CMD

Azaz a Curva Mindenit, Desokanvoltunk.

Pedig először nem terveztem, hogy elmegyek. Ám hat óra körül pont a sportcsarnoknál voltam, és kalandvágyó énem lerugdosta a vázról a nyuszibbat.
Hát… az biztos, hogy ennyi bringást sosem láttam egyben – még a Queen lemezborítóján sem. De ez nekem már túl sok volt; a Critical Mass elérte nálam a kritikus tömeget. Egy óra alatt jutottunk el az Oktogonig. Igen frusztráló volt látni, hogy időnként a járdán egy-egy fürge nyugdíjas beelőz minket, amint csigáját sétáltatja laza pórázon.
Nem is bírtam tovább, a 60. szám előtt balra döntöttem a gépet és becsűrtem egy mellékútra. Sajnálom fiúk, de úgy láttam, nélkülem is vagytok elegen. Nekem meg tenger dolgom van még ma.

Békés egymás mellett félés

Egy jó kis írás Karottánál. Csak éppen nem minden stimmel benne.
Én úgy gondolom, a közlekedés olyan, mint az ideális gáz: a forgalom mindig kitölti a rendelkezésére álló teret. Ha széles utakat, jól autózható városokat építünk, akkor az olyan tömeggyűlölő autósok is, mint pl. én, előveszik a kocsit és azzal járnak. (Most is csak az tart vissza,hogy autóval időben ugyanannyi az út a munkahelyemig, mint tömegközlekedéssel; az előbbinél csak a stresszt gyűjtöm – furakodások, fasz rádióműsorok – míg a metrón/buszon szarok a tömegre, olvasom az aktuális könyvet a PDÁ-n. És tavasztól őszig természetesen bringa.)

Kisvárosunkban hőn szeretett vezetőink hasonlóképpen gondolkodhatnak, mert én eddig szélesítést nem sokat láttam, akadálypálya építést sokkal inkább – de erre még majd visszatérek.

Szép elképzelés, hogy a kamera előtt álló kerékpárosnak meg kellene szaggatnia mezét és párás szemmel békét ajánlani az autósoknak – de ez nem igazán reális. Aki rendszeresen bringázik Budapesten, műfogsorral is képes lenne átharapni bármelyik autós torkát. (Tudjuk, az általánosítás fontos fegyver az emberiség – mint faj – sikerességében.) Amíg az autósok jó része pusztán arroganciából játszik a kerékpárosok életével, addig nem is várható más. Arra meg elég kevés az esély, hogy a riporter pont a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kerékpáros tagozatát kapja mikrofonvégre.
Persze le lehet vezetni ezt egyszerűbben is: a terep adott, a tér behatárolt. És ahol nagyobbak az igények, mint a rendelkezésre álló erőforrások, ott állandóan konfliktusok generálódnak. Jelenleg a legerősebb fél az autós társadalom, így ők részesülnek a legtöbb térből. A kerékpáros világ meg próbálja felszívni magát.
A konfliktus kezelése tuti, hogy békésen nem fog menni, hiszen az autósoknak erőforrásokról kellene lemondaniuk.

Végül – mint ígértem – egy elrettentő példa a forgalomszabályozásra.
Van a Nefelejcs utca, mely a XIX, XVIII kerületekben az Üllői út surranópályája. Ezt a szűk, kertvárosi utat már régebben is sokan használták, de amikor a Lajosmizsei sorompó mellé letettek egy CBA-t és a meglévő közlekedési lámpa mellé még hármat, egymástól 50-50 méterre, onnantól rendesen megugrott a párhuzamos úton a forgalom. A lámpák – ha jól emlékszem – gyalogosvezéreltek. A köztük lévő alamuszi sorompó meg aztán végképp lehetetlenné teszi a lámpák normális összehangolását. (Ez a sorompó egyébként is kritikus. Nem egyszer tapasztaltam, hogy már akkor is lezárták a farok vasutasok, amikor a vonat még be sem érkezett a kispesti vasútállomásra. A sorompó meg az állomás _után_ van. És mindezt simán megcsinálják a reggeli csúcsforgalomban. Az Üllői úton.)
Nyilván a forgalomnövekedés lakossági akciókat gerjesztett. A helyiek nekiálltak rendszeresen barikádokat emelni. A konfliktust fel kellett valahogy oldani. Aki arra gondol, hogy esetleg kiszélesítették az Üllői utat a lakótelepi parkolók rovására, vagy megpróbáltak értelmesen tárgyalni a vasutasokkal (tudom, oximoron), esetleg elgondolkoztak volna felüljáró építésén a kérdéses szakaszon – nos, téved.
A következők történtek:
– A Nefelejcs utcában viszonylag sűrűn közlekedő buszjáratokat a BKVmásfelé terelte. Helyettük bevezettek egy ritkábban közlekedő járatot, mely továbbra is ezen az úton araszol.
– A szűk utcába lámpával vezérelt útszűkítéseket telepítettek.
Ezzel valószínűleg tényleg kevesebb lett az átmenő autók száma, viszont sikerült elérni, hogy az útszakaszt egész nap alapjáraton vagy lépésben küszködő autókból álló masszív sor töltse ki.
Akkoriban olvastam valami helyi lapban, hogy milyen elégedettek voltak a megoldással Kispest vezetői. Büszkén mondták, hogy sikerült annyira kellemetlenné tenni az utat, hogy az autósok már ne nagyon akarjanak arra közlekedni.
Szerintem meg elég bénák voltak városatyáink. Nekem lett volna még néhány ötletem:
-Véletlenszerűen lehetett volna a környező házak padlásaira géppuskafészkeket telepíteni és mondjuk minden ezredik autóst lesorozni.
– A kérdéses utcát fel lehetett volna szántani Rába Steigerrel, a barázdákba pedig gyalogsági taposóaknákat telepíteni.
Ezekkel garantált lett volna a forgalomcsökkentés.

Írásóra

Önéletrajz és kísérőlevél szerkesztési tanácsok a HVG-nél.

A legjobb tanács, amit az ilyen fogalmazásokhoz adni lehet, hogy mindenki úgy írjon, ahogy beszél.

Azaz próbáljak meg írásban is szavakat automatikusan ismételni, dadogni és szétszórtan, megfelelő kifejezéseket sokáig keresve ööözni. Biztos siker.
Viszont a cikk vége jó.
Igen, így kell hatásos blogbejegyzéseket írni.

Kinek írom a dalt?

Az utóbbi időben több helyen is találkoztam ilyen önpozicionáló írásokkal. Ha jól emlékszem, különösen a Goldenblog keverte meg a dolgokat, ott kezdtek el az emberek kategóriákban gondolkodni.
Amit én eddig leszűrtem, a közhangulat így néz ki: énblog rossz, tematikus blog jó.
Pedig ez faszság. Pontosabban önzés. Nyilván mindenki örül, ha érdeklődési körébe tartozó, előemésztett, rendezett információkupacra talál. De elvárni, hogy csak ilyen legyen… (Oké, rengeteg énblog tkp. önmaga szerzőjét élveboncoló pszichológiai esettanulmány – és nem mindenkinek van gusztusa ilyesmikben vájkálni. Viszont abból akár jó dolgok is kijöhetnek, ha valaki egyszerűen csak leírja a vele történt eseményeket. És a tematikus blogok sem egyértelműen szimpatikusak: én speciel kifejezetten irtózom a szigorúan csak a blogokkal (blogzással:) foglalkozó tematikus blogoktól. Néha magától a blog szótól is, ha túlságosan sokszor szerepel egy mondatban.)

Amikor januárban belevágtam ebbe az egészbe, arra gondoltam, hogy főleg tematikus blogom lesz, de kétszólamú: karikatúra és IT. Aztán ha éppen nem rajzoltam semmit vagy éppen nem történt velem semmi olyan cifra eset, amelyből egy jó IT cikket lehetne összedobni, akkor esetleg írok valami marhaságot. Olyanokat úgyis szoktam – tulajdonképpen tízéves korom óta. Csak naplónak hívom. (Ezt folyamatosan írtam/írom a blog mellett továbbra is.)
Nos, idővel úgy találtam, az írások nagy része vállalható a külvilág előtt is.
Mi ebben a jó? Egyrészt a blogmotor. Sokkal gazdagabb az eszköztár és könnyebb a formázás, mint mondjuk wordben szuttyogni. Másrészt rá vagyok kényszerítve, hogy igényesen fogalmazzak. Háromnegyed év alatt eljutottam a masszív harmincfős olvasótáborig. Nem egy királyválasztó tömeg, de ahhoz már elég, hogy publikálás előtt átolvassam, csiszolgassam a mondatokat, átgondoljam a mondanivalómat. Harmadrészt a közönség – akármilyen és akármekkora legyen is – jótékony hatással van a rendszerességre.

Sajnos a szószátyársággal még küzdök.

Összefoglalva: én bizony magamnak írom ezt az egészet. Magamról, a tapasztalásaimról, az élményeimről. Akár szakmai, akár privát, akár hobbiélmények legyenek is. Ha akad valaki, akinek rajtam kívül még tetszik, annak örülök. De megfelelési vágyból változtatni nem fogok.