Épp indultam volna munkából hazafelé kerékpáron, amikor eszembe jutott, hogy be kellene lépni egy szaküzletbe új belsőt venni (a jelenlegi ragasztott és nem tartja tökéletesen a levegőt), meg valamelyik benzinkútnál pumpálni is kellene a mostaniba egy kicsit. Tekintve, hogy egyébként is késésben voltam, meglehetősen ideges lettem. Nem tehetek róla, utálom, amikor nem én rendelkezem az időmmel. Ahelyett, hogy hazatépnék, most kétszer is meg kell szakítanom az utam, otthon kapkodva kell zuhanyoznom és vacsoráznom és már rohannom is kell klubtársaimhoz a kultúrházba, felolvasásra.
Aztán menetközben eszembe jutott, hogy úgyis csak hétvégén lesz időm szerelni, tehát most teljesen felesleges bármit is görcsölnöm. Holnap bőven ráérek mindenre. Ettől a gondolattól teljesen felszabadultam. Jókedvűen száguldottam át erdőn, mezőn, réten, patakon. Amikor a kerékpárüzlethez értem, még mindig olyan jókedvű és megbocsátó hangulatban voltam, hogy hirtelen ötlettől vezérelve beszaladtam egy belsőért. Úgyis csak öt perc. Aztán ha már ott volt egy benzinkút, akkor nyomtam is bele egy kis levegőt. Ez is csak öt perc – és talán nem lesz probléma, ha kések a könyvtárból egy kicsit.
És most álljunk meg egy percre és tekintsük át a történetet a Kálmán-féle rendszerelmélet bevetésével.
Input:
– Nincs belső.
– Puha a kerék.
Output:
– Van belső.
– Kemény a kerék.
Rendszer állapota:
– Felszabadult jókedv.
Azaz pusztán azáltal, hogy felszabadítottam magam egy kötelező cselekvéssor alól, annyira megváltozott a hangulatom, hogy önként megcsináltam azt.
Természetesen ha nem szabadítottam volna fel magam, akkor is megcsináltam volna (buzgó gyerek volnék), csakhogy akkor a rendszerállapota az ‘ingerült, frusztrált’ értéket vette volna fel.
Következtetés: vonja le mindenki magának.

[Update]
Persze ez nem valami nagy dolog. A katolikus egyház már régóta ismeri a jelenséget – ‘szabad akarat vs. eleve elrendelés‘ néven.