Month: September 2005

Két idézet

Népszabadság:

“Tegnap ugyanis váratlanul kiderült, az idei hiány 3,6 százalék és némi plusz lesz. S ez a plusz – mint arról a Világgazdaság tegnap beszámolt – az autópálya-építés elszámolásának ebben az évben alkalmazott magyar gyakorlata. Váratlanul, mert – mint Almunia délutáni előadásában erre utalt is – az MNB egyik vezetője a pénzügyminiszterek minapi manchesteri találkozóját megelőző bizottsági ülésen kételyeinek adott hangot a költségvetési elszámolás e módszerével kapcsolatban. (Szapáry György MNB-alelnök felszólalását állítólag többen megdöbbenéssel hallgatták). A jegybanki vezető ezzel rákényszerítette az Eurostatot, hogy már most véleményt mondjon az autópálya-elszámolásról. A téma természetesen előkerült volna, de csak jövő márciusban, s akkor nyilván más lett volna az utólagos uniós megítélés. “

Pocakos:

“Az (egykor) ünnepelt sportember (Petschauer) kapott egy “kivételes dokumentum”-ot, mely mentesítette a munkaszolgálat alól. Egy utcai rutin ellenőrzés során kiderült, hogy néhány papírt ezek közül otthon felejtett, melynek következében hamarosan egy ukrajnai munkatáborban találta magát, Davidovka-ban. Az egyik sorakozó alkalmával a táborparancsnok Cseh Kálmán honvéd alezredes, aki ugyancsak ott volt az 1928-as olimpián, felismerte egykori sporttársát és barátját, majd az őrséget (keretlegényeket) egy “kis gúnyolódásra” buzdította. Kárpáti visszaemlékezése szerint:
“Az őrség (keretlegények) odakiáltották Petschauer-nek “Te, olimpiai érmes vívó…..lássuk, tudsz-e fára mászni?” Kemény hideg tél ellenére ráparancsoltak, hogy vetkőzzön le, és úgy másszon fel a fára. Majd az őrök megparancsolták neki, hogy kukorékoljon, miközben vízzel locsolták. Nem sokkal ezután a hidegtől meghalt. (megfagyott)”

És még én voltam mérges Vonnegutra, amikor azt írta valahol, hogy “szerezz be egy magyar barátot és sose lesz gondod többé ellenségre”…

Fekete

Nem, ne gondold, hogy jegyzeteltem volna a temetésen. Egyszerűen csak észrevettem dolgokat és valahogy megmaradtak.

Nehéz is lett volna elfelejteni azt a groteszk játékot, ami akkor folyt, amikor a pap mondta a misét. Egy ilyen szertartáson ugyanis időnként fel kell állni, időnként le kell ülni. Nagyanyám misére járó ember volt és a jelenlévő barátnői szintén. Ők ketten ismerték a szertartást, így sunyiban mindenki őket leste. Az első sorból próbáltunk hátrapislogni, meg időnként a hátsó sorokból előrepisszegtek nekünk. A legcifrább a mise vége volt, a két barátnő közül az egyik elbökte a dolgot: akik hozzáigazodtak, azok felálltak; akik a másikhoz, azok ülve maradtak. Jól néztünk ki.

A koporsónál a pap sorolta az elhunyt erényeit, momentumait. Az egyiknél nagyon elkezdtem bólogatni: “nem tétova életet élt” – mondta a tisztelendő és igencsak fejen találta a szöget. Nagyanyám rengeteg szétborzolt idegrendszert hagyott maga után.

Aztán persze voltak furcsa dolgok, mint pl. az oldalfalon Szűz Mária szobra mellett az üres telefonkonnektor; de a legjobb a halottszállító autó felirata volt:

Van of the Year
Brindza és fia
Temetkezési vállalkozó.

Ez így, egymás alatt, közel azonos betűkkel.

Furcsa világ ez a temetkezési vállakozóké. Egerben kettő van és erősen utálják egymást. (‘Brindza és Társa’, illetve ‘Brindza és Fia’ – igen, a családi vállalkozás vált ketté.) Apámék az öreget bízták meg, de a temető az ifjabbik felségterülete. Emiatt szépen gusztusosan nekiálltak egymás alá tenni, árban és szolgáltatásban. Az egy dolog, hogy az ifjabbik el akarta happolni a tetemet az öreg elől (amikor már elvitték nagyanyámat, beállítottak, hogy ők a Brindza temetkezési vállalat és jöttek a holttestért). De a legdurvább a vége volt. Értelemszerűen a sír betemetése után maradt ki föld. Logikusan annyi, mint amennyi a besüllyesztett koporsó térfogata. (Itt kellett nagyon figyelnem magamra, mert ekkor kezdett kaparni a torkom. Egész eddig jól tartottam magam, de az a kupac a sír mellett annyira szomorú, annyira végleges volt…) Nna, túl sok időt nem hagytak az elérzékenyülésre, ugyanis odajöttek apámhoz a sírásók, hogy ha el akarjuk vitetni azt a kupacot, akkor az plusz négyezer forint lesz. Amin persze apám húzta fel magát, hiszen csak a sírásásért fizetett 51e pénzet. (Nekem egyből a ‘Tajtékos napok’ jutott eszembe – ahol külön kellett fizetni a plébánosnak (bádogbános), hogy ne meséljen disznó vicceket temetés közben.)
Ja, és még apámnak lesz egy menete a tiszteletes úrral – megküzdenek, hogy hány év egyházi adót kell visszamenőleg befizetnie. Ez ugyanis kell az egyházi temetéshez.

Valahogy… emberként nem tudunk megszabadulni emberi mivoltunk attribútumaitól – még akkor sem, ha arról emlékezünk meg, hogy egy társunk emberi mivoltától szabadult meg éppen.

Most éppen

Hah, miket írnak már itt? A végén még elpirulok. (Ez viszont egy remek egyperces.)

Sajnos további vicces dolgokra várni kell most egy kicsit. Nemsokára indulunk Egerbe, holnap temetés, szombaton pedig egy kis hétvégi munka egy ügyfélnél.

Sörét

Mostanában kijut nekem a lyukakból. Defektisten Lakinger Béla Zsebpumpáról egyszer már írtam – és most megint fogok.

Pénteken annyira belemerültem a munkahelyen egy problémába, hogy jócskán ráhúztam. Szürkületben caplattam le a kerékpárhoz, felszerszámoztam és amikor rá akartam ülni, akkor láttam meg, hogy tök lapos a hátsó kerék. Csapott égrenézés, szolíd káromkodás után kikaptam a belsőt és kerestem rajta a lukat. Nem találtam. Mivel amikor falnak támaszottam a gépet, még betonkemény volt a kerék, így két lehetőség jöhetett csak szóba: vagy sunyi defektem vagy sunyi kollégám van. Visszaszereltem a belsőt, hazatekertem. A kérdés eldöntése vasárnapra maradt, mivel közte anyóspajtáséknál voltunk.
Nos, vasárnap délután kiderült, hogy a defektisten pumpa megkapta első sunyi imádóját is. Szerencsére volt tartalék belsőm, kicseréltem. (Egyszer már lemérem, mennyi idő alatt megy bekötött szemmel.)
Hétfő reggel optimistán jövőbe tekintve pattantam a sárkányra és tekertem, tekertem a pedált. Persze tervbe volt véve a kerék üzemi nyomásának beállítása benzinkútnál, illetve nagyobb kontingens tartalék belső vásárlása. Nos, a pumpálás még összejött, de jó egy kilométeren belül kilyukadt a másik kerék. Külön öröm, hogy otthon felejtettem a defektszerelő kézi készüléket – viszont szerencsére volt nálam erős csavarhúzó. Kerék ki (áldassék neve a gyorszár kitalálójának), belső ki, bazinagy tüske ki. Megragasztottam, visszaraktam, felpumpáltam, indulnék… erre megint lapos a kerék. Mifasz? Belső ki, átvizsga, újabb két lyuk rajta. Rezignáltan végigtapogattam a külső gumi belső felét és kiszedtem az eddig észrevétlen lapuló újabb tüskét. Megragasztottam mindkét lyukat, összeraktam a kereket, felpumpáltam a gumit, indulnék – na, ki találja ki? Igen, pár méter után megint lapos lett a gumi. Leszerszámoztam magam, belső kikap, felpumpál és csodálkozik: millió apró lyukon szökött a levegő; mintha ~-tel durrantottak volna bele.
Itt adtam fel. Összeszereltem a törmeléket és betelefonáltam a főnökömnek, hogy én igazán megpróbáltam mindent, de valami makacs isten nem szeretné, hogy én ma dolgozzak. Szabi.
Jó hat kilométerre voltam a lakásomtól, hazaballagtam. Utána elmentem a környéken tevékenykedő bycicle repair mansufnijába, vettem egy originál belsőt, megint – aznap negyedszer -szétkaptam a bringát és kicseréltem azt a nyomorult gumit. Hihetetlenül nézett ki az az ötszázforintos gumi, rajta a négy folttal – legalább úgy, mint a skót vadászezred többször foltozott közös kotonja.

No, mindegy. József ezekután lemosdott, ledobta magát a fotelbe, benyomta a tévét és a jól végzett munka örömével magához vette a ~.

© 2026 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑