Month: September 2005

A világ legszebb pontja az inflexiós pont. A felső.
Erre a mai bringatúrán jöttem rá.
Meglehetősen céltalanul indultam el, csak annyit tudtam, hogy a XVII-XVI kerületekben akarok tekerni. Aztán Cinkota előtt tettem egy bátor jobbkanyart, megnézni mi van arrafelé. Aki eddig nem tudta volna, Nagytarcsa. Meg Isaszeg. Meg Kistarcsa. Meg Kerepesnetegyele.
Meg piszok sok emelkedő.
Aztán Kerepesen azt mondtam, egy életem, egy halálom, megpróbálom Gödöllőt. Azt tudtam, hogy a két település között piszok hosszú, piszok kemény emelkedő van. Nos, jól tudtam. Csak éppen azt nem tudtam, hogy utána is van még néhány nemkicsi.
Mindegy, valahogy elhörögtem magam Gödöllőig. Pihenésképp feldobtam az esküvői hangulatot a Grassalkovich kastély előtt (a menet mellett koszos büdös rosszarcú kerékpáros keresi a fejreállított bringán, hogy mi nyikorog) – aztán eszembe jutott, hogy egy régi barát Gödöllőn lakik. Kimentem, jól elvoltunk. Mi söröztünk a teraszon, a gyerekek meg ismerkedtek a modern technikával. Értelmes kölykök, a bicikliszelepek működését pl. egész hamar elsajátították. Amikor indulni akartam haza, teljesen belesápadtam, hogy dupla defektem van. De aztán minden kiderült, vigyorogtunk egy jót – meg pumpáltunk(1) – aztán téptem haza.

Visszafelé sem volt könnyebb. Nagy igazság, hogy minden lejtőt emelkedő előz meg.

Ja, a cím. A franc sem gondolta volna, hogy hegyes-dombos terepen ennyire kevés a fél liter ásványvíz. Sík terepen éppenhogy csak kortyolgatni szoktam. Itt viszont minden faluba úgy mentem be, hogy azt dúdoltam – folyamatosan szkennelve az út szélét -, hogy “kis kút, kerekeskút vanazudvarába…”.

(1) Lakinger Bélahalott. Annyira farok módon próbáltam a szelepre szorítani, hogy letört a rögzítő karja. Béke poraira. Világ defektjei gyászolják Defektistent.

[Update]
Kastélynév javítva.

Először a hátizsákot pakoltam össze. Alulra a benti cipő, rá a reklámszatyrok, törülköző, belecsavarva a tusfürdő. Külön szatyorban a farmernadrág és a vászoning. Oldalzsebbe a fehérnemű (persze fekete), másikba a pumpa. A zsák tetejére ment az autóstáska, benne a fontos cuccokkal.
Pizsama le, melegítő, vastag póló fel. Valószínűleg bele fogok izzadni, de eséskor jó, ha nem a bőr kopik. Jöhettek a felszerelések. Először az övtáska, benne a mobiltelefon, munkahelyi belépő, kulcsok. Gondos pucolás után jöhetett a napszemüveg. Igen, felhős, ködös időben is -véd az eső ellen, a bogarak ellen és a nagy pofon ellen. Legvégül a citromsárga napellenző – mely az izzadtságot is felfogja. Harcra készen.

Indulás előtt még egy szem cukor (persze cukormentes) a kezdeti tüsszögések ellen.

Az út során pusztán kétszer akartak elgázolni (körút-Ciprus út sarok;kerékpárút/zebra/zöldlámpa – Mogyoródi-Róna sarok;kerékpárút/zebra/zöldlámpa)(1), egyszer nyitották rám az ajtót (Mogyoródi út) és egy öregasszony szorított neki a korlátnak a kerekes bőröndjével (sportcsarnok). Azaz semmi különös. A reggeli csatát megnyertem.

Pontosabban volt két említésre méltó esemény. Az egyik, hogy a Vezérútról forduló csuklós troli annak ellenére megadta az elsőbbséget, hogy még csak 10 méterre voltam a mellékút keresztezésétől, mögötte pedig sokan vártak. Kösz.

A másik pedig, hogy Rákosrendezőnél sikerült elkapnom egy élő, pöfögő 424-est, amint szerelvénnyel terhelve sietett valahová. Pont alattam ment el, így elmondhatom, hogy én voltam az, akit a mozdony füstje megcsapott.

(1) Természetesen mindketten beleálltak a fékbe és természetesen mindketten integettek, hogy bocs – azonban valahogy jobban örülnék, ha csak annyit mondanának, hogy “megint egy kibaszott biciklis” – de csak miután gondosan megadták az elsőbbséget.

Azaz a Curva Mindenit, Desokanvoltunk.

Pedig először nem terveztem, hogy elmegyek. Ám hat óra körül pont a sportcsarnoknál voltam, és kalandvágyó énem lerugdosta a vázról a nyuszibbat.
Hát… az biztos, hogy ennyi bringást sosem láttam egyben – még a Queen lemezborítóján sem. De ez nekem már túl sok volt; a Critical Mass elérte nálam a kritikus tömeget. Egy óra alatt jutottunk el az Oktogonig. Igen frusztráló volt látni, hogy időnként a járdán egy-egy fürge nyugdíjas beelőz minket, amint csigáját sétáltatja laza pórázon.
Nem is bírtam tovább, a 60. szám előtt balra döntöttem a gépet és becsűrtem egy mellékútra. Sajnálom fiúk, de úgy láttam, nélkülem is vagytok elegen. Nekem meg tenger dolgom van még ma.

Egy jó kis írás Karottánál. Csak éppen nem minden stimmel benne.
Én úgy gondolom, a közlekedés olyan, mint az ideális gáz: a forgalom mindig kitölti a rendelkezésére álló teret. Ha széles utakat, jól autózható városokat építünk, akkor az olyan tömeggyűlölő autósok is, mint pl. én, előveszik a kocsit és azzal járnak. (Most is csak az tart vissza,hogy autóval időben ugyanannyi az út a munkahelyemig, mint tömegközlekedéssel; az előbbinél csak a stresszt gyűjtöm – furakodások, fasz rádióműsorok – míg a metrón/buszon szarok a tömegre, olvasom az aktuális könyvet a PDÁ-n. És tavasztól őszig természetesen bringa.)

Kisvárosunkban hőn szeretett vezetőink hasonlóképpen gondolkodhatnak, mert én eddig szélesítést nem sokat láttam, akadálypálya építést sokkal inkább – de erre még majd visszatérek.

Szép elképzelés, hogy a kamera előtt álló kerékpárosnak meg kellene szaggatnia mezét és párás szemmel békét ajánlani az autósoknak – de ez nem igazán reális. Aki rendszeresen bringázik Budapesten, műfogsorral is képes lenne átharapni bármelyik autós torkát. (Tudjuk, az általánosítás fontos fegyver az emberiség – mint faj – sikerességében.) Amíg az autósok jó része pusztán arroganciából játszik a kerékpárosok életével, addig nem is várható más. Arra meg elég kevés az esély, hogy a riporter pont a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kerékpáros tagozatát kapja mikrofonvégre.
Persze le lehet vezetni ezt egyszerűbben is: a terep adott, a tér behatárolt. És ahol nagyobbak az igények, mint a rendelkezésre álló erőforrások, ott állandóan konfliktusok generálódnak. Jelenleg a legerősebb fél az autós társadalom, így ők részesülnek a legtöbb térből. A kerékpáros világ meg próbálja felszívni magát.
A konfliktus kezelése tuti, hogy békésen nem fog menni, hiszen az autósoknak erőforrásokról kellene lemondaniuk.

Végül – mint ígértem – egy elrettentő példa a forgalomszabályozásra.
Van a Nefelejcs utca, mely a XIX, XVIII kerületekben az Üllői út surranópályája. Ezt a szűk, kertvárosi utat már régebben is sokan használták, de amikor a Lajosmizsei sorompó mellé letettek egy CBA-t és a meglévő közlekedési lámpa mellé még hármat, egymástól 50-50 méterre, onnantól rendesen megugrott a párhuzamos úton a forgalom. A lámpák – ha jól emlékszem – gyalogosvezéreltek. A köztük lévő alamuszi sorompó meg aztán végképp lehetetlenné teszi a lámpák normális összehangolását. (Ez a sorompó egyébként is kritikus. Nem egyszer tapasztaltam, hogy már akkor is lezárták a farok vasutasok, amikor a vonat még be sem érkezett a kispesti vasútállomásra. A sorompó meg az állomás _után_ van. És mindezt simán megcsinálják a reggeli csúcsforgalomban. Az Üllői úton.)
Nyilván a forgalomnövekedés lakossági akciókat gerjesztett. A helyiek nekiálltak rendszeresen barikádokat emelni. A konfliktust fel kellett valahogy oldani. Aki arra gondol, hogy esetleg kiszélesítették az Üllői utat a lakótelepi parkolók rovására, vagy megpróbáltak értelmesen tárgyalni a vasutasokkal (tudom, oximoron), esetleg elgondolkoztak volna felüljáró építésén a kérdéses szakaszon – nos, téved.
A következők történtek:
– A Nefelejcs utcában viszonylag sűrűn közlekedő buszjáratokat a BKVmásfelé terelte. Helyettük bevezettek egy ritkábban közlekedő járatot, mely továbbra is ezen az úton araszol.
– A szűk utcába lámpával vezérelt útszűkítéseket telepítettek.
Ezzel valószínűleg tényleg kevesebb lett az átmenő autók száma, viszont sikerült elérni, hogy az útszakaszt egész nap alapjáraton vagy lépésben küszködő autókból álló masszív sor töltse ki.
Akkoriban olvastam valami helyi lapban, hogy milyen elégedettek voltak a megoldással Kispest vezetői. Büszkén mondták, hogy sikerült annyira kellemetlenné tenni az utat, hogy az autósok már ne nagyon akarjanak arra közlekedni.
Szerintem meg elég bénák voltak városatyáink. Nekem lett volna még néhány ötletem:
-Véletlenszerűen lehetett volna a környező házak padlásaira géppuskafészkeket telepíteni és mondjuk minden ezredik autóst lesorozni.
– A kérdéses utcát fel lehetett volna szántani Rába Steigerrel, a barázdákba pedig gyalogsági taposóaknákat telepíteni.
Ezekkel garantált lett volna a forgalomcsökkentés.