Hétvégén Nej szüleinél voltunk Szoboszlón. Meglepően idillire sikerült. Após betegsége miatt nincs férfiember a házban, így ilyenkor segítünk, amit tudunk. Most például füvet kellett nyírnom. Utoljára tíz évvel ezelőtt űztem ezt a sportot a bakonyi házunkban – éppenhogy nem felejtettem még el, hogyan kell tologatni azt a dögöt, úgy, hogy ne vágjam tízcentis szeletekre a vezetéket.
Közben Barna és Após – aki fiatal korában volt állomásfőnök is a gyerekvasúton – masszívan gyűrték egymást. Tíz évvel ezelőtt még én beszélgettem át az estéket Apóssal pálinka mellett – most esélyem sincs a gyerek mellett, aki éppen rendelkezői vizsgára készül. (Olyan szinten nyomták, hogy melyik állomáson hányszor kell megtekerni a micsodát, hogy ne legyen felváltás: Barna 8-10-et mondott, mire Após dühbe gurult, hogy legalább tíz. Elvoltak.)
Bármilyen furcsa is, de most az egri diliház mellett ez volt a béke szigete – pedig itt két súlyos beteget lát el egy harmadik.

Odafelé szombaton majdnem elaludtam vezetés közben, annyira unalmas volt. Ugyanettől féltem vasárnap délelőtt is, de számon, fülemen csorgott az adrenalin, olyan utunk volt visszafelé. A 33-ason 110-130 között kellett végig nyomni, olyan idióta forgalom volt – meg sűrűn szakadó eső.
Aztán az M3-on szinte az orrunk előtt szaladt össze hét autó, amikor pillanatok alatt leszakadt az ég. (Érdekes esők voltak: alig szemetelt valami, aztán jött egy pár kilométeres fekete csík, erős felhőszakadással, majd megint semmi.)
A karambolhoz egyszerre értünk oda a rendőrökkel. Félrehúzódtam, hogy odaférjenek – azzal hálálták meg az igyekezetemet, hogy a kocsink elé dobták ki a bóját. Öröm volt nyirkosodni a viharszerűen szakadó esőben. Viszont utána lehetett 190-nel nyomni végig, mert Gödöllőig nem volt senki rajtunk kívül a pályán. (A rendőrök tuti, hogy a karambolnál nyüzsögtek, azt meg el akartam kerülni, hogy abban a bazi nagy dugóban autózzak, amely összegyűlt. Ez teljes mértékben sikerült.)