) Én pedig hátizsákban csempészem be az ásványvizet, a sört és a blogmogyorót. Igaz, lemehetnék az étterembe a netbookkal, gépelni ott is tudnék, nagyokat dumálnánk közben a recepcióssal, biztosan jó lenne – ha nem éppen emberkerülési céllal jöttem volna ide.

From Szlovák Paradicsom 2011

Említtessék meg a kellemes része is a helyzetnek: az ablakból tisztán látom a Tátrát (gyönyörű), és van wifi, azaz tudok tervezni. Sajnos emailt olvasni is, ami megint egy jó nagy távolodó lépés a medvéktől.

Akkor térjünk most már rá a cselekményre. Jól elkeffentettem a hétvégét, a szombati koncert után hajnal fél ötkor feküdtem le, így igen vadregényes lett a vasárnapi összepakolás. De összességében alig egy-két dolgot felejtettem otthon, és egyik sem lényeges. (Oké, a körtepumpa később az lett.)

From Szlovák Paradicsom 2011

Hétfőn délután kettőre igértem magamat a Rancs panziónál. Kellemes kocogással – hol tejfölszerű ködben, hol vakító napsütésben, hol havas-jeges úton – értem oda fél háromra. Egy kicsit zavart a késés, de a recin derült ki, hogy a csajszi olyan szinten nem tudott angolul, hogy még azon is meglepődött, hogy vendég jött. (Gondolom az emailekre random algoritmus alapján válaszolt yes/no tartalommal.)

Aztán nagyjából ennyi. Becuccoltam, berendezkedtem, legalább félóráig álltam az ablakban és gyönyörködtem a Tátrában. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy kicsit belekóstolok az erdőbe is, de aztán úgy döntöttem, erre a másfél órára már nem öltözök be. Leszek úgyis annyit, hogy meg is fogom unni.

A szobában szerencsére van egy kis asztal (elfér rajta a netbook, a sör, meg a két könyököm), van két hokedli, szóval alapvetően megvan mindenem. Igaz, emailben az apartmant szerettem volna kivenni (külön hálószoba, külön nappali, fotelekkel), de végül hagytam a fenébe.

Később sem csináltam olyan nagyon mást, gépelgettem, olvasgattam, összepakoltam holnapra… aztán már este is lett. A recis csaj este még bekopogott, hogy nincs-e kedvem vacsorázni, de nem volt.
 

2011.02.01; kedd: Halastó.

From Szlovák Paradicsom 2011

Igen, jó nagy marhaság. Eljövök a Szepes-Gömöri érchegységbe, a Szlovák Paradicsomként is ismert túraterepre – majd reggel kocsiba ülök és átmegyek a lengyel hegyek közé tekeregni. A helyzet az, hogy a tegnapi Tátra megbabonázott. Annyira tiszta volt, annyira napos, hogy véteknek tartottam volna, ha nem megyek a közelébe. Nagyobb mászást spontán és egyedül nem mertem bevállalni, de egy sétát igen. Emellett figyeltem a meteorológiát, napról napra több felhőt, ködöt igértek. Na most a Para szurdokvölgyei ködben is, napban is ugyanolyan sötétek, oda bármikor mehetek – de a Tátra kedden lesz ilyen tiszta utoljára a héten.

A reggelinél odaült mellém a csajszi, hogy akarok-e majd vacsorázni, és ha igen, akkor mit. Kértem egy étlapot, majd amikor közöltem vele, hogy garlic soup und brindzové halusky, kis híján a nyakamba borult örömében. Majd visszakérdezett, hogy kérek-e hozzá tejet? Kicsit hülyén néztem rá, és inkább sörre szavaztam. Erre kihozott 3 üveggel. Mondtam neki, hogy most inkább nem, majd este. Végül kiegyeztünk egy Ferrero bonbonban.

A túracuccot már este összekészítettem, így reggeli után egy gyors beöltözés és már indultam is. A nap gyönyörűen sütött, a Tátra, szavamra, még illegette is magát benne. Indulás után direkt nem kapcsoltam be a cédét, hallgattam egy szlovák kereskedelmi adót. Egy idő után hírek jöttek, én pedig rutinosan keresni kezdtem a google translator gombját a rádiópanel jobb felső sarkában.

10 óra körül tettem le a kocsit a parkolóban. Innen jó 2-2,5 óra séta a Morskie Oko, azaz pont délben leszek fent. Remek. Tuti napos lesz a völgy.

Essék pár szó a kesztyűmről is. Közvetlenül indulás előtt vettem, gyakorlatilag lila vásárlási köddel vastagon begőzölve. Más biztosan nem magyarázza, hogyan költhettem ilyen sok pénzt egy kesztyűre. Oké, belül polár, kívül vízálló, a csuklóján feszülős neoprén gyűrű, a tenyerén meg mindenféle power grip-ek, hogy keményen lehessen vele markolni. Abszolút tökéletes példány. Valószínűleg Amundsen még ma is élne, ha ilyen kesztyűje lett volna. De nincs-e túlméretezve ez a kesztyű egy ilyen kocakirándulónál, mint én? Ez a kérdés különösen akkor vált aktuálissá, amikor a fiam, közvetlenül az indulás előtt, de már a csodakesztyű megvásárlása után, megtalálta az elveszettnek hitt régi kedvenc polár kesztyűmet. A biztonság kedvéért bedobtam mind a kettőt, de már előre féltem attól, hogy bőven elég lesz a polár is.
Aztán letettem a kocsit a magashegyi parkolóban, kiszedtem a fényképezőgépet meg a hátizsákot – és ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy az összes jegesmedve a kézfejeimet átharapva lógjon a csupasz kezeimen. Bakker, szó nélkül rángattam fel a szuperkesztyűt, még csak nem is hezitáltam. -16 fok, az -16 fok.

Mi a legnagyobb ellenség egy ilyen túrán? A közepes tempóban haladó zajos tömeg, amelyik veled együtt startol el. Ha lelassítasz, akkor nagyon lassan fogsz haladni. Ráadásul ilyenkor derül ki, hogy az elengedett tömeg sem halad egyenletes tempóban, hanem időnként meg-megállnak és mindig akkor indulnak el újra, amikor már a közelükben vagy. Télen ez a módszer eleve halálra van itélve, korán sötétedik, tolni kell a tempót.
Választhatod persze azt, hogy úgy teszel, mintha versenylóból főzték volna a reggeli virslit, élre állsz és nagyon keményen magad mögött hagyod őket. Ekkor két problémával találod magad szemközt: amint megállsz fényképezni – különösen nehézkesen használható kesztyűben – egyből utolérnek. Másfelől pedig már rögtön a túra elején kihajtod magad, a végére meg már odafagy a lógó nyelved az ösvényhez.
A két órából másfelet rohantam, aztán dafke leültem egy padra, ettem, ittam, néztem a tájat és átváltottam a lemaradós stratégiára.

Illetve először a konnektorbapisilős stratégiára szerettem volna átváltani, ha az infrastruktúra engedte volna. A fényképezőgép táskáját ugyanis letettem az asztalra, de nem csatoltam be. (Nem nagyon szoktam, mert így forró témánál gyorsabban elő tudom kapni.) Na, ez a táska egyszer csak fogta magát és belebucskázott a 30 centis porhóba. Hogy a vajaskenyér mindig a vajas felével esik le? Lónak a farát. Hidd el, a nyitott fényképezőgéptáska is ugyanígy fejjel lefelé landol. Mire kiszedtem, a táska teljesen tele volt hóval, sem a fényképezőgép, sem a nagylátószögű objektív nem látszódott benne sehol.
Ekkor kezdtem sejteni, hogy mégiscsak okoz némi kényelmetlenséget az, hogy a papírzsebkendőket otthon felejtettem. Egy, azaz egy darab pézsével töröltem szárazra az összes ketyerét (egy dslr gép és két objektív), plusz magát a táskát. Nem mondanám, hogy teljesen száraz lett, de a tapadó nedvesség nem árt neki. Tudom, tengeri kajakban már teszteltem.

A balszerencsétlenkedés ellenére nagyjából időben érkeztem. 12.10-kor landoltam a Halastónál. A nap nem volt sehol. Olyan betonkemény hideg volt a tengerszemnél, hogy egyből visszaváltottam a csodakesztűre. (Nem mondtam, de menetközben cseréltem. Ha sokat kell fényképezni, akkor muszáj a polár.) Kerestem azt a bestye napot, mert egyébként sütött, mint az állat. Hát, ember, a délnyugati sziklák eltakarták. A déli, zeniten lévő napot. Oké, tudom, hogy télen laposabban süt a nap. Meg oké, legalább 100 kilométerrel északabbra vagyok Magyarországnál. De nekem délben a nap ne a fű alatt osonjon, mert azt nem tudom másnak, mint gerinctelen sunyiságnak értelmezni. Sunyi vagy, Jenő.
Pedig minden mást gyönyörűen kiszámítottam. Vittem magammal sört, mert sejtettem, hogy a menedékházban sokan lesznek. Vittem kaját, hogy majd fönt ebédelek. Vittem szivart is, hogy kaja után a tájban gyönyörködve, sörrel a kezemben pöfékelek egy kicsit. Erre olyan brutál hideg volt, hogy a kíváncsi csóka csőre kis híján odafagyott a sörösdobozomhoz.

Amit nem tudtam nem észrevenni: a tömeg Boyle mozgását mostanság egy új elem teljesen összezavarja. Eddig mindenki szabadon bolyongott a tömegben. Manapság viszont a tömeg _mindegyik_ eleme fényképez valamilyen kütyüvel egy másik elemet – nem ritkán kölcsönösen fényképezik egymást -, az éppen nem fényképező mászkálók pedig extra kunkorokat tesznek az útvonalukba, hogy ne sétáljanak bele mások kompozíciójába.

Ebéd után el kellett döntenem, hogy megyek-e tovább a felső tó felé, vagy mára ennyi? A másodikra szavaztam, több okból is:

  • Tó? Még a Halastóból sem látszott semmi. Vastagon be volt fagyva, a jégen pedig vagy húsz centi vastag hóréteg figyelt. Abból lehetett tudni, hogy ott egy tó van, hogy kevesebb volt a hepe meg a hupa. Mi értelme lett volna felkeresni ilyen állapotban a fentebbi tavat?
  • Az idő. Ekkor már délután egy volt, felmenni, lejönni az két óra, lefelé megint kettő, azaz már pont sötétben fogok autózni a Tátra mellett, márpedig annyira nem volt az az út barátságos.
  • Ráadásul nem is készültem meredek kaptatóra, egyik sarkam sem volt leragasztva leukoplaszttal. Ha első nap feltöröm a lábamat, akkor cseszhetem az egész hetet. (Ez már csak egy ilyen bakancs.)

Szóval végül szép komótosan visszaballagtam a kocsihoz. Nagyon enyhére sikerült a nap, de indulásnak talán pont jó is így.

Ja, egy nagy felfedezés. Odafönt megettem egy szendvicset, majd kerestem, hová dobhatnám a szalvétát. Még szerencse, hogy időben kapcsoltam: Hahó, ember, ez papír! Gyorsan szárazra is töröltem vele a fényképezőgép táskájának belsejét és a tartalmát. Még sőtebb: utána jutott eszembe, hogy egy ilyen vastag és tartós papírszalvéta megold egy másik gondot is. Ilyen hidegben ugyanis – náthától függetlenül – mindenkinek csöpög az orra. Kesztyűben egy vékony papírzsepit kezelgetni nem könnyű. De ha megeszem a másik szendvicset, majd annak a szalvétáját rakom a kabátom oldalzsebébe, akkor akármelyik kesztyű is van nálam, ki tudom venni a dús zsepit és meg tudom törölni az orromat. A szabadalmaztatáson még gondolkodom. Nem, ne vigyorogj, ez sokkal komolyabb dolog annál. Most gondold el, hogy határozott léptekkel mész felfelé egy emelkedőn, a kezedet pedig egy 13e forintos kesztyű védi. (Hoppá, kimondtam.) Csöpög az orrod. Mit csinálsz? Csak nem törlöd egy ilyen méregdrága kesztyűbe? Meg különben is, amilyen durva kívülről az anyaga, felsérti az orrot, ráadásul víztaszító, így a jéggé fagyott takony egész úton ott himbálódzik rajta. Na, a papírszalvéta ezt a problémát orvosolja.

Lefelé találkoztam a Hős Apával. Monoton sétált felfelé, nyakában egy unott arcú kisgyerek, aki folyamatosan csipszet evett. Az apa fejére tett zacskóból.

Aztán hazakocogtam. Pont sötétedésre értem a panzióhoz, a háziangyal faltól-falig érő mosollyal fogadott.
– Dobre vecser, Jozsi!
– Dober vecser!
– Abendessen?
– Ja, um sechs.
Megtisztálkodtam, hatkor elegánsan (mackó alsó, mackó felső) lesétáltam, beküldtem a roppant kiadós fokhagymalevest és sztrapacskát, majd felvonszoltam magamat és legalább egy órán keresztül feküdtem az ágyon és bámultam a plafont. Hogyan magyarázom el holnap tört németséggel ennek a szimpatikus töltöttgalamb asszonyságnak, hogy finom a főztje, de én inkább nem ennék semmit, ha lehetne? Egy ilyen vacsora után az ember legszívesebben egy hétig kajára sem nézne.