Month: September 2005

Van egy hosszú szakasz a kerékpárutamon (Vezér út, Rákospatak út), ahol egy alacsony forgalmú szervízútszerűségen kell nyomulni. A helyzet csalóka, ugyanis ezt az utat elég sok nagyforgalmú út metszi és a kereszteződések nagy része jobbkezes. Én már tudom ezt és bár nyomhatnám ész nélkül, de ehelyett óvatosan megyek.
Ma egy mamóka tepert előttem ezen a szakaszon. Szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy jobbkezes sarkokon száguldott keresztül. Szerintem még fütyürészett is. Megelőzni nem bírtam, én ugyanis mindegyik sarkon kifogtam egy autót, amelyiknek meg kellett adnom az elsőbbséget -miközben a mamóka tudatlanul hasított el az autók előtt.

Egyből kiújult a régi mamóka komplexusom.

Még nem meséltem róla, de valamikor professzionális bridzsversenyző voltam. A professzionális jelző jelen esetben azt jelenti, hogy egy vidéki bridzsklub szineiben rendszeresen eljártam pénzdíjas versenyekre. Én képviseltem azt a réteget, amelyiknek nevezési díjából fizették ki a végén a helyezéseket elérőket. Néhány kivételtől eltekintve rendszerint a középmezőnyben végeztünk; mely eredménnyel én meglehetősen elégedett voltam, hiszen tkp a magyar élmezőny is ott nyomult a placcon.
Nos ebben a körben én csak két ellenféltől féltem: a mamókáktól és Szélescsabától. Mindkettő megér egy misét.
Csaba – aki még mindig aktív – nem a legjobb játékos. Ott van az első tízben, de azért vannak nála jobbak. Viszont félelmetesek kevésbé. Képzeljetek el egy Bud Spencer méretű fazont, bőszen burjánzó szakállal, mélyen ülő gonosz szemekkel. Legalábbis parti közben. Lehet, hogy civilben a legrendesebb muksó a világon, de az asztalnál soha nem tudtam túljárni az eszén. Vagy belelátott a fejembe vagy teljesen egy srófra járt az agyunk; de mindig azt éreztem, hogy látja a lapomat, látja az agyamat és az utolsó pillanatig engedi, hogy azt higgyem, én irányítom a játékot – aztán norvég félistenhez méltóan a végén mindig előszedte a harci bárdot és széttrancsírozott. A nagyok rendszerint elkövették azt a hibát, hogy ‘pihentek’ egyet az ismeretlenekkel szemben – emlékszem, hányszor sikerült harapós fiatalként megszívatnunk Dumbovichékat – Csaba sohasem vétett ilyen hibát. Nagy mumusom volt.
Másik rossz szellemem, aki ellen képtelen voltam normálisan játszani, a mamókaklub volt.
Leültek az asztalhoz.
– Jól ülsz, drágám?
– Jól, aranyom.
– Most mit szólsz, mit mondott a Hetti?
– Ne is mondd.
Rendszerint valami egzotikus licitrendszert játszottak. Általában csak egy jó találkozási alkalomnak tartották a versenyeket, ahol jó társaságban elkártyázgatnak. És teljesen kiszámíthatatlanok voltak. Hatvan éves rutinjuk sok nehéz helyzeten segítette át őket, de a legtöbbször úgy navigáltak át ezeken a helyzeteken, hogy észre sem vették a komplikációkat. Ha biztonsági játékkal teljesítettem a felvételt, tuti, hogy valamelyik másik asztalnál egy mamóka szórakozottan megadott minden impasszt és plusz kettővel tokolt. De a legrosszabb az volt, hogy akárhányszor megpróbáltam lebecsülni őket, mindig megszívattak. Egyszerűen nem tudtam ellenük jól dönteni. A statisztika röhögve fordult ki magából, ha mamókákkal ültünk egy asztalhoz.

Csak e két típustól féltem. Pedig ezer dologtól retteghettem volna.Különösen kezdőként kaptuk nagykanállal a frusztrációkat – mégis csak vigyorogtunk rajtuk.

Az első versenyem egy teljesen házias összejövetel volt a két szomszédvár (Veszprém, Fehérvár) klubjai között. Kávé, teasütemény, bridzs – semmi különös. Másodikra rögtön beleugrottunk a sűrűbe: Keszthely, Helikon Kupa. Nemzetközi verseny, ahol a teljes magyar élmezőny mellett ott nyaralt a fél osztrák élmezőny is. És akkoriban az osztrákok pár nagyságrenddel jobbak voltak, mint a magyarok. Ráadásul az első fordulóban kifogtunk egy nálunk is gyengébb csapatot, akiket nagyon elpicsáztunk. (25:0). Csapatversenyen minden forduló után értékelnek és a pillanatnyi helyezés szerint ültetik le a csapatokat a következő fordulóban. Mi ezzel a nagy győzelemmel hirtelen felugrottunk a főasztalra, ahol az egyik sztár osztrák csapat várta, hogykicsontozzon minket. A várható nyelvi komplikációk mellett a balhé rögtön ott kezdődött, hogy az asztalokon licitgépek figyeltek.

Eddig húztam, de most már kénytelen vagyok pár szót szólni magáról a játékról.
Tehát. Az 52 lapos paklit egyenletesen osztják ki négy játékosnak. A szembenülők alkotnak egy párt. A cél a 13 ütésből minél többet betakarítani. Persze, nem ilyen slendriánul. Ugyanis a játék első felében a párok licitálással döntik el, hogy milyen aduszín mellett mennyi ütés betakarítására vállalkoznak. Aki a legtöbb ütést vállalja, az lesz a felvevő – nekik a játék másik felében teljesíteni kell a vállalást. A másik pár meg természetesen megpróbálja elbuktatni a felvételt.
A licitálás úgy megy, hogy az éppen soron lévő mond egy színt és egy számot. Pl. 2 treff – ez azt jelenti, hogy treff adu mellett 8-at szeretnének ütni. (6 az alap, az alatt kuss van.) Ámde. Nagyon régen volt az az aranykor, amikor mindez ilyen egyszerű volt. Manapság a licit már információelméleti fogalom. Komoly licitrendszerek alakultak ki, melyek – mint egy metanyelv – a számok és színek kombinációival, illetve ezen kombinációk egymás utáni sorrendjének variálásával képesek elérni, hogy a párok, anélkül, hogy látnák egymás lapját, mégis tudják milyen lap van a vonalon (ez a pár neve) és ebből mit lehet kihozni. A licitrendszerek szabályai rögzítettek. Versenyen 4-5 ilyen licitrendszert lehet használni és egy komoly versenyzőnek illik is ezeket ismerni. (Ez kb. olyan, mintha egy ötnyelvű bolhapiacon kellene alkudoznod – úgy, hogy az életed múlik rajta.)
Bármennyire is jók ezek a licitrendszerek, sokszor előfordulnak olyan helyzetek, amikor nem nyújtanak megoldást. Az idők folyamán őrült zsenik kidolgoztak mesterséges kombinációkat – konvenciókat – ezekre az esetekre. Pl. egy Stayman nevű pofa kitalálta a róla elnevezett konvenciót: bizonyos helyzetben a két treff megszólalás az után érdeklődik, hogy a partnernek van-e ún. nemes (kőr, pikk) laptöbblete.
Maga a lejátszás is megérne egy misét – ebbe is belenyúltak rendesen a teoritikusok. De azért ez a rész nem torzult akkorát, mint a licitálás.

És akkor vissza a fő folyamhoz. Ott jártunk, hogy leültünk az asztalhoz az osztrákokkal. A hapik szemmel láthatóan jókedvűek voltak. Jött az első licit: a nekem baloldali osztrák kivett egy papírt a gépből, a vele szemben ülő meg előrántott egy zöld kártyát. Majd mindketten nekiálltak ötven foggal vigyorogni. A szituáció pontos értéséhez tudni kell, hogy a licitgép tkp egy doboz, benne az összes lehetséges licitet kifejező kártyákkal. Az első játékos tevékenysége érthető is volt, ő licitált egy normálisat. De ekkor a partneremnek kellett volna jönnie, és csak utána a másik osztráknak. Ez meg egyből kitett egy kártyát, ráadásul egy olyan szöveggel, amelyről fogalmunk sem volt, mit jelent. A partnerem egy ideig bambán nézett ki a fejéből (még azzal sem volt tisztában, hogy egyáltalán ő jön-e), aztán bátortalanul kirakott egy passz kártyát. Erre a másik osztrák kivágott egy újabb licitkártyát, amelyre szembenülő partnere dobta ki az ominózus zöld kártyát. Mielőtt megszólalhattam volna. Ráadásul óvatosan megnéztem a tőlem jobbra ülő hapi licitjét és az állt rajta, hogy 6 treff. Azaz treff aduszín mellett tizenkét ütést vállaltak be a tizenháromból. Ez piszok erős felvétel és én még csak meg sem szólalhattam. Mindezt úgy, hogy két ász is volt nálam. A kultúrsokktól kis híján elsírtam magam. Fogalmam sem volt, hogy én jövök-e. Fogalmam sem volt, hogy mit jelentenek ezek az illegálisan kirakott zöld kártyák. Fogalmam sem volt, hogy a licitgépben melyik a kontra kártya. Fogalmam sem volt, hogyan lehet ennyi foggal vigyorogni. Már nem emlékszem, hogyan találtam meg egyáltalán a passz kártyát. (A másik teremben a csapattársunk radikális megoldást választott: véletlenül leverte a licitgépét. Negyedóráig szedegették a tömérdek kártyát.)
Persze, iszonyúan elpicsáztak. És azóta megtanultuk, hogy az a bizonyos zöld kártya figyelmeztetést jelent – ekkor hívja fel a figyelmet az egyik játékos, hogy partnere a licitrendszerből kilógó konvenciót használt. Ilyenkor lehet kérdezni.

Meg egyáltalán, nagyon sok mindent megtanultunk. Egy évvel később ugyanezen a versenyen már a tizedikek lettünk, úgy, hogy a verseny második felében végig a tíz között harcoltunk.

No, még egy sztori. Ez valami alföldi versenyen történt. A házigazdák úgy döntöttek, hogy nem vizeket tesznek ki az asztalokra, hanem könnyű fehér borokat. Mást nem is lehetett inni. A verseny nem a precíz licitmeneteivel vonult be a bridzstörténelembe.
Az egyik forduló után mentünk a csapattársainkhoz egyeztetni, de csak röhögtek, mint a szódásló. Hosszú percek teltek el, mire megtudtuk, hogyan fordult groteszkbe a parti.
Élt valamikor egy bridzsőrült, bizonyos Edwin Kantar. Természetesen ő is kitalált egy konvenciót. Ennek elég bonyolult koreográfiája van, kezdők nem is nagyon használják. Meg nem is nagyon hallanak róla.
Szóval folyt a licit az asztalnál, amikor csapattársaim egész véletlenül eltáncolták ezt a bizonyos konvenciót. Az ellenfél egy ideig hallgatott, majd tisztázásként megkérdezte a licitálóval szemben ülő csapattársamtól:
– Kántár van?
A srác csak ült lebénultan. Nem akart hinni a fülének. Mi ez a hülyeség? Mit szórakozik vele ez a hapi? Lehet, hogy túl sok bort ivott?
Végül úgy döntött, a szent őrültekkel illik udvariasnak lenni:
– Persze, de kint hagytuk a ruhatárban.

Függöny.

Rengeteg sztori jött elő, most, ahogy gépelgetek, de lassan illik elzárni a csapot. Nem túl szerencsés olyan témakörben sztorizni, amelyben több a magyarázat, mint a történet.

Csak egy dolog még a végére: mi mindent köszönhetek én tkp a bridzsnek. A triviális logikafejlesztésen, gyors elemzőképességen, stratégiaalkotási gyakorlatokon, döntési képesség fejlesztésen kívül rengeteg kellemesen eltöltött perccel ajándékozott meg – mely percek időnként igen kellemetlenek is lehettek volna.
Katonaként tanultam meg egy szobatársamtól és mivel a szobaparancsnok is a kezdő tanulók között volt, így szinte végigkártyáztam az egész évet. Aztán egyetemi kolesz, rengeteg partival, majd a versenyek. Amikor jövendőbelimmel másztuk végig a fél országot (gyalog/stop), akkor is azzal múlattuk az időt, hogy lepusztult kocsmákban hosszúlépés mellett licitálni tanítottam. Később, visszavonulva a versenyből, néhány haverral dobtunk össze egy bridzskört. Egyszerre tanítottam mindhármójukat – és persze rengeteget gyakoroltunk. Jó kéthetente jöttünk össze egymásnál és bridzseztünk. Pontosabban bridzsezésnek álcáztuk a sörözéseket, melyek így olyannyira legálisak lettek, hogy a nejek még háziasszonykodtak is. Ugye, a társasági élet…
Szóval, jó dolog ez. Természetesen megtanítottam már a családot is, de elég ritkán tudtunk leülni játszani, így kiment a fejükből. Meg félnek is tőlem, úgy vettem észre. Márpedig ez csak akkor jó játék, ha mindenki élvezi.
Nem úgy, mint mi az osztrákokkal.