Month: August 2006

Kezd felszállni a füst, oszlik a füstölt heringszag.

Most van egy kis időm, megpróbálom összefoglalni. Nem lesz rövid, cserébe baromi hosszú lesz.

• 1992 körül jött az első éjszakai fájdalom. Bementem az ajkai ügyeletre, adtak valami gyógyszert, nemigen használt, de egyszer csak elmúlt a fájás. Akkor fogfájás kisugárzásra tippeltem, rendbe is rakattam a fogaimat.
• Évente/kétévente voltak apró jelek, de nagyon sokáig nem volt vészes.
• 2002-ben kezdtek komolyabbak lenni a fájások és mivel úgyis munkanélküli voltam, ráértem utánajárni a dolognak. SzTK alapon nyombélfekélyt állapítottak meg (röntgennel), arra is kezeltek. (Gyógyszer, diéta.)
• Nemigen használt. Év vége felé olyan erős rohamom volt, hogy kórházba is utaltak – de hasnyomkodás után nem tartottak bent. Gyomortükrözést írtak elő, de csak 2003 tavaszára kaptam alkalmat. A gyomortükrözés kimutatta, hogy nincs semmilyen fekély, viszont van nyelőcsőfelmarás. Ekkor kezdtek el refluxra kezelni. (Reflux, másnéven GERD: részletek itt.)
• Ez tessék-lássék használt, de egyre erősebb gyógyszereket kellett szednem, végül itt is előjöttek a borzalmas éjszakák. Az év második felében elmentem maszek gasztroenterológushoz – és innen számítható igazán a kis magyar groteszk. Az orvos egy meglehetősen nyájas, tenyérbemászó hapi volt, akiből időnként kitört a visszafojtott arrogancia. Például amikor el akartam mondani neki, hogy mire tippelek, mi bajom lehet. Letorkolt, hogy én csak a tüneteket mondjam, majd ő megállapítja a betegséget. Aztán a tüneteket sem hallgatta végig. Nála volt heliobacter vizsgálat, ultrahang, taperolás. Mindenre az jött ki, hogy makkegészséges vagyok. Felírt egy elég erős gyógyszert reflux ellen és ebben maradtunk.
• Ennek ellenére a problémák továbbra is fennálltak. Amikor visszamentem az orvoshoz, és közöltem vele, hogy nemcsak az ő gyógyszereit szedem, hanem a korábbiakat is és már szerintem abszolút nincs sav a gyomromban, de még mindig megvannak a tüneteim, egyszerűen nem hitt nekem. Nyápic gyomorsavas – volt a szemében – és lerázott.
• Így telt el a 2004-es év, utólag azt mondanám, viszonylag tünetmentesen. Aztán év vége felé jött egy nagyon erős roham, de ekkor már nem mentem sehová. Szedtem a gyógyszereket, óvatosan ettem, végül 2005 tavaszára nagyjából megint tünetmentes lettem. Májusban viszont bejött egy erős roham, melyből év végéig(!) nem is tudtam kimászni. Ekkor sokalltam be, elmentem a maszek orvoshoz és kiverekedtem – sok pénzért – hogy csináljanak gyomortükrözést. Megcsinálták, nem találtak semmit. A hapi elég ingerülten kezelt – én pedig végképp megszakítottam vele a kapcsolatot.
• Szenvedtem, mint a hülye, végül februárban elmentem a Telki kórházba, kerül, amibe kerül. Átnézték a korábbi papírjaimat, csináltak egy alapvizsgálatot, majd felírtak 3 gyógyszert. Mindezt 51e pénzért. Utánanéztem, az egyik depresszió elleni dilibogyó volt. Azt kivágtam a kukába. Bárcsak a többivel is azt tettem volna. Az első nap estéjén, amikor elkezdtem szedni, olyan erős rohamom lett, mint addig még soha. Mint kiderült, valami hasnyálmirigyes rendellenességre kezdtek el kezelni, csak úgy saccra. Ezzel részemről vége lett a Telki kórháznak is.
• Egyik ügyfelünk beszállítójának képviselője véletlenül megtudta, mit kinlódok és ajánlott egy orvost. (Neki is hasonló problémája volt, járt orvostól orvosig, végül ez az orvos állapította meg, hogy Crohn beteg.) Elmentem, volt vérvétel, székletvizsgálat, tapogatás – kiderült, hogy Crohn szerencsére nincs. Természetesen ez az orvos is átnézte a korábbi vizsgálatok leleteit.
• Egy kollégám ajánlott egy szellemgyógyászt. (Nemröhög.) Neki kvázi közvetlen tapasztalatai voltak vele, egy barátját súlyos rokkant állapotból hozta vissza a lakótelepi táltos. Ez a hapi egy rézdarabot antennaként használva rám koncentrált egy ideig, majd közölte, hogy fehérjeérzékeny vagyok és előírt egy szigorú tíznapos diétát. (Meg persze sugárzott belém energiát.) Ahogy letelt a 10 nap és óvatosan elkezdtem enni, rögtön az első nap bejött egy bazi erős roham.
• Miután összeszedtem magam, rájöttem, hogy ezen az eseten tovább lehetne menni – hiszen 11 napra megvan, hogy mit ettem és mivel alig ettem valamit, így be lehetne határolni, milyen kajára vagyok érzékeny. (Régen tévedtem ekkorát.) Visszamentem a Crohn-os orvoshoz. Ő nem osztotta az elképzelésemet, hanem elküldött ultrahangra.
• Innentől derült ki az ég. Az ultrahangon megállapították, hogy az epehólyagomban nincs egy cseppnyi folyadék sem, tele van apró kövekkel. Mindegyik éjszakai roham – ekkor már ugye lassan 4 éve – eperoham volt. Ezt sokminden kiválthatja: étel, kő okozta dugulás, de hosszú koplalás(!) is.

Tartozom egy kis magyarázattal a cím miatt. Mi is az a Red Herring? Itt már írtam erről a szlengkifejezésről. Röviden arról van szó, hogy a füstölt hering a kriminalisztikában sokszor szerepelt félrevezető nyomként kutyás üldözéseknél.
Jelen esetben a félrevezető nyom a maszek orvos ultrahangos vizsgálata volt. A hapi megcsinálta, majd közölte, hogy nincs semmi bajom. Meg azt is közölte, hogy minden belső szervem normális.
Ehhez képest két és fél évvel később egy másik ultrahangos vizsgálat már azt mutatta, hogy

• Nem egyforma méretűek a veséim, az egyik éppenhogy az elfogadható alsó határon van, a másik meg még kisebb.
• Az epehólyagom viszont pukkadásig tele van apró kövekkel.

Jó, mi? Akkor mit is csinált a maszek orvos? Lehet, hogy nem jó képernyőt nézett?
Nem, nem erről volt szó. Azóta beleástam magam a témába és találtam egy cikket. Abban leírják, hogy az epekövet nagyon nehéz képződés közben elkapni. Gyk. csak akkor van rá esély, ha a pácienst éhgyomorra vizsgálják. Csakhogy. A maszek 17-19 között rendel. Rögtön első alkalommal megcsinálta az ultrahangos vizsgálatot – és mivel előzetesen nem beszéltünk meg semmit, nyilván ettem aznap. Erre mondjuk rákérdezett, meg is mondtam, mikor ettem utoljára – és ennek ellenére végezte el a vizsgálatot. (A vese, az más téma: ugyanis a hapi előrenyomtatott(!) leletet adott. Gondolom lusta volt a kicsi, de egyébként jól működő vesék miatt gépelni.)
Szóval a főorvos úr – nem hülyéskedek, így szólitatta magát – bevállalt egy kis rizikót, csakhogy ez nem lett rögzítve sehol. Innentől kezdve viszont mindenki elfogadta a leletet. Senkinek nem jutott eszébe megismételni a vizsgálatot.
Különösen döbbenetes a Telki kórház hozzáállása. Ott ugyanis én fizettem volna minden vizsgálatot – tehát a belgyógyásznak kétszeresen is érdeke lett volna, hogy ne csak vérképet, vizeletet és EKG-t, hanem ultrahangot is csináljunk. Gyakorlatilag egyből meg is lett volna a bűnös – ehelyett az orvos látatlanban nekiállt hasnyálmirigyre kezelni, mellyel olyan fájdalmakat okozott, hogy majdnem ottmaradtam.
A golgotajárás egészen addig folytatódott, míg a mostani orvosom – aki nem csinált semmi rendkívülit, csak nekiállt módszeresen elvégeztetni minden vizsgálatot, függetlenül attól, mikor és miket állapítottak meg korábbi orvosok – rá nem jött, mi okozza a bajokat.

Ha már a magyarázkodásnál tartunk, hagy szóljak pár szót az illusztrációkról is. Brian Hughes, zseniális webcimborám követte el őket, abban a korszakában, amikor maga is epekőproblémákkal kínlódott. A másodiknál tessék észrevenni a szóviccet.:)

No, szóval epekő, rogyásig. A rosszabb fajtából. A kicsi, sunyi fajtából.
Ha valakit nem érdekelnek az epekövek, innentől nyugodtan szálljon ki. Annyit azért elmondok, hogy elméletileg minden ötödik nő és tizenegyedik hapsi érintett a betegségben. Feltéve, hogy felismerik nála.

Szóval, mi is az az epekő, hogyan is keletkezik. Már most felhívom a figyelmet, hogy ha ezt most sikerülne precízen leírnom, akkor valószínűleg pályázhatnék az orvosi Nobel-díjra.
De soha nem voltam kishitű, így megpróbálom.

Az epe egy több komponensből álló folyadék. A máj termeli. A nyombélben lép be az emésztési folyamatba, amikor a gyomorsav már megtette a magáét. Főleg a zsírok emésztését könnyíti meg, azáltal, hogy emulgeálja, apró foltokra bontja a nagy zsírsav pacnikat. Ebből kifolyólag a zsíros ételek váltják ki az erőteljesebb termelését is. Persze az epe nem közvetlenül fut a nyombélbe, útközben van egy kis puffertartály, ez az epehólyag, angolul gallbladder. Ő tárolja a májban keletkezett folyadékot és ő adagolja az igényeknek megfelelően. Csakhogy. Ha éppen nincs mihez adagolnia, akkor a folyadék csak úgy pang. (Vagy ikes?) Pangás közben a folyadék sűrűsödik. Akár tízszeresére is töményedhet. És töményedés közben beindulhat a csapadékkiválás is – ez az epekő. (Itt a magyarázat, hogy a hosszú éhezések miért okozhatnak eperohamot. És egy életviteli tanács: ne tartsunk túl hosszú szünetet két étkezés között.)
Az epe, mint folyadék tartalmaz többek között koleszterint és pigmentet. Minő csoda, az epekő összetétele is alapjában kétfajta lehet (a kalcium és egyéb sók mellett):

• Koleszterines
  Nagyok. És ez egy nagyon fontos tulajdonság. Ugyanis a nagy jelen esetben azt jelenti, hogy békés. A nagy kő nem tud belemászni az epevezetékbe. Természetesen ha annyira megnő, hogy elzárja a hólyag alján az utat, akkor ez is kellemetlen lehet, de addig barátságos.
• Pigmentes
  Kicsi, éles szegélyű kövek. Ez a brutális. Gyakorlatilag bármilyen hatás – hirtelen meginduló epefolyam vagy valami szerencsétlen mozgás – következtében belecsúszhat egy-egy apró kő az epevezetékbe. A hatás frenetikus: az epehólyag és a környező izmok mindent elkövetnek, hogy eltávolítsák onnan. Iszonyú görcsök következnek, amíg végül a kő vagy visszakerül a hólyagba vagy átjut a nyombélbe. Ez nálam kb. 6-8 óra szokott lenni. Külön egyéni pikantéria, hogy sokáig GERD-re voltam kezelve, azaz nem ehettem fájdalomcsillapítót – ezeket a 6-8 órákat minden csillapítás nélkül, szikrázó szemekkel, összegörnyedve töltöttem.
  Ha nem sikerül a követ eltávolítani, akkor gáz van. Az epe beleragad a májba és onnan a vér távolítja el. Ja, nem mondtam még, az epe pigmentjét a bilirubin adja. Normális esetben ez az anyag innen kerül a székletbe és adja meg annak szokásos színét. Amennyiben a kő nem mozdul el, az abból is látható, hogy a széklet világos színű, agyagos lesz – a vérben és a vizeletben pedig felszökik a bilirubin tartalom; magyarul a pisi olyan sörszínű lesz. (Durván a Borostyánra hasonlító.)

Minden remek… most már csak azt kellene tudnunk, miért van az, hogy bizonyos embereknek vannak epeköveik, bizonyos embereknek meg nincsenek? Oké, azt láttuk, hogy a táplálkozási szokások fontos szerepet játszanak, Aki sokszor eszik keveset, az nem hagyja pangani az epét a hólyagban. De ez csak az érem egyik oldala. Sok minden múlik azon is, hogy az egyes emberek epéje mennyire hajlamos a kövesedésre. Természetesen ez lehet egyéni hajlam, örökölhető tulajdonság is. Apámat például pont idén tavasszal műtötték pont ugyanerre. Az öreg igyekezhetett volna, ha pár évvel korábban jön elő nála, akkor én is jobban odafigyelek erre a vonalra.
De nemcsak a táplálkozás időpontja, illetve a kényelmes magyarázat, az örökölhető hajlam játszik – nagyon fontos az is, miket eszünk.
Internetes kutakodásaim során találtam olyan írást, amely az epekövesség kiváltójának nevezi a magas zsírtartalmat is – melyre a magas vérzsirtartalom utal. Ha jobban belegondolunk, logikus is: ha magas a koleszterinszint, az azt jelenti, hogy nemcsak a máj termeli azt, hanem kívülről is sok jut be a szervezetbe – ilyenkor nyilván nagyobb a koleszterines epekő képződésének esélye. (A folyamat valójában úgy néz ki, hogy a máj önmaga is termel koleszterint. Ezenkívül a kívülről bejött koleszterin – zsíros húsok! – a kiválasztás után szintén a májban landol. Ez a közös koleszterin kerül végül bele az epébe.)

És most ingoványos területre tévedtünk. Ez a vérzsír, koleszterin, triglicerid téma nem túl egyszerű dolog. Megértéséhez kell egy kis vegyészbeütés is.

Kezdjük a koleszterinnel. Ebből van jó koleszterin(HDL) és van rossz koleszterin(LDL) is. Az LDL az a fajta, amelyik szeret beépülni az érfalba, ezáltal keményíti azt. A HDL pont ellenkezőleg, az a fajta, amelyik hajlamos kilépni az érfalból és zsírcseppek formájában eltávozni. A koleszterinre szervezetünknek szüksége van, tehát hülyeség azt mondani, hogy jajjaj, csökkentsük gyorsan a koleszterinszintünket. Egyszerűen csak arra kell törekedni, hogy a HDL/LDL arány jó magas legyen. (A lelkes érdeklődők számára pontosítanék: a koleszterin ugyanaz, csak éppen a hordozója más a két forma között. Maga a hordozóanyag: HDL: high density lipoprotein / LDL: low density lipoprotein.)

A triglicerid már egy sokkal kutyább valami. Ott kezdődik, hogy ilyen vegyület nincs is. Ez egy összefoglaló név, a mindenféle zsírsavak gyűjtőneve. Azért tri, mert alapvetően három frakciót szoktak belőle megkülönböztetni: egyszeresen telítetlen, többszörösen telítetlen és telített zsírsavak. (Egy kis kémia. A zsír mindig hosszú szénláncot jelent. A telített/telítetlen pedig arra utal, hogy magában a szénláncban mennyi a hidrogén. Ahol sok, ott egyes kötések vannak a láncszemek között; ahol kevés, ott előfordulnak kettes kötések is – ezek a telítetlen láncok.) A telített zsírsavak főleg állati termékekben találhatók, a telítetlenek viszont inkább a növényekben.
Nagy levegő, süllyedni fogunk: a többszörösen telítetlen zsírsavakat külön is kategorizálni szokták. Van:

• Omega3
• Omega6
• Omega9

frakció.
Nem kell megijedni, nem fogok belemenni, melyik frakció mi mindent tartalmaz, melyik mire jó és egyáltalán ezek mely növényekben, illetve állatokban találhatóak. Nagy az internet, sok információ elérhető rajta. (Oké, annyit azért hozzáfűzök, hogy a szám arra utal, hanyadik szénatomon van a telítetlen kötés.) Egy dolgot kell megjegyezni, de azt nagyon: zsírsavak kellenek, de törekedni kell a telítetlen zsírsavak arányának növelésére… emellett nagyon nem mindegy, milyen a telítetlen zsírsavakon belül az egyes frakciók aránya. Jelenlegi táplálkozásunkban pl. az omega6/omega3 arány 1:10-hez, márpedig 1:1 lenne az igazi.
(Zárójeles megjegyzés: szoktak beszélni még egy negyedik fajta zsírsavról is, az ún transz-zsírsavakról. Természetben nem igazán találhatóak meg, a modern élelmiszeripar gyártási folyamatai során keletkeznek, úgy, hogy többszörösen telítetlen zsírsavakat hidrogéneznek, hogy telítettebbek, ezáltal stabilabbak legyenek. Nagyon illik utálni őket: az LDL koleszterint növelik, a HDL-t csökkentik és növelik a rák esélyét. (Bolti sütemények, gyorséttermi ételek.))

No, kiveséztük a zsírokat. Miért is? Azért, mert valahol azt írták, hogy elősegítik az epekő kialakulását.
Térjünk vissza egy kicsit az én problémámra. A Telki kórházban csináltak egyedül olyan vérvizsgálatot, melynek része volt a vérzsír elemzés is. Igaz, nem nézték külön a jó/rossz koleszterint… de az orvosnak szvsz észre kellett volna vennie, hogy minden rendben van, egyedül a triglicerid értékem magas. A megengedett maximális érték kétszerese volt. Ennek ellenére nem csinált ultrahangot.

Oké. Most már csak azon kellene elgondolkodni, mitől ilyen magas ez az érték. Hiszen odáig rendben, hogy ki fogják dobni az epehólyagot és vele együtt a köveket…
Rendben? Tényleg, mi fog ekkor történni? Hiszen csak volt valami értelme annak a szervnek ott…? Nos, az orvostudomány mai állása szerint nem sok. Szerintük simán kidobható. Igaz, ekkor a májban keletkező epe minden különösebb szabályozás nélkül fog belefolyni a nyombélbe, de legalább belefolyik. (Nálam ugyanis annyi már a kő, hogy gyakorlatilag az epe alig tud áthatolni rajta.) Természetesen a szabályozatlanság zavarokat fog okozni, időnként sok lesz az epe, több, mint amennyire szükség lesz. Ilyenkor hányinger, rosszullét várható. Nyilván igyekezni kell az egyensúly másik oldalára keveredni, azaz olyan ételeket fogyasztani, melyekhez nem kell sok epe.
Ez azért nem túl biztató… de cserébe megszűnnek az epekő okozta görcsök – és ez mindenképpen egy kib… fantasztikus dolog.
Megszűnnek? Itt megint ellentmondó információkra bukkantam. Van, ahol azt írják, hogy egy idő után a szervezet félelmetesen képes alkalmazkodni a helyzethez: az a nyomorult epevezeték kidudorodik és megtanul szabályozni. Azaz az epehólyag – csökevényesebb módon ugyan – de újra kialakul. Tulajdonképpen az ember kap egy új lehetőséget. Ha rajta állt a kő kialakulása, akkor innentől meg kell próbálnia minimalizálni azt.

Oké. Akkor most már tényleg nézzük meg, mitől is volt magas az a triglicerid. Mitől volt magas, amikor alig ettem húst, zsírt pedig végképp nem. (Ne felejtsük el, az epeköves kínlódásom mellett folyamatosan itt volt a GERD is, mely kizárta az étrendemből a savtermelő ételeket: húsok, zsírok, kávé, tea, csoki, cigi, bor, tömény, panírozott dolgok.) Ha megnézed, gyakorlatilag csak a szénhidrátok maradtak: tészták illetve zöldségek. Mivel a zöldségek beszerzése és elkészítése kissé macerás, nyilván a tészták domináltak az étrendemben. És itt jön az alattomos tőrdöfés: a szénhidrátok a szervezetben elsősorban trigliceridekké bomlanak le. (Meg az alkohol is.) Szép kis csapda. A GERD miatt csak szénhidrátot ehetek, az viszont elősegíti az epekő kialakulását.

Kiút, merre vagy?

Öt betű: sport.
Kettős szerepe is van:

• Egyfelől a sportolás során a szervezet bedolgozza a szénhidrátfelesleget. Izé, megint merülünk. Alaphelyzetben a szervezet nem igazán tud mit kezdeni a szénhidráttal. Képtelen elraktározni. Ezért zsírrá alakítja. Úgy tudunk kifogni rajta, hogy nem hagyunk időt erre az átalakításra: amennyi szénhidrátot bevittünk, annyit el is dolgozunk. Azaz rendszeresen sportolunk annyit, amennyi a napi kalória eldolgozásához kell.
• Másfelől ha többet sportolunk, mint amennyi kalóriát bevittünk, akkor a szervezet hozzányúl a zsírtartalékhoz. Azaz fogyunk. És ennek van egy nagyon pozitív vonzata: csökken a rekeszizomra gyakorolt nyomás. Ezzel együtt csökken a reflux is, azaz bátrabban ehetünk pl. húst. (Habár a GERD részletezésére túlzottan nem tértem ki, azt azért tudni kell, hogy a nyelőcsövet a gyomortól a rekeszizom zárja el – ez akadályozza meg, hogy a savas gyomortartalom visszakeveredjen a védtelen nyelőcsőbe. Reflux akkor van, ha ez a rendszer nem jól működik.) Ez olyannyira így van, hogy amióta ledobtam tíz kilót, azóta a reflux elleni gyógyszeremet talán kétszer, ha be kellett vennem – és ebből az egyik a Balaton átúszás előtti sportporok miatt volt.

No, szépen körbejártam a témát. Természetesen nem magamtól voltam ilyen okos, az internet elég sokat segített. A témával kapcsolatos linkek megtalálhatók a delicious oldalam egészség szekciójában.

Egy korábbi posthoz kerestem illusztrációként Wahorn szemtelen festményét (A miniszter fekete mercedese elhalad az 1124-es italbolt mellett), de sehol sem találtam meg a neten. (Egy újabb legendának vége: az interneten mégsincs minden fent.)

Ezzel szemben találtam egy egészen érdekes cikket. Kicsit kócos, összeszedetlen… de egy olvasásra érdemes. Érzésem szerint elég sokan ítélik meg/el gondolkodás nélkül azt a korszakot – nem árt, ha egy kicsit olvasgatunk róla.

Viszony a múlthoz. Ez a kulcs hever a mai politikai lábtörlők alatt, akár az ügynöközéshez, akár az új elit létrejöttét firtató problémákhoz, a politikai esélyegyenlőséghez, a bal- és jobboldal harcához, a szabad demokraták koalíciós magatartásához nyúlunk. Viszony a múlthoz. Viszony a magyar történelemhez. És különösen azokhoz a bizonyos hetvenes-nyolcvanas évekhez.
Ha azt mondjuk, hogy ez a két évtized szerves folytatása a Kun Bélától Rákosin át az ötvenhatot letipró és az utána következő néhány esztendőn át bevérzett kezű Kádárig, aki mindvégig, tehát a hetvenes-nyolcvanas években is ugyanaz a III. Richárd maradt, mint volt, akkor nincs mit vizsgálódni. Akkor mindenki, aki a rendszerben élt, s így vagy úgy, de hozzájárult annak fennmaradásához, hazaáruló. És ha a rendszer szolgálata alkalmasint egybeesett a rendszertől függetlenül a nemzet szolgálatával? Akkor is?
Kérdés, amire nem lehet csupán a jogállam jogi eszközeivel válaszolni. Mert a hiteles válaszhoz szükséges finom distinkciókra csak a társadalom legfinomabb szerkezetű rétegeinek ismeretében lehetünk képesek. Lehet újabb és újabb átvilágítási törvényeket hozni, de hogy a társadalom lelkiismerete kit legitimál és kit nem, ez csak személyre szólóan és igazából csak személyes körben dőlhet el.
A társadalom, az úgynevezett széles közvélemény a demokráciához való viszonyában mond ítéletet erről a kérdésről. A múltról és a múlt szereplőiről. A társadalom eddigi válaszai pedig azt látszanak igazolni, hogy egy nép nem hajlandó totálisan szembefordulni saját múltjával és akkori önmagával.

Egy kicsit elmaradtam ezzel a szállal, pedig – bármennyire is furcsa – az élet még mindig nem fogyott ki az alattomos fricskákból.
Először a ‘jó’ hír: sikerült végre bejutnom az orvoshoz. Nagyjából így történt:

Berongyoltam az ajtón és odabiccentettem a portásnak. Mint méltó ellenfél a méltó ellenfélnek. Mint akik már kitapasztalták egymás erejét és tartózkodnak az újabb összecsapásoktól.
Gondoltam én.
– Hová megy? – kezdett bele makacsul.
– Ide, az adminisztrációra – mutattam a fél méterre mögötte ülő hölgyre.
– Milyen ügyben?
– Metélés lesz.
– Ambulancia?
– Nem, beutaló.
– Mutassa.
Itt ugyan elbeszélgethettünk volna arról, hogy mi köze a portásnak egy orvosi beutalóhoz, de akkor bezárt volna a hölgyike, mert központilag leállítják ugye a számítógépet.
– Tessék.
Átolvasta, megfordította, hátha ott is van valami, majd visszaadta.
– Ezzel tényleg az adminisztrációra kell mennie.
Mintha egy kicsi sajnálkozást is kivettem volna a hangjából.
A többi már gyorsan ment. Egyedüli zavart az okozott, hogy nem mondtam meg, melyik orvoshoz akarok menni, hanem átadtam a hölgynek egy listát, miszerint ezek közül bármelyik jó.
– De mégis melyik? – akadékoskodott.
– Lássuk csak… – gondolkodtam el – ki dolgozik a héten?
Ezzel a computer le is vett két nevet.
A közönség segítségét már nem vártam meg, ráböktem az egyikre.
– Őt szeretném!
És igen, végre felmehettem az ambulanciára. Több hétbe tellett, de kitartásomnak köszönhetően átverekedtem magam a szélfogón.
Az orvos ránézett a papírokra, majd közölte, hogy sima eset, műtét.
– Mikor ér rá? – kérdezte.
– Amikor Ön – leheltem, nem is tudva, mekkora alapigazság csúszott ki a számon.
Így alakult, hogy holnapután befekszem a kórházba és hétfőn indul a szeletelés. Csakhogy előtte még áldozni kellett az Egészségügyi Adminisztráció Istenének.
– Ezeket a vizsgálatokat még el kell végeztetnie. Friss adatokra van szükségünk – nyomott a kezembe egy beutalót – Menjen el a legközelebbi SzTK-ba és csináltassa meg addig.

Hát, jó. Ugyan tegnap akartam, de hétfő este olyan erős rohamom volt, hogy tényleg azt hittem, nem élem meg a reggelt. Kedden nem is nagyon tudtam kimászni az ágyból.
Ma viszont üdén-frissen pattantam ki, már hatkor. Muszáj volt, ugyanis a kispesti SzTK laborja, az csuda egy hely.
Maga a kórház reggel hétkor nyit. Addigra már elég szép sor gyűlik össze. Nyitáskor a tömeg beözönlik, megcélozva a betegirányítót. Itt jön az egyik csapda, a laborvizsgálathoz ugyanis nem a betegirányító veszi fel az embert, hanem attól nem messze egy fabódéban üldögélő mamus. Így mire odakeveredtem, már csak elég magas sorszám jutott.
Ez volt az első fokozat: az előtér. Innen továbbmenni még nem lehet, a lépcsőház kordonnal van ugyanis lezárva. Ki is van írva, a lépcsőház negyed nyolckor nyit. Miért? A rossebb tudja. Nyilván azért, hogy fokozza az emberben az adrenalintermelést. Szükség is lesz rá a későbbiekben.
Negyed nyolckor jött egy biztonsági őr külsejű bácsika, leakasztotta a kordont. A tömeg el is indult felfelé, némiképp összezavarodva: sokan nem tudták, hogy a sorszám már a lépcsőházban is érvényes vagy itt még szabad tolakodni?
Aztán fent jött az újabb akadály. Két bezárt ablak a folyosó végén. Itt lehet vizsgálatra jelentkezni. Fél nyolctól – ugyanis akkor nyitnak. A tömeg nekiütközött a falnak majd az emberek tanácstalanul próbálták utánozni a Brown-mozgást. Senki nem tudta, hogy ez már az a sor, ahová a sorszám szólt vagy itt még az érkezés számít?
Ebből aztán igen izgalmas szituációk sültek ki, különösen fél nyolc táján. Egy csomóan ugyanis leültek. Nem mindenki bírja az álldogálást, és ekkor már több, mint félórája ugye állni kellett. Aztán jöttek a különböző technikák:
Öreg, sunyi tekintetű motyogós bácsika. Megjelent és a sor elejére ment.
– Hanyas a sorszáma? – kérdezte az ott állótól.
Jött valami válasz. A bácsika folytatta a másodiknál. Végül elért hozzám. (Én úgy a tizedik helyen álltam.)
– Tizenhét – mondtam neki.
– Akkor maga előtt állok – szögezte le vigyorogva és befúrta magát.
Nem bántottam, hiszen egyfelől én is bizonytalan voltam, másfelől meg öreg bácsikákat nem bántunk. Egy ideig toporgott, aztán megveregette az előtte álló vállát:
– Hanyas a sorszáma?
– Még mindig ugyanannyi – jött a mogorva válasz egy idős hölgytől.
– Akkor maga előtt állok – motyogta a hapi. És eléfurakodott.
Túl sok idő nem volt a helyzet elemzésére, feltűnt egy harcias hatvan körüli nő. Ő is elkezdte faggatni a sort. Láttam, hogy 13-as a sorszáma.
– Fiatalember, maga hanyas? – támadt be, sorszámát jól láthatóan mutatva.
– Tizenhetes.
– Akkor nekem itt a helyem.
És elémállt. Az, hogy a sor egyáltalán nem sorszám alapján állt, az, hogy egy csomó alacsony sorszámú ember oldalt üldögélt, az nem zavarta. A lényeg, hogy talált valakit, akinél alacsonyabb a sorszáma – tehát jogosnak érezte, hogy beálljon elébe.
Ugyan öreg nénikéket sem bántunk, de az ilyen harcias fajtától azért ki tud nyílni a bicska a zsebemben. Mindenesetre vágtam egy utálkozó pofát – nem mintha túlságosan meghatotta volna.
– Mit mindott, tizenhetes? – fordult hátra pár perc múlva.
– Igen.
– Az nem lehet. Megkerestem az összes sorszámot. A tizenhetes számmal az a hölgy ül ott – mutatott rá egy jó öt méterre ülő nőre.
Megnéztem, tényleg. Elővettem a saját sorszámomat (ahogy megkaptam, bedobtam a táskám oldalzsebébe), nagy ló számokkal állt rajta, hogy 18.
– Nohát, tényleg – helyeseltem – Mekkora tragédia.
Büszkén fordult vissza. Most lebuktatott egy csalót.
Végül kinyílt az ablak, megindult a sor. Rohadt lassan. Valamivel nyolc után kerültem sorra. Beadtam a beutalót meg a TAJ kártyát.
Látszott, hogy baj van, a nő egyből szólt a kollégáinak, hogy jöjjenek oda.
– Ez nem jó beutaló – fordult végül hozzám.
– Miért? Ott van rajta, mit kell elvégezni, ott van rajta az orvos aláírása és a pecsét.
– De ez akkor sem jó. Nekünk nem ilyen forma kell és egyébként is két példányban.
Ez annyira reménytelen volt, hogy nem is forszíroztam tovább.
Arrébb oldalogtam, leültem átgondolni a helyzetet. Az értelmes gondolatok helyett először agyam furcsaságfigyelője riasztott. Észrevettem ugyanis, hogy senkitől nem vették el a sorszámot bejelentkezéskor. Egyáltalán meg se nézték. Tehát kizárásos alapon csak a vizsgálathoz kellhetett. Csakhogy pont a vizsgáló ajtaja elé ültem le, azon viszont ott figyelt kirajzszögezve egy cetli, miszerint a behívás nem érkezési sorrend hanem vizsgálat típusa szerint történik. Nagyjából ugyanekkor vettem észre egy kb. 40*40 centis tökfekete, üzemenkívüli kijelzőt az ablakok felett. Két szám méretű kijelző volt, feléírva, hogy ‘hívott sorszám’.
– Aha – rögzítettem. Sikerült elcsípni egy behalt kórházinformatikai beruházást. Valaki kitalálta, megcsinálta – a kifizetésben már nem vagyok biztos, vannak tapasztalataim – a kórház pedig nem használja. Szemmel láthatóan nem illeszkedik a folyamatba. De a sorszámosztást meghagyták. Gondolom, hogy legyen egy kis szórakozás is az osztályon.
A másik észrevétel merőben földhözragadt volt. Ekkor már elmúlt negyed kilenc, azaz több, mint két órája voltam ébren. Na most nekem reggel az első dolgom ébredés után az, hogy kimegyek a klotyira pisilni. A vizsgálat miatt ez ma reggel elmaradt – és ekkor már kezdtem egészen hülyén érezni magamat.
A folyosóról felhívtam azt a belgyógyászt, aki beutalt a sebészetre.
– Ahhoz, hogy befeküdjek a héten, el kellene végezni néhány vizsgálatot. El lettem küldve az SzTK-ba, de onnan éppen most rúgtak ki páros lábbal. Tudna segíteni?
– Persze, jöjjön be.
Remek. Még gyorsan beléptem a vécére masnit kötni a farkamra és már mentem is. Hiszen ott már ismerem a járást, a jegespoharas öregurat is sikerült már kiismernem, meglesz ez gyorsan.
Mondjuk volt bennem egy kis kellemetlen érzés, amikor az orvos kézzel(!) töltött ki egy vizsgálati lapot.
– Engem itt már egyszer majdnem megvertek, mert nem számítógépes beutalót vittem – próbáltam óvatosan figyelmeztetni.
– Jó lesz ez – legyintett.
És tényleg elfogadták. Mi ez a lazaság újabban??
Végül bejutottam a vérvételre, tíz óra felé.
– Magának lesz vizeletvizsgálata is? – kérdezte az asszisztens.
– Öhöm – válaszoltam szerényen, keresztbefont lábakkal.
– Itt a pohár.
– Nagyobb nincsen?
– Tessék?
– Semmi.
Kész, ennyi. Öt perc sem volt az egész. Nem is tudom, miért került három órába. Illetve, dehogyisnem. Tudnom kellett volna, hogy az a beutaló, amelyet a sebész kiállított, tényleg nem az SzTK-ba szólt. Azt annak az orvosnak írta, akinek joga van olyan beutalót írni, amelyet már elfogadnak az SzTK-ban. Meg is érdemlem. Aki hülye, haljon meg.

ps: Itthon vettem észre, hogy nálam maradt a sorszám. Ha valaki mostanában járna a kispesti SzTK-ba, jutányos áron meg tudok számítani neki egy 18-as sorszámot. Sokmindenre nem jó, de be lehet állni vele reggel fél nyolc körül egy baromi hosszú sorba, soronkívül. A jókedv garantált.