Úszás közben ugrott be egy csomó gyerekkori emlék. Ömlesztek.

Furcsa volt, hogy mennyire eltérően tudtak megitélni az általános iskolai tanáraim. A történelemtanárnőm – aki egyébként igazgatóhelyettes is volt és az egész iskola rettegte az erőszakossága miatt – például elismerte a műveltségemet. Előfordult órán, hogy meg akart említeni egy gyerekregényt, de csak homályosan emlékezett mind a történetre, mind a szereplőkre. Próbálkozott, próbálkozott… aztán feladta.
– Petrényi, ne hagyjál már kinlódni, te biztosan tudod, melyik könyvről beszélek.
Nem válaszoltam.
– Na mi van – húzta fel a szemöldökét – Azt ne mondd, hogy nem olvastad?
– Nem, nem… persze, hogy olvastam – válaszoltam zavartan – a probléma az, hogy a feltételeknek két könyv is megfelel. Az író Hárs László, de ő két hasonló könyvet is írt, az egyik az ‘Ezek a pesti gyerekek‘, a másik pedig a ‘Majd a gyerekek‘. Annyiból, amennyit a tanárnő elmondott, még nem tudom, melyikre tetszett gondolni.(1)
– Ööö – válaszolta frappánsan a tanárnő – Azt hiszem, az utóbbi volt.
Aztán csodálkoztam, hogy az osztálytársaim óvatosan, de kerültek.

Ezzel szemben az irodalomtanárnőm nem igazán bízott bennem.
Egyszer az volt a házifeladat, hogy írjunk egy ajánlót a legutóbb olvasott könyvünkről. Meg is írtam, szépen. Fel is kellett olvasnom. A tanárnőnek egyre inkább olyan lett a képe, mint aki citromot szopogatott.
– Csaltál! – förmedt rám, amikor befejeztem.
– ?
– Valld be, hogy lemásoltad a könyv hátsó borítójáról!
– De nem!
Nem tudtam meggyőzni. A végén már intőt akart adni, mert még hazudok is. Kénytelen voltam ráhagyni.

Kíváncsi vagyok, mit szólt volna, ha megtudta volna, hogy én költő is vagyok.
Halál komoly.
Akkoriban még éppencsak elkezdtem rajzolgatni, nagyon messze álltam attól, hogy a publikum elé lépjek. Inkább a verseimmel büntettem.
A versek formálisan abszolút rendben voltak. Ahol kellett, rímeltek. A szótagszámok katonásan stimmeltek. Még a ritmusuk is teljesen versszerű volt. Éppen csak a lényeget nem fogtam fel: hogy egy versnek szólnia is kell valamiről. Ebből kifolyólag olyan alkotások születtek, melyekhez képest Troppauer Hümér ‘Én egy kisvirág vagyok’ című alkotása eksztázisos behugyozás lehetett.
Hogy merem én ezt ilyen határozottan kijelenteni? Úgy, hogy még megvan az összes. Pár évvel ezelőtt előkeveredett a padlásról az a spirálfüzet, amelyikbe a verseimet írtam.
Nem lenne szabad ilyen tárgyakat fegyverviselési engedély nélkül polgári lakásokban tárolni.
Ha most azt hiszed, hogy majd elkezdek verseket bemásolni, akkor nagyon tévedsz. Mert bár van némi exhibicionista hajlamom, ez tény, de ennyire nem akarok bántani senkit sem, aki vette a fáradtságot és olvassa ezt az írást.(2)

De egyszer nagyot akartam dobni.
Volt a mi időnkben egy újság, a Pajtás Magazin. Szenzációs lap volt: tele Dargay Attila rajzokkal, képregényekkel (Kajla, Kica és Mica), emellett rengeteg képregényt vettek át a francia testvérlapuktól (Pif) is. El nem tudtam képzelni, hogy akár csak egy héten is ne vegyem meg. Ugyan voltak benne szövegek is, azokat gyorsan megbocsátottam a szerkesztőknek, de a rajzos anyagokért gyilkolni tudtam volna. Kissné volt az újságfelelős és mivel tudta, hogy mennyire odavagyok a lapért, én voltam az egyik, aki hetente elballagott az I-es iskolába átvenni a heti dózist.
Sokára, de megérett az elhatározás bennem: ebbe a lapba én is írni fogok. Nyilván verset. De mi legyen a téma? Eger meglehetősen messze volt Pesttől, én még azon belül is meglehetősen kiszorítva éltem – márpedig a perifériáról József Attila már megírta az összes verset, melyet meg lehetett. Végül levettem a polcról az egyik viccgyűjteményt, kikerestem belőle a három legjobb poént, majd ezeket megírtam versben.
Elküldtem.
Utána minden nap izgatottan lestem a postaládát. Jaj, bárcsak válaszolnának. Jaj, vajon mit fognak?
És válaszoltak. Izgatottan téptem fel a borítékot. Azt írták, hogy

Kedves Petrényi József pajtás!

Elolvastuk az általad küldött anyagot és a szerkesztőségünkben mindenkinek tetszett. Pár héten belül meg fog jelenni a magazinban.

Üdvözöl téged,
A Pajtás Magazin szerkesztője

Úgy dőltem hanyatt a szobámban, mint egy kőszobor. Atyaúristen. Szent Marx. Hiszen akár már holnap is meghalhatok: elértem azt a maximumot, melyet ember ebben a világban elérhet. Innen már csak lefelé van.
Nem akartam elmondani senkinek. Elképzeltem, mekkora meglepetés lesz, amikor megjelennek a versek, az izgatott folyosói érdeklődésre meg csak annyit válaszolok flegmán, hogy igen, most hogy mondjátok, tényleg érkezett valami felkérés pár héttel ezelőtt…
Persze, hogy nem bírtam ki. Egy hét múlva két-három igazán közeli barátnak megmutattam a levelet. Csak, hogy érezzék, mekkora nagy emberrel szívnak egy levegőt.
El nem mondhatom, mekkora szerencsém volt, hogy nem vertem nagydobra.
Kábé két héttel később kaptam egy újabb levelet a szerkesztőségtől.

Kedves Petrényi József pajtás!

Elnézésedet kérjük, de szörnyű adminisztrációs tévedés történt. A leveledet összekevertük egy másik pajtás levelével – így a neked küldött levél igazából neki szólt.

Elolvastuk a te verseidet is, a korodhoz képest nagyon jók. Tulajdonképpen le is akartuk közölni, de pont akkor esett be egy nagyon érdekes riport az argentín zöldségtermesztés fejlődéséről, így sajnálatosan a te verseidnek nem maradt hely.

Remélük, hogy továbbra is maradsz az újság hűséges olvasója,
A Pajtás Magazin szerkesztője

Maradok. Persze. Anyád.
Nyilván a többieknek pár héttel később morogtam valamit a hitvány, szószegő szerkesztőkről. És a második levelet nem mutattam meg senkinek.

De ez a fiaskó mit sem változtatott azon, hogy az osztályban én voltam a csasztuska király. Aki esetleg nem tudná, miről van szó, a csasztuska gyakorlatilag egy népszerű dal átköltése volt. A népszerű dalon akkoriban leginkább mozgalmi dalt kellett érteni, bár néha szóba jöhetett populárisabb (kvantanaméra, ugye) dal is.
Ráadásul a csasztuska hihetetlenül népszerű volt. Csasztuskát kellett írnunk az őrsi akadályversenyen, de csasztuskát kellett írni az Eger város Várostörténeti vetélkedőjének döntőjében is. (Melyet határozottan megnyertünk. Akkor ölelgette ki belőlünk a szuszt a történelemtanárnő. Hasonló érzelemkitörést máskor nem jegyeztek fel róla a krónikák. Mi se tudtuk, hogy sírjunk-e, vagy nevessünk.)
Na, ezen a területen igazából otthon éreztem magam. Adott volt a ritmus, adott volt a szótagszám, a rímképlet… a szöveg meg úgysem érdekelt senkit. A legidiótább vicceket is fergeteges poénként élte meg a közönség. A fene tudja, miért.
Egy baj volt csak: az igazán jó csasztuskákat egy helyen tudtam csak írni. A budin. De ezt nem mertem megmondani a többieknek. Emiatt a következőképpen néztek ki az őrület pillanatai.

  • Kiadták a feladatot, kaptunk rá egy órát.
  • Jocikát odatuszkolták az asztalhoz, papírt tettek eléje, tollat nyomtak a kezébe.
  • Körülbelül tizenkét ember mászott fel a hátára, megfigyelni, hogyan is születik az alkotás. Természetesen mindenkinek volt egy értelmes megjegyzése, minden egyes szónál: hogy az miért nem jó, illetve miért zseniális, hogy azt nem lehet elénekelni, azt nem lehet kiolvasni, és egyáltalán, ez melyik dal is, és akkor miért nem azt írom.
  • 50 perc után Jocika elnézést kért és kiment a vécére.
  • Amikor visszajött, letett az asztalra egy papírlapot. Ott volt rajta a csasztuska. – Zseniális! – hördült fel a közönség.
  • 59 perc után leadtuk a pályamunkát.
  • Jocikát az énekléskor diszkréten a leghátsó sorba tuszkolták, mert kegyetlen fahangja volt. Pedig ő tudta csak egyedül hibátlanul a szöveget.

(1) Pedig ha tudta volna, hogy Hárs lászlónak ez a regényfolyama tulajdonképpen tetralógia volt, a következő kötetekkel: ‘Majd a gyerekek’, ‘Igazán gyerekjáték’, ‘Ezek a pesti gyerekek’, ‘Mi is voltunk gyerekek’.

(2) Na, jó. Csak egy versszak egy maratoni költeményből. De már előre szólok, hogy az alábbi sorok a gyanútlan olvasóknál maradandó agykárosodást okozhatnak.

Kárálnak a süketfajdok,
Megtehetik, hisz mind süket
A többi állat káromkodva
Átkozza el az ősüket.