Month: September 2005

Önéletrajz és kísérőlevél szerkesztési tanácsok a HVG-nél.

A legjobb tanács, amit az ilyen fogalmazásokhoz adni lehet, hogy mindenki úgy írjon, ahogy beszél.

Azaz próbáljak meg írásban is szavakat automatikusan ismételni, dadogni és szétszórtan, megfelelő kifejezéseket sokáig keresve ööözni. Biztos siker.
Viszont a cikk vége jó.
Igen, így kell hatásos blogbejegyzéseket írni.

Az utóbbi időben több helyen is találkoztam ilyen önpozicionáló írásokkal. Ha jól emlékszem, különösen a Goldenblog keverte meg a dolgokat, ott kezdtek el az emberek kategóriákban gondolkodni.
Amit én eddig leszűrtem, a közhangulat így néz ki: énblog rossz, tematikus blog jó.
Pedig ez faszság. Pontosabban önzés. Nyilván mindenki örül, ha érdeklődési körébe tartozó, előemésztett, rendezett információkupacra talál. De elvárni, hogy csak ilyen legyen… (Oké, rengeteg énblog tkp. önmaga szerzőjét élveboncoló pszichológiai esettanulmány – és nem mindenkinek van gusztusa ilyesmikben vájkálni. Viszont abból akár jó dolgok is kijöhetnek, ha valaki egyszerűen csak leírja a vele történt eseményeket. És a tematikus blogok sem egyértelműen szimpatikusak: én speciel kifejezetten irtózom a szigorúan csak a blogokkal (blogzással:) foglalkozó tematikus blogoktól. Néha magától a blog szótól is, ha túlságosan sokszor szerepel egy mondatban.)

Amikor januárban belevágtam ebbe az egészbe, arra gondoltam, hogy főleg tematikus blogom lesz, de kétszólamú: karikatúra és IT. Aztán ha éppen nem rajzoltam semmit vagy éppen nem történt velem semmi olyan cifra eset, amelyből egy jó IT cikket lehetne összedobni, akkor esetleg írok valami marhaságot. Olyanokat úgyis szoktam – tulajdonképpen tízéves korom óta. Csak naplónak hívom. (Ezt folyamatosan írtam/írom a blog mellett továbbra is.)
Nos, idővel úgy találtam, az írások nagy része vállalható a külvilág előtt is.
Mi ebben a jó? Egyrészt a blogmotor. Sokkal gazdagabb az eszköztár és könnyebb a formázás, mint mondjuk wordben szuttyogni. Másrészt rá vagyok kényszerítve, hogy igényesen fogalmazzak. Háromnegyed év alatt eljutottam a masszív harmincfős olvasótáborig. Nem egy királyválasztó tömeg, de ahhoz már elég, hogy publikálás előtt átolvassam, csiszolgassam a mondatokat, átgondoljam a mondanivalómat. Harmadrészt a közönség – akármilyen és akármekkora legyen is – jótékony hatással van a rendszerességre.

Sajnos a szószátyársággal még küzdök.

Összefoglalva: én bizony magamnak írom ezt az egészet. Magamról, a tapasztalásaimról, az élményeimről. Akár szakmai, akár privát, akár hobbiélmények legyenek is. Ha akad valaki, akinek rajtam kívül még tetszik, annak örülök. De megfelelési vágyból változtatni nem fogok.

Nem először történik meg. Felszállok a tömött metróra, előveszem a PDÁ-t, olvasgatni kezdek. A környékemen lévők először diszkréten, majd kissé nyíltabban megpróbálják beazonosítani, hogy mi van a kezemben, végül szemmel láthatóan arra a következtetésre jutnak, hogy valószínűleg a mobiltelefonomat bámulom. Ezt abból gondolom, mert ilyenkor többen elő szokták venni a sajátjukat és nekiállnak ők is bámulni.

Nyilván arra gondolnak, hogy “nem is olyan hülye ez az ember, az unatkozásnál még az is jobb, ha a kontaktlistát böngészem”.

Eszméletlen, milyen helyekről szerzi be az ember a műveltségét.
15 évvel ezelőtt volt kedvenc kalandjátékom a címszó. Egy haverral nyomtuk végig egy év alatt, úgy, hogy egy kukkot sem tudtunk angolul. Ebben szerepelt egy őrült professzor, aki elfelejtette a széf kódját. Rá kellett jönni, hogy alvajáróként emlékszik rá, fel kellett venni videóra, amint kinyitja a széfet és kikockázni a kódot. Alvajárót pedig úgy csináltunk belőle, hogy hol kávét itattunk vele, hol decaf kávét. Az előbbitől felébredt, az utóbbitól elaludt.

Tizenötévnek kellett eltelnie, mire leesett, hogy az nem decaf kávé, hanem decof coffee – és azt jelenti, hogy koffeinmentes kávé.

Bátortalanul megkérdeztem Nejt, hogy létezik-e ilyen a valóságban is? (Óvatosságom nem volt alaptalan – a játék készítői eszement ötletekkel tömték tele a forgatókönyvet.) Nos, megtudtam, hogy létezik. Gyorsan vetettem is tegnap egy csomag Omniát – és ma reggel, két és fél év óta először, megint kávéval zártam a reggelit.
Nagyon jól esett. Persze, ennyi várakozás után nem volt nehéz dolga… ;-)
Sokáig próbálkoztam zöld teával, meg is szerettem – de valahogy más a szertartás. Reggel nincs annyi időm, amennyi a teázáshoz kell. Ráadásul a teában is van alkaloida, és – dacára annak, hogy a szakirodalom szerint a tein nem a gyomorban szívódik fel – ha túl erősre sikerült, akkor égetett ez is. Nem beszélve a hosszú áztatás következtében beoldódó csersavról.
Szóval ismét kávé. Méghozzá annyi, amennyit akarok. Akár lefekvés előtt is.
A legjobb, hogy a koffeinnek nincs íze – így az eltávolítása sem okoz élménybeli különbséget. Az élénkítő hatása meg már régóta nem érdekel – évek óta reggeli hidegvizes zuhanyzással váltottam ki ezt a funkciót. (Ugyanaz a hatásmechanizmus, csak éppen a légzéstechnika következtében sokkal intenzívebb.)
Kár, hogy az alkohol eltávolítása nem oldható meg ilyen jól.

Szóval, új élet. Koffeinmentes kávé, alkoholmentes sör, guminő.

A téren szállt fel. Fiatal, középiskolásforma lány, hosszú szőke haj, farmer, fekete ballonkabát, térdig leengedett, meglehetősen rongyosra kopott gázálarctáska.
A szemem akkor ugrott ki a helyéből, amikor megláttam a táska szíját: vastag fekete öv, sűrűn telenyomva szegecsekkel, láncokkal és klipszekkel. Annyira sűrűn, hogy alig látszott maga a szíj; az egész ezüstösen fénylett és inkább ékszernek tűnt, mint heavy metal objektumnak.
Ezt is megértük. Szimatszatyor de luxe.
——-
A busz meg szokott állni az újpesti piacnál. Ez egy zűrös megálló, mert ilyenkor már elég sokan vannak a járaton, viszont a piacról rengeteg nyugdíjas akar még fölszállni, szatyrokkal, kerekes harci táskákkal.
Most is ez történt. Kinyílt az ajtó, elkezdődött a birkózás, könyöklés, táskák gyömöszölése – amikor megszólalt az élen csörtető vénasszony nyakában lógó mobiltelefon. Hangosan. Suppé könnyűlovassági indulója. Miközben a mamókák rohamozták a buszt.

Nagy mókamester az élet.